Scholz László

“A legalázatosabb munka”: Ortega a fordításról

A spanyol fordításelméleti irodalom a XX. század első felében igazán nem bővelkedik jelentős felvetésekben, szinte minden átfogó antológia¹ csupán egyetlen írást közöl, nevezetesen Ortega y Gassetnak A fordítás nyomorúsága és nagyszerűsége című munkáját; hogy mekkora az űr, jól látható, mert Ortega előtt többnyire Menéndez y Pelayót, esetleg Clarínt idézik a szöveggyűjtemények, utána pedig jobbára Francisco de Ayalát. Más spanyol nyelvű régiókban persze születtek kiemelkedő elméleti elemzések, elég, ha az argentin Jorge Luis Borges írásait említem vagy épp a két nagy mexikói irodalmárnak, Alfonso Reyesnek és Octavio Paznak a sokrétű munkásságát. ²

Ortega már emigrációban, Párizsban írta A fordítás nyomorúsága és nagyszerűségét, s egy Buenos Aires-i napilapban, a La Naciónban tette közzé, ami eleve meghatározta az írás hangnemét és részben a szerkezetét is: nem szabatos tudományossággal megfogalmazott érvelést fejtett ki, hanem mint majd látjuk, mutatós, esszéisztikus megközelítést, amelyet öt egymáshoz kapcsolódó, rövid cikként formált meg. Természetesen van benne publicisztikába illő, improvizatív elem is, amit egyes kritikusai felszínességnek és dilettantizmusnak minősítettek (sőt Santoyo³ odáig ment, hogy az írás eredetét kommentálva és a filozófus lányára, Soledad Ortegára hivatkozva megpendítette, hogy Ortega az Argentínában közölt cikkeit a Victoria Ocampótól kapott kölcsön törlesztéseként, pénzért írta). Az öt cikk később egyetlen írásként bekerült a “küldetések” könyvébe (az 1939-es El libro de las misiones kötetébe, ahol A könyvtáros küldetése és Az egyetem küldetése mellett szerepel), majd természetesen a szerző összes műveibe is, és ebben a formájában lett ismertté spanyol területen, illetve fordításban az egész nyugati világban.

A fordítás nyomorúsága és nagyszerűsége nagyon vegyes fogadtatásban részesült Spanyolországban; a küldetések híres kontextusában nem kapott kellő figyelmet a szakfilozófiától, a későbbi fordítástudomány pedig gyakran elnagyoltnak minősítette, olykor magára Ortegára hivatkozva, aki az 1939-es előszóban azt találta írni, hogy “Hozzáteszek [az említett két másik íráshoz] egy esszét, ami ugyan nem elég kerek még, hogy megfeleljen az általam küldetésnek nevezett didaktikus műfaj kívánalmainak, de első kísérletként nekilát a fordítás feladatának elemzéséhez.”⁴ A negatív kritikák szemére hányják még, hogy a német hagyományt követi, hogy filologizál, hogy mindig Schleiermachert idézi, hogy színvonala nem éri el az 1920-1930-as évek hasonló írásaiét (Benjamin, Vossler, Pound, Bates); vagy épp kiragadják néhány sarkítottan megfogalmazott véleményét, például az írás utolsó mondatát (“minden európai nyelv közül a francia segíti a legkevésbé a fordítás műveletét…”)⁵. A kritikák olykor egészen indulatosak, például a már említett Santoyo így indokolja az egyébként jogosan hangoztatott mítosztalanítás szükségességét: “mert úgy vélem, hogy Ortega álláspontja sem nem eredeti, sem nem helytálló: egyszerűen védhetetlen.”⁶ E mellett az 1994-ben elhangzott spanyol vélemény mellett természetesen más hangok is hallatszanak, például Németországban és Latin-Amerikában; talán az argentin Miguel Montezanti 2000-ben született cikke jelzi a legvilágosabban már a címével is (Ortega igazsága⁷), hogy ideje visszatérni az 1937-es íráshoz, és mai szemmel, talán józanabbul ítélkezni. Erre igyekszünk most kísérletet tenni: először áttekintjük Ortega fő állításait, majd részben Montezanti észrevételeit követve megvizsgáljuk az esszéisztikus formát, melyben kifejtette őket.

A fordítás nyomorúsága és nagyszerűségében Ortega szemmel láthatóan a negatívumokra koncentrál, a fordítás nehézségeivel, elvi lehetetlenségével többet és hangsúlyozottabban foglalkozik, sőt egy meglepetésszerű kiindulóponttal és a már említett markáns zárással is olyan keretbe fogja az ötrészes érvelést, hogy mindenképpen a “nyomorúság” s nem a “nagyszerűség” a jellemző rá. Az első nagyobb állítás mindjárt a bevezetőben elhangzik, miszerint menthetetlenül utópisztikus igyekezet a fordítás. Ezt szokták persze leginkább idézni – a folytatás nélkül. Pedig Ortega két ponton is jelentősen módosítja a kijelentést: még ugyanabban a szakaszban hozzáteszi, hogy az utópisztikusság nem specifikuma a fordításnak, hanem minden emberi feladat sajátja: az ember mindig kudarc felé tart, mert sosem éri el, amit szeretne. Ez a gondolat egyébként gyakran felmerül Ortega egyéb írásaiban, például a “Goethe belülről” című esszéjében, ahol így fogalmaz: “Az élet önmagában és mindig hajótörés.”⁸ A másik kiegészítés a II. részben bukkan föl, amikor a szerző különbséget tesz jó és rossz utópista közt: az első tudatában van, hogy az emberi feladatok hiánytalanul nem valósíthatók meg, ezért elfogadja a relatív, a megközelítő mértékű sikert, a rossz ellenben – elhibázottan – lehetségesnek ítéli a kitűzött feladat teljes megvalósítását, ezért a munkája mindig torzó lesz. Az ebből folyó ortegai következtetéseket szinte sejteni lehet: egyrészt kilyukad gondolatvilágának egyik gyakran ismételt téziséhez, miszerint az ember lét sportjellegű (“önmagában lel örömet s nem az eredményben”)⁹; másrészt elhangzik egy újabb kategorikus kijelentés, mely a rossz utópista definíciójához köti azt a sommás ítéletet, miszerint minden eddig készült fordítás rossz. Az első negatívum tehát nem a fordítás “nyomorúsága”, hanem egy – Ortega szerint – általános és hibás emberi szemlélet következménye.

Egészen hasonló a helyzet az I. rész második tézisével, mely szellemiekben szerénynek minősíti a fordítói munkát, sőt – mint a címben idéztük – szerinte “nincs nála alázatosabb munka”. Érvelése arra az elvre épül, hogy a jó stílusú író bátor és lázadó, aki szembeszáll – a többi közt – az elfogadott nyelvi normákkal is, a fordító ellenben félénk, bátortalan, nemcsak respektálja a nyelvtant, hanem be is zárja oda az általa fordított szerzőt, vagyis elárulja. Az itt használt melléknevek kétségtelenül felszínesek, de a jelzett probléma nagyon is valós. Ortega halála után néhány évtizeddel egész teóriák épültek az általa megfogalmazott jelenségre. A poliszisztéma-elmélet például úgy fogalmazna, hogy a fordítói magatartás a többi közt annak is függvénye, hogy a fordítandó mű milyen helyet foglal el az irodalmi intézmény szintjei közt; leegyszerűsítve; minél periférikusabb egy mű, annál bátrabb lehet a fordító, vagy Ortega terminológiáját követve; annál kevésbé lesz rabja a kanonizált nyelvtannak. A remainder fogalmára épülő eszmefuttatások talán a fordítói láthatóság, illetve láthatatlanság ellentétpárjával ragadnák meg az Ortega által rögzített jelenséget, s az utóbbi érvényesülésének az okait határoznák meg. Hogy Ortega mennyire tisztában volt a mögöttes tartalom jelentőségének, világosan kiderül írásának V. részéből: amikor ugyanis Schleiermacher ismert distinkciójára utal (vagy az olvasót közelítjük a szerző nyelvéhez vagy a szerzőt az olvasó nyelvéhez), akkor habozás nélkül kijelenti, hogy csak az első megoldás nevezhető fordításnak, a második csak “álfordítás”.

Rövid kitérőként, de hangsúlyozottan felbukkan A fordítás nyomorúsága és nagyszerűségében az a dilemma, hogy van, amit könnyebb, illetve nehezebb fordítani. A kérdésfelvetés követi a szokásos hipotézist, miszerint természettudományi művek nagyobb sikerrel fordíthatók, mint a szépirodalmiak, ám a közhely mögötti érvek jól jelzik Ortega felfogását. Először ugyan csak egy kiragadott példával veti el a fenti distinkciót (a halmazelmélet német alapja, a die Menge szerinte egyáltalán nem fordítható le jól spanyolra), de utána kitér a Condillac-féle “tudomány egyenlő jól szerkesztett nyelv” felfogásra, majd két elvi ponton is megtámadja a tudományos nyelvnek tulajdonított könnyebb fordíthatóságot. Az egyik, hogy a tudományos nyelv már egy megelőző fordítás eredménye, melynek során a természettudós valamilyen jól körülhatárolt terminológiára redukálja a nyelvet. A másik, hogy a tudományos nyelv használóinak (íróinak és olvasóinak) egyénenként kell eldönteniük, hogy elfogadják-e vagy sem a szakterminológia jelentését, szemben a hétköznapi nyelven beszélőkkel, akiknek nem kell külön-külön egyezségre jutni a szavak jelentéséről. Ortega ez utóbbi érvnél a jelentés egyéni, illetve társadalmi determináltságát fogalmazza meg, az előző észrevételnél pedig azt, amit később Jakobson¹⁰ egy nyelven belüli fordításnak nevezett, s amit Octavio Paz több ponton is megismételt, sőt saját fordításelméletének a kiindulópontjává tett, amikor így indítja A fordítás – irodalom és irodalmiság című írását: “Aki beszélni tanul, fordítani tanul”, majd kijelenti, hogy: “E tekintetben tehát a nyelven belüli fordítás nem különbözik a nyelvről nyelvre történő fordítástól.”¹¹

Ez a kitérő, mint láttuk, igazából nem módosítja a nyomorúság-nagyszerűség ortegai arányait, legfeljebb egy lehetséges optimistább felfogás előtt zárja el az utat. Nem úgy az I. rész utolsó előtti szakasza, mely ha csak egy mondat erejéig is, de váratlanul megemlíti a fordítás egyik előnyét, mondván, hogy általa “a beszéd csodálatos jelenségének legrejtettebb titkaihoz jutunk”, majd megfogalmazza két legsúlyosabb érvét a fordítás lehetetlenségéről. Ortega egyrészt visszatér az egyéni irodalmi stílus már említett felfogásához, miszerint az író mindig igyekszik eltérni az elfogadott nyelvi normáktól, és nyomban hozzáteszi, hogy minden nyelv önmagában is rendelkezik egy sajátos stílussal, avagy Humboldt terminológiáját használva, “belső formával”, ami megkettőzi a fordító nyomorúságát: a fordítónak ugyanis nemcsak a “normális” és az egyéni nyelvhasználat közt balanszírozó író keltette feszültséget kell áttennie, hanem meg kell feleltetnie két eltérő szellemű-szerkezetű nyelvi rendszert is. Másrészt rámutat a referencialitás ősproblémájára, és az “erdő” német és spanyol szótári megfelelőjével (Wald/bosque) jelzi, hogy a jelöltek nem azonosak, nem is lehetnek azonosak, sőt kifejezetten inkongruensek. Ezzel a két tézissel Ortega valóban eljut a fordítás speficikusan negatív értelmezéséhez (a II. részben is el hangzik a vád, hogy “Ön megölte a fordítást!”). Montezanti joggal utal a fordíthatatlanságnak ennél a megfogalmazásnál a Quine-Ortega¹² párhuzamra, amint abban is igaza van, hogy noha Ortega az V. részben explicite is kijelenti a teljes fordíthatatlanság elvét, ott némileg oldódik majd az analógia, amikor a spanyol filozófus újradefiniálja a fordítást, illetve mérsékli a fordítással szembeni elvárásunkat.

A referencialitás témaköre után Ortega a nyelv és gondolkodás viszonyát elemzi több felvetéssel is. Először a korábban felvetett utópisztikus emberi tevékenységekhez tér vissza, a beszédet is odasorolja, és az épp folyó dialógus elakadása alapján illusztrálja, hogy a nyelv nemcsak kommunikációhoz, hanem hallgatáshoz és magányhoz is vezet. A III. részben azután ismét sarkított véleményt fogalmaz meg: Meillet¹³ optimizmusával szemben megkérdőjelezi a verbalizálás sikeres kivitelezhetőségét, és elviekben is elutasítja a gondolatok maradéktalan kifejezésének a lehetőségét. Érvei közt nemcsak az szerepel, hogy mindig csak egy töredékét mondjuk el annak, amit gondolunk, hanem – és ez a lényegesebb – az is, hogy a nyelv adta diszkurzus önmagában is “áthághatatlan falat emel”, és elkerülhetetlenül pontatlan és zavaros kommunikációhoz vezet. Sőt Ortega még az esetleges kétségek vagy ellenérvek elébe is megy, és rögtön hozzáteszi, hogy ez akkor is érvényes, ha a gondolkodást önmagunkkal folytatott beszédnek tekintjük: az eredmény ugyanúgy zűrzavarhoz vezethet.

Ez az érvelése és a hozzáfűzött néhány példa két alapvető tétel megfogalmazásához vezeti el Ortegát: az egyik, hogy a beszéd nemcsak közöl, hanem hallgat is, sok benne a csend, sőt “elsősorban csendből áll”¹⁴. S minthogy minden nyelv más-más arányban és formában tartalmazza a megnyilatkozásokat és a csendeket, a fordító roppant nehézséggel találja magát szembe: “épp azt próbálja elmondani egy adott nyelven, amit az igyekszik elhallgatni.”¹⁵ Ortega itt valóban csak nehézségről beszél, nem lehetetlenségről, hisz a következő sorokban felcsillantja immár egy második “nagyszerűség” lehetőségét, amikor Goethét citálva a fordításban meglátja a népek közti integráció eszközét (a fordítás “feltárhatja korok és népek kölcsönösen megőrzött, közös titkait, amelyek oly nagy mértékben felelősek a széthúzásért és az ellenségeskedésért; röviden: bátran összefoghatja az Emberiséget”¹⁶). A másik tétel a nyelv és gondolkodás viszonyát meglehetősen determinista módon fogalmazza meg: minden adott nyelvi diszkurzus (“verbális sorsunk”) sajátos módon képezi le a világot, és határozza meg az előre megszabott keréknyomokon haladó nyelvhasználók gondolkodását. Ez az elv már korábban, az I-II. részben is felbukkant, de itt több példával illusztrálva került kifejtésre. Jellemzőnek tartjuk, hogy Ortega nem idézi a XX. századi nyelvfilozófia idevágó, nagyon is releváns meglátásait, és nem is tárgyalja részletesen tézisének fordításelméleti következményeit. Példái viszont látványosak – és ellentmondásosak. Sorolja a nyelv konvencionalitását jelző eseteket (például spanyolul a nyelvi nemek referenciálisan értelmezhetetlenek), akárcsak azokat, amelyek a nyelv megismerő szerepét a múltra korlátozzák, vagy amelyek nyelvileg abszolutizálják a valóságban lévő viszonylagosságokat. Ugyanakkor olyan példát is mond, ami épp azt bizonyítja, hogy nem annyira áthatolhatatlanok a nyelvi falak, mint állította, és épp a fordítás hozhatja létre az átjárásnak valamilyen formáját: a Jaungoikua, mondja, ma “Istent” jelent baszkul, de etimológiája alapján tudjuk, hogy eredetileg “a magasság ura” volt a jelentése. Elemzésével Ortega azt igyekszik bizonyítani, hogy megfelelő szavak híján a nyelv gyakran gátat szab bizonyos eszmék befogadásának, s egy-egy irányban meg is bénítja az elménket. Példája önmagában is azt jelzi számunkra, hogy nem változtathatatlan jelentésűek a gondolat kárára abszolutizált – Ortega terminológiáját használva – nyelvi “beszédmódok”, hogy a “nem beszélünk komolyan” szemantikai síkját igenis felülírhatják fordítással közvetített új tartalmak, s hogy nem vagyunk feltétlenül a múlt túszai, ahogy a szerző mondja. Arról nem is szólva, hogy ha azt is figyelembe vesszük, hogy Ortega nyilvánvalóan franciául fejtette ki az érvelését, akkor a Jaungoikua kétszeresen is áthatolt a nyelvi falakon.

Kétségtelen, hogy az írás V. része tartalmazza az ortegai okfejtés legfontosabb elemeit, és nem csupán a felvetések miatt, hanem azért is, mert egyedül itt kapcsolja szervesen össze a címben jelzett két végpontot, továbbá az itt megfogalmazott gondolatok több szinten is előlegezik a fordítástudomány modern meglátásait.

Először is Schleiermacher már említett distinkciójából kiindulva arra a megállapítására jut, hogy a fordítás nem hasonmása az eredetinek, nem is ugyanaz a mű, más szókincsű, sőt nem is ugyanahhoz az irodalmi műfajhoz tartozik, mint az eredeti. Ezzel a felfogással Ortega valójában félreteszi a hagyományos “eredeti versus kópia” sokféle vitáját (némelyiket maga is említi az előző fejezetekben), de ennél fontosabb, hogy túllép a mimetikus szemlélet szűkös keretein. Innen pedig már csak két apró lépés hiányzik elméletének kikerekítéséhez: az első annak kimondása, hogy a fordítás nem maga a mű, hanem eszköz, vagy ahogy Ortega mondja, út, mely a műhöz vezet, de azt sosem duplázza meg és nem is helyettesíti. A másik még egyszerűbb: ez az út természeténél fogva sokféle, ugyanannak a műnek több fordítása is lehet, lévén, hogy lehetetlen egyszerre egy mű minden dimenzióját megközelíteni. Érvéből kihalljuk sok modern-posztmodern esztétikai credo megfogalmazását; időben és nyelvi-kulturális térben talán Borges egyik híressé vált mondata áll hozzá a legközelebb, mely épp fordítások kapcsán hangzott el nem is egyszer, miszerint csak változatok vannak, a végleges szöveg fogalma csak a vallással vagy a fáradtsággal magyarázható.¹⁷

Még jelentősebbnek véljük azt a gondolatot, amelyet Ortega akkor fogalmaz meg, amikor a fentiek alapján igyekszik a fordítás nagyszerűségéhez eljutni, s az általa leírt újfajta fordítást “elsőrangú szellemi tevékenységként” feltüntetni. Ismét Schleiermacherhez nyúl vissza, de nem a filozófushoz, hanem a gyakorló fordítóhoz, aki Platónt ültette át németre. Ortega azt dicséri benne, hogy nem akart “szép” fordítást készíteni, vállalta az irodalmi-stilisztikai “csúnyaságot”, és bőséges jegyzetanyaggal látta el a munkáját. Akár Nabokov Puskin-fordítására gondolunk, akár Venuti vagy mások “idegenesítési” felfogására, Ortega meglepően korán és másoknál sokkal általánosabb keretben fogalmazta meg az alteritás idevágó jelentőségét: úgy fogalmaz, hogy akkor szolgálja a fordítás a nyelvközösség érdekeit, ha az érthetőség határáig kiaknázza a nyelv adta lehetőségeket, és minél több idegenséget ad át. Montezanti helyesen említi, hogy az “idegenség” jelenléte sokféle funkciót kaphat a különböző teóriákban, Venuti például nyilvánvalóan a megkülönböztetett politikai-ideológiai, ha tetszik, geopolitikai szerepet hangsúlyozza. Ortega példái világosan jelzik, hogy ő mennyire más dimenzióban gondolkodik: a fordításokkal idegen tájakra kell utaznunk, mondja, elsősorban is vissza a latin-görög klasszikusokhoz, de erre nem a követendő példaképek keresése miatt van szükség, hanem épp ellenkezőleg, az ember korábbi tévedéseinek, elhibázott modelljeinek a feltárására. Hogy miért? Mert “hiú remény arra várni, hogy a mai ember pusztán önmagába nézve rájöjjön, hogy tévedés”.¹⁸

Ezek hát az Ortega-írás fő tematikai összetevői. Fordításfelfogásában nyilvánvalóan a negatív elemek vannak túlsúlyban, a számos “nyomorúság” egy része általános nézeteinek a folyománya, a többi nagyon is specifikus, velük szemben csak három “nagyszerűséget” találunk, azok is kidolgozatlanok, illetve a jövőre vetített kívánalomként jelennek meg. De milyen jelentést hordoz a forma? Napilapban megjelent cikksorozatról lévén szó, nem meglepő az esszéisztikus jelleg, ami amúgy is jellemző az Ortega-életmű javára, csak itt sokkal hangsúlyozottabb és rendkívül markánsan és modernül markánsan árnyalja a felvetéseit.

A fordítás nyomorúsága és nagyszerűsége dialógusformában íródott, aminek nagy filozófiai hagyománya van a spanyol nyelvterületen is, ez az írás azonban csak lazán kapcsolódik hozzá: olyan dialógust teremt a szerző, amelynek olvasásakor egyáltalán nem világos, mikor ki beszél, illetve kik beszélnek, mert Ortegának a szövegben több és csak homályosan azonosított beszélgetőtársa van. Más műfajokból ismert, tudatos, polifonikus felépítésről van szó, s az érvek-ellenérvek, az ironikus kommentárok, az esszére és a vitára oly jellemző kitérők sok szálú, sűrű szövetet alkotnak, amelyek nemcsak az olvasót fonják körül, hanem a kifejtett gondolatokat is. Szembeötlő továbbá, hogy az írás bővelkedik olyan ellentmondásokban és túlzásokban, amelyek tulajdonképpen nem illenek a hagyományos filozófiai típusú dialógusokba, vagy legalábbis jelentősen fellazítják a gondolatiságot. Például azt állítja Ortega a III. részben, hogy a szavainkban mindig található némi paradox jelleg, s hogy talán az értelmiségieknek mindig és mindenütt az a feladatuk, hogy erre rámutassak; a bekezdés elején ellenben a franciákat kivételnek tekinti, elfeledkezve a többi közt a korábban jelzett nyelvi meghatározottságról. Ugyanilyen önellentmondás, hogy az I. részben a német die Menge nem fordítható le spanyolul, a szerző műveit és sajátos beszédmódját ellenben sikeresen átültette a német fordító. A szerző szokatlan vehemenciával szól egyes nemzetekről: a legnegatívabban persze a franciákról, elég az írásnak már idézett utolsó mondatára gondolnunk (“minden európai nyelv közül a francia segíti legkevésbé a fordítás műveletét.”), vagy a III. rész bevezetőjére, ahol a paradoxonok minden bosszúságát a franciák nyakába varrja. A már említett baszk Jaungoikua kapcsán, ezt a megjegyzést engedi meg magának a szerző: a baszkok “ezért vették fel oly későn a kereszténységet, s a szó azt jelzi, hogy a rendőrség közbelépésére volt szükség, hogy fejükbe verjék az istenség tiszta eszméjét.” A szerzőnek az írásban megnyilvánuló elfogultságát a német kultúra mellett és a francia ellen ugyanakkor maga Ortega cáfolja meg, amikor az I. rész végén csak egy francia szó ismétlésével (flou) képes meghatározni a fordítás mibenlétét. Gyakran harsány és kontrolálatlan kijelentésekre is ragadtatja magát a szerző: a II. részben például röviden elintézi a fordítástörténetet, amikor kijelenti, hogy minden eddigi fordítás rossz, aminek persze maga mond ellent, amikor az V. részben Schleiermacher Platón-fordítását dicséri, vagy amikor saját műveinek sikeres német átültetését teszi meg mércének; ugyanabban a részben hangzik el egy hasonlóan velős kritika is, amikor francia beszélgetőtársainak így fogalmaz a szerző Rousseau emberfelfogásáról: “az európai történelem másfél századát tette tönkre, pedig az csodás is lehetett volna.”

Ugyanez a vegyes képlet található az írás nyelvi-stilisztikai rétegeiben is. A racionális, tudós megfogalmazások mellett szép számmal találunk nagyon is érzelmekre apelláló kifakadásokat, például a II. részben, amikor azzal lendíti tovább a beszélgetést, hogy: “Meghalt a fordítás! Éljen a fordítás!”. Hasonló, olykor ironizáló váltásokat találunk az összekötő szakaszokban; például a II. rész elején, amikor Ortega a nyelv csendteremtő erejéről értekezik, egyik beszélgetőtársa így reflektál rá: “Ez a csend, ami közöttünk támadt… ugyancsak gyászos jelleget ölt. Ön megölte a fordítást, és mi most némán eltemetjük.” Saját érvelésének kudarcáról pedig így ironizál: “Látom, hogy elméletemnek vakmerő kis hajója könnyen zátonyra futhat ebben a hirtelen támadt viharban.” Ugyanakkor a legjobb esszé hagyományát követi Ortega, amikor szabatos, analitikus érvelés helyett egy-egy képpel vagy mondással láttat és szintetizál egy-egy gondolatot. Az emberi küzdelem sikertelenségéről azt mondja, hogy az ember “még mielőtt harcba szállna, sebes a halántéka”; a jelentések megfeleltetésének lehetetlenségét ahhoz hasonlítja, mint amikor két ember fényképét igyekszünk egymásra csúsztatni; az írói újítás és a megszokott nyelvhasználat közt egyensúlyozó fordító munkáját “a kötéltáncnál is nehezebb mutatványnak” nevezi; a hazug és őszinte beszéd viszonyát így illusztrálja: “A hamis pénz forgalmát az igazi pénz teszi lehetővé.”, nyelvtudását pedig így: “olyan döcögő a franciatudásom, hogy itt nem alakulhat ki fürge kontratáncot járó párbeszéd.”

Az esszéisztikus formának a mondanivaló szempontjából azonban az a legfontosabb eleme, hogy Ortega a polifonikussá alakított és a több szinten is vegyes párbeszédes formát még tovább feszíti. Egyrészt elrejt benne önreflektáló kommentárokat, amivel elárulja, hogy tudatosan választotta ezt az előadási módot: amikor túlzottnak találják a vitapartnerek a fordítás negatívumainak a hangsúlyozását, a szerző azzal védekezik, hogy csak “olyan röppentyűnek szántam, ami majd elrepít bennünket a fordítás művészetének lehetséges nagyszerűségéhez”; és később – bár más kontextusban – magáról a dialógusról is kimondja, hogy az valójában leplezett monológ. Másrészt látható élvezetét leli benne, hogy az ötrészes írás egyszerre illusztrálja és cáfolja is a mondandóját. A fordítás nyomorúsága és nagyszerűsége ugyanis a kitűzött írói cél szempontjából és különösen a nyelv és gondolkodás viszonyáról elhangzott felvetések felől nézve, csak torzó, be nem teljesült szándék, csupán töredéke az író gondolatainak, s mint ilyen, nagyon is lehet vegyes műfaji hatású és nyíltan ellentmondásos; ugyanakkor az írás öt egysége nyilvánvalóan úgy van felépítve, hogy a sok kitérő és nem kevés körkörösség után az V. részben eljutunk egy kerek fordításfelfogáshoz s a “nyomorúságok” és “nagyszerűségek” valamiféle szintéziséhez, vagyis mégiscsak van cél, ami elérhető, és mégiscsak verbalizálható gondolati tartalom. Ennél érdekesebb, ha a fordítás dilemmáinak az illusztrálásaként olvassuk Ortega írását: tudniillik az egész kontextus azt jelzi, és a IV. részben maga a szerző is utal rá, hogy a szóban forgó vita franciául zajlik; ezzel nemcsak az előző probléma lesz még élesebb (hiszen a szerző szerint spanyol gondolatainak négyötödét franciául képtelenség jól elmondani), hanem a spanyol szöveg fordításstátust kap. Montezanti ebben az értelemben egyenesen mise en abîme-ot emleget, és joggal, mert ha franciául zajlik a vita, de spanyolul olvasom a szöveget, akkor épp a fordításra legalkalmatlanabb nyelvből kapok – a szerző fordításában – szükségszerűen hiányos verziót, és tapasztalati úton érzékelem, hogyan valósulnak meg, illetve vallanak kudarcok a szerző és vitapartnereinek fordításelméleti gondolatai; tapasztalom például, hogy ugyanazt a gondolatot sokféleképpen lehet fordítani, vagy hogy a fordítás csak eszköz a megismeréshez, ahogy azt is látom, hogy a szöveg “idegenesítése” valóban csupán kívánalom, még nem megvalósult technika.

De miért vállalkozik Ortega e váratlan játékra? Az egyik ok az lehet, s ez részben igazat adna a bírálóinak, hogy nem volt végiggondolt álláspontja a fordítás sarkalatos pontjait illetően, és ahogy Montezanti is sejteti, nem akarta elkötelezni magát egyik szélsőséges vélemény mellett sem. Ennél azonban valószínűbb az, hogy pedagógiai indíttatásról van szó: Ortega ezt maga is elárulja¹⁹, de a már említett eszközök is ezt jelzik – elsősorban is a dialógusnak álcázott monológ, a markánsan esszéisztikus témakezelés, a vegyes stílus –, s szinte agresszív módon²⁰ készteti állásfoglalásra és a témák továbbgondolására az olvasót. Végül egy harmadik lehetőség is ott lappang a megoldásban, az, hogy a fordítás nem csak téma, hanem ürügy is lehet, ahogy azt már oly sok funkcióban láttuk Cervantestől Borgesig, Sterne-től Javier Maríasig, amikor valóság és fikció összemosására vagy épp bárminemű eredetiség megkérdőjelezésére használták a szerzők. Ortegánál itt aligha erre utal, inkább arra, hogy ahogy egy fordítás kizökkenthet bennünket az anyanyelv biztonságából, és a sok lehetséges út egyikén elvezet a műben lévő, tőlünk idegen világhoz, úgy egy tetszőleges téma ilyen kibontása és feldolgozása kiragadhat bennünket a megszokott gondolatvilágunkból, és szembesíthet valamely más, idegen eszmével. Talán nincs is ennél jobb meghatározása az ortegai esszének.