Horváth Zoltán

Az analógia alkalmazásai Kantnál

A metafora mint Kant-féle analógia

Bár magát a ’metafora’ szót Kant nem használja, mégis a metaforikus jelentéshez köthetjük azt, amit egy fogalom “szimbolikus ábrázolásának” nevez.¹ Az erre vonatkozó nevezetes szöveghely Az ítélőerő kritikájának 59., “A szépségről mint az erkölcsiség szimbólumáról” címet viselő paragrafusa, ahol bevezetésképpen arról elmélkedik Kant, hogy miképpen “érzékíthető meg” egy eszme (észfogalom). Kritikai filozófiája szerint egy fogalomhoz, hogy az ne legyen üres, szemléletnek kell járulnia. Empirikus fogalmak esetén példákra is hivatkozhatunk ezt igazolandó, a tiszta értelmi fogalmak realitását pedig – amint az első Kritikából tudjuk – a (transzcendentális) sémák biztosítják. Fogalmak sematikus ábrázolása közvetlen, demonstráció általi megismerést tesz lehetővé. Ezzel szemben eszmék csakis szimbolikus módon, azaz közvetve, analógia szerinti megjelenítésben kaphatnak realitást. Kicsivel később (egy érzékletes példát egyelőre átugorva) a következő kijelentést olvashatjuk: “Nyelvünk tele van ilyen közvetett, analógia szerinti ábrázolásokkal…”. Itt találjuk azután néhány valóban metaforikusan használatos szó felsorolását is, sajátos módon valamennyit filozófiai “nyelvünkből”: alap, függeni, folyni (következni értelemben), szubsztancia mint hordozó.²

Ha tehát egyáltalán van értelme a metafora elméleti helyét keresni Kant filozófiájában (ténylegesen használt metaforáinak élvezetén túl), akkor azt az analogikus ábrázolásban, illetve jelentésáttételben találhatjuk meg. Ebben önmagában semmi érdekes vagy meglepő nincsen. Max Black alapvető cikkében például a metafora legegyszerűbb és legnépszerűbb, helyettesítési-, illetve hasonlat-elméletének megfogalmazásaiban elmaradhatatlan összetevő az analógia.³ Ami érdekessé teszi, az Kantnak magáról az analógia fogalmáról kifejtett és következetesen használt elmélete, a megdöbbentő pedig az a súly, amit erre a gondolati műveletre helyez. Az alábbiakban a fogalom kanti felfogásának bemutatása után olyan alkalmazásait ismertetem, ahol filozófusunk kifejezetten ennek megfelelően használ analógiát. Mindegyik esetben igyekszem az adott analógián alapuló metaforikus nyelvhasználatra példát mutatni (lehetőleg Kant nyomán) és megvizsgálni, mennyiben feleltethető az meg az említett két metaforaelmélet valamelyikének vagy netán a Black által javasolt interakció-elméletnek.

Az analógia

Természetesen rengeteg helyen használja Kant ezt a szót vagy változatait (analóg, analogikus, analogon, per analogiam). Gyakran pusztán ’hasonlóság’ értelemben, máskor viszont terminusértéket kell neki tulajdonítanunk. Erre az jogosít fel, hogy legalább fél tucat szöveghelyen – nagyjából egybehangzó módon – meghatározza a fogalmat (mintegy fél-egy oldalt szentelve neki), mielőtt alkalmazza az adott témában.⁴ A következő ismérveket állapíthatjuk meg.

Analógián a matematikában előforduló aránypárhoz hasonlóan két viszony egyenlőségét kell érteni. Néhol betűkkel is megfogalmazza Kant: a úgy viszonyul b-hez, mint c x-hez. A viszonyok közti egyenlőséget a legkomolyabban gondolja, nem puszta hasonlóság tehát az analógia; előfordul, hogy tökéletes hasonlóságnak, illetve azonosságnak nevezi. A döntő különbség az, hogy a matematika mennyiségi viszonyaival szemben a filozófiában használatos analógia esetén minőségi viszonyokról van szó. Ez azzal jár, hogy itt a három ismert tagból a negyediket (x-et) nem tudjuk kiszámítani vagy kikövetkeztetni. Az analógia ahhoz segít hozzá, hogy ezt a negyediket elgondoljuk, illetve – más összefüggésben – keressük.

Előzetes megfontolás alapján természetesnek tűnik, hogy ha nyelvi megnyilatkozásokat ilyen analógiával kívánunk metaforaként magyarázni, akkor az a-b viszonyban keressük a szó szerinti, a c-x viszonyban pedig a metaforikus jelentést. Legfeljebb fölösleges bonyodalomnak látszik ez a sok tényező, tudniillik a négy betű és a két viszony, bár az utóbbi – mint láttuk – valójában egy, hiszen a hasonlóság állítólag “tökéletes” a viszonyok között. Kíséreljük meg a bevezetőben ígért, szemléltetésnek szánt példán igazolni ezt a formulázást.

Az ítélőerő kettős tevékenységet végez: a fogalmat először egy érzéki szemlélet tárgyára alkalmazza, másodszor pedig az e szemléletről való reflexió puszta szabályát alkalmazza egy teljesen más tárgyra, melynek az első tárgy csupán szimbóluma. Így a monarchikus állam megjeleníthető egy lélekkel bíró eleven test által, ha belső néptörvények irányítják, vagy egy puszta gép (például egy kézimalom) által, ha egyetlen abszolút akarat uralja; de a megjelenítés mindkét esetben csupán szimbolikus. Mert egy despotikus állam és egy kézimalom közt nincs ugyan hasonlóság, viszont hasonlóak a róluk és kauzalitásukról való reflexió szabályai.⁵

Pusztán a példa nyomán talán nem merülne fel bennünk négy tényező, de a bevezető magyarázat egyértelműen jelzi, hogy kanti keretek között mozgunk: a szimbólumként szolgáló tárgy a ’kézimalom’ fogalom (b) és az érzéki szemlélet (a) közös produktuma. Ugyanennek kell érvényesülnie – még ha erre nem is történik utalás – a szimbolikusan megjelenített dolog oldalán az ’állam’ fogalma (x) és az alá (mint fogalom alá) tartozó társadalmi jelenségek (c) vonatkozásában. A viszonyok hasonlóságát illetően kézenfekvő, hogy a kézimalom működ(tet)ésének csak néhány jellemzőjét próbáljuk “a reflexió szabályaként” átvinni az államéra.⁶ Mégis magyarázatra szorul e szabály – itt nem, de több fontos helyen határozottan állított – azonossága a két esetben. További kérdés, hogy mit kezdjünk ebben a példában az x “kikövetkeztethetetlen” voltával. Vajon csak “elgondolhatjuk”, vagy netán “kereshetjük” is?

Az analógia legjellemzőbb, az aránypár-sémához illeszkedő kanti alkalmazásai lehetővé teszik majd, hogy megválaszoljuk az ehhez hasonló kérdéseket. Ennek azonban az az ára, hogy Kant számára bizonyos “alapvető” analógiák fontosak, ahol egyrészt a viszony a puszta kauzalitás egy formája, másrészt az x valamilyen különleges státusszal bír a többi három taghoz képest. Ez azzal jár, hogy nemcsak az idézett példától távolodunk el, hanem attól a lehetőségtől is, hogy analógiaelméletét a metaforákra általában – legalábbis Kant közvetlen útmutatásai nyomán – kipróbálhassuk. Ezt a szűkítést tudomásul véve is marad elég sok olyan pont, ami összevetést kínál az említett metaforaelméletekkel.

Alkalmazások

1. Érzékfeletti

A fent meghatározott filozófiai értelemben vett analógiára a leginkább nyilvánvaló módon olyan esetekben vagyunk ráutalva, amikor x nem lehet az emberi megismerés tárgya. Ide tartozna a bevezetőben említett szövegrész is az erkölcsi jóval kapcsolatban, de csak azt a két témát emelem ki, ahol Kant a leggyakrabban és kétségkívül tudatosan alkalmazza az analógiát a leírt módon. Ezek: Isten, illetve a természet célszerűsége.

1. Isten

Sok egyéb szöveghely mellett az analógiafogalom definícióiként megadottak többsége is Isten fogalmának vagy Isten valamely tulajdonságának megértéséhez használja az analógiát. A Prolegomenában egyenesen a négy betű behelyettesítésével operál Kant. Legyen a = a gyermekek boldogságbeli gyarapodása, b = a szülők szeretete gyermekeik iránt, c = az emberi nem jóléte, x = az az ismeretlen Istenben, amit szeretetnek nevezünk. Nem magát az isteni szeretetet ismerjük meg az ismert gyermek-szülő viszony átvitelével, hanem a megtapasztalható jólétünket mint az isteni jóakarat okozatát. Kant következetesen kitart amellett, hogy ez a “szimbolikus antropomorfizmus” elegendő a teizmus védelmére. Az említett hely például a híres “mintha” típusú megnyilatkozás magyarázatául szolgál, amely “ténylegesen inkább csupán a nyelvet érinti nem magát a dolgot”. “Erőtlen fogalmainkhoz” ugyanis ez a mintha-szemantika illik.⁷

Így kellene tehát értenünk, azaz metaforikusan az olyan kifejezéseket is, mint: (Mennyei) Atya, Miatyánk, Isten szeretete, akarata stb. A szimbolikus ábrázolás lényegéhez tartozik, hogy lehetetlen az Istenre vonatkozó kifejezéseket szó szerint értendőkkel (sematikus ábrázolásokkal) helyettesíteni. Ez pontosan a metafora helyettesítéselmélet tézisének tagadása. Másrészt az ezen elmélet speciális esetének tartott hasonlatelmélet tűnik első megközelítésben a leginkább összeegyeztethetőnek a kanti elképzeléssel. Mi több, a “mintha” azt sugallja, hogy Kantnak nem volna kifogása egy ilyen, az utóbbi elmélet alapgondolatának megfelelő átfogalmazás ellen: “Isten olyan (hozzánk), mint egy szerető atya (a gyermekeihez)”; amelyben tehát mégis minden szó szerint veendő. Hogyan lehetséges ez?

Próbáljuk előbb megválaszolni a példa segítségével azt a már korábban felvetett kérdést, hogy miképp gondolhat Kant a viszonyok tökéletes hasonlóságára, azonosságára! Szokásos magyarázat, hogy ilyenkor a “szerető atya” (vagy az “atya szeretete”) bizonyos, a metafora szempontjából releváns jellemzőit tulajdonítjuk Istennek. Állításom szerint ugyanez történik Kantnál is, azzal a kiegészítéssel, hogy a mondott jellemző meglehetősen egyhangú, de igen következetes módon egyetlen kategória, mégpedig majdnem mindig az okság, illetve annak valamely specifikus formája – jelen esetben “ész általi okság”. Kant is feltételezi, hogy a hallgató képes kiválasztani a metaforikusan használt kifejezés szó szerinti jelentéséből a fontos ismérvet, és eltekinteni a többitől. Jelen esetben a filozófus szerző kötelességként felfogott szeretetfogalmának megfelelően⁸ az atyai szeretetet nem érzésnek vagy örömnek, hanem “a jóakarat maximájának (gyakorlati jellegűnek) kell gondolnunk, aminek a következménye a jó tett”.⁹ Ha a ’szeretet’ szó minden egyéb implikációjától elvonatkoztatunk, akkor már egyáltalán nem abszurd a viszonyok azonosságáról beszélni.

Esetleg úgy tűnhet, mégis lehetséges szó szerinti jelentéssel való helyettesítés még Kant érzékfeletti példáiban is, hiszen az iménti idézet éppen megteszi a szeretet megfelelőjeként. Ez tévedés volna. Nem azért, mert a “jóakarat” Istenre vonatkoztatva még mindig metaforikus (hiszen Kant – etikájának alapvetéseként – pontosan ennek a fogalomnak az elemzésével és feloldásával jut el az erkölcsi törvény híres formuláiig¹⁰), hanem mert továbbra sem tulajdoníthatjuk ténylegesen Istennek, hanem a “reflexió szabályát” kaptuk meg, amellyel jólétünkre kell tekintenünk. Az analogikus magyarázattal Kant nem feltétlenül helyettesíteni kíván bizonyos homályos vagy gyanús kifejezéseket. Inkább megvilágítani és a gyanú alól tisztázni akarja őket a teizmus számára.

Csakhogy ezért – sokan úgy érzik – még súlyosabb árat kell fizetni: kategorikus (akár azonossági) állítás helyett puszta összehasonlítást teszünk. Vagy talán nem egyszerű hasonlatot jelent a “mintha”? Először is a hasonlóság itt nem holmi fokozati kérdés¹¹, hanem mint említettük, egyenesen azonosság. A “mintha” arra vonatkozik, hogy nem tényállításról van szó, hanem szimbolikus megjelenítésről – mondjuk metaforáról. Vagyis a szó szerinti átfogalmazás csak látszat. Annál is inkább, mivel a javasolt szimbolikus antropomorfizmus szerint nem “Isten olyan, mintha…”, hanem “a világ olyan, mintha Isten…”. Másrészt az értetlenséggel kapcsolatban, ami rendszerint ezt a megoldást kíséri, annyit jegyezzünk meg, hogy – amint azt A tiszta ész kritikájának egyik legfőbb eredményeképpen tudhatjuk – ez nem az a “mintha”, amivel szemben egy “holott valójában nem” állhatna (még kevésbé feltételezi azt¹²). Nem állítom, hogy ez teljesen kárpótol a kifejezés által sugallt gyengeségért egy határozott állításhoz viszonyítva. Később mindenesetre látunk majd példát kevésbé “erőtlen” fogalmak analogikus használatára.

Összefoglalva, ha metaforaként fogjuk fel az érzékfelettire vonatkozó szimbolikus ábrázolásmódot, akkor ezek nem olyanok, amiket valamilyen szó szerinti megfelelővel helyettesíthetni lehetne. A “mintha” használata sem ilyen, hanem az egyik metaforikus kifejezésmód. Ezzel együtt ezt javasolja Kant az antropomorfizmusról tanúskodó kijelentések “legillendőbb”, a kritikátlan dogmatizmust elkerülő változataként.

2. A természet célszerűsége

Ebben az esetben a művészettel vagy a gyakorlati cselekvéssel való analógia alapján cél szerinti kauzalitást tulajdonítunk a természetnek. Ilyenkor az ok, ami létrehoz egy tárgyat vagy egy műalkotást (a), egy cél fogalma – ezt kellene b-vel jelölnünk. Itt sem arról van azonban szó, hogy fogalmakkal vagy szándékkal ruházhatjuk fel a természetet: x ismeretlen marad, csak a dolgok és összefüggéseik (c) kutatásához nyerünk (regulatív elvek formájában) útmutatást az analógia révén. Nem szó szerinti jelentésben helyénvaló lehet tehát – ismét Kant fordulatait idézve – a természet bölcsességéről, takarékosságáról, gondoskodásáról, jótékonyságáról beszélni.¹³

A kutatást irányító regulatív elvre hivatkozás alkalmat ad arra, hogy Kant eszméjét a metafora interakció-elméletével vessük össze. Az elmélet szerint a metaforának – Black példájában “Az ember farkas” – van egy “főtémája”, itt az ember, és egy “melléktémája”, a farkas. Az utóbbihoz “asszociált közhelyek rendszeréből” bizonyosakat kiemelve a metafora “egyfajta szervezőelvként alakítja az emberrel kapcsolatos felfogásunkat”; vagy szándékosan metaforákat használva: szűrőként kiválaszt egyes farkasvonásokat, míg másokat háttérbe szorít, majd az így kapott “szemüvegen keresztül” látja a főtémát, az embert.¹⁴ Kantnál az analógia regulatív elvet nyújt a természetkutatáshoz. “A természet takarékos” annyit jelent, hogy mondjuk a takarékosan cselekedni szándékozó ember jellemzőit visszük át a természetre.

Ez a leírás azonban, ha figyelembe vesszük a “négytagú” analógiafogalmat, felületes. Amikor a ’takarékos cselekedni szándékozó ember’ (vagy maga a szándék) fogalmának egyes jellemzőit kiemeljük, akkor ezzel valójában az ember és a környezete közötti (szó szerintinek, azaz sematikusnak tekinthető) viszony bizonyos elemeit emeljük ki. Az pedig, hogy e kiragadott vonásokon keresztül látjuk a főtémát, a kiragadott viszony(ok) átvitelével történik – a reflexió szabályaiként –, esetünkben a ’természet’ fogalma és az alá tartozó jelenségek közti kapcsolat alapján. Például a takarékos ember egy jellemzője lehet, hogy nem tesz fölösleges kitérőt, mindig a legrövidebb utat választja célja eléréséhez. A természetre akkor visszük át e szavakat, ha a jelenségek között keressük a megvalósulásait (pl. a fény viselkedésének feltevésében).

A melléktéma kontextusa valóban gyakran konkrétabb tárgyakat idéz fel, mint a főtémáé. Kant séma-szimbólum megkülönböztetésében ez egészen nyilvánvaló. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy csak “kellemes élmények” vagy “gyönyörködtetés” céljából használunk metaforát. Gyakran egyszerűen a megismerés és a megértés kedvéért, hiszen a konkrétabb, számunkra otthonosabb környezetben könnyebben tájékozódunk. Így a cél, a szándék, a választás számunkra annyira közvetlenül jelenlévők, hogy könnyebbséget jelenthet, ha a természetről is szabad ezekben a fogalmakban gondolkodnunk. Ez ugyanakkor azzal járhat, hogy a metaforikus kifejezés implikációi metaforaként kerülnek át a főtémába. Isten “gyermekei” vagyunk csakúgy, ahogy “fogaskerekek” az államgépezetben. Az ember “vérszomjas” lény, a fény pedig “választja” a legrövidebb utat.

Állítólag ez komoly ellenvetés az interakció-elmélettel szemben. Black odáig hátrál, hogy ezeket az alárendelt metaforákat kisebb “hangsúllyal” javasolja érteni.¹⁵ Vajon miért? Talán mert így a metafora magyarázata nem végezte el a dolgát, még mindig metaforához jutott, és egyesek fejében beindul a “körben forgás vagy végtelen regresszus” verklije. Mindenesetre a metafora használatában szó sincs kisebb hangsúlyról, hiszen az “alárendelt” metaforák csak erősítik az eredetit. Tulajdonképpen nem azt kellene-e élő metaforának hívni, ahol a két fogalomrendszer sok szállal kötődik egymáshoz?

Az interakció-elméletet tehát megerősíthetik metaforáknak a Kant-féle analógiákra alapozott magyarázata, mindenekelőtt azért, mert ez utóbbi is két különböző “téma” között teremt kapcsolatot. Ugyanakkor az érzékfeletti eseteire együttesen elmondhatjuk, hogy bár talán Kant is egyetértene abban, hogy az erre vonatkozó metaforák megvilágító erejét nélkülözi egy szó szerinti parafrázis, nem a metafora “kognitív tartalmának csorbulását”¹⁶ tartja valódi veszélynek. Sokkal inkább magát e kognitív tartalmat mint “dogmatikus antropomorfizmust”.

2. Lehetséges tapasztalat

Az eddigiek azt a benyomást keltik, hogy Kant az analogikus megjelenítésmódot, illetve szóhasználatot ott tartja alkalmazandónak, ahol valami megismerhetetlennel van dolgunk. Ehhez képest meghökkentő lehet, hogy ugyanezen analógia (szó szerint) “legnevezetesebb” alkalmazása nem más, mint – minden túlzás nélkül – a megismerés megalapozása. “A tapasztalat analógiái” címet viseli tudniillik A tiszta ész kritikájának az a szakasza, ami a viszonykategóriák (szubsztancia, kauzalitás, kölcsönhatás) empirikus alkalmazását biztosító, vagyis a tapasztalatot konstituáló alaptételeket hivatott igazolni. A szóban forgó alaptételek ugyanis regulatívak az észleletek vonatkozásában, ezért lesznek csak analógiák, ami jelen esetben a következőt jelenti.

A viszony, ami az “aránypár” két oldalán egyenlő, most az említett kategóriák valamelyike (vagy – a jelenségekre való alkalmazásban – ezek megfelelő transzcendentális sémája: tartam, egymásutániság, egyidejűség). A három ismert tagból, melyek ez esetben észleletek, a negyedik, “meghatározatlan észlelet” itt sem megkonstruálható, ti. minősége és mennyisége tekintetében (ellentétben a konstitutív alaptételekkel); csak a viszonyt ismerjük, amelyben egy valóságos észlelettel áll. Ez azonban arra ad szabályt – és ez döntő különbségnek látszik az érzékfeletti eseteihez képest –, hogy a negyedik tagot a tapasztalatban keressük, és esetleg meg is találjuk.¹⁷

A legjobban a dolgok valóságos voltának posztulátuma világítja meg az analógia megismerésbeli szerepét (“Az empirikus gondolkodás posztulátumairól általában” című részben). Egy dolog már észlelése előtt “bizonyos mértékig” (comparative) a priori megismerhető, ha a tapasztalat analógiáinak vezérfonalát követve valóságos észleleteinktől lehetséges észleletek egy során át eljuthatunk hozzá. Kant itt felhozott példája szerint ezért tudhatunk egy mágneses anyag létezéséről a vonzásnak engedelmeskedő vasreszelék észlelése alapján, ha legalábbis lehetséges érzékelésünknek az anyag közvetlen észlelését nyújtó finomodása.¹⁸ Hasonlóan – egy másik példában – a Holdlakók akkor valóságosak, ha az empirikus haladás törvényei szerint kapcsolatban vannak valóságos tudatommal.¹⁹ Ha ezt összevetjük az érzékfeletti eseteivel, akkor annyiban fennáll a hasonlóság, hogy az analógia negyedik tagja sehol nem válik a többi hárommal megegyező “típusúvá”: ott tapasztalattá, itt (valóságos) észleletté. Éles különbség van viszont abban, hogy míg az előbbi esetekben megmarad pusztán gondolhatónak, és az analógia csak az (esetleg nyelvi) ábrázolás eszköze az antropomorfizmus-gyanú elhárítása érdekében; most – a transzcendentális sémák jóvoltából – lehetséges észleletté, vagyis tapasztalattá lép elő. Az analógia pedig tudásként törvényesíti ezeket a közvetett észleleteket az idealizmus támadásával szemben.²⁰

Ami mármost a metaforát illeti, azt úgy látszik ,itt hiába is keresnénk, hiszen szimbolikus ábrázolásról sem beszélhetünk. Mégis, úgy vélem, hogy az analógiának ezt az alkalmazását is megtalálhatjuk a nyelvben. Hogy a kanti példáknál maradjunk: “Látom, ez az anyag mágneses”. Ezt szó szerint nem láthatom, nem észlelhetem, csak a vasreszelékek viselkedését. A “látom”, vagyis egy esemény látása mint tapasztalat által tartalmazott észleletek közti kapcsolat tevődik át az anyag jelenlegi és a mágnesség lehetséges (talán jövőbeli) észlelete közti viszonyra. Hasonlóan: “Hallom, a Holdon laknak”. Talán nem is hallomás útján szereztem tudomást a nagy hírről, hanem olvastam róla. Arról nem is beszélve, hogy – a Holdon nem lévén levegő – szó szerint véve nem is hallhatnám őket. Mégis ugyanolyan hitelt adok a ki tudja, milyen közvetítéseken keresztül megismert ténynek, mint egy közvetlen észlelésnek (a tudomány nagyobb dicsőségére, hiszen ez Kant egyik alapvető intenciója).

Azt hiszem, ezek a példák legfeljebb halott metaforáknak minősíthetők – annak azonban a legvirulensebb fajtájából… Nos, igen, most valóban ahhoz a kérdéshez érkeztünk el, ahol a legnagyobb az ellentét a metaforaelméletek és a kanti kriticizmus között. Black nézete szerint a filozófia szempontjából kizárólag a nem triviális metaforák érdekesek, amelynek “használója tudatában van bizonyos feltételezett analógiáknak”, amelyek meghatározzák és gazdagítják a szerző gondolatát, és amely “analógiáknak a felidézését megkívánja a szerző olvasóitól”. Az ilyen metaforák interakción alapulnak: “’Melléktémát’ használni egy ’főtéma’ megvilágításához olyan sajátos (noha mindenkori tanulási tapasztalatainkból eléggé ismerős) értelmi művelet, amely megköveteli, hogy mindkét témáról egyidejűleg legyen tudomásunk”.²¹

Különös, hogy miközben a metaforák filozófiai kutatását rendszerint azzal is szokás indokolni, hogy “nyelvünk tele van” vele, a kutatók hajlamosak érdektelennek nyilvánítani az olyan eseteit, amivel valóban tele van, és csakis azok iránt érdeklődni, amelyekkel nyilvánvalóan kevésbé lehet tele. Kétségtelen, hogy Kant is ott ejti el megjegyzését a nyelv és az analógia viszonyáról, ahol a reflektáló ítélőerő sajátos, kettős tevékenységét megkövetelő különleges megjelenítésmódokról (“az érzékfeletti megérzékítése”) beszél.

Csakhogy másfelől a transzcendentálfilozófus éppen a “triviális”, minden tapasztalatban – általában reflektálatlanul – jelenlévő értelmi műveletek iránt érdeklődik. Feltehető, hogy ha metaforák vizsgálatára adná a fejét, akkor megkülönböztetett figyelemmel fordulna a “halott”-nak titulált példányok felé. Erre engednek következtetni az idézett filozófiai jellegű kifejezések is Az ítélőerő kritikájából. Ám még inkább az a körülmény, hogy a nyelvi jelenségek körében is azok rendelkeznek a legnagyobb “teherbírással és teljesítőképességgel”, amelyekkel egyébként “nincs mit büszkélkedni”.²²

IRODALOM

Black, Max 1990: “A metafora”, “A metaforák működéséről (Válasz Donald Davidsonnak)”, ford. Melis Ildikó, Helikon 1990/4, 432-447, 466-477.

Eco, Umberto 1999: Kant és a kacsacsőrű emlős. Ford. Gál Judit, Európa Könyvkiadó, Budapest.

Kant, Immanuel 1974: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Ford. Vidrányi Katalin, Budapest, Gondolat.

Kant, Immanuel 1997: Az ítélőerő kritikája. Ford. Papp Zoltán, Ictus Kiadó, Szeged.

Kant, Immanuel 1999: Prolegomena. Ford. John Éva és Tengelyi László, Atlantisz, Budapest.

Kant, Immanuel 2004: A tiszta ész kritikája. Ford. Kis János, Atlantisz, Budapest.

Kant, Immanuel 2005: Pragmatikus érdekű antropológia. In: Immanuel Kant, Antropológiai írások. Összeállította és fordította: Mesterházi Miklós, Osiris / Gond-Cura Alapítvány, Budapest.

Kelemen János 1979: “A nyelv transzcendentálfilozófiai fogalma”, Magyar Filozófiai Szemle, 1979/3-4, 359-88.

Kelemen János 2004: Nyelvfilozófiai tanulmányok. Áron Kiadó, Budapest.