Antonio Donato Sciacovelli

Erudíció és irónia a boccacciói névadásban

Giovanni Boccaccio tudós és fantáziadús folytatója két fontos trópusnak, hagyománynak az irodalmi hősök elnevezésében. Egyfelől a tudós-kulturális megközelítésnek, amely a nevek görög vagy héber jelentéseit a szereplők születésével, egzisztenciájával vagy sorsszerű jellemzőivel hozza összefüggésbe, s amelyben az utalás kiteljesedő jelentőségre a műegészre rávetülve tesz szert. Másfelől a kérdés afféle ironikus megközelítésének folytatója is, amely a gúny-és ragadványnevekkel (Calandrino), a hős sorsát mintegy előíró névadással (pl. Marato, akit a tengerbe, azaz a mare-ba vetnek) a köznyelvi-népi névadás gyakorlatára kacsint rá, többé-kevésbé nyíltan feltárván, hogy akképpen fordul a maga olvasóihoz, amint azt a névadás tudós hagyománya a “beavatottakra” és a “gyűjtőre” nézve tette.

Rövid írásomban megpróbálok képet nyújtani az alkotói gondolkodás azon mechanizmusairól, amelyekben feltárulhatnak előttünk a boccacciói névadás alakformálást tápláló forrásai.

Általános megfontolások

Igencsak meglepő – s ennélfogva nem maradhat említés nélkül – az a tény, hogy jóval Sassónak¹ a boccacciói – és a középkori újlatin irodalomra is kiterjedő – névadást célzó tanulmányai előtt e témában az egyik leginkább ismert elemzés Herczeg Gyula nevéhez, a neves magyar tudóshoz fűződik, aki az Úgynevezett “beszélő nevek” a Dekameronban című, immáron negyven éve született tanulmányában² (I cosiddetti “nomi parlanti” nel Decameron) remek észrevételekkel teli olvasatát adta a szóban forgó kérdésnek. Igaz, a magyar italianista nézőpontját döntően a stilisztikai kritika eszköztárához való erőteljes ragaszkodása határozta meg, vagyis csaknem kizárólagosan az irodalmi névadás vetületében vizsgálódott, figyelmen kívül hagyva – legalább is meglátásom szerint – mindazokat a nyilvánvaló lehetséges összefüggéseket, amelyekre az antroponímia kutatói tágabb értelemben már meggyőzően rámutattak. Elég itt utalni arra a különleges figyelemre, amelyet olyan tudósok, mint Brattö, Folena, Serianni³ tanúsítottak a személynevek senhal-jellege iránt, amely a XIII-XV. század között a toszkán régióban a hivatali és egyházi dokumentáció sajátossága volt. Vagyis azon korszaké, amelyben a dekameroni személy- és keresztnévadás jellegzetességei kicsíráznak, megerősödnek, fejlődnek, hogy majd áthagyományozódjanak a Boccacciót követő irodalom világára. Herczeg Gyula mellett egyébiránt egy másik magyar italianista, Vig István is vizsgálat tárgyává tette néhány esztendővel ezelőtt a Dekameronban a “névnélküliség” problémáját. Ennek során figyelmét a választás megokolásának szentelte, minthogy olyan szerzőről volt szó, akinek éppen a nevek “célzott” felhasználásán keresztül sikerült egyéni és konkrét jelleggel felruháznia az elmesélt történeteket, másfelől érvényre juttatnia azt, amit Branca az elbeszélt események tér- és időbeli jelenidejűsítéseként is jellemez, akkor is, ha azokat a narráció több évtizeddel követi⁴: a névtelenítési eljárásban Vig szerint egy adott személy fontosságra kézzelfogható módon az in absentia révén tesz szert, ellentétben a megszokott eljárások in praesentia voltával.

Az irodalmi vagy a tágabb értelemben vett névadás, névalkotás jelenségének alapját képező mechanizmusok tehát erős trópusképző aktivitásként írhatók le, amely túl a névszimbolika tényként elkönyvelt szabályán (nomina sunt omina, id est consequentia rerum), egy olyan – elsősorban oltalmazó vagy kiegyenlítő – újabb jelentésgazdagodásban érhető tetten, amely – ha már egyszer az irodalmi mű eleven világánál horgonyzott le – csaknem mindig ironikus színezetet ölt. Ez az irónia a “játékban lévő” különböző figurákat – az antifrázis, az oximoron, a hiperbola stb. – veszi birtokba, amint ez várható is, ám amely lényegében egyfelől a “művelt”, másfelől a “népi” elbeszélő és az olvasó között párhuzamosan zajló dialógusokon nyugszik.

A név metamorfózisa az irodalomban

Boccaccio számos művének, s különösen az ifjúkoriaknak a címadásához a főszereplők neve szolgál alapul. Mindez eltér a toszkán hagyománytól, s mindenekelőtt a francia regényével áll kapcsolatban: elég, ha csak Chrétien de Troyes műveire utalunk itt. Boccaccio ezen írásait a senhal jelenléte jellemzi, sőt mi több, akár e szerint csoportosíthatjuk is őket. A senhal éppen annálfogva teszi őket azonnal felismerhetővé, hogy e művek az irodalomból ismert hol klasszicizáló gyökerű (Filostrato, Filocolo, Ameto, Teseida), hol pedig kurrens nevekhez kapcsolódnak (Fiammetta). Ám ha a boccacciói névadási kísérletek igaz lényegét kívánjuk megragadni, úgy azt a név átváltozásában-átváltoztatatásában (mint eljárásainak egyik legsajátosabb és legérdekesebb aspektusában) kell megjelölnünk. Anélkül, hogy most bővebben elidőznénk ennél a Dekameronban minduntalan ismétlődő eljárásnál, csupán jelezzük, hogy éppen a Filocolo alapját képező eseménysorozat – melynek során Florióból (= virág(os)) Filocolo (= szerelmi viszontagságok) válik, hogy sikerre vihesse a szeretett kedves, Biancifiore (= fehér virág) felkutatását – hív életre egy olyan hős-választást, aki az önelnevezés eljárásában saját nevét (s bizonyos tekintetben tehát saját magának mint irodalmi alaknak az identitását) a szokásos elnevezés szintjéről komoly tudósi szintre emeli, és ilyeténképpen láthatóvá és nyilvánvalóvá teszi önnön eleve elrendeltségét arra, hogy a történtek, azaz éppen a szerelmi viszontagságok elbeszélője legyen. A névátváltozásnak ez a jelensége közel állhat a csúf-, illetve ragadványnévadás jelenségéhez – ami már önmagánál fogva, lévén, hogy valakire rárótt, valakihez kapcsolt név, természetesen jókora adag iróniával telített –, mivel alkalmas arra, hogy egy közösségen belül szabályozza az azonosítási folyamatokat (a senhal valamely rendkívüli esemény folytán kerül az adott személyre). S ezentúl egy archetípusosan megjelölt egyén kapcsán annak egész családjára, sőt gyakran a leszármazottaira is kiterjedő ragadványnevet kreál.

A név “eltorzítása” az irodalomban

A név deformálásának első szintje, amely még korántsem tekintendő igazi és valódi metamorfózisnak, már az első nap első novellájában is szembetűnő: a Cepparello névtől a Ciappellettóhoz való átmenet során legalább három, az új név megszületésében szerepet játszó fokozatot különíthetünk el.

Az első a Ceppo név, amely a fatörzs vagy eredet, azaz minden rossznak forrása értelmében áll. A második a Ciapo, ami Jacopónak felel meg, és a középkor egyik leginkább tisztelt szentjére való utalást rejti magában. A harmadik a Chapel, amely a Ghirlandával, azaz a virágfüzérrel, a koszorúval azonosítódik, és nyilvánvalóan a szentség szimbólumát “veszi célba”, vagyis a predesztináció ironikus jelzéseként áll előttünk. Ebben az esetben, túl a halálhoz közeledő főszereplő komplex személyiségét illető számos allúzión, a francia kultúrához való kapcsolódás már a Musciatto Franzesi névben nyilvánvalóvá válik (a Musciatto a Mousche szóból ered, s mint ilyen, a mohóságnak és a lelkiismereti aggályosság teljes hiányának szarkasztikus megfeleltetését jelöli). De nem ez az egyetlen novella, amelyben az Alpokon túli irodalmi hősök nevei előtérbe nyomakodnak. Gondoljunk Zinevra⁵ madonnára (II. 9.), akinek viselkedésmódja homlokegyenest különbözik annak a hősnőnek természetes életmódjától, akitől neve származik, avagy a fiatal Alessandróra (II. 3.), aki az alexandriai regény mintájára éli meg kalandját.

Jelentős névátértelmezés és névteremtés

Amint a Filocolóban már láthattuk, az ötödik nap első novellájában a név és identitás (kettős) megváltozásának lehetünk tanúi, anélkül azonban, hogy az irodalmi hagyomány másik szintjére tértünk volna át. A két név: Galeso és Cimone sokatmondóak önmagukban és abban a tekintetben, hogy arra az elgörögösítő tendenciára utalnak, amelyet Boccaccio erőteljesen képviselt. Sokkalta bonyolultabb azonban az áttérés a Zinevráról a Sicuran Da Finaléra (II. 9.), amelyben a hősnő nemi identitásának megváltozásán túl és az elbeszélt események instabilitása ellenére a helyreállított biztonság (Sicura(n) = Biztos) jelét is konstatálja az olvasó. Ebben az esetben nyilvánvalónak tetszik az oltalmazó és kiegyenlítő névcsereeljárás, amire korábban már utaltunk, s ami miatt néhány név – a mérsékelten emelkedett stílus, de nem az erudíció szintjén – sajátos jelentést vesz fel magára bizonyos közelgő vagy már lezajlott eseményekkel összefüggésben. Ide sorolhatjuk Paganino Da Mare (II. 10.) esetét, akinek a neve a tengerről érkező pogány értelmét hordozza, s aki a Dioneo által elmesélt szórakoztató novellában ellenpontja lesz a szexuális önmegtartóztatás “keresztény” gyakorlatának. Ide tartozik Costanza (V. 2.), aki az erény (Constantia) hősnőjének nevét viseli, vagy Gentile De’ Carisendi, aki valóban gentile⁶, azaz nemes ember mind a két értelemben, avagy Restituta (V. 6.), akit az elbeszélés végére valóban visszaadnak az életnek. De hasznosíthatjuk Boccaccio korának értelmezési nézőpontját is ahhoz, hogy ne csupán a társadalmi környezettel kapcsolatos azon “tipikus” neveket tegyük mérlegre, amelyek éppen az alakteremtés mechanizmusában öltenek magukra ironikus és kétértelmű vonásokat. Gondoljunk olyan kevéssé tanulmányozott esetekre, mint például Peronelláéra (VII.2.), akinek neve egyfelől a gyümölcsre (pruna/prunella = szilva), a női nemi szerv alakjára, másfelől arra a hajlandóságra kész testhelyzetre is utal (positio prona), amellyel a hölgy szeretőjét fogadja a novella végén. Vagy itt van Michele Scalza (VI. 6.), aki képes minden helyzetből kivágni (scalzare) magát, azaz megoldani egy nehéz helyzetet, míg a Gemma/Gemmata (IX. 10.) név világos utalást tartalmaz a nő termékenységre, aki – a főszereplő pap által végzett mágikus szertartás groteszk eljárásának következtében –­ képes magát kancává is változtatni. De sok olyan egyéb példa is akad, amelyben nem csupán áttetszik a név és az események közötti kapcsolat ironikus felépítettsége, hanem egyenesen vall is az alkotó intenciójáról⁷.

Történelmi-történeti jellegű névutalások

A Dekameron egyik leginkább releváns néveredeztetési tipológiája érhető tetten azokban a mozzanatokban, amikor egy történelmi utaláson keresztül egy jól körülhatárolt, ironikus ábrázolás mellett kötünk ki, sőt – néhány különösen híres novella esetében – egyenesen az antonomázia közelébe jutunk: valójában mit szóljunk a “Sólyom-novella” címszereplője, Federigo Degli Alberighi (V.9.) nevéhez, amely világosan, par excellence a venator cum avibusra, vagyis II. Frigyesre utal? Vagy mit mondjunk a Fiordaliso névről, amelynek viselője hazugságába Szicília politikai helyzetére való célzásokat sző bele, s amely név (Liliomvirág) azonos az Anjouk virágával (II. 5.)? Hogy az emberiség történetét érintő egyik csodálatra méltó ábrázolásáról, amelyet az első nap második novellájában találunk, ne is szóljunk: ebben Giannotto (Giovanni), azaz János megkereszteli Abraamot, azaz Ábrahámot, világosan utalva az áttérésre a zsidó vallásról a kereszténységre: igaz, minderre ironikus kontextusban és szkepszissel átitatott elbeszélésmódban kerül sor. De itt van előttünk a Gerbino (IV. 4.) név helyhez kötött és kevésbé nyilvánvaló gyökere mint a Gerbe szigetekre történő politikai utalás, melyért a normann Szicília és a tuniszi királyság versengett.

Konklúzió

Ebben a rövid, de remélhetőleg fontos körképben, amelyet a dekameroni irodalmi alakokat érintő névadási esetek tekintetében kíséreltem meg nyújtani, azokat a formákat részesítettem előnyben, amelyek a leginkább igazolják Boccacciónak azt a képességét, amellyel in praesentia és az irónia hatásos fegyverével alkotja meg hőseit. Természetesen sok egyéb példa felsorakoztatható volna még az idézettek mellé, hogy kimutassuk az irodalmi neveknek az irónia dimenziójában lejátszódó figurateremtő erejét, mint olyan trópusértékű újrafelfedezést, amely nem csak a szereplők narratív sorsának illusztrálásához, hanem irodalmi recepciójukhoz is példákkal szolgál.