Harmati Gergely

"A tudattalan metaforikus nyelve: Freud álomelmélete a metapszichológiai írások fényében".

Jó érzéssel tölt el, hogy hallgathatok egykori tanáromra, aki azt tanácsolta nekem, hogy ilyen szoros feltételek mellett előadásomat tömör állítással kezdjem, majd annak tényszerű és lecsupaszított magyarázatára szorítkozzam. Ezt teszem tehát akkor, amikor azzal a kijelentéssel fordulok Önökhöz, hogy Freud az archaikus örökség ösztönjellegű diszpozícióiból vezeti le az én-organizáció tudatot megelőző közegének metaforikus tartalmát. Vagyis az álommunka során alkotott metaforák hátterében a tudatelőttes és a tudattalan filogenetikus tartalmának kényszerítő erejű, erős kölcsönhatása állhat. Az állítás alátámasztására, a fő műveken kívül nagyban támaszkodunk az 1914 és 1927 között született metapszichológiai írásokra.

A metapszichológiai írásokban megfogalmazott összefüggések tanulmányozása arra a felismerésre vezethet bennünket, hogy kutatási céljaink szempontjából nagyon előnyös, ha a klinikai eredmények által igazolt lelki jelenségeket episztemológiai eredmények elérése céljából a fogalomalkotási folyamat egy, elfogadható modelljének tekinthetünk. Bár sokan kutatják (pl. Solms) a tudattalan élettani jellemvonásai hozzáférhetetlenek maradnak; sem kémiai, sem biológiai folyamatok nem képesek hasznos információval szolgálni. Ennek ellenére Freud példája arra sarkallhat bennünket, hogy indokolatlanul ne becsüljük túl a tudat jelentősségét. Mármost, ha eltekintünk attól a szigorú állásponttól, hogy egyenlőségjelet tegyünk tudat és általában a lelki folyamatok közé, talán jobban felbecsülhetjük a látens lelki folyamatok valódi szerepét.

Az álom igen jó kutatási területnek bizonyult Freud és követői számára, hiszen olyan affektív, ingermentes, nyugalmi állapot analízisére irányult, amelyben az eredeti én-organizáció feltételeit lehet megfigyelni. Mivel az álom az alvás őrzője – írja Freud – azt jelenti, hogy az álom megakadályozza, hogy az, ami megzavarja a nyugalmi állapotot, egy erős tárgymegszállási energia, amelyet nem sikerült teljes mértékben visszavonni, belső izgalmi állapot késztetése, esetleg külső körülmények ingerhatásai, zaj, mozgás, ablakon hirtelen beáramló hideg, ne szakítsa meg az alvás folyamatát. Mindezt úgy teszi meg, hogy az élmény követeléseinek kielégülést szerez. Ezt a mechanizmust Freud “projekciónak” nevezi, hiszen az elhárítás eszközeihez tartozik. Elalváskor az ember megválik lelki szerzeményeitől, és egészen közel jut ahhoz az állapothoz, amelyben élete kezdetén volt - hovatovább nem véletlen, hogy gyakran testtartásának foetális állapotát, az ún. magzati testtartást is felveszi. A tudattól ilyenkor megvonja tárgymegszállásait, és azok a késztetések, amelyekért a tárgykatexis okolható, immár a tudattalanban és a tudatelőttesben rekednek. A látens álomgondolatok tudatelőttes képzetek formájában maradnak fenn az álomban. Fennmaradásuk azonban azt jelzi, hogy a megszállási energiák elvonása nem teljes és nem végleges. Ahhoz azonban, hogy álomképek formájában megszállásuk csak részleges elvonása miatt fennmaradó tartalmak álomképként jelenjenek meg, Freud az álomanalízisben szerzett gyakorlata alapján arra gyanakodott, hogy ezek a nappali maradványok a tudattalan ösztönkésztetéseitől erős támogatást kapnak. Ez pedig azt jelenti, hogy a tudattalanból az alvást igen komolyan veszélyeztető energiák érkezhetnek a tudatelőttesbe, amelyeket vissza kell tudni tartani. Az Én tehát megőrzi az ösztönveszély elhárításához szükséges elfojtási energiát, a viszontmegszállást, az alvás során is. Azonban ez azt is jelenti egyúttal, hogy az Éntől az elfojtás révén az Ösztön-én némileg függetlenedett, és ez a magyarázata annak, miért volt képes megőrizni a megszállási energiát, amelyet viszontmegszállással kíván továbbra is elnyomni az Én az álom során. Vagyis a tudattalan rendszer elfojtott része nem engedelmeskedik az Én alvásvágy felszólításának, hanem tovább dolgozik. Másutt (Pszichoanalízis foglalata) Freud ezt úgy magyarázza, hogy az Én belátja, hogy az Ösztön-én motilitásra gyakorolt hatása az álomban csekély, ezért viszontmegszállásait visszavonja, ami viszont szabad utat biztosít az Ösztön-énnek. Ez a dinamikai magyarázata az álmodás jelenségének, amelyben a mélyen lappangó álomgondolatok sokasága álommunka révén manifeszt álomtartalommá alakul át annak érdekében, hogy megfeleljen vágyteljesítő funkciójának. Az álommunka tehát a felmerülő követeléseknek eleget kíván tenni, ezért a lappangó elemeket összesűríti (kihagyással, részleges átemeléssel, összevonással) a megszállásokat egyik elemről a másikra eltolja, a gondolatokat látási képekké teszi át, majd az egészet másodlagos megmunkálásnak veti alá, amelynek következtében céltudatos egészet alakít ki. Így jönnek létre a metaforák az álomban. Ismeretes példa a halál, amelyet az életből kilépés, az ajtón kilépés, belépés metaforája helyettesít. Persze a metaforák eredeti értelmét gyakran igen körülményes kimutatni, mivel az Ösztön-én hatékony befolyása alatt állnak. Az álommunka az én-organizáció kitartó küzdelméről, kompromisszumképességéről és regresszív minőségéről tanúskodik. Freud így nyilatkozott erről (Bevezetés a pszichoanalízisbe, 173.o.): “a regresszió az álommunkában nemcsak alaki, hanem anyagi is. Nemcsak hogy kezdetleges kifejezésmódra fordítja le gondolatainkat, hanem egyúttal felkelti primitív lelki életünk sajátságait … sőt még régi, értelmi birtokunkat is, ha szabad a jelképes vonatkozást ilyennek felfognunk.”

Az álomképződés tehát három szakaszra osztható: a tudatelőttes napi maradványok megerősítése a tudattalan révén, az álomvágy kialakulása, illetve a topikus regresszió, vagyis “a tudatelőttes rendszerben kialakult és a tudattalantól megerősítést kapott folyamat most visszafordul a tudattalanon keresztüli észlelés felé, és így erőlteti rá magát a tudatra”.

A tudattalan álomképződésben közrejátszó szerepének bizonyítéka az, hogy az álombéli emlékezet sokkal kiterjedtebb, mint az ébrenlét emlékezete. Álomban gyakran találkozunk elfelejtett emlékekkel. Másik bizonyítéka, és ezt tekinthetjük mai alkalmunk szempontjából érdeklődésre számot tarthatónak, hogy az “álom korlátlanul használ olyan nyelvi szimbólumokat, amelyeknek jelentését az álmodó többnyire nem ismeri, mi azonban tapasztalataink alapján következtetni tudunk értelmükre. Valószínűleg a beszédfejlődés korai szakaszaiból származnak” (Pszichoanalízis foglalata, 434.o.). A bizonyítékokhoz hozzáteszi még azt is, hogy az álomban olyan tartalmak bukkanhatnak fel, amelyek nem származhatnak sem az álmodó gyermekkorából, sem pedig felnőttkorából, hanem az emberi előtörténet filogenetikusan átöröklött anyaga, amely mondákban, rituálékban, hiedelmekben, vallásokban él tovább. Más helyütt pedig így fogalmaz az archaikus örökség ösztönjellegű diszpozícióiról a néplélektani képződményekben: “az már nagyon valószínű, hogy a mítoszok egész nemzetek vágyfantáziájának eltorzított maradványai, a fiatal emberiség időtlen álmai.” (A költő és a fantáziaműködés, 1908., 113.o.) Ahhoz azonban, hogy megértsük az álommunka archaikus vonásait, amelyek magyarázattal szolgálnak az álom archaikus metaforáinak származására, válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy az alváskor megvalósuló regresszió milyen minőségi változást idéz elő az én-organizációban.

A megszállási energiák elvonásával létrejövő alvás állapotára jellemző időbeli regresszió kétféleképpen nyilvánul meg: egyfelől a libidófejlődés talán legkorábbi állapotához, a “primitív nárcizmushoz” tér vissza, másfelől pedig az Én hallucinatorikus vágyteljesülés szakaszáig húzódik vissza. Ez a fent említett topikus regresszió esete, amikor az izgalmi folyamat a tudatelőttestől a tudattalanon át vezet az észlelésig úgy, hogy az észlelés valódiságába vetett hitet összekapcsolja az érzékeléssel, vagyis a beteljesülés valódiság kritériumát fenntartja. “Ha egy gondolat megtalálta a tudattalan tárgyi emléknyomokhoz vezető regressziós utat, és azon végig haladva eljutott az észlelésig, akkor ezt a gondolati tartalmat realitásnak fogjuk tekinteni.” (Az álomtan metapszichológiai kiegészítése, 1917., 124.o.) Ebből fakadnak a látens állomban azok álomképződmények, amelyek alátámasztják nárcizmus és egoizmus egybeesését az álomban. Vagyis, hogy a nárcizmus libidinózus kiegészítőjeként erősíti az egoizmust, tehát azt, hogy a tárgymegszállási energiák az Énre húzódnak vissza. Ezért szükséges a metaforikus nyelv használata, hiszen az álommunka tárgyát – vagyis saját ösztönkésztetéseit - módosítani, torzítani kívánja úgy, hogy azt az álmodó ébredést követően visszaemlékezve ne tudja visszakövetkeztetni. A hallucináció egészen odáig merészkedik, hogy a tudati rendszert megszállja, nem kívülről, hanem belülről, túlbiztosítva a valóság megelőlegezésének sikerét. A valóságpróba, amelyet a “cezúrák” mellett az Én nagy intézményei között tart számon Freud, előkelő helyet foglal el azáltal, hogy a tudat számára ismereti hátteret kölcsönöz. A valóságpróbát a hallucináció álommetaforák, vagyis tartalmi hasonlóságon alapuló torzítások segítségével állja ki. Mivel a tudatelőttes tárgymegszállásokat erősítő tudattalan ösztönkésztetések, mint említettük, többnyire zabolázatlanok, olyan filogenetikus tartalmak is párosulnak az álommunka anyagához, amelyeket nem decens voltuk miatt az álommunka igyekszik torzításokkal a tudat számára lefordítani. Kizárólag az álomfejtés segítségével kereshető vissza eredeti jelentésük.

Ezt mondhatjuk el tehát a metafora kialakulásának hátteréről. De kövessük tovább Freud eszmefuttatását más írásokban is! Az álmokban megfogalmazott metaforák kialakulásának mechanizmusa eltér az elszólások mechanizmusától. Jóllehet az elszólások is primér vágyteljesítő funkcióra vezethetők vissza, ráadásul “szubsztitúciók”, vagyis “felcserélések” és “anticipációk”, vagyis “előhangzások”, de származásukat Freud nem vezeti vissza az archaikus örökség ösztönjellegű diszpozícióira, hanem sokkal inkább az ingerületek egyidejűségére (A mindennapi élet pszichopatológiája, 71.o.). Vagyis Freud sokkal inkább a költők metaforaalkotási késztetésének mechanizmusával tudná társítani, jelesül a költői alkotás mint ábránd kimondásának, elmesélésének jelenségével. Míg a nem költészeti szándékkal ábrándozó mindenki elől elrejti ábrándjait, addig a költő Freud értelmezésében “eljátssza vagy elmeséli” nem szokványos, akár visszataszítónak minősíthető ábrándjait, legyőzve a taszítást az olvasóban, a hallgatóságban. Ennek éppen az álommunkával ellentétes a mechanizmusa, “a költő az álmodozások egoista jellegét változásokkal és leleplezésekkel enyhíti, és megveszteget minket tisztán formális, azaz esztétikai örömjuttatással, amelyet fantáziájának megfogalmazásával nyújt. Az ilyen örömnyereséget, amit azért ad el nekünk, hogy mélyebb pszichikus forrásokból eredő nagyobb gyönyör felszabadulása lehetővé váljék, csábítási juttatásnak vagy előörömnek hívják. Az a véleményem, hogy minden, a költő nyújtotta gyönyörűség ilyen előöröm jellegű, és hogy a költői alkotások tulajdonképpeni élvezete a lelkünkben lévő feszültségek felszabadításából ered.” (A költő és a fantáziaműködés, 1908., 114.o.) Az álommunka metaforaalkotó képessége tehát az ábrándok gondos rejtegetésére irányul, míg a költészet azok szándékos elszólása lenne.

A lelki apparátus elemzése választ kínálhat az álomban létrejövő metaforák tudattalan származására, de intő példaként is értelmezhetjük, főleg akkor, ha szem előtt tartjuk Freud intelmét az absztrakció és a spekulatív filozofálás pszichológiai hátterének nélkülözéséről: “Ha elvontan gondolkodunk, az a veszély fenyeget bennünket, hogy elhanyagoljuk a szavaknak a tudattalan dologképzetekkel való kapcsolatát. Mi tagadás, filozófusaink is nem kívánt hasonlóságot mutatnak, úgy kifejezéseikben, mint tartalmaikban a szkizofrén munkamóddal.” (A tudattalan, 1915., 113.o.)