Kalmár Zoltán

Ortega versengéselmélete

Szögezzük le mindjárt a legelején: Ortega kitűnő vadász, briliáns nyomkereső! Elmélkedés a vadászatról című értekezése (1942) a régi építész, vadász barát, Eduardo Yebes gróf vadászkönyvéhez, a férfiak által ősidők óta szívesen űzött vadászsport részletes elemzéséhez írott előszó, melyben a művelt olvasó megszólítottnak érezheti magát. A vadásztörténetekért rajongó, de a vadászmesterséget nem gyakorló, “bárányszelíd” filozófus “vaktában puskavégre kapta”,¹ és a filozófiai reflexió számára zsákmányul is ejtette ezt a vonzó jelenséget. Egy filozófus, aki szívesen kalandozik a vadászat egzotikus világában, s emellett a tollforgatás mestere is, méltán tarthat igényt arra, hogy utóéletében se maradjon csak a filozófusok filozófusa.

A 20. században a vadászatról szólni azt jelenti, hogy megvilágítjuk egy olyan tevékenység problémáit, amelyet korunkban zavar, értetlenség és ellenérzés vesz körül. A vadászat bódultja, Yebes gróf, könyvében szinte újrateremti a vadászatot, “lelkesedéssel, már szinte misztikus elragadtatással beszél mindarról, ami a vadászatra vonatkozik: a mezőről, a vadászkutyáról, puskáról, vadról. […] ezek nem üres szavak, mivel a fegyelem és a szigorú tréning, a semmiképp sem lebecsülendő áldozatok és veszélyek, egy hegyek és völgyek között eltöltött negyedszázad megpróbáltatásainak lángja lobog bennük.”² Intellektuális kalandtúrája során az egzisztencializmus spanyol mestere Yebes grófnál nem kisebb lelkesedéssel ered a vadászat mélyén rejtőző erők, a vadászban munkáló mechanizmus, érzelmi-értelmi motívumok nyomába. A filozófus a vadásztevékenység mibenlétét, mélyértelmét fürkészi, a vadász létmód eredetiségét, sajátlagosságát próbálja felmutatni. A vadászat színét és visszáját értelmező esszében a vadászat mint életprobléma tűnik fel a sorok között, a vadászatot Ortega az egzisztenciális lét legmélyéből építi fel, s a munka kényszerével szemben az élet valódi élésének élményével azonosítja.

A vadászsport – ez az eredetét tekintve az idő végtelenségének homályába vesző tevékenység, amely minden történeti korban egyfajta privilégium – lelkesítő foglalatosságot, élvezetforrást, boldogságot kínáló elhivatottságot jelent a kivételezettek számára. Élvezetes téboly, mondhatnánk: szórakozás. Ortega azonban vitatja azt a modern nyugati világban kialakult szemléletet, amely a vadászatra komolytalan időtöltésként tekint. A spanyol filozófus ezt a tevékenységet az ember vonatkozásában kikapcsolódásként értelmezi. “Mert ki-kapcsolódni (di-vertirse) annyi, mint ideiglenesen megszabadulni attól, amik lenni szoktunk, ilyenkor tényleges személyiségünket bizonyos ideig egy másik, önkényesnek tűnő figurára cseréljük fel, megkíséreljük, hogy egy pillanatra a mi világunkból átkerüljünk egy másikba, mely nem a miénk.”³ A kikapcsolódás Ortega felfogásában – s ebben a Kr. e. 2. században élt történetíró, Polübiosz értelmezését követi – éppen a mindennapi szórakozásfogalmunk ellentéte: nem léhaságot, nem az emberi élet peremjelenségét vagy illusztratív elemét jelenti, hanem megszállottságot, teljes odaadást, kockázatvállalást, küzdelmet, erőfeszítést feltételező viselkedésmódot. “A kikapcsolódás ily módon elveszíti passzív jellegét, […] s átlényegül legmagasabb rendű tevékenységgé. Ugyanis a legaktívabb dolog, amit az ember egyáltalában megtehet, nem az, hogy egyszerűen csinál valamit, hanem az, hogy valaminek szenteli magát.”⁴ A vadász ebben a megközelítésben egyfajta szakralitás hordozója, és mint ilyen, tiszteletet érdemel.

Az ember, aki egyébként rendkívül masszív, nehezen faragható létező, a legtöbbször csak vért izzadva alakítható személyiség, a vadászat révén kiszakad a mindennapokból, az intellektuális, antropológiai értelmű kultúra ékkövei közül, hosszabb időre maga mögött hagyja a kultúra biztonságot nyújtó terepét, és a Világba vonul vissza a kultúra zajától. A civilizációs folyamat során a velünk született ösztöneink elsorvadása révén őzikealkatúvá, kockázatkerülővé vált kultúrlény most felülemelkedik a dilemmákkal, vívódásokkal terhelt civilizációs atmoszférán, kibújik a kultúra által rákényszerített szerepözönből, megszabadul a józan ész nehezékeitől, és visszatér a közvetlenség világába. A versengés, a rivalizálás kulturális kontextusából átlép a versengés, az óvatosság merőben más jellegű, biológiai szövedékei közé, ahol egészen mások az együttélési stratégiák és az irányfények. Ideiglenesen áthelyeződik egy korától idegen, az emberi és nem emberi határán lebegő természeti létformába, az emberi ész számára átláthatatlanul összefüggő, bonyolult egységbe, ahol ugyanolyan otthonosan mozog, mint ott, ahonnan érkezett.

A civilizációs minták közül való kiszakadás a kulturális önazonosságának felfüggesztését, a civilizációs elvárások, a társadalmi normák feloldódását, eltűnését jelenti. Bekövetkezik egy erőteljes elmozdulás a reflextevékenységek irányába, a tanult magatartásminták helyére az ösztönök, az elemi erők, az elementáris energiák lépnek. A vadász tehát mintegy eltávolítja magától kultúrlény mivoltát, a természet békés-zord világában a másodlagos vadság, a fésületlenség állapotába kerül, és a kultúrlénytől eltérő, zárt rendszerű magatartási mintázatot ölt magára, létezésében meghatározó módon a zoológiai szempontok érvényesülnek, környezetére elsődlegesen természetes spontaneitással reagál. A csúcsragadozóvá előlépett embert nem az ördög szállta meg, ne tulajdonítsunk neki antiszociális személyiségzavart, ám bizonyos értelemben mégis dehumanizációról beszélhetünk, hiszen reakcióit főként testének biológiája határozza meg. A vadász és a vad létmódja között alig észlelhető határvonal, a lényegi különbségek cseppfolyóssá válnak, a sportvadász életét a természettel, annak minden belső finomságával való tényleges összeolvadás határozza meg. A gróf által szenvedélyesen, rituális átéléssel űzött, bátorságot, fáradtságtűrést, kitartást igénylő sportvadászat így leginkább az antikvitás dionüszoszi játékaira emlékeztethet bennünket, ahol felszabadul mindaz, ami az emberben természeti, elementáris: “az orgiasztikus, dionüszoszi elem ott hullámzik és fortyog minden vadászat legmélyén”.⁵

Ortega értelmezésében tehát a vadász, az állatszívűvé vált ember viselkedésének legfontosabb mozzanatai az ösztönökhöz, a biológiai mintázatokhoz kötődnek, s tudjuk, az ösztön nagy úr az állatvilágban. Ugyanakkor ebben az erkölcsi normáktól, alapelvektől határozottan elkülönült ösztönszerű tevékenységben olajozottan működik valamiféle belső fékrendszer. “A vadászat egész morált foglal magában, mégpedig annak legmintaszerűbb formájában. A vadász ugyanis, aki magáévá teszi a sportszerű morált, a legnagyobb magányában teljesíti annak parancsolatait; nincs más tanúja, közönsége, csak a hegycsúcsok, az elmosódó felhők, komor tekintetű tölgyek, reszkető ciprusok és a kóbor vad. […] a vadászatra mindig is úgy tekintettek, mint magasrendű pedagógiára, mint az egyik legalkalmasabb jellemformáló módszerre.”⁶ A vadász aszerint él, ahogyan biológiailag kívánatos. Az ember másodlagos vadsága azonban nem jelenti egyúttal barbárságát is, a jogi, etikai, morális elvárásoktól körülbátyázott kultúrából való kikapcsolódás nem vezet feltétlenül torzuláshoz, deformációhoz. A vadászat valóban nem látványsport, nincsenek nézők, s a természet terében és idejében a normák, szabályok béklyójától megszabadulva a vadásztól senki nem várja el a szoborjellem megformálását. A vadászban, aki boldog a létezésétől és lelke legmélyéig szabad, mégis megszületik valami, amit jobb kifejezés híján lelkiismereti életmódnak vagy viselkedésformának nevezhetünk.

De beszélhetünk-e egyáltalán a kultúrából száműzetésbe vonult vadászember kapcsán lelkiismeretről, amikor ennek megléte még a kultúrák várfalain belül is kétséges. A klasszikus arab nyelvből például maga a lelkiismeret kifejezés is hiányzik.⁷ Az isteni akarat kizárólagosságát valló muszlim világban teljességgel ismeretlen az etikai bűnfogalom, a lelkiismeretnek a mi kultúránkban is mindig csak hiányosan körülírható, korántsem éles peremű fogalma. A Próféta követőinek azok a horgonyok, támpontok, amelyek mentén az emberi élet szerveződik, egyértelműen kijelöltek, az erkölcsi alapelveket, normákat nem az egyénnek magának kell kiválasztania önmaga számára.

Mindazonáltal Ortega határozott kontúrokkal rajzolja meg esszéjében a sportvadász lelkiismereti sziluettjét, meggyőződéssel állítja, hogy a lelkiismeret kérdése a maga örök bonyolultságában végigkíséri a vadász életét. A vadászat ösztönös, zsigeri késztetéseken alapuló, mégis kifinomult tevékenység, amely azon alapul, hogy a vadász versenyhelyzetet teremt. Egérút nélkül, a menekülési esély, az eltűnés lehetőségének felkínálása nélkül ugyanis nincs vadászat. A zsákmányra irányuló figyelem és egérútadás a leendő zsákmány megtisztelése, felmagasztalása, erejének elismerése. A vadászat nem végletes féktelenség, lényegi mozzanata éppen a lelkiismeretes versengés. A szabad akarattal rendelkező, a saját életét önmaga által irányított lény “pontosan abban a mértékben, ahogyan a fegyverek egyre inkább hatékonnyá váltak, […] korlátokat szabott magának a vaddal szemben, hagyott neki is játékteret, hogy ne tegye túlságosan egyenlőtlenné vadász és zsákmánya viszonyát, hiszen ha e viszony bizonyos határait áthágja, akkor a vadászat lényegi mivoltát semmisíti meg, és puszta mészárlássá, irtóhadjárattá változtatja azt. […] Ahelyett, hogy megtenné mindazt, melynek megtételére képes, az ember gátat szab határtalan képességeinek, és utánozni kezdi a természetet, vagyis szabad elhatározásából visszahátrál, visszalép a természeti létbe.”⁸

A vadászmesterség maga a vadász által választott korláton belül bontakozik ki, alapját a türelem, az alázat és az önuralom képezi. A vadászember önként korlátozza önmagát, belső önfegyelmezése, önmérséklése mögött azonban személyes motivációkkal meg nem támogatott, ösztönös késztetések, intuitív döntések húzódnak meg. A vadászat során ugyanis az ész szerepe – a technikai előfeltételek biztosításán túl – mindössze önnön visszametszésének vállalása, tehát éppen az, hogy “megfékezi magát, vagyis gátat szab önnön beavatkozásának”.⁹ Mindez könnyen belátható, ha egy pillantást vetünk az állatvilág gazdag tárházára, ahol a vadászat a zoológiai hierarchia teljes vertikumában – ráadásul mindig egymáshoz viszonylag közeli, de nem azonos szinteken – szüntelenül, ugyanolyan belső tűzzel zajlik. A vadászat tehát alapvetően zoológiai jelenség, “két ösztönrendszer párviadala, összecsapása”,¹⁰ a vadászóé és a védekezőé. S mivel vadászat közben az egérútadás gyakorlata az állatvilágban is általánosan megfigyelhető, a vadász vonatkozásában az önkorlátozás nem írható a szocializáció, a tanulás számlájára, bizonyosan velünk született tulajdonsága.

Ha a vadász vagy a kiszemelt préda magatartása, szándéka jelentősen különbözik is egymástól, a vadászat lényege az eredendő vitális egyenlőtlenség, zoológiai távolság ellenére a közel hasonló esélyek megmérkőzése. A vadászat azonban mindig aszimmetrikus agresszió, amelyben “az egyik állat mindig arra törekszik, hogy elejtse a zsákmányt, a másik viszont arra, hogy ne ejtsék el”, így a bikaviadalokat vagy a gladiátorok cirkuszi vadállatjátékait éppen a bennük megnyilvánuló folyamatos, kölcsönös küzdelem révén nem sorolhatjuk ide.¹¹

A vadászat lényegéből adódóan sokféleképpen művelhető. Az élelemszerző és a kedvtelésből művelt vadászat tulajdonképpen nem különbözik egymástól, miként a vadászati technikák, stílusok vagy a vadászfegyverek hatékonyabbá válása sem hoz változást a vadászat lényegében. A vadászaton belül csak cél és eszköz vonatkozásában alkot ellenpólust a sportvadászat és a létfenntartást, a fennmaradást elősegítő vadászat. “A hasznossági alapon űzött vadászatban a vadász valódi célja, amire törekszik, s amit értékel: az állat halála. Minden egyéb, amit ezt megelőzően tesz, eszköz csupán, hogy ezt a célt elérje, amely nem más, mint az ő formális szándéka. […] A sportembert nem a zsákmány halála érdekli, nem ez a szándéka. Őt éppenséggel azok a dolgok érdeklik, amiket ezt megelőzően kellett tennie a siker érdekében: vagyis a vadászat. Ezzel tényleges céllá válik az, ami korábban eszköz volt csupán. A halál lényegbevágó, mivel enélkül nincs hiteles vadászat; az állat megölése annak természetes végét, végcélját jelenti: a vadászat végcélját, annak lényegazonosságában, nem pedig a vadászét.”¹²

Norbert Elias remek esszéjében¹³ meggyőzően rajzolja fel annak az emberi indulatszabályozási folyamatnak az ívét, amely során az ember eltávolítja magától önnön archaikus agresszivitását, az ősi késztetések civilizálódnak, a nyers erő helyébe a kifinomult szellemesség lép. A vadásztevékenységet, a vadászerőszakot azonban lényegéből adódóan nem jellemezheti olyan civilizálódási, pacifikálódási változás, mint a katonák, a hóhérok vagy a párbajhősök világát, a vadász vonatkozásában nem mutathatjuk ki az erőszak fékeződésének, az agresszió mérséklődésének folyamatát. A vadászat továbbra is az ösztön és a vér szimfóniája, feszültségteljes, vibráló élet-halál harc, melynek záró aktusa legtöbbször valóságos állati halált okoz. Az élet kioltása igazi drámai helyzetet idéz elő, amit csak fokoz a kiontott vér, a préda testén megjelenő vérfolt velőtrázó látványa. Ilyenkor egy pillanatra a döbbenet csendje üli meg a szemlélőt, szinte mi, olvasók is érezzük a mélységét e csendnek. A vadászat színpadán csak ekkor, a véres jelenetet követően, a kioltott életet jelképező vérfolt szemügyre vétele után gördül le a függöny.

Minden kultúra tilalommal tekint az élet elvételére. A vadász szégyenpadra ültetésekor fejére olvassuk az Ószövetség konkrét, jogi értelmű “Ne ölj!” parancsolatát. Korunkban, amikor arra törekszünk, hogy erkölcsi rendszerünket az állatvilág irányába is kiszélesítsük, a “Ne ölj!” tilalomfa mellé már az “Állatot se ölj!” tilalomfát is elültettük. Az angolszász országokban már stabil alapokkal rendelkezik az állatvédelem, közismert kifejezésnek számít az animal rights (állati jogok) vagy az animal welfare (állati jólét), elismerést vívtak ki maguknak az állatvédő és állatjogi mozgalmak,¹⁴ a vadászember nem kerülheti meg a szembesülést ezzel a tehertétellel. S a vérbeli vadász ezt meg is éli, halált hozó tevékenységét minden korban bűnösségérzet lengi át, valamiféle belső vívódáson, traumán esik át emiatt. “A jó vadászhoz hozzátartozik a nyugtalan lelkiismeret a halállal kapcsolatban, amit éppen ő hoz a pompás állatra.”¹⁵ Arra a kérdésre, hogy ez miért van így, nincsenek világos magyarázataink, ezen a ponton súlyos dilemmák tornyosulnak a látóhatárunkon. Jóllehet számos nagy ívű gondolati kísérlet született már egzisztenciális alapmotívumaink megragadására, ezekről pusztán fátyolos tudással rendelkezünk. Pontosabban: mégsem igazán értjük mindazt, amit tudunk. A kultúra függönye mögött olyan problémák lappanganak, mint az ember és az állat egymáshoz való viszonyának tisztázatlansága; a halál jelenségének, a – természetes módon vagy mások beavatkozása révén bekövetkező – halál titkának minden értelmezési erőfeszítésünk ellenére megmaradó megfejthetetlensége. Ugyancsak sok évszázados viták folynak a háborúk jogosságáról, miközben magát a háború lényegét érintetlenül hagyjuk. Nem árt emlékeztetnünk rá, hogy a pusztító háborúk a különböző kultúrák szerves jelenségei, civilizált történelmünk állandó kísérői, s a háborúk fókuszpontját mindmáig az emberek elpusztítása jelenti. Amikor elakad a lélegzet, az embert cserbenhagyják a szavak, ám az élet összeroppanthatóságánál nem kevésbé átláthatatlan számunkra az a kérdés sem, hogy mennyire vagyunk urai saját életünknek.

A végső okok megfoghatatlanságán túl mégis úgy tűnik, hogy a létezés világa örökös küzdőtér, a létezés alapmotívuma az, hogy az egyik létező megpróbál a másik fölé kerekedni, arra törekszik, hogy a másikat uralma alá hajtsa. Az élőlényeknek az a birtoklási beállítódása, uralmi sóvárgása, amit a jeles francia gondolkodó, Pierre Bourdieu a libido dominandi¹⁶ fogalmával ragadott meg, a vadászat esetében – akár a vadászzsákmány élve elfogásáról, akár elejtéséről van szó – az élet birtoklására irányul. E tevékenység lényegéből adódóan a vadász nem érheti be kevesebbel, csak ezáltal érezheti a vadászatot beteljesülésnek. A vadászat tehát éppen valóságos drámája által az, ami. “Ha a sportvadász elejti a vadat, nem azért teszi, hogy végezzen vele, nem válik gyilkossá; hanem az állat halála birtoklásának, megszerzésének legtermészetesebb formája.”¹⁷ A vadászat sikerességének, a zsákmányállat valóságos legyőzésének, teljes birtokba vételének, melyben nem vitathatjuk a szerencse szerepét sem, a trófea a szimbóluma. A vadászszenvedély a pompás trófeák gyűjtésében is megmutatkozik, a vadászban ott munkál egy örökös kielégületlenség, a trófeagyűjtés kényszere. Ez a soha ki nem elégíthető vágy, a trófea iránti hajsza mennyiségi szenvedélye az, ami a vadászt egyre továbbhajtja, továbbűzi, s így a vadászat soha nem ér véget, mindig újrakezdődik.

Láthattuk, annak ellenére, hogy definíciókban nem szűkölködünk, komoly próbatételre vállalkozik az, aki a vadász lényegi jellemzőinek ered a nyomába. Yebes gróf magyar kortársa, Széchenyi Zsigmond gróf (1898-1967), a neves vadászíró 1907-től, kilencéves korától egészen élete végéig vadásznaplót vezetett. A vadászatot ez a legendás vadász, spanyol vadásztársával egybehangzóan, “vadűzésként és erdőzúgásként, de több erdőzúgásként” határozta meg, ám ő maga is elbizonytalanodott akkor, amikor emlékei között kutatva a vadász mibenlétét akarta értelmezni: “Hogy mióta vadászom, ezt még csak ki tudom deríteni a naplómból. Hogy azonban mióta vagyok vadász, ez már nehezebb kérdés.”

A vadász fogalma, éppen nehezen megragadhatósága által, könnyen átcsúszik a harcos, a katona vagy éppen a természetkedvelő fotós fogalmába. Azonban sem a földműves-állattenyésztő, sem a katona, sem a botanikus, sem a turista nem képes a természeti létmód közvetlen megélésére, hiszen útra kelésekor ösztöneit továbbra is szögre akasztva hagyja, és tipikus kultúrlényként érkezik a számára külsőként megnyilvánuló, humanizált területként létező természetbe.¹⁸ Ortega határozottan elkülöníti a késztetések és a tiltakozás fájdalmas zűrzavarából született és látszólag hasonló türelemmel, tűrőképességgel űzött álszent, vasárnapi vadászatot – amelyben nincs vadászat, csak olyan tündérjátékot játszanak a szereplők, amelyben úgy tesznek, mintha volna – a tulajdonképpeni vadászattól. Éppúgy nem tekinti vadászatnak az erőfeszítést nélkülöző, inkább a mészárlással rokonítható, “puszta célba lövésként” gyakorolt vadelejtést, miként az inkább a természetjárás tárgykörébe sorolható, nyakba akasztott kép- vagy hangrögzítő eszközökkel történő zsákmányszerzést. “A fényképezőgéppel való vadászat modorosság, nem pedig kifinomultság; olyan etikai mandarinizmus, ami semmivel sem kevésbé sajnálatra méltó, mint az értelmiségiek sokféle más mandarinizmusa.”¹⁹ A kocavadászok ezen népes táborát a mesterkéltség és az infantilizmus jellemzi, ami jól megmutatkozik akkor, ha állatképekből vagy állathangokból összeálló trófeagyűjteményeiket szemléljük, kép- vagy hangvadászkalandjaikat hallgatjuk. A lencse- vagy mikrofonvégre kapott vadak esetében az élet helyett csupán az élet nyomának feszültségmentes, vizuális vagy akusztikus látszatbirtoklása történik. Aki nem képes megölni az állatot, vagy nem szenved meg az állat életéért, abban nem dolgozik valóságos vadászszenvedély. A kultúra sáncaiból nézve ezek tűpontos, metszően éles, egyszersmind dermesztő szavak.