“Az igazság akarásának nevezitek, ti

legbölcsebbek, azt, ami hajt és hevít titeket.” (Zarathustra)

Az olvasó vadonatúj, kitűnő monográfiát tart a kezében. És ez nem az első, ami e nehéz témáról a szerző kezéből kikerült. Kiss Endre első Nietzsche-monográfiájának felszabadító hatása volt, s tekintélyek nyomása alatt élő téves interpretációkkal konzekvensen szembeforduló szemléletmódja jelentős eredményt hozott már 1993-ban. A legendák és téveszmék köde azonban a nietzschei életművet és életutat egyaránt elfödte, és ezt aligha lehetett egyetlen aktussal eloszlatni. Az új Nietzsche-kötet olvasójában már nem a cinikus Mephisto-Nietzsche, de a tragikus Faust-Nietzsche arcéle él. A mélyen beivódott képzetek azonban itt-ott még azután is megmaradtak. Tovább is revideálandó maradt például Nietzsche életrajza, hiszen annak idején éppen ennek a meghamisítása “aratta” talán a legtöbb “siker”-t, s ugyanakkor éppen ennek voltak mindmáig homályos, alig értékelt vagy egyenesen félreértett fejezetei (pl. a harmadik életszakasz).

Az új Nietzsche-monográfia megírását tehát nem egy körülmény indokolta, túl azon, hogy az 1993 óta eltelt jó évtized maga is hozott új kutatási eredményeket. E könyv azonban nemcsak ezzel vet számot, ennél sokkal többet ad: történeti és szisztematikus fejezeteivel először tesz – figyelemre méltó – kísérletet a nietzschei életmű egészének bemutatására.

E nagy igényű megállapítás szemléltetésére legyen elég egyelőre az imponáló szerkezet, az új életrajzi és az új szisztematikus fejezetekre való utalás. Sem a régebbi, sem az újabb Nietzsche-irodalomban nincs példa szisztematikus feldolgozásra: a nagy gondolkodónak mindig csak egy-egy oldalát kívánták bemutatni. Ehhez csatlakozik még egy alaposan megírt recepciótörténet. A vállalkozás nagyságrendjére a feldolgozott irodalmat összegező bibliográfiák maguk is engednek következtetni, melyek - igen szakszerűen – az egyes fejezetek végére vannak elhelyezve.

A történeti fejezetek jól átfogják a nagy gondolkodó három életszakaszát. Ezen belül már a fiatal Nietzsche életútját és gondolkodását bemutató első fejezet is nagy érdeklődésre tarthat számot. Itt ugyanis a szerző több értéktartalmat fedezett fel, mint amennyit eddig feldolgoztak belőle, illetve amit - a relatíve nagy irodalom dacára értékként találtak meg benne; ezek egyike-másika itt megvilágításra kerül, a többire mint rejtőző értékre történik utalás.

Az életrajzi fejezetek közül számomra a késői Nietzsche fejezete adta a legnagyobb nóvumot, ha tetszik: szenzációt. Mindenekelőtt az eddig szinte homályban lévő Spinoza-interpretáció miatt. A Spinoza-kép a kötet szerint a Zarathusztra megírása közben alakult ki Nietzschében. Fény derül arra, hogy Zarathusztra voltaképpen Nietzsche alteregója. A jeles gondolkodót a spinozai affektus-tan vitte közelebb Spinozához, ez volt - mint jegyzetei és levelei mutatják – az egyik legnagyobb élménye Spinoza olvasása során. Valójában – mint Kiss Endre találóan írja – Nietzsche “látens tudományos és emberi közösséget teremt Spinozával, ami…a lényegi hasonlóságot az időtlenségbe és az esszencialitásba emeli”. A Spinoza iránti korábbi érdeklődés új szakasza kellett az alapos Spinoza-recepcióhoz, aminek specifikus alapja az 1881-ben lezajlott lektűr, az első Kuno Fischer-tanulmányozás, s ennek alapján Spinoza olvasása. Így tehát az új Spinoza-kép egy filozófiai és egy hermeneutikai szituáció terméke.

A szisztematikus fejezetekben nagyon alapos a tudományfilozófia nietzschei koncepciójának a bemutatása és interpretálása. Nietzschének a pozitivizmushoz való viszonyát már a szerző első nagy Nietzsche-könyve is elemezte. Ami itt új – és ez nem is kevés - , az a nietzschei koncepció kibontása-elemzése - pl. a relációk szemléletes kibontása, ill. leírása). Nietzsche voltaképp a modern tudomány új dilemmáiból indul ki: egyfajta vákuumban alakul ki tudományfilozófiája (pl. a fogalomalkotás módszere).

A módszertani fejezetek számos nóvuma található még a kötetben (a neopozitivizmus, ill. posztmodern recepciókkal folytatott diszkusszió).

A recepciótörténetből mint igazi újdonságot emeljük ki a Mehring- és Heidegger-féle Nietzsche-interpretációt és ezek történetét. Kiváltképp Mehring közelítése meglepő: eddig ugyanis úgy tudtuk, Mehring Nietzschével mindenkor ellenségesen állt szemben, mint a kapitalizmus filozófusával (apologétájával). A valóság az, hogy egy döntő ponton Mehring a szociáldemokrácia Nietzschéje, amennyiben konzekvensen harcol az emancipációért – mindenekelőtt a munkásosztályért –, akárcsak maga a minden emancipációért síkraszálló Nietzsche. A hetvenes években egyébként, amikor Nietzsche nagy kritikai műveit írja, maga Mehring sem szociáldemokrata még, ami újabb összehasonlítások alapja lehet.

A Heidegger-féle Nietzsche-recepciót leíró fejezet annál is inkább figyelemre méltó, mivel a 80-as évek végén lezajlott egy Heidegger-vita, amelyen Farias és Ott (de még Bourdieu is) hallatta szavát. Heidegger személyét, aki tudvalévően a 20. század egyik legjelentősebb filozófusa volt, beárnyékolta a náci időkben tett politikai állásfoglalása. Kiss Endre újszerűen mutatja ki, hogy Heidegger a 30-as években lényegileg Baeumlerrel közös és politikai értelmezését adta Nietzschének, jóllehet ez forma szerint csak tisztán filozófiai előadásaiban jutott kifejezésre.

A Lukács-féle Nietzsche-interpretáció tartalmi kérdései lényegében megegyeznek Kiss Endre első Nietzsche-kötetének (és eddigi részlettanulmányainak) eredményeivel, úgyhogy erre itt csak utalást teszünk. Utalunk arra az összegező megállapítására, mely szerint Lukács alapjaiban jóváhagyta Nietzsche hivatalosnak tekinthető náci értelmezését, a háborút kirobbantó náci Németország szellemi életét, bűneit Nietzschére vezette vissza, és ilyen módon nemcsak meghamisította, hanem kriminalizálta is Nietzschét.

A kötet nagy erénye, hogy nem megy el Nietzsche felvilágosodás-koncepciója mellett sem, hanem a falszifikáló irányok cáfolata helyett most egy fontos, új szempontból interpretálja azt, mi több, a szerző a nietzschei gondolkodást a felvilágosodás új változatának tekinti. Nietzsche voltaképpen a felvilágosodást – mint a kortársak közül kevesek - nyitott projektumnak fogja fel, amely tehát nem zárult le a 18. századdal. Innen érthető meg Kiss Endre Kant-kritikája, amely Nietzschére pillantva hibáztatja Kantnál a felvilágosodás olyan értelmezését, amely a “nagykorúság” elérésével mintegy be is tölti rendeltetését, célját, végpontját. Hogy a “nagy felvilágosodás” átgondolása során Nietzsche bízvást felhasználhatja a maga álláspontjához akár Hamannt, akár Herdert (aki a 18. századi felvilágosodásról mint “első hullámkeltésről” beszélt). Erre nem kapunk filológiai igazolást, ám ez nem is lehetett a szerző feladata, hiszen Nietzsche esetében a közvetlen hatások igazolása számos nehézségbe ütközik). – És ha Nietzsche filozófiája egyike a felvilágosodás legfőbb gondolatrendszereinek, akkor aktualitását máig nem vesztette el. Csak szembesíteni kell gondolatait mindmáig aktuális filozófiai problémáinkkal, és Nietzsche elevenen élő gondolkodóvá válik.

A mottóul választott nagy nietzschei kérdésre, hogy vajon az igazság akarásának nevezzük-e azt, ami a “legbölcsebbet” hajtja, hevíti, a nagy összefoglaló mű olvastán méltán felelhetünk igennel: eme óriási opuszok megírásához csakis az igazságkeresés nagy hevülete által vezetve lehetett eljutnia a szerzőnek.

(Kiss Endre, Friedrich Nietzsche evilági filozófiája. Életreform és kriticizmus között. Gondolat Kiadó, Budapest, 2005. 433 o.)