Arthur és Cynthia Koestler

Örökös jövevény I., 1940-1951

Visszatekintés

(Arthur Koestler)

1.

Egy hetvenhat éves író előtt két lehetséges jövő áll: vagy elfelejtik, mielőtt meghal, vagy meghal, mielőtt elfelejtik.

Nem sokkal ötvenedik életévem előtt két kötet önéletrajzi írásom jelent meg: a Nyílvessző a végtelenbe¹ és A láthatatlan írás.² Történetük ott végződik, hogy 1940-ben, harmincöt éves koromban Angliába menekülök a nácik uralta Európából. A két kötet az 1950-es évek elején jelent meg. Az azóta eltelt harminc évben kiadók és barátok egyaránt bíztattak, hogy folytassam a történetet onnan, ahol A láthatatlan írás abbamaradt; azonban ezt mindig elnapoltam annak kedvéért, hogy a számomra érdemesebb témákban írjak könyvet. De ha továbbra is halogatom, talán már túl késő lesz.

Azonban, mielőtt újra felvenném a történet fonalát, előre kell bocsátanom életem egy rövid kronológiáját egészen 1940-ig; azon olvasók kedvéért, akik nem olvasták a Nyílvessző a végtelenbe-t és a A láthatatlan írást, vagy olyan régen olvasták őket, hogy már elfelejtették a tartalmát – elvégre harminc év alatt egy egész generáció felnő.

KRONOLÓGIA

1905

Megszülettem Budapesten, magyar apa és osztrák anya első és egyetlen gyermekeként; két nyelvben nevelkedem (magyar és német). Apám sikeres gyáros, de a húszas évek elején csődbe megy. Mindkét szülőm vallását nem gyakorló zsidó volt.

1919

Családunk Bécsbe költözik.

1922-26

Mérnöknek tanulok a Bécsi Műszaki Egyetemen. Csatlakozom a cionista párbajozó diákszövetséghez. Többedmagammal megalapítom az osztrák ágát Vladimir Jabotinsky radikális mozgalmának (a hírhedt Revizionista Pártnak), amelyből később a Begin-féle Irgun kinőtt.

1926-27

Anélkül, hogy befejezném, felhagyok mérnöki tanulmányaimmal, és Palesztinába emigrálok. Először egy kibucban dolgozom, aztán utcai limonádéárus leszek Haifában, műszaki rajzoló egy arab építésznél, majd szabadúszó újságíró, gyakran az éhezés határán tengetve napjaimat. 1927-ben állást szerzek az Ullstein cégnél, az akkori legnagyobb kontinentális hírlaphálózatnál mint közel-keleti tudósító – úgy tűnik, végre rátértem a tisztes polgári léthez vezető útra.

1929

Az Ullstein Jeruzsálemből Párizsba helyez át.

1930

Párizsból áthelyeznek a berlini központba.

1930-32

Tudományos szerkesztő vagyok Ullsteinék Vossische Zeitung nevű lapjánál, s ezzel egy időben külügyi szerkesztő a B.Z. am Mittag esti lapnál.

1931

Újságírói pályafutásom csúcsára érkezem: az északi-sarki expedíció során én vagyok a sajtó kizárólagos képviselője a Graf Zeppelin fedélzetén.

1931

Hitler ante portas. Az egyetlen lehetséges utat választva a náci uralommal szemben, csatlakozom a Német Kommunista Párthoz. Ennek következményeképpen állásomból kirúgnak.

1932-33

A Komintern Agitprop³ támogatásával bejárom Szovjet-Oroszországot, a Kaukázust és Közép-Ázsiát, hogy könyvet írjak az első Ötéves Tervről.

1934

Bár a könyv elkészül, a szovjet cenzúra visszautasítja. Visszatérek Párizsba, az akkori náciellenes számkivetettek központjába.

1934-36

Párizs. Tevékenyen részt veszek a fasisztaellenes mozgalomban, propaganda pamfleteket írok, különféle emigráns folyóiratokat szerkesztek, s elkezdem írni a Gladiátorokat – egy a Kr.e. első században játszódó történelmi regényt, amely a Spartacus vezette római rabszolgafelkelésről szól.

1935

Feleségül veszem csinos német elvtársnőmet, Dorothy Ashert.

1936

A spanyol polgárháború kitörésekor egy liberális londoni napilap, a News Chronicle különleges tudósítójaként ellátogatok Sevillába, Franco tábornok főhadiszállására, hogy bizonyítékot gyűjtsek a Francónak nyújtott német hadsegédletről. Egy volt berlini kollégám felfedi kommunista mivoltomat, mire Gibraltáron át elhagyom az országot. Megírom a L’Espagne Ensanglantée c. propaganda brosúrát, amit később belefoglalok a Spanyol testamentumba (London, 1937).

1937

A News Chronicle haditudósítója vagyok a lojalista oldalon. Malaga elesténél Franco csapatai elfognak; halálra ítélve börtönbe zárnak februártól júniusig; fogolycserével szabadulok, melyet a Nemzetközi Vöröskeresztnek sikerül kieszközölnie. Megírom a Párbeszéd a halállalt.⁴

1938

A tömeges méretű szovjet letartóztatások és kirakatperek hatására szakítok a kommunista párttal. Befejezem a Gladiátorokat. Elkezdem írni a Sötétség délben-t.

1939-40

A második világháború kitörésekor a francia rendőrség letartóztat mint politikailag gyanús személyt, s a Le Vernet d’Arriège-nél fekvő koncentrációs táborba internálnak. 1940 elején szabadulok; egy hónappal a német megszállás előtt befejezem a Sötétség délben-t. Álnéven a francia idegenlégióhoz csatlakozom mint Albert Dubert, berni taxisofőr, hogy kijátszam a Gestapo körözési listáját. Marseille-en, Oranon, Casablancán és Lisszabonon át Angliába menekülök.

A két önéletrajzi kötet ezen a ponton ér véget. Mielőtt azonban folytatnám a történetet, úgy érzem, életem első felének e megnyirbált csontváza igényel még némi hozzáfűznivalót.

Egy kronologikus beszámoló szükségszerűen egysíkú, amint egyetlen támpontjaként az idő mentén halad. Nem fedi fel azt az életút mögött rejlő összetett és többrétegű szövetet, amely rávilágít a miértekre és a mertekre. Ily módon a fenti kronológia egy értelem nélküli cikcakkos életpálya benyomását keltheti – egy elütött teniszlabdáét, amint lefele hömpölyög egy hegyi zuhatagon, ahogy azt a Zen mondás tartja, viszont – egy másik hasonlattal élve – valójában számos jól körülhatárolható vezérmotívum képezi alapját, és fonódik egymásba ebben az életrajzban, ami értelmes összefüggést kölcsönöz a látszólag ízekre szedett szekvenciáknak. Így a cionizmus hívévé válni az 1920-as évek Ausztriájában, Hitler mozgalmának becstelen bölcsőjében, ésszerű dolog volt akkoriban – leszámítva romantikus ábrándozásomat, hogy hátralevő életemet egy kibucban töltsem, ami azon alapult, hogy gyermeteg módon rosszul ítéltem meg saját kitartásomat. A marxizmus hívévé válni és csatlakozni a kommunista párthoz: tagadhatatlanul végzetes ballépés volt, de olyan ballépés, amelyben a harmincas évek intellektuális élharcosai – mind Európában, mind Amerikában – egyaránt osztoztak – Audentől Brechtig, Malrauxtól Silonéig, Hemingwaytől Picassóig. Abban az időben az sem volt összeférhetetlen, hogy egyszerre higgyek az Ígéret Földjében – Palesztinában – és az Ígéretek Földjében – a Szovjetunióban. A kommunista forradalom minden társadalmi problémát meg kívánt oldani az egész földkerekségen, de az új világrendben fenntartott egy szabad asztalt a “Zsidó Nemzeti Otthon” számára is. Mára általánosan feledésbe merült, hogy 1948-ban a Szovjetunió és az USA volt az első két ország, amely Izrael államot hivatalosan elismerte. A “cionizmus” csak egy későbbi stádiumban vált sértő kifejezéssé a szovjet szóhasználatban.

A Nyílvessző a végtelenbe című művemben és A láthatatlan írásban csakúgy, mint A bukott Istenben,⁵ már részletesen ábrázoltam azt az összetett pszichológiai jelenséget, amely a marxista-leninista hithez történő megtérés mögött húzódik, illetve leírtam személyes tapasztalataimat is, amit a kommunista párt tagjaként az 1931-38 között eltelt hét év folyamán szereztem. Jelen sorokban csupán szerettem volna megnyugtatni az olvasót afelől, hogy a fenti kronológia bizarr alakzata jóval jellemzőbb volt abban az időben, mint az az első pillantásra látszik – mind meggyőződéseit, mind pedig tévedéseit tekintve.

Életutamnak egy másik különös oldala szorul még néhány magyarázó szóra: a kettős szerep, amelyet egy ideig mint a reggeli lap tudományos szerkesztője és mint az esti lap külügyi szerkesztője játszottam. Ez a furcsa kombináció egy véletlen esemény folytán jött létre, de egyben tükrözi is azt az alapvető kettősséget, egy kettéhasadt mentalitást, amely egész életemet végigkísérte. Az egyik felem tevékeny és szenvedélyes részt vállalt a politikai csatározásokban, a másik pedig elmerült a tudomány és a filozófia világában. Erről a kettéhasadt mentalitásról korábbi életrajzi írásaimban már beszéltem, de szüntelenül fel-felbukkan az itt következő oldalakon is.

Az említett véletlen esemény az 1929-es fizikai Nobel-díj odaítélése volt Louis de Broglie-nak az anyag hullámtermészetének forradalmi elméletéért. Amint a hír megérkezett Stockholmból, azonnal felhívtam. Nagyon megörült, hogy egy olyan újságírónak ad interjút, aki többnyire jártas a természettudományokban, és három-négy órán át beszélgettünk. Végül az interjú nemcsak hogy egy egész oldalt elfoglalt a Vossische Zeitungban, de berlini főnökeimet is meggyőzte arról, hogy jó érzékem van a bonyolult tudományos elméletek népszerűsítéséhez. Puszta véletlen folytán a Vossische Zeitung nagyra becsült tudományos szerkesztője, Joel professzor éppen a nyugdíj előtt állt – így felkértek, hogy én töltsem be megüresedő helyét, amely révén létrejöhetett boldog, tudathasadásos állapotom: a reggeli lap vezető hasábjain a relativitásról és az űrutazás közelgő koráról szónokoltam, az esti lapban pedig signor Mussolini pózolásait szerkesztettem. Túl szép volt ahhoz, hogy sokáig igaz legyen….

2.

A háború előtti években, a nagy antifasiszta keresztes hadjárat napjaiban, különféle brit barátokra leltem, s az év egyre nagyobb részét töltöttem Angliában – ahol felügyeltem a Gladiátorok⁶ fordítását; megírtam a Spanyol testamentumot; előadást tartottam a Book Left Clubnak; és nem utolsó sorban, megtanultam sült vesét enni reggelire akár a vonaton, akár barátoknál. Egy angol barátnőre is szert tettem – Dorothy és én még 1937-ben, mint jóbarátok, szétváltunk. A nevezett új barátnő egy fiatal szobrásznő, Daphne Hardy volt, aki elnyert egy utazó ösztöndíjat Párizsba; s aki A föld söpredéké-ben mint “G.” szerepel. Amikor a háború kitört, nyomban Angliába szándékoztunk menni, ahol jelentkezni akartam a Brit Hadsereghez mint önkéntes. Még mindig magyar útlevelem volt, benne az Angliába szóló érvényes vízummal. Azonban egy nappal azután, hogy Nagy-Britannia bejelentette hadbalépését Németország ellen, az Egyesült Királyságba szóló minden korábbi vízumot töröltek, s a külföldiek csak az angol belügyminisztérium különleges engedélyével juthattak hozzá új vízumhoz. Egy hónappal később még mindig erre a különleges engedélyre vártam, amikor a francia rendőrség elvitetett a “nemkívánatos és politikailag gyanús külföldiek” számára fenntartott hírhedt fogolytáborba, a Pireneusok lábánál fekvő Le Vernet-be. Egy évvel később, miután Franciaország kapitulált, én pedig Albert Dubert légionárius álöltözetében már megjártam menekülő kerülőutamat Észak-Afrikán át egészen a semleges Lisszabonig, ismét elkezdődött a “várakozás a vízumra” nevű játék, amit akkor már olyan jól ismert európaiak tízezre. Két hónap múltán elfogyott a türelmem, és felszálltam egy Lisszabonból Angliába tartó utasszállító repülőre, természetesen mindenféle belépési engedély nélkül.

Ez a brit szokások szerint olyasfajta dolog volt, ami “egyszerűen nem történhet meg”. Különösen nem háború idején, ráadásul egy olyan országban, amelyet rettegésben tart az ötödik hadoszloptól⁷ való félelem. Ennek következtében új hazámban az első hat hetet a pentonville-i börtönben töltöttem egy kozmopolita társaság közepette, a következő eléggé paradox minősítéssel: “külföldi, akinek az országba történő belépését megtagadták”.

A helyzet iróniája az volt, hogy fél évvel korábban épp annak hatására engedtek szabadon a Le Vernet-i táborból, hogy brit politikusok közbenjártak az érdekemben a francia hatóságoknál – közöttük volt Ellen Wilkinson, az angol belügyminisztérium helyettes államtitkára is. Akkor hát, az ég szerelmére, miért nem engedélyezte a belügyminisztérium sem a párizsi brit konzulátusnak, sem később a lisszaboni konzulátusnak, hogy vízumot biztosítson nekem? Sohasem tudtam kideríteni, vajon miért nem. Talán a brit katonai hírszerzés még mindig azt hitte, hogy kommunista vagyok (az olvasó bizonyára emlékszik, hogy abban az időben Sztálin szövetséget kötött Hitlerrel)? Vagy a szovjet ügynökök – akik ellepték a brit hírszerzést, akár a kukacok a túlérett sajtot –, álltak bosszút hűtlenségemen? Negyven év telt el azóta, és ma már nem törődöm vele, de akkoriban nagyon is érdekelt.

A pentonville-i látogatóban találkoztam először Daphnéval, mióta Franciaországban elváltak útjaink (Biarritzban sikerült felszállnia az utolsó brit hajók egyikére, mialatt “Dubert legionárius” épp kerülőútját járta valahol Marokkóban). Míg Lisszabonba nem értem, egyikünk sem tudta biztosan, vajon életben van-e a másik – a pentonville-i látogató azonban nem igazán ideális hely érzelmeink kinyilvánítására.

Szintén Pentonville-ben kaptam meg a Sötétség délben korrektúráját, s ekkor hallottam első ízben a könyv angol címét – ez egy Milton-idézet –, amit Daphne ajánlott, és nekem is tetszett.⁸ Meglehetősen ironikus volt magánzárkában olvasni egy olyan könyv korrektúráját, ami egy magánzárkában sínylődő emberről szól, mégis felettébb szerencsésnek gondoltam magam, hogy Pentonville-ben vagyok és nem éppen Ljubljankán.

Pentonville-ből néhány nappal 1940 karácsonya előtt szabadultam. Daphnéhoz költöztem, akinek volt egy kisebb háza South Kensingtonban és állása az Információügyi Minisztériumnál. A szabadulásomat követő napon Eustonba mentem, a Duke’s Road-i Toborzó Hivatalba, ahol jelentkeztem a hadsereg soraiba, de ott azt mondták, beletelhet még néhány hétbe, míg behívnak. Így volt időm arra, hogy egy kissé fellélegezzek – és hogy megírjam A föld söpredéké-t, a francia összeomlás alatt szerzett tapasztalataim beszámolóját. 1968-ban új előszót írtam hozzá, amikor a Danube Edition keretei között kiadták összegyűjtött munkáimat:

A föld söpredéke volt az első angol nyelven írt könyvem. 1941 január-márciusában írtam, közvetlenül azután, hogy a megszállt Franciaországból Angliába szöktem. Barátaim vagy a Gestapo karjaiban voltak, vagy öngyilkosságot követtek el, vagy kilátástalanul éltek, kelepcébe csalva, az elveszett kontinensen. A Franciaország összeomlása felett érzett gyötrő fájdalom a fejemben visszhangzott, mint ahogy egy rémsikoly cseng az ember fülében. A megelőző négy évben három különböző országban vetettek börtönbe: Spanyolországban a polgárháború alatt; Franciaországban mint nemkívánatos idegent; végül, miután hamis iratokkal Angliába menekültem az ötödik hadoszloptól való félelem közepette, a vizsgálat idejére bezártak a pentonville-i börtönbe. A könyvet az éjszakai légiriadók kivilágítatlan Londonában írtam, abban a rövid lélegzetvételnyi időben, ami Pentonville-ből való szabadulásom és az Önkéntes Alakulatokhoz (Pioneer Corps) történő besorozásom közt telt el…

Most, amikor oly sok év után újralapozom a könyvet, úgy érzem, tükröződik a kényszerű sietség elsősorban apokaliptikus hangvételében, rögtönző jellegében és kifinomulatlan modorában. Némely oldal ma már elviselhetetlenül érzelgősnek tűnik; másutt közhelyekkel van tűzdelve, melyek akkoriban eredeti megoldásoknak tűntek az új nyelv jóhiszemű felfedezője számára; összességében a könyv szövege arról árulkodik, hogy a szerzőnek nem volt elegendő ideje a korrektúra átjavítására.

Mindenesetre a könyv elismerő fogadtatásra talált, és – teljes megrökönyödésemre – ismét napvilágot látott a Left Book Club kiadásában, dacára a benne foglalt Sztálin-Hitler paktum és a francia kommunista párt elleni nyers támadásoknak. Ami a Sötétség délben-t illeti, Amerikában beválasztották a Hónap Könyve Klubjába, míg Angliában a New Statesman szerkesztője, Kingsley Martin, társutas mivolta ellenére, úgy fogadta, mint “korunk azon kevés könyveinek egyikét, amelyik fenn fog maradni”. Semmi kétség, a regény sikere nem hagyott kívánnivalót maga után, azonban számomra még fontosabb volt politikai hatása, amit az amerikai és a háború utáni francia baloldali értelmiségre tett.

Így történhetett, hogy a menekültek szürke, siralmas sorából – a föld söpredékének tömegéből – egycsapásra ott találtam magam a legjobban keresett írók között. Ez az átmenet nélküli változás veszélyes lehet bármelyik író számára, azonban én, még mielőtt a fejembe szállhatott volna, már mint 13805661-s számú közlegény találtam magam az Önkéntes Alakulatok 251-es századában, ahol nem táncolják körbe az értelmiségieket. (Az Önkéntes Alakulatok volt akkoriban a hadseregnek az egyetlen ága, ahova a nem szövetséges külföldiek besorozhattak.) Néhai barátom, John Strachey így írta le benyomását első találkozásunkról:⁹

1941 tavaszán szárnysegédként vagy inkább mindenesként szolgáltam a Királyi Légierő 87-es számú harci repülőszázadában, amely akkoriban Bath közelében állomásozott. Egy nap egy pilóta benyitott a kantinba, és érdektelenséggel az arcán azt mondta: – Valaki látni kívánja a szárnysegéd urat. – Ekkor belépett a helyiségbe Koestler közlegény az Önkéntes Alakulatoktól, gyűrötten és viharverten, valószínűleg a legkülönösebb ember, aki valaha is brit latrinát túrt.

Mégis felbecsülhetetlen értékű tapasztalat volt számomra. Évekkel később felidéztem néhány megható jelenetet a Brit Akadémia előtt tartott előadásomban,¹⁰ ebből idézem a következő sorokat:

Századom – a 251-es Külföldi Önkéntes Alakulatok Százada – egy meglehetősen alapvető fontosságú védmunkát látott el, hogy megóvjuk Bristol közeli benzintartályainkat. (Mély gödröket ástunk, amelyeket légiriadó esetén megtöltöttünk gyúlékony folyadékkal, és lángra lobbantottuk, hogy meggyőzzük támadóinkat arról, hogy küldetésüket sikeresen elvégezték, és nyugodtan hazaindulhatnak.) Örömmel láttuk el az igazán hasznos munkát, de – a külföldiekre jellemző módon – túllelkesedtük a dolgot, s arra kértük a parancsnokot (aki brit volt), hogy szüntesse meg a rituális teaszünetet – amely, részben a sztrájkoknak, részben a távoli konyha-barakknak köszönhetően, ahova reggel és délután oda-vissza baktattunk, csaknem két órát vett el a munkaidőből, amihez még hozzájött az ebédszünet ideje. A parancsnok elmondta, mennyire értékeli őszinte buzgalmunkat, és elmagyarázta, hogy a teaszünetet meg kell tartanunk, akár tetszik, akár nem, mert a Brit Önkéntes Alakulatok és a dolgozó civil társaink helyi szakszervezete óriási felfordulást csinál a dologból, ha nem így teszünk. Ekkorra mintegy kilenc hónap telt el Dunkirk óta.

Úgy vélem, nem kevésbé jellemző egy másik jelenet, amelyiket ugyanabban az előadásban idéztem:

Néhány napot a katonai kórházban kellett töltenem valahol Gloucestershire-ben, és engedélyt kértem, hogy használhassam az írógépemet. Az osztályos nővér, egy kedves, középkorú vénkisasszony, aki még sohasem találkozott olyan brit katonával, akinek az enyémhez hasonló kiejtése lett volna, meghallgatta kérésemet, törte a fejét egy keveset, aztán azt mondta: “Rendben van, használhatja az írógépet – egy feltétellel: ha becsületszavát adja, hogy semmiféle ötödik hadoszlopos munkát nem végez rajta.”

Az előadás a továbbiakban levont néhány következtetést, ami, úgy gondolom, ma is érvényes:

Azonban más tapasztalatok meglehetősen megzavartak minket. Míg “ásóval harcoltunk a győzelemért”, közeli kapcsolatba kerültünk a munkásosztály életével, és azt láttuk, hogy alapjaiban különbözik kontinentális megfelelőjétől. A NAAFI¹¹ kantinjaiban, az italozóban és később egy londoni mentőállomás snooker-asztalánál megtanultam elfogadni konok ragaszkodásukat ahhoz az ősrégi közhelyhez, hogy az emberek általában fel vannak osztva “Ők”-re és “Mi”-re. Azonban ennek a “Mi”-nek semmi köze sincsen a marxista osztálytudathoz, ahogyan az az európai szocialista és kommunista pártokban létezik. A brit munkásosztály számára a marxista dialektika éppúgy halandzsa volt, ahogy az volt a nemzet többi része számára; vad osztálygyűlölet helyett, ami forradalmakkal és polgárháborúkkal forgatta fel a kontinenst, egy szinte önelégült megállapodás uralkodott közöttük abban, hogy egy kettéosztott világban élnek, mint ahogy az italt mérő helyek oszlanak előkelő bárokra és kocsmákra. A kontinensen a szembeszegülés szimbolikus gesztusa az ökölbe szorított kéz volt; itt inkább egy vállvonás, egy szándékos hátat fordítás volt a középosztály értékei, viselkedése, szóhasználata és beszédejtése miatt. Brit munkástársaink szolgálaton kívül vidám figurák voltak, telve jókedvvel és vigalommal; a munka helyszínén azonban úgy mozogtak, mint egy lassított felvétel szereplői vagy mélytengeri búvárok az óceán fenekén. Úgy tűnt, hogy alkalmazkodnak egy szent és sérthetetlen tantételhez, bizonyos életelvek garnitúrájához: nyugalom és csak lassan a testtel!, máskülönben átejted társaidat, és mindnyájan segélyen fogunk tengődni! Végeredményben ez nem más, mint léhűtők versengése, és önök nyakig benne vannak egy egész életre, hacsak meg nem ütik a főnyereményt. A líbiai sivatagban vagy egy bombázó hátvédtüzéreként ezek az emberek nagyszerűen helytálltak volna; mivel ilyen körülmények között a szakadékot időlegesen áthidalta volna a közös veszély és viszontagság – és annak tudata, hogy férfias játékot űznek léhűtők versengése helyett. Ugyanaz a szeretetre méltó fickó, aki a D-napon az életét kockáztatta, hogy megtartsa országa szabadságát, az ujját sem mozdítaná Dagenhamnál, hogy talpra állítsa országát.

Önöknek most úgy tűnhet, hogy döglött lovat lovagolok, azonban attól még nem lesz döglött az a ló, ha annak nyilvánítjuk – vagy pedig ez a különlegesen döglött ló még mindig elég rúgós.

Bár a pályafutásom az Önkéntes Alakulatoknál rövid éltű volt, e rövid idő alatt többet tudtam meg az ország “munkás tömegeiről”, mint akárhány könyvből.

Néhány hónapnyi ásás után megtettek katonai előadónak, utaztam fel s alá az országban, és megpróbáltam meggyőzni az álmos hallgatóságot arról, hogy Dachau és Buchenwald valóban létezik. Újabb néhány hónap után, 1942 márciusában az Információügyi Minisztérium leszereltetett az Önkéntes Alakulatoktól, és a propagandafilmeknél foglalkoztatott mint forgatókönyvírót. Írtam néhány rádiójátékot is, összeállítottam röpiratszövegeket, amit a Királyi Légierő dobott le Németország felett, és volt néhány éjszakai állásom, úgy mint légiriadó-felügyelő és kisegítő mentőautó-sofőr. Egyszer bombatámadás ért – egy V₁, vagy cirkabogár, ahogy azokat a gyilkos repülőbombákat előszeretettel nevezték –, de ép bőrrel megúsztam. Visszatekintve úgy tűnik, hogy ez a három háborús év, 1942-44-ig, amit a légiriadózott Londonban töltöttem, életem egyik legeseménytelenebb (majdnem azt mondtam, legbékésebb) szakasza volt. Ez a paradoxon nem perverz agyszülemény: nagyon sok embernek szinte nosztalgikus emlékei vannak a légitámadásról. Az is egy jól ismert tény, hogy amíg tartott, kevesebb mentális beteg foglalta le a kórházi ágyakat, mint azóta vagy azt megelőzően. A “dolgozz, mintha mi sem történt volna” hatásos gyógyászati jelmondatnak bizonyult.

3.

Szabadidőmben regényt írtam, az Érkezés és indulást,¹² és egy sor esszét, amit A jógi és a kommisszár¹³ című kötet gyűjtött össze.

Az Érkezés és indulás a harmadik kötete egy trilógiának, amelynek a központi témája a moralitás és a célszerűség konfliktusa – vajon szentesíthet-e egy nemes cél nemtelen eszközöket, és ha igen, hol ennek a határa? Ez egy ősrégi probléma, amelynek megszállottja voltam azokban az években, amikor a kommunista párt tagja voltam. A trilógia első kötete, a Gladiátorok¹⁴ a Kr.e. 73-71-ben lezajló Spartacus vezette rabszolgafelkelésről szól, amelynek során a trák gladiátor uralma alá kerítette fél Itáliát. A felkelés elbukásának fő oka nyilvánvalóan Spartacus eltökéltségének hiányában keresendő – nem volt hajlandó alávetni magát a “kerülő utak törvényének”, amely megköveteli a vezértől, hogy az Utópiához vezető úton “irgalmatlan legyen a végső irgalmasság érdekében”. Nem volt hajlandó kivégeztetni a disszidenseket és a bajkeverőket, és nem volt hajlandó rémuralmat bevezetni – s ezzel a felkelést eleve kudarcra ítélte. A Sötétség délben-ben a régi vágású bolsevik Rubasov a másik utat választja, és egész a végsőkig aláveti magát a “kerülő utak törvényének” – amint ráébredt arra, hogy “a józan ész önmagában nem más, mint egy hibás iránytű, ami az embert egy olyan kanyargós, tekervényes útra tereli, hogy végül a végső cél elvész a ködben”. Ekképpen a regények kiegészítik egymást, és mindkettő zsákutcában végződik.

Az Érkezés és indulásban pedig a moralitás és célszerűség közti konfliktus pszichiátriai közegbe helyeződik. Peter Slavek kezdetben bátor, fiatal forradalmár egy náci típusú uralom alatti országban, aki nem ismeri saját cselekedetinek tudatalatti motívumait. A háború kitörésekor Neutráliába (Portugália) menekül, és választás elé kerül: vagy követi mennyasszonyát az akkor még semleges USA-ba, vagy beáll önkéntesnek a szövetségesekhez. A múltban kiállta a kínvallatást és a bebörtönzést, de most – megoldhatatlan dilemmával szembenézve – mentális és fizikai leépülést szenved – egy ismert-hírhedt hisztérikus bénulás támadta meg egyik lábát (amit én magam láttam megjelenni egy börtöntársamon a sevillai fegyházban). A fiút Sonia kezeli, egy freudista pszichiáter, akinek segítségével újra átéli kisgyermekkora néhány megrázó élményét, és ráébred arra, hogy keresztes vitézi lelkesedése elnyomott bűntudatból származik. Ennek következtében az elmélkedő díványon elhatározza, hogy búcsút int a fegyvereknek, és azt a lehetőséget választja, amit a józan ész és a célszerűség diktál.

A Sonia által alkalmazott pszichoterápiás módszer nem gondoskodott etikai abszolútumokról; célja az volt, hogy a beteg képes legyen elfogadni a valóságot; és ha a valóság egy náciuralta Európa, akkor azon már úgysem lehet segíteni. Sonia módszere legvégül mégis csődöt mond; Peter meggondolja magát – vagy inkább egy megfoghatatlan belső hang, egy hang, ami nyilvánvalóan “kívül áll az ok-okozat vonzáskörén”, másítja meg Peter helyett gondolatait.¹⁵

A fiú ráébred arra, hogy az erkölcsi parancsok, az ösztönös megérzések, a művészeti értékek nem magyarázhatóak meg (vagy nem magyarázhatóak ki) azzal, hogy “visszavezetjük őket feltételes reflexekre, gyermekkori traumákra, szexuális kielégítetlenségekre és végső soron biokémiai folyamatokra”. Az értékek vissza nem vezethetőségének e nézete – azaz nem vezethető vissza a létezés hierarchiájának magasabb szintjéről az alacsonyabb szintekre – éppen ellentéte a ma uralkodó visszavezethetőségi, redukcionista elméleteknek – úgy mint a marxizmus, freudizmus, behavourizmus, logikai pozitivizmus és általában a materializmus. Egy regény nem filozófiai értekezés, ezért Peter Slavek történetének mondanivalójára csak hallgatólagosan, burkoltan lehetett utalnom. Azonban későbbi műveimben igyekeztem tisztázni a dolgot, mely művek közt az első A jógi és a kommisszár volt.

A regény végén Peter Slavek ejtőernyőn alászáll szülőhazájába, hogy csatlakozzon az ellenállási mozgalomhoz, és a jövője bizonytalan homályban marad. Azonban a végzet egy keserűen ironikus fordulattal zárta a fiú nyitva hagyott sorsát – ahogy azt leírtam a Danube Edition-féle utószóban:

Peter Slaveket egy fiatal magyar barátomról, Havas Endre költőről mintáztam, akit a háború során ismertem meg Londonban. Bár egy ízben ő is kiábrándul a kommunista pártból, a sztálingrádi csata napjaiban ismét csatlakozik hozzájuk, és visszamegy Magyarországra. 1949-ben, a nagy tisztogatás idején, ami az egykori külügyminiszter, Rajk László perével vette kezdetét, Havast letartóztatták, jóformán a párt minden értelmiségijével együtt, akik a háború éveit nyugaton töltötték. Kémkedéssel vádolták, de makacsul tagadta, akár a legtöbben. Számos börtöntársa, akik az 1956-os forradalom során kiszabadultak, és Angliába menekültek, beszámolt haláláról. Havas megőrült az elhúzódó fizikai kínzás alatt. Négykézláb vánszorgott azt kiabálva, hogy “Segítség, segítség! Éljen Sztálin!”. A börtönkórházban halt meg 1952-ben vagy ’53-ban. Az enyhülést követően posztumusz rehabilitálták mint “Sztálin személyi kultuszának” áldozatát, és a Magyar Irodalom Enciklopédiájá-ban megjelent az életrajza, a róla készült képpel együtt.

A jógi és a kommisszár egy esszégyűjtemény, aminek a címe egyfajta divatos jelszóvá vált, és még a Penguin Idézetek Szótárá-ban is megjelent. A kötetben az első és az utolsó esszé, mint már említettem, a redukcionista filozófia kritikáját tartalmazza, és néhány kísérleti javaslatot tesz egy alternatív megközelítésre, amelyet a későbbiekben még tárgyalni fogok. A gyűjtemény veleje – amely alapját képezi a könyv által kiváltott szenvedélyes vitáknak – három egymást követő esszé. Az első, az “Egy mítosz anatómiája” a szimpatizánsok mentalitását mint a mítosztól való függést, vizsgálja; a második, a “Szovjet mítosz és a valóság” részletes áttekintést ad – főként szovjet forrásokra és statisztikákra építve – a rezsim igaz természetéről; a harmadik, az “Egy illúzió vége”, megjósolja Közép- és Kelet-Európa gyarmatosítását. A D-napot és a sztálingrádi csatát követő önfeledt hangulatban az ilyesféle Kasszandra-kiáltások nemigen találtak értő fülekre. Pedig “nem igényelt jóstehetséget, csak a tények józan megítélését, hogy levonhassuk a nyilvánvaló következtetéseket”.¹⁶

Könnyítésképpen a gyűjtemény tartalmazott még néhány irodalmi esszét is, melyek közül az egyiknek az a címe, hogy “The French Flu”¹⁷ (“A francia influenza”), így kezdődött:

Azok az emberek, akik ebben az országban az irodalmi életet irányítják – szerkesztők, kritikusok, esszéisták: a vezető réteg a Parnasszuson – az utóbbi időben egy újra és újra kitörő járványtól fertőztettek meg, a francia influenzától. A tünete, hogy a beteg: rendszerint egy kiegyensúlyozott, óvatos, szkeptikus ember, lépre megy, s feltétel nélkül feladja kritikai képességét, amint egy sor francia költészet vagy próza a szeme elé kerül. Éppen úgy, ahogy a szénanátha esetében egy szippantás elegendő ahhoz, hogy enyhítsük a tüneteket, ugyanígy egyetlen szó, mint “bouillabaisse”, “crève-coeur”, “patrie” vagy “minette” elég ahhoz, hogy mégoly heves rohamot produkáljon: a beteg szeme könnybe lábad, szíve keserédes vonaglással összeszorul, belső elválasztású mirigyei kamaszos elragadtatással árasztják el a véráramot. Ha egy angol költő olyan szavakat merészelne használni, mint “apaföldem”, “lelkem”, “szívem” stb., akkor neki egyszerűen vége lenne; ha egy francia költő zenei közhelyekkel dobálózik a la Patrie-ről, la France-ról, mon coeur-ről és a mon âme-ról, a beteg reszketni kezd a csodálattól.

Három mű jelent meg az elmúlt évben a rabságba esett Franciaországban, mindhármat valóságos irodalmi kinyilatkoztatásként ünnepelték: Gide Képzeletbeli interjúja, Aragon verseskötete, a Le crève-coeur, és Vercors Le silence de la merje….

Az esszé a három könyv álszentségét bírálja; csakugyan méltán feledésbe merültek, és az esszé sem érné meg az idézést, kivéve hogy elsőbbséget biztosítsunk – hogy úgy mondjam – a “francia influenza” kifejezésnek, ami még mindig dúl az írástudók között.

4.

Daphne és én sohasem házasodtunk össze. Ennek legfőbb oka az volt, hogy én hivatalosan még mindig Dorothy férje voltam (aki a német megszállást hamis személyi adatok mögé bújva élte túl Franciaországban), de minden tekintetben úgy fogtuk fel, és a barátaink is úgy tekintettek ránk, mintha házaspár lennénk. Ez a lángoló kapcsolat hat évig tartott – 1938-tól, amikor először találkoztunk Párizsban, 1944-ig, amikor vége szakadt, köszönhetően az állandó és szinte már kóros szerelmi kicsapongásaimnak, ami fiatal és kora közép éveimben jellemzett, és amit a Nyílvessző a végtelenbe című írásomban már töredelmesen beismertem. Enyhítő körülményként talán megemlíthetem, hogy Daphne és én még mindig közeli barátok vagyunk, csaknem negyven évvel azután, hogy közös háztartásunk megszakadt.

Daphnét Mamaine Paget követte, a ragyogó Paget ikrek egyike – csillagok, vagy inkább iker-csillagok voltak ők az 1930-as évek elsőbálozós fruskái között. Nemcsak genetikailag voltak egyformák, de megjelenésükben is, méghozzá olyan mértékben, hogy gyakran még a közeli barátoknak is nehezére esett eltalálnia: vajon Celia áll-e vele szemközt vagy éppen Mamaine. Mindketten ugyanazzal a szenvedéllyel vonzódtak a költészethez és a klasszikus irodalomhoz; egyformán szerettek zongorázni, kimenni madárlesre, és közös volt az érdeklődésük a fényképészet iránt is. Mindketten csaknem tökéletesen beszéltek németül és franciául.

Egy este John Strachey meghívott minket, Mamaine-t és engem, vacsorára az Etoile-ba, amit akkoriban többnyire írók és könyvkiadásban dolgozók látogattak. Strachey élelmezésügyi miniszter volt azokban az éhes, fejadagolt napokban, az újságokban elég szépen ki is figurázták, így hát a jelenléte nem maradt minden feltűnés nélkül. Ahogy Mamaine-é sem – mivel néhány asztallal odébb az alteregója, Celia vacsorázott, ugyanolyan öltözetben, a filozófus Freddie Ayerrel. Strachey, aki néhány perccel utánunk érkezett, és akinek a széke épp háttal volt nekik, nem vette észre őket. Miután rendeltünk, Strachey udvariasan elnézést kért, és eltűnt az “urak” feliratú ajtó mögött. Abban a pillanatban nagyszerű ötletem támadt: megkértem Mamaine-t, hogy cseréljen helyet Celiával. A manőver gyorsan és eredményesen ment végbe, míg a többi vendég elragadtatva figyelte az eseményeket. Amikor Strachey visszatért a vécéről, visszaült a székére, és folytatta a beszélgetést immár Celiával, anélkül, hogy észrevette volna a cserét. Csak akkor ébredt rá, hogy már nem Mamaine-nal beszélget, amikor Celia és én nevetésben törtünk ki a többi vendéggel együtt, akik örömmel csatlakoztak a mulatsághoz.

5.

A jógi és a komisszár egyik esszéjének (eredetileg a New York Timesban¹⁸ jelent meg) ez volt a címe: “Hogy nem hisszük el a rémségeket”. Ez az írás arra emlékezteti az olvasót, hogy az 1930-as évek során azokat, akik megpróbálták felhívni a figyelmet Hitler törekvéseire, azzal a megjegyzéssel utasították el, hogy az illető bizonyára hisztérikus, vagy üldözési mániája van.

Most az a mániánk, hogy megértessük veletek: egész Európa zsidóságát el akarják pusztítani. Eddig hárommillióan pusztultak el. Ez az írott történelem leghatalmasabb tömegmészárlása, amely most is nap mint nap, óráról órára folyik, olyan egyenletesen és megbízhatóan, ahogyan a karórátok ketyeg… Az egyik legutóbbi közvéleménykutatás során megkérdezték az embereket: elhiszik-e, hogy a nácik rémtetteket követnek el. Tíz közül kilencen azt válaszolták, hogy mindez csak propagandahazugság, s az egészből egyetlen szót sem hisznek el…. És az óra közben csak ketyeg tovább.¹⁹

Néhány héttel azután, hogy ezt írtam, tudtam meg, hogy anyám nővére és családja közte volt annak a hat milliónak, akik elpusztultak a megsemmisítő táborokban. A hatmillió csak egy absztrakció. Rose néném és Margit unokatestvérem – elgázosítva, akár a patkányok – a valóság voltak az absztrakció mögött. Vajon lehetett-e tenni valamit annak érdekében, hogy megmentsünk legalább néhányat azok közül, akik akkor még életben voltak?

Az utóbbi években könyvek és dokumentumok egész áradata jelent meg,²⁰ amelyek tanúsítják, hogy elég sokat lehetett volna tenni annak érdekében, hogy tekintélyes számú áldozatot megmenthessünk a náci-csatlós országokban – Magyarországon, Bulgáriában, Romániában, Jugoszláviában –, ha a szövetségesek készek lettek volna menedékhelyet biztosítani számukra Palesztinában vagy bárhol másutt. Azonban a szövetséges államférfiak minden erre vonatkozó felvetést visszautasítottak vagy legalábbis elodáztak. Számukra a holokauszt csakugyan egy absztrakció volt – nekik nem volt Rose nénikéjük, akit gyászolhattak volna.

Még 1937-ben, négy évvel azt követően, hogy Hitler uralomra jutott, újfent ellátogattam Palesztinába, mint a News Chronicle különleges tudósítója. A régi barátok már nem voltak többé a régiek:

Haifa és Tel-Aviv utcáin, Sharon és Galilea településein tovább folyt a hőségtől lassú és álmatag élet, de a szíve mélyén mindenki mániákus volt és fanatikus. A gyilkosok kormányozta Európában mindenkinek éltek testvérei, szülei, unokatestvérei, menyasszonya, vőlegénye vagy sógora. Többé már nem volt kérdés, hogy jó vagy rossz ötlet-e a cionizmus; mindenki tudta, hogy közelednek a gázkamrák rémségei. Az érvelések és viták ideje lejárt. Akit megtámadtak, annak most már ki kellett villantania a fogait… Fokozatosan felismertem, hogy nemcsak ideális, de a lehetséges egyetlen megoldás is lenne, ha az országot a Királyi Bizottság vezetője, Lord Peel által javasolt módon kettéosztanák… 1937-ben viszonylag könnyen és kevés vérontással megtörténhetett volna a felosztás. A meghatározó jelentőségű zsidó társadalmi szervezetek elfogadták a dolgot, a mérsékelt arab vezetők pedig engedtek a diplomáciai nyomásnak. Köztük a legbefolyásosabb, Abdullah transzjordániai király (akit később, a zavargások közti egyik nyugodtabb időszakban ismét meglátogattam) interjút adott nekem, ami burkolt formában azt jelentette, hogy elfogadja a tervezetet. Neville Chamberlain kormánya azonban elutasította a Királyi Bizottság tervét, s a Palesztinával kapcsolatos brit politika a következő tíz évre a tétovázás, a tévedések és előítéletek sötét éjszakájába merült.²¹

1944-ben meg voltam győződve arról, jobban, mint valaha, hogy a Királyi Bizottság terve jó irányba halad. Azonban egyúttal azt is gondoltam, hogy a kormányt csak úgy lehet rávenni a terv kivitelezésére, ha a palesztinai zsidók bizonyságot tesznek erejükről. Viszont akik őket hivatalosan képviselték, a Zsidó Ügynökség, ellene voltak az erőszakos eszközök használatának, csakúgy, mint Chaim Weizmann, a Cionista Szervezet elnöke (később Izrael állam elnöke). Másfelől a Begin-féle Irgun és az úgynevezett Stern Csoport terrorista akciókba fogott (és elutasította a felosztást). Minthogy egykor tevékeny részese voltam Jabotinsky Revizionista Pártjának,²² némi szimpátiát éreztem csemetéje, az Irgun iránt – jóllehet módszerei iránt már kevésbé. De arra is késztetést éreztem, hogy a magam szemével láthassam az eseményeket, hogy átfogó képet kapjak a fejleményekről, elkerülendő az egyoldalúságot. Akkoriban elég gyakran találkoztam Dr. Weizmannal, aki helyeselte ezt az elgondolást – bár revizionista múltam miatt nem bízott meg bennem teljes mértékben. “Menjen, és beszéljen az őrült barátaival – mondta nekem –, és próbálja meggyőzni őket, hogy a felosztás az egyetlen esélyünk.” Ezen felbátorodva – s felvértezve a The Times megbízólevelével, mint különleges tudósító – 1944 karácsonya előtt felszálltam az Exeter nevű gőzhajóra, ami egy Liverpoolból Alexandriába tartó hajókaraván része volt. A mediterrán tengeren a mögöttünk haladó hajót elsüllyesztette egy német tengeralattjáró, de mi biztonságban elértük a partot.

1945. január elejétől augusztus 15-ig maradtam Palesztinában – pontosan emlékszem a napra, amikor útnak indultam, mert azon a napon robbant az atombomba Hiroshima felett. Ebben a hét és fél hónapban túlnyomórészt a Mint éjjeli tolvaj című regényemet írtam, és közben anyagot gyűjtöttem hozzá. Nem sokkal megérkezésemet követően kapcsolatba léptem két földalatti szervezettel, az Irgunnal és a Stern Csoporttal. Két vezetőjére, Beginre és David Friedman-Yellinre, fejenként 500 font vérdíjat tűztek ki, akikkel titokban, hogy úgy mondjam, a rendőrség orra előtt találkoztam. Ez részemről nem jelentett semmiféle különösebb kockázatot, minthogy a The Times megbízólevelével a zsebemben köztiszteletben álló személynek számítottam. A Beginnel való találkozásnak mégis volt némi pikáns zamata: a jeruzsálemi CID²³ feje – akivel akkor már több ízben is találkoztam egy-egy társasági összejövetelen – feljött a lakásomra egy italra közvetlenül azt megelőzően, hogy értem jött az Irgun egyik embere. Begin és társai számára a veszély természetesen jóval nagyobb volt, de egy ügyes rendszert építettek ki arra, hogyan tartsák fenn a kapcsolatot a külvilággal. Ez lényegében abból állt, hogy nem kevesebb, mint öt alkalommal cseréltem autót és útitársakat, mígnem biztonságban eljutottam a jeruzsálemi lakásomtól a Tel-Aviv lerongyolódott külvárosában fekvő házba, ahol immár fogalmam sem volt, hol vagyok. Ott két mogorva, sötét fickó néhány lépcsőn át felvezetett egy nagy, koromfekete szobába, ahol hellyel kínáltak. Éreztem, hogy van még valaki a szobában – Menachem Begin volt az. Megkérdeztem, rágyújthatok-e, mire az egyik sötét fickó azt mondta, hogy nem, csak ő adhat tüzet – így is tett, de eltakarta a gyufa lángját, ahogy azt a kivilágítatlan londoni utcán szokták a légitámadás idején. Ennek az elővigyázatosságnak csak később tudtam meg a pontos magyarázatát: az a hír járta, hogy Begin elváltoztatta a külsejét, szakállal vagy plasztikai beavatkozással. Begin emlékirataiban ironikusan megjegyzi, hogy gyufát akartam gyújtani, csak hogy puszta újságírói kíváncsiságból megpillanthassam az arcát – pedig már annak is örültem, hogy nem tudom, hol vagyok, nem kevésbé annak, hogy nem látom az ábrázatát, ha végül esetleg mégis összeütközésbe kerülnék a rendőrséggel.

Körülbelül egy órán át beszélgettünk. Próbáltam meggyőzni arról, hogy ha egyszer a háború véget ér, a britek palesztinai politikája meg fog változni, és hogy a felosztás az egyetlen remény, amellyel Izrael a Brit Nemzetközösség domíniuma lesz. Begin erre lényegében azt válaszolta, hogy nem hiszi, hogy a brit politika megváltozna, még ha a Munkáspárt kerül is hatalomra (ez a jóslata sajnálatos módon beigazolódott). De még ha nekem lenne is igazam, az ő feladata akkor is harcolni a palesztin adminisztráció ellen – amely nem engedi be a holokauszt túlélőit –, és nem küldheti az embereit a bitófa alá azzal, hogy azt mondja nekik, az egész egy félreértés volt, és az angolok végső soron nagyon kedves népség.

A találkozás után rá kellett ébrednem, milyen naiv voltam, amikor azt képzeltem, hogy érveim akár a legkisebb hatást is elérhetik nála. Valaha, mintegy húsz évvel korábban,²⁴ közel álltam az Irgun alapító atyjához, Vladimir Jabotinskyhez – azonban Begin és emberei már egy másik generációhoz tartoztak – kemények voltak, elkeseredettek és fanatikusak.

Egészen hasonlóan folyt le a Friedman-Yellinnel való találkozásom is. Ezt követően elhatároztam, felhagyok e haszontalan erőfeszítésemmel, és belekezdek egy könyvbe, amely már érlelődött a fejemben egy ideje. Ez volt a Mint éjjeli tolvaj című regényem, amelynek címe Péter evangéliumának második fejezetéből származik (3:10): “Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj.” Az idézet kétértelműsége a saját érzelmeim kettősségét tükrözte – ahogy Joseph is, a főszereplő, akit félig angolnak, félig zsidónak tettem meg. A könyv központi témája Ezra Tornya kibucának békés fejlődése és, ezt ellenpontozva, a megmételyezett talajból kisarjadó zsidó-arab terrorizmus.

A korábbi trilógia – a Gladiátorok, a Sötétség délben, és az Érkezés és indulás – központi témája a forradalmi etika volt; a Mint éjjeli tolvaj központi témája a túlélés etikája. Ha a hatalom korrumpálódik, a fordítottja is igaz: az üldözők is korrumpálják áldozataikat, bár árnyaltabb módon. Annak dilemmája, hogy a nemes célok nemtelen eszközöket nemzenek, mindkét esetben magán viseli az elkerülhetetlenség bélyegét.

A regényt Jeruzsálemben írtam, a háromoldalú terrorizmus szívszaggató, mérgezett légkörében, barbárság és gyász közepette. 1945-öt írtunk. Auschwitz és Belsen beismerte ocsmány titkát; alig volt néhány európai gyökerű család, amelyik ne hagyott volna közeli rokonokat vagy barátokat a gázkamrákban…

Művészi értékétől függetlenül, a Mint éjjeli tolvajnak volt valamelyes politikai utózengése. Később tudtam meg, hogy az Egyesült Államok Palesztinai Bizottságának számos 1947-es tagja (amely sorsdöntő módon foglalt állást a felosztás és a zsidó állam létrehozása mellett) vette a fáradságot, és elolvasta a könyvet, és ez bizonyos mértékben hatással volt a döntésükre. Sandstrom svéd bíró, a tizenegy nemzetű bizottság elnöke, nemegyszer azzal heccelte a későbbi izraeli kormányt, hogy Ezra Tornyának története nagyobb hatással volt rá, mint az ő hivatalos jelentéseik; és bár kétségtelenül csipkelődésnek szánta, számomra mégis többet jelentett, mint az irodalomkritikusok minden dicsérő és mocskolódó szava.²⁵

Miután 1945 augusztusában visszatértem Palesztinából Londonba, két terjedelmesebb cikket írtam a The Timesban,²⁶ melyekben megpróbáltam a tőlem telhető legtárgyilagosabb képet adni mind az arab, mind a zsidó ügyről, és ismét a felosztás mint az egyetlen járható út mellett foglaltam állást. A The Times név nélkül közölte a cikkeket (“különleges tudósító Palesztinából”), ami elég nagy feltűnést keltett, mivel a jó öreg Viharkeltő lap első ízben tette le a voksát, ha hallgatólagosan is, a felosztás mellett.

6.

Miután e becsületbeli kötelességemnek eleget tettem, és a Mint éjjeli tolvajt átadtam a kiadóknak, úgy éreztem, immár nyugodt szívvel áttérhetek egy olyan témára, amely már évek óta foglalkoztatott. A humor elméleti kérdései érdekeltek, amely egyúttal betekintést nyújt általában a kreativitás, az alkotókészség pszichológiájába. Ez egy nagyszabású terv volt, amelyről úgy gondoltam, egy évet vesz majd igénybe (valójában két és fél évet²⁷), és amelynek megírásához vidékre kell visszavonulnom, minél távolabb a mozgalmas londoni élet zajától. Mamaine szerette Londont, de a vidéket még inkább kedvelte, és egy Észak-Walesben tett baráti látogatás során találtunk is egy a célnak megfelelő kiadó házat egy tanyán. Romantikus hely volt a Snowdonia dombság vad vidékén, távol mindentől. Ameddig csak a szem ellátott, nyoma sem volt emberlakta helynek, sem más élőlénynek, kivéve a környékbeli réteken legelő birkákat. Már a postacím is egzotikusan hangzott: Bwlch Ocyn, Blaenau Ffestiniog, Merioneth, Észak-Wales. A tizenhetedik vagy tizennyolcadik századi ház egy nagy, durva homokkőtömb tetejére épült, olyan stílusban, amit az építészek egyenetlen terméskövekből rakott falazatnak neveznek. Tulajdonosa a mesés Port Meirion Hotel igazgatója, Jim Wyllie volt, aki korszerűen felújította a ház belsejét, és rusztikus stílbútorral rendezte be – és egy minstrel-galériával, ami nagyon elütött minden mástól, és amit az egykori pajtában helyeztünk el, míg ott laktunk. Wyllie-t megihlették Clough Williams Ellis – a különc építész, aki Port Meiriont tervezte – amolyan “szórakoztató” újításai. Port Meirion egy olasz falu volt húsz percnyi autózásra tőlünk, campanilével és piazzával, pasztell árnyalatú villákkal, amiket mintha sebtében hánytak volna oda a Cardigan-öböl partjaira. Port Meirion a maga luxushoteljeivel szöges ellentéte volt Blaenau Ffestiniognak – a primitív pala-bányász falunak, ahol túlnyomórészt szilikózisban szenvedő bányászok laknak, és ahol az egyetlen szórakozási lehetőség egy mozi volt, amiben szinte kizárólag csak westernfilmeket játszottak. A házilag készített reklámokat diafilmről vetítették, és azon ritka alkalmakkor, amikor bemerészkedtünk a moziba, valahogy mindig épp abban a pillanatban sikerült belépnünk, amikor egy nyájas tekintetű hölgy képét vetítették a vászonra a következő felirattal: “a nővér kihúzta – a vastagbél-beöntéseket.” Nem is olyan régen a város metodista lelkészei még sorra járták a kocsmákat minden vasárnap délelőtt – amikor a bányászok jól megérdemelt pihenésüket töltötték néhány pohár ital kíséretében –, és felhívták a vendégek figyelmét arra, hogy az alkohol a legrövidebb út a kárhozathoz. Hát nem éppen hedonistáknak való város!

Ily módon Bwlch Ocyn²⁸ félúton helyezkedett el a zord, puritán Ffestiniog és Port Meiron, az álszent mediterrán falu között; a ház pedig a maga visszataszító, kőkemény külsejével és a minstrelek galériája belsővel jól jelképezte ezt az ellentétet – akárcsak életvitelünk a házban. A spártai életvitel, a magány és a megszállott munka hosszú hetei váltakoztak szűnni nem akaró vendégáradattal. Mindent egybevetve csaknem két és fél évet töltöttem Bwlch Ocynben, amit csak néha szakított meg egy-egy londoni és két esetben egy párizsi látogatás. Azonban Mamaine, aki asztmával küszködött, ezen túlmenően még néhány hetet töltött Svájcban és Dél-Franciaországban. Ilyenkor egyedül kellett tartanom az erődöt, három kutyánk társaságában. Háztartási alkalmazottat csak akkor tudtunk keríteni, ha tudtunk egyáltalán, amikor Mamaine is ott tartózkodott: Mrs. Lloyd vagy Mrs. Jones nem tehette kockára jó hírét azzal, hogy egy szalmaözvegy házában vesse meg a lábát. Mamaine egyik ilyen távolléte alatt, a sors fintoraként épp Cyril Connolly és barátnője, Liz jött el egy hétvégére (1946. februárjában); így nekem kellett főznöm a közismerten legínyencebb angol littérateurnek. Meglepő módon barátságunk kiállta a próbatételt.

Blaenau Ffestiniogtól négy-öt mérföldre feküdt egy Llan Ffestiniog nevű falu, ahol Bertrand Russell lakott akkortájt harmadik feleségével, Peterrel és kisgyermekükkel, Conraddal. Russell hetvenes éveinek közepén járt – huncut volt, csipkelődő és tanáros, és ami eléggé különös a számtalan humanitárius ügy bajnokától – kezdve a pacifizmustól egész a szerelem szabadságáig –, teljesen hiányzott belőle az emberi közvetlenség. (Bár nagyjából ugyanez a paradoxon igaz Orwellre is, aminek talán egyáltalán nem is kellene paradoxonnak lennie.) Ha felidézem arcát, csak arcéleit tudom magam elé képzelni – egy kötözködő udvari bolond keskeny arcának éles árnyvonalait –, aki bővelkedik szellemességben, ám humorban szegényes.

1945 vége felé George Orwell és én egy közös vállalkozásba fogtunk, melyet én javasoltam neki, és amelybe nagyon szerettük volna Russellt is bevonni. Az ötlet az volt, hogy újraélesszük – más név alatt – a régi League pour les Droits de l’Homme-t, ami a háború előtt még nagy nemzetközi tekintélynek örvendett, azonban a háború óta a kommunisták vették át. George a karácsonyi ünnepek idejére nálunk maradt Bwlch Ocynben. Sohasem láttam olyan lelkesnek, mint amikor a tervezett League-t vitattuk. Miután visszatért Londonba, írt egy fogalmazványvázlatot, amit megmutatott különféle embereknek. Többek között Michael Footnak, aki egyenesen odavolt érte, Barbara Wardnak és Tom Hopkinsnak (a Picture Post szerkesztőjének), akik – miként George január 2-án beszámolt róla – “mindketten egy kissé vonakodtak, mert azonnal megérezték, hogy egy ilyesfajta szervezet gyakorlatilag oroszellenes lenne, vagy előbb-utóbb kénytelen volna orosz-ellenessé válni…” Néhány nappal később tudattam George-dzsal a fejleményeket:

Két hosszabb beszélgetésem volt Russell-lal. Teljes mértékben egyetért a céljainkkal, de nem ért egyet az odavezető úttal. Úgy gondolja, túl késő már egy erkölcsi mozgalomba kezdeni, mivelhogy hamarosan nyakunkon a háború, ennek megelőzésére pedig közvetlenebb politikai akció szükséges. Azt javasolja, hívjunk össze egy konferenciát, nem kevesebb, mint egy tucat szakértő részvételével – egy távol-keleti szakértő, egy természettudományban jártas, egy propagandaszakértő stb. –, és ezek dolgozzanak ki egy akcióprogramot. Ő maga pedig vállalja, hogy felolvas egy írást, de azt nem, hogy közreműködjön a szervezésben. Fáradt és agyonhajszolt, de ugyanakkor alig várja, hogy ő is tegyen valamit az ügyben… Úgy hiszem, Russell konferenciaötlete beilleszthető a tervünkbe, és hogy egy ilyen konferencia résztvevői támogatnák egy általunk elképzelt szervezet létrehozását.

Így hát hozzáfogtunk, hogy megszervezzük a konferenciát. Úgy terveztük, hogy a húsvéti ünnepek alatt, Snowdoniában tartjuk; három-négy embert mi szállásolunk el Bwlch Ocynben, újabb nyolcat pedig a környékbeli hotelekben. Egy szponzort is találtunk, aki kész volt fedezni a költségeket. Azonban az utolsó percben a szponzor meghátrált, és a konferenciát le kellett fújni. Mindenesetre az eredeti League-vállalkozás továbbra is napirenden volt, Russell pedig változatlanul kész volt támogatni – mígnem egy groteszk epizód merült fel, ami a lényege ennek a mesének. Április végére Orwell eredeti fogalmazványa már számos különféle módosításon ment keresztül, hogy megfeleljen a leendő aláírók felvetette kifogásoknak. Russell konkrétan két helyen emelt kifogást a fogalmazvány itt következő részével szemben:

A háború vége óta a győztes országok némelyike bizonyos területi követelésekkel lépett fel. Nagy-Britannia – amelynek nincsenek területi követelései – előterjeszti igényét az általános lélektani fegyverletételre, amelynek első lépése a Nagy-Britannia és a Szovjetunió közti megegyezés lenne. A megegyezés a következő pontokon alapul:

(a) Legyen szabadon hozzáférhető a Szovjetunióban, valamint az általa megszállt és ellenőrzött területeken, az általános közönség számára minden brit újság, periodika, könyv és film; és ugyanez viszont;

(b) Módosítsák a fennálló cenzúraszabályozást mindkét ország területén, valamint az általuk megszállt és ellenőrzött területeken, hogy megengedett legyen a külvilággal kapcsolatos információk szabad áramlása;

© Köttessék megegyezés a Reuter és a Tass hírügynökségek között, amelynek értelmében a két ügynökség naponta összeállít egy 500-1000 szavas hírösszeállítást, amelyet a másik ügynökség belföldi használatra átvesz. A hírösszeállítás szorítkozzon a hírek tényszerű bemutatására, utaljon a belföldi politika, gazdaság, a művészet és a sport fejleményeire, s mindezek közlését mozdítsák elő a két ország kormánypártjának újságjaiban és a nemzeti sajtóban…

Russell kifogásolta, hogy az első bekezdés úgy hangzik, mintha “a lélektani fegyverletétel a feltétele volna a területek átengedésének”, és “hogy a Reuter és Tassról szóló részlet kivihetetlennek tűnik [számára]”. Mindkét kifogásnak könnyedén eleget lehetett tenni néhány szócserével, azonban Russellnak Cambridge-be kellett mennie, de előtte Bwlch Ocynben egy baráti vacsora fölött még megegyeztünk, hogy majd Peter, a felesége, újrafogalmazza a vitatott pontokat. Azonban amikor néhány nappal később Peter átjött ebédre, ahelyett, hogy Russell óhajának megfelelően átfogalmazta volna a két kérdéses pontot, kifogásolta magát a “lélektani fegyverletétel” kifejezést, amely akkor már központi helyet foglalt el a fogalmazványban, miután Orwell és én háromszor vagy négyszer is átírtuk. Peter azt akarta, hogy az egész tervezetet fogalmazzuk újra elölről. Vonzó és erős akaratú vörös démon volt, aki tudott elragadó is lenni, de tudott úgy is viselkedni, akár egy bajkeverő, és ez alkalommal az utóbbi szerepet öltötte magára. Amikor láttam, hogy nem lyukadunk ki sehol, javasoltam, hogy halasszuk el a vitát, míg Russell vissza nem tér. Körülbelül egy hét múlva (1946. május 3-án) Russell írt nekem Cambridge-ből:

Elképedve hallottam a feleségemtől, hogy ön nem fogadta el őt teljhatalmú [sic] megbízottamként, miután épp ön javasolta, hogy a feleségem járjon el helyettem; s aztán azzal vádolta meg, hogy nem elég szabatosan képviseli véleményemet a fogalmazvánnyal kapcsolatban.

Remélem, a történtek után belátja, hogy minden együttműködés ellehetetlenül, ha ilyen incidensek zavarják meg, és hogy magyarázattal tartozik mind a feleségemnek, mind pedig nekem.

Válaszul azt írtam vissza, hogy nagyon sajnálom, ha akaratlanul megsértettem Peter vagy Russell érzéseit, és ezzel a társasági kapcsolatunk többé-kevésbé helyre is rázódott (eltekintve attól, hogy Mamaine elpanaszolta testvérének, Celiának: “Arthur ebédelni hívta Russellt, épp amikor nekünk sem volt mit ennünk”). Mindenesetre a történtek után világossá vált – ahogy arra más kampányok során mások is rájöttek –, hogy a Russell-lal való szoros politikai együttműködés egyszerűen lehetetlen. Néhány újabb csalódást követően a vállalkozás lassan elenyészett – voltaképpen hiábavaló kísérletnek bizonyult, ami néhány évtizeddel elébe sietett az Amnesty Internationalnek és a nyugat nyitásának a Helsinki Egyezmény felé, de mégis ugyanabba az irányba mutatott.

Négy évvel a halva született League-vállalkozást követően, másokkal egyetemben én is ott bábáskodtam a sikeres berlini Kongresszuson a Kultúra Szabadságáért – amelyet egyébként szintén megkísértett a szimbolikus logika fejedelmének heves logikátlansága.

7.

Bwlch Ocynbe való letelepedésünk első évfordulójára Mamaine írt egy fűzfaverset, amely aligha büszkélkedhet művészi értékekben, mégis elmond valamit a ház légköréről. Íme néhány részlet a versből, egynéhány elkerülhetetlen magyarázójegyezettel kísérve:

Bwlch Ocyn, Manod, Blaenau Ffest –

Iniog, Merionetshire – egy walesi kert,

Egy éve már ide s tova,

Hogy ez Arthur K. otthona,

Ki melegebb ég alatt született,

S most cambria²⁹ nyújt néki ihletet.

Egy év előtt Mermaiddel³⁰ érkezett,

Hogy itt éljen csöndes-bűnös életet.

Az antik házban egy kicsiny kis szoba,

Nem mai, de K. Jimet nem korholja;

Itt dolgozik K. pénz és hírnév nélkül,

Készülő könyve az utókornak készül.

Esténként a két hűséges kutya

Joseph és Diana kíséri vándorútra,

Hegytetőre áll, körötte sziklapárkány

Szemléli a tájat, vörös őszi páfrányt.

Vagy autóba ül, ha lendülete enyhül

S Port Meirion bárjában víg pohárba csendül.

Sárgabarack konyak, narancs curaçao,

Gin, rum és whisky: gondűző varázsszó;

Józan Lord Russell K-val harsogja

A Mindenség titka itt van a markomban,

Közben a finom Peter közéjük hajolva

Gyöngyszavakat mormol, s a Tökélyt hajszolja.

Mikor aztán végre vége az éjjelnek

Hazaúton K. egy dalt énekelget:

Idegrendszer, élettan

Esztétika, lélektan,

Episztémé, erkölcstan,

Tudományos szó-nyelvtan.

Majd kitanulok mindből mesternek,

S a Mindenség Titkát megfejtem.

Száll a Hír, jönnek a barátok

Walesbe tart már minden zarándok.

Rothschild³¹ és crossman, orwell, celia, freddy,³²

brenda és wanda, dominique³³ és teddy;³⁴

Lakomában, borban, vitában, zenében

Telnek az esték, s vidám nevetésben.

Mától kezdve évről évre emlékezni fogunk

Arthur K. és Mermaid ünnepli e napot;

A világon bárhol ér kettőnket e dátum

Borral, dallal egybeköt minket már a fátum.

Volt még egy kedves vendégünk, aki sohasem érkezett meg: Dylan Thomas. Úgy terveztük, hogy Thomasékkal együtt mi is kiruccanunk Írországba, azonban valamilyen oknál fogva – amit már elfelejtettem – le kellett mondanunk a programot. Táviratban közöltem velük a hírt, aztán levelet is írtam, amelyben cserébe meghívtam őket: térjenek be néhány napra Bwlch Ocynbe, úgyis útba esik. Hosszú ideig nem kaptunk választ, mígnem egy levél érkezett Dylan gyöngybetűs kézírásával, amely megéri, hogy idézzem:

Blaen Cwm

Llangain

Carmarthen közelében

1946. augusztus 26.

Kedves Arthur!

Nagyon sajnálom, hogy nem válaszoltam a sürgönyödre, sem nem írtam és egyáltalán. Elhagytam mind a londoni, mind pedig a walesi címedet, és csak most találtam meg az ünneplő felöltőmben: a címeresben. És nagyon de nagyon sajnáljuk, hogy nem tudtatok velünk jönni Írországba: ettünk-ittunk, sétáltunk és hegyet másztunk, úsztunk és vitorláztunk egész idő alatt. Talán majd jövő tavasszal, ha mindent jó előre egyeztetünk? Nagyon bízom benne. Nem tudtunk volna sehogy sem meglátogatni benneteket Walesben, mivel nem hajón mentünk Holyheaden át, hanem repülővel Croydonból…

Őszinte híved:

Dylan

8.

Dacára a vendégek hadának, a League-nak és egy sor más elterelő hadmozdulatnak, az Insight and Outlook szépen haladt. 1947 végére fejeztem be, és pár napra rá, hogy az utolsó lapját is véglegesítettem, Mamaine és én Európába mentünk kitombolni magunkat. Párizs, Burgundia, Provence, Milánó, Firenze, Róma biztosította a változatosságot Blaenau Ffestinioghoz képest. A Sötétség délben és A jógi és a kommisszár közismert bestseller volt mind Franciaországban, mind pedig Olaszországban, és különféle kiadóim bőkezű vendéglátóinknak bizonyultak. Találkoztam a háború előtti időkből származó barátaimmal, noha a háború alatt már minden reményem feladtam, hogy valaha is újra láthatom őket – Silone, Malraux, Leo Valiani (A föld söpredékének Marioja), Manes Sperber. De akadtak új barátságok is, rövid életűek, de annál intenzívebbek, Camus-vel, Satre-ral és Simon de Beauvoirral – kikről később még szót ejtünk. Szóval mozgalmas és egészében véve élvezetes időt töltöttünk Európában, mígnem 1948 tavaszán az Egyesült Államokba mentem egy még mozgalmasabb előadói körútra, hogy segítsek anyagi alapot teremteni az IRRC-nek: a Nemzetközi Megmentő és Segélyező Bizottságnak (International Rescue and Relief Commitee), amely a Kelet-Európai menekültek felkarolását vette célba.

Alighogy visszatértem Mamainhoz Bwlch Ocynbe, amikor júniusban kitört az arab-zsidó háború, és Izrael kikiáltotta függetlenségét. Így hát ismét búcsút intettünk Észak-Walesnek, és meg sem álltunk Párizsig, ahonnét egy bérelt repülő repített minket az újdonsült államba – cionista éveim álmai valóra váltak. Mamaine a párizsi izraeli konzulátuson³⁵ az 5-ös számú vízumot kapta, az enyém volt a 6-os.

Utazásom látszólagos indoka az volt, hogy mint haditudósító tevékenykedem a Manchester Guardiannak, a New York Herald Tribune-nak és a Le Figarónak. Azonban személyes indítékaim ennél mélyebbre nyúltak. Tétova remény élt bennem, hogy valamelyest hozzájárulhatok az újraszületett nemzet túlélésért vívott harcához. Mamaine teljes szívből osztozott érzéseimben annak ellenére, hogy kékvérű Nemes volt, és hogy a hasonló világból jött barátai túlnyomó többségükben az arab üggyel szimpatizáltak. Még az is szóba került köztünk – ha csak félkomolyan is –, hogy letelepedünk az Ígéret Földjén, ha valami kreatív és hasznos munkalehetőség adódik – pl. a nevelésben vagy az arculattervezés terén. Néhány hónappal később, amikor a háborúnak vége lett, és már újra Európában voltunk, döbbentem csak rá, milyen naiv is volt ez az ötlet. Csodáltam az izraeli fiatalok hősiességét – amivel a kilátástalan helyzet dacára megnyerték a háborút – de ugyanakkor azt is észrevettem – ahogy észrevettem húsz évvel korábban, első húzott-halasztott palesztinai tartózkodásomat követően –, hogy sohasem lennék képes ebben az országban letelepedni, bármennyire is csodálom a népét. Ha építész vagyok vagy tudós, akkor talán elképzelhető lett volna, de sohasem lehetett volna belőlem héber nyelvű író, és neveltetésemnél fogva is idegenül álltam a zsidó hagyományok előtt. Politikailag voltam cionista, kulturális gyökereim viszont Európához kötöttek, és csaknem egyaránt otthon éreztem magam Londonban vagy Párizsban, Berlinben vagy Bécsben – de sohasem tudtam otthon érezni magam Tel-Avivban. Mamaine ezúttal is egyetértett velem. Mivel brit volt és Nemes és egy titkosszolgálat-féle rendszernél dolgozott a háború alatt, az újdonsült izraeli politikusok és bürokraták bizalmatlanul – ha nem ellenségesen – bántak vele, egyre inkább úgy viselkedtek, mint a nouveaux riches, bár ők nem anyagi, hanem a hatalom értelmében gazdagok. Az antiszemitizmus teljességgel idegen volt természetétől, de most szembesülnie kellett a fordítottjával, és őszintén undorodott tőle. Én mindig is irtóztam egyrészt a rabbinikus ortodoxia befolyásától – amely nem veszi észre, hogy már régen ráesteledett –, másrészt ennek világi megfelelőjétől – ez egyfajta kulturális sovinizmus, amely ragályként átterjed még a szocialistákra és a szakszervezetekre is. Ez a sajátos lelkiállapot megérthető és talán még elkerülhetetlen is egy olyan országban, ahol többé-kevésbé állandó ostromállapot van. Azonban az, hogy megérthető, még nem jelenti azt, hogy olyan hely, ahol szívesen él az ember.

9.

Amikor 1948 őszén visszatértünk Európába, felmondtuk Bwlch Ocyn-i bérletünket, és ideiglenesen Fontainebleau közelében, egy chartrettes-i ódon château parkjában telepedtünk le egy kis házban. A château tulajdonosa egy magyar barátom, Winkler Pál volt, aki korábban francia sajtómágnás lett, a házikóban pedig nagyszerűen lehetett dolgozni. Itt írtam a Ígéret és beteljesülés – Palesztina 1917-49³⁶ című könyvet. Három részből állt. Az első, a “Háttér” az ország rövid történetét tartalmazta a Balfour Deklarációtól a függetlenség kivívásáig. A második rész, a “Felzárkózás”, háborús naplómra és a Manchester Guardiannak küldött jelentéseimre épült. A harmadik rész, az “Előretekintés”, ahogy azt az előszóban kifejtettem, “megpróbál átfogó képet adni az olvasónak a zsidó állam társadalmi és politikai felépítéséről, kulturális irányvonaláról és várható jövőjéről.”

Ma – több mint harminc év után – a “várható jövőre” vonatkozó előrejelzésekről kiderült, hogy többnyire az optimizmus tévútjára siklottak. Azonban a könyv legvitatottabb része az epilógus, amely még évekig viták középpontjába állított engem.³⁷

Az Ígéret és beteljesülést 1949 januárjában fejeztem be. Hogyan tovább? Negyvenes éveim derekán jártam, és szabadon választhattam magamnak országot, ahol letelepedhetek. Izrael lekerült a szóba jöhető országok listájáról. Amerika első látogatásomkor vegyes érzelmeket keltett bennem. 1940 óta Angliában (és Walesben) éltem, angolul írtam, és bizonyos fokig “angolosítva” lettem. De amikor a háború véget ért, és a kontinens felszabadult, úgy éreztem magam Angliában, mint egy klausztrofóbiás. Az országot a Munkáspárt kormányozta Clem Attlee lélek nélküli vezetésével, és valamiféle, “az erény és kedélytelenség országá”-vá vált, ahogy azt a Partisan Review londoni tudósítójaként írtam (ezt az ingyenes tisztséget George Orwelltől vettem át). A kormány plakátokkal borította el az utcákat, melyek “Munka vagy Nélkülözés” jelszavakkal fenyegetőztek – sokkal inkább illett volna a fiatalkorú bűnözők javítóintézetéhez, mint egy győztes, szociálisan érzékeny államhoz. Legvégül aztán Mamaine és én visszatértünk Angliába, de egyelőre – Szent Ágoston-parafrázissal szólva – ekkor még úgy éreztük: “Uram, adj nekem szűkösséget – de most még ne!” És végül is mi kifogásolnivalónk lehetett Franciaországban – túl azon, hogy a kommunistáké volt a legerősebb párt a Nemzetgyűlésben, és az intellectuels testületileg voltak társutasok, a nevem pedig szitokszó volt a Café Flore-ban?

Még mindig bizonytalan jövőkép előtt álltunk, amikor csak úgy, a hecc kedvéért, érintkezésbe léptünk egy ingatlanügynökkel. Mutatott nekünk egy förtelmes, a ’20-as évek francia stílusában épült villát, aminek azonban elsöprő előnye volt, hogy közvetlenül a Szajna partján feküdt egy nagy, kikötésre alkalmas stéggel, szemközt a vízen túl pedig a fontainebleau-i erdő feküdt. Első látásra beleszerettem Verte Rive-be, és gyakorlatilag a helyszínen megvásároltam. A szerződés aláírásával már be is költöztünk, 1949 tavaszán.

Az első dolog, amit Verte Rive-ben írtam, a Bukott Istenben jelent meg, egy antológiában, ami hat exkommunista értelmiségi írását tartalmazta – Ignazio Silone, André Gide, Richard Wright, Louis Fisher, Stephen Spender és jómagam voltunk a közreműködők, illetve Richard Crossman írta az előszót.³⁸ Dick Crossman akkortájt az egyik legközelebbi barátom volt; az antológia ötlete egy késő este született meg, amikor ő és felesége, Zita nálunk voltak Bwlch Ocynben. Az elsők közt érkeztek Verte Rive-re is a hétvégi vendégek között, Michael Foottal és feleségével, Jillel egyetemben – Foot akkoriban egy másik közeli barátom volt. Dick egy lelkes, társaságkedvelő és ragyogó személyiség volt, de egyben gyógyíthatatlanul megalkuvó politikus, amint azt miniszter korából való feljegyzései világosan mutatják. Éppen ezért mulatságos olvasni a könyvhöz írt előszavában – miután leírta az estét Walesben, amikor a vállalkozás megszületett – a következőket: “A legkevésbé sem voltunk érdekeltek abban, hogy… növeljük az antikommunista propaganda áradatát”. Az igazság természetesen az, hogy pontosan ebben voltunk érdekeltek, de abban az időben egy munkáspárti képviselő ilyesféle dolgot nem mondhatott ki nyíltan. Mindenesetre a Bukott Isten kifejezés (a cím Dick találmánya) széles körben elterjedt, és úgy tűnt, hogy igenis jelentékenyen “növelte az antikommunista propaganda áradatát”, amint azt az ismételt kiadások és a fordítások száma is mutatta.

Amikor befejeztem a Bukott Istennek írt esszémet, azt gondoltam, ezzel egész hátralévő életemre véget vetek a politikai tárgyú írásoknak. Megint ugyanaz a hiú, csalfa ábránd kerített hatalmába, mint amikor London zajától Walesbe szöktem, hogy megírjam az Insight and Outlookot. Az előszóban egy második kötetet ígértem az olvasónak, “ami már készülőben van, és remélhetőleg tizenkét hónappal az első után meg fog jelenni”. Pedig a második kötetből csak egy rakás, egymás hegyén-hátán heverő jegyzetet tudtam felmutatni, aminek a puszta látványától is menekültem. Aztán némi reménytelen vergődés után “egy időre” el kellett halasztanom a második kötetet. Valójában azonban sohasem látta meg a napvilágot. Helyét a Teremtés vette át, ami tizenöt évvel később jelent meg. 1949-ben nyilvánvalóan még nem voltam kész arra, hogy ilyen nagy fába vágjam a fejszémet, így hát – hogy úgy mondjam – egy vákuumban hánykolódtam. Ekkor történt, 1949 júliusában, hogy minden feltűnés nélkül új jövevény lépett az életembe, egyenesen Pretoriából.

A fordítás Holuber Ernő munkája.

Forrás: Arthur & Cynthia Koestler: Stranger on the Square. Hutchinson, London-Melbourne- Sydney-Auckland-Johannesburg, 1984.

Jegyzetek

1. Bp., Osiris, 1996. (ford.: Boris János)

2. Bp., Osiris, 1997. (ford.: Makovecz Benjamin)

3. Nemzetközi Kommunista Agitációs és Propaganda Osztály

4. Eredetileg belefoglaltam a Spanyol testamentumba, később önállóan újra kiadták.

5. London és New York, 1950.

6. Eredetileg német nyelven íródott, mint minden más könyve, egészen a Sötétség délben-nel bezárólag. (A Szerk.)

7. Az “ötödik hadoszlop” kifejezés egyrészt jelentheti magukat a kommunistákat, másrészt az ellenség kezére játszók táborát. (A ford.)

8. Ahogy A Láthatatlan írásban olvasható, Daphne fordította a könyvet német eredetiből

9. The Strangled Cry (Visszafojtott kiáltás), London, 1962. 11. és köv. old.

10. A Brit Akadémia nevében az Oxford University adta ki 1973-ban “Az oroszlán és a strucc” címmel; újból megjelent a Kaleidoscope-ban, 1981.

11. Brit katonai kantin és szórakoztató szervezet (Navy, Army and Air Force Institutes) (A ford.)

12. Osiris, 2000. (ford.: Makovecz Benjamin)

13. London és New York, 1945; Danube Edition, 1965.

14. London és New York, 1939; Danube Edition, 1965.

15. Érkezés és indulás, utószó a Danube Editionhoz (1966), 190. old.

16. Előszó a Danube Editionhoz (1965)

17. Először a Tribune-ban jelent meg, 1943 novemberében.

18. 1944. január

19. Makovecz Benjamin fordítása

20. Morse, Lacqueur, Gilbert, Bower etc.

21. A Láthatatlan írás, 35.fej. (Makovecz Benjamin fordítása)

22. Lásd a Nyílvessző a végtelenbe és A láthatatlan írás 35. fejezetét

23. Bűnügyi Nyomozó Hatóság (Criminal Investigation Department) (A ford.)

24. Lásd Nyílvessző a végtelenbe, 13. fej.

25. Mint éjjeli tolvaj, utóirat a Danube Editionhoz, 335. és köv. old.; lásd még A láthatatlan írás 35.fej.

26. 1945. szeptember 26 és 28.

27. Insight and Outlook, London és New York, 1949.

28. Egy Wales-szakértő szerint a név annyit tesz: “Joakim nyerge, vagy esetleg igája” – de én nem esküdnék meg rá.

29. Wales régi római neve (A ford.)

30. Mamaine beceneve, ill. angolul a. m. “sellő”.

31. Guy, a francia oldalág feje.

32. A.J. Ayer, a filozófus.

33. Dominique Aury, francia író.

34. Teddy Kollek, Jeruzsálem későbbi polgármestere.

35. Akkor még nem volt konzulátus Londonban.

36. Promise and Fulfilment – Palestine, Macmillan, London és New York, 1949.

37. A négyoldalas epilógusban, Koestler azt vitatja, hogy Izrael állam megalakulásával a zsidók választás előtt állnak: vagy letelepednek ott, vagy pedig lemondanak vallásukról – (A szerk.)

38. Hamish Hamilton, London; Macmillan, New York, 1950.