Tombi Beáta

obszcén metaforák a középkori itáliai költészetben

1.

Mielőtt rátérek az előadásom tárgyát képező obszcén metaforák funkciójának tárgyalására, mindenképpen tisztázni szeretném az obszcén költészet, illetve metafora helyét és szerepét a középkori itáliai költészetben. Ez már csak azért is érdekes feladat, mert a XIII-XIV. századi Itáliában egészen egyszerűen nem lehet obszcén költészetről beszélni. Illetőleg nem olyan értelemben, ahogy a korabeli provanszál vagy ibér líra esetében. Itt ugyanis már a középkor korai századaiban is nagyon elterjedt volt a durva, trágár kifejezésekből építkező líra. Itáliában azonban, a középkori obszcenitás elsősorban zavaros, kétértelmű kifejezésekre, körülírásokra és homályos utalásokra szorítkozik. A félszigeten azonban bizonyos értelemben, éppen ez a fajta hiány, pontosabban az obszcén szavak közvetlen és direkt használatának hiánya, teremti meg az obszcén metaforákból építkező obszcén költészet egy egészen különleges válfaját.

Egy olyan költői nyelvhasználatról van szó, amely a tradicionális felfogásnak megfelelő nyers és durva szavakból álló obszcén kifejezések helyett olyan nyelvi kifejezésformákat alkalmaz, amelyek csupán a nyelvi elemek metaforikus értelmezésén keresztül generálják az adott szavak, kifejezések obszcén jelentését. Ennek a hermeneutikai gyakorlatnak azért kell akkora jelentőséget tulajdonítani, mert a XV-XVI. századi obszcén költészet a homályos és kétértelmű kifejezéseket már azok szó szerinti megfelelőjével, ha úgy tetszik, fordításával helyettesíti. Ez az újszerű magatartásmód pedig egyértelműsíti azt a fordulatot, miszerint a reneszánsz interpretációelmélete, a középkorban alkalmazott bonyolult metaforikus értelmezés helyett, visszatér a szó szerinti értelmezés gyakorlatához. A középkori ember primitív mentalitásával (Eco, 2002: 106) szoros kapcsolatban álló metaforikus értelmezés hegemóniája azonban természetesen nem zárja ki a sensus literalis alkalmazását. Ellenkezőleg, a középkor nyelvfelfogása egy olyan heterogén nyelvállapotot tükröz, amelyben jól megfér egymással a szó szerinti és a metaforikus értelmezés tradíciója. Mindennek azért kell akkora jelentőséget tulajdonítani, mert az Itáliában kialakult obszcén költészet gerincét alkotó metaforikus szerkezetek véleményem szerint éppen az imént említett kétfajta hagyomány kölcsönhatása alapján értelmezhetőek.

Nézzük sorjában! A középkorban a korántsem egységes, különböző nyelvváltozatokban létező olasz nyelv nem tette lehetővé egységes irodalmi nyelv kialakulását. Ez pedig azt jelenti, hogy minden nyelvváltozat saját irodalmi nyelvet hozott létre. Az említett irodalmi nyelvek mindegyikében jól megfigyelhető az a költői gyakorlat, hogy egytől egyig mellőzik az obszcén szavak használatát. Kiváló példa erre a firenzei nyelvjárás irodalmi formanyelve, a stilnovo. Az említett költői stílus kötelező sablonjai ugyanis minden olyan megnyilatkozást kizárnak a kánonból, amelyek nem kapcsolódnak konkrétan az égi szerelem jelentésköréhez. És mint ismeretes, az obszcén kifejezések nem ilyenek. Ennek ellenére számos olyan költemény maradt fenn, többek között magától Guido Cavalcantitól is, amelyeket a tradíció obszcén szövegként tart számon. A versekből hiányzó trágár kifejezések miatt ez csak úgy lehetséges, hogy a szövegek obszcén jelentése egy bonyolult nyelvi [metaforikus] folyamat eredményeképpen alakul ki.

A középkori költői szövegekben tehát kétféle módon jöhet létre obszcén jelentés: 1. vagy egy adott nyelvváltozat már meglevő nyelvi elemeinek és stíluseszközeinek felhasználásán keresztül, amikor egy adott kifejezés különböző [metaforikus?] olvasata alakítja az obszcén jelentést 2. vagy a különböző nyelvváltozatokból összeválogatott (rétegnyelvi) szavakon keresztül, amikor pedig a felhasznált kifejezések szemantikai inkonzisztenciája okozza a versek könnyen félreérthető, obszcén jelentését.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy a középkori itáliai irodalomban az obszcén jelentés egy olyan metaforikus folyamat végeredményeként van jelen, amely csupán a kanonizált költői nyelven/nyelveken keresztül alakul ki. Mindebből pedig az következik, hogy sokkal helyénvalóbb az obszcénról mint különbözőről vagy egyszerűen metaforikusról beszélni. Előadásom további részében azt vizsgálom, hogy milyen nyelvi folyamatok alakítják ki és formálják bizonyos költői szövegekben az obszcén kifejezések metaforikus értelmezését.

II.

Mielőtt továbbmegyek, egy dolgot mindenképpen tisztázni szeretnék. Az eddig elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy az obszcén kifejezések metaforikus jellegét nem a szavak szintjén, hanem nyelvi szinten értelmezem. Ennek ellenére semmiképpen sem kötelezem el magam a mellett a tradíció mellett, amely a költészet nyelvét mint eredendő nyelvet, metaforikusnak tételezi. Ennek a XVIII. században kialakult, elsősorban Giambattista Vico nevéhez fűződő elméletnek a hátterében az a felfogás áll, miszerint az emberek első mentális tevékenysége valamilyen költői megnyilatkozáson alapszik: “Az emberek hamarabb alkottak fantáziaképeket, mint egyetemes igazságokat; hamarabb énekeltek, mint beszéltek; hamarabb használták a költészet, mint a próza nyelvét; hamarabb alkalmazták a metaforákat, mint az általános szakkifejezéseket.” (Croce, 1965: 159) Ha azonban valóban el is fogadnánk ezt az állítást, még mindig megmaradna a szó szerinti értelmezés lehetőségének problémája. Ha ugyanis a nyelv eredendően metaforikus, vagyis p = q, akkor vajon hogy kell értelmezni azokat a kifejezéseket, ahol p = p?

De térjünk vissza az obszcén metaforákhoz! Elképzelésem szerint az itáliai obszcén költészet esetében a nyelvi kifejezések obszcén jelentései egy többlépcsős folyamat eredményeképpen, az adott kifejezés szó szerinti és metaforikus értelmezése kölcsönhatásának a következtében alakulnak ki. Elgondolásom alapját Michael Alexander Halliday brit nyelvész egyik elmélete képezi. Halliday Anti-languages [Anti-nyelvek] című írásában, elsősorban a bűnöző- és börtöntársadalmak nyelvét tanulmányozva arra a következtetésre jut, hogy a társadalom perifériáján élő emberek nyelve teljesen elkülönül a hétköznapi, beszélt nyelvtől. Innen az anti-nyelv elnevezés. A szerző azért ragaszkodik a nyelv utótaghoz, mert ahogy írja, a nyelv és az anti-nyelv annyiban hasonlítanak, hogy “mindkettő valóságteremtő [reality-generating] rendszer”. (Bezeczky, 2002: 159)

Ez idáig rendben van. Halliday azonban a következőket állítja: “az anti-nyelvet metaforikus jellege határozza meg. Az anti-nyelv metafora a hétköznapi nyelvhez képest”. (Bezeczky, 2002: 160) Ez a kijelentés pedig nyilvánvalóan az anti-nyelv és a metafora a normától eltérő, deviáns/különböző jellegére utal. Az persze más kérdés, hogy Halliday valószínűleg a John R. Firth-től származó elmélet alapján, a nyelvet alapvetően társadalmi jelenségként kezeli, miszerint az említett metaforikus viszony is csak a befogadó-társadalom kölcsönhatásban jöhet létre. Előadásom szempontjából Halliday tanulmánya akkor válik igazán érdekessé, amikor a nyelvész egyenlőségjelet tesz az irodalmi nyelvek és az anti-nyelvek között: “bizonyos értelemben az irodalom nyelvei is anti-nyelvek – pontosabban szólva egyszerre nyelvek és anti-nyelvek”. (uő, uo.) Gondolatmenete azonban itt véget ér. És jóllehet Bezeczky Gábor megkérdőjelezi az elmélet létjogosultságát a nyelvész által vallott nyelvi homogenitás elképzelésén belül, Halliday észrevétele mégis több dologra mutat rá. Többek között például arra, hogy amennyiben ez így van, akkor az irodalmi nyelvek, hasonlóan a beszélt nyelv különböző változataihoz, önálló saját kontextusukon belül kiválóan működő szabályrendszereket hozhatnak létre, még abban az esetben is, ha ezek a képlethálózatok nem csupán az adott rendszeren belül értelmezhetőek, hanem magukban hordozzák a jelentéstranszformáció veszélyét.

Azon feltevés alapján pedig, miszerint minden irodalmi nyelv egyfajta anti-nyelv, vagy ha úgy tetszik, egy anti-társadalom nyelve, miért ne lehetne a középkori obszcén költészet nyelvét is efféle anti-nyelvként tekinteni? Abban az esetben azonban, ha elfogadjuk azt, hogy az obszcén is egy bizonyos anti-nyelv, akkor Halliday elmélete alapján be kellene látnunk az obszcén tisztán metaforikus jellegét is. Erre azonban később még visszatérek.

Halliday azt állítja, hogy a legfontosabb eltérés a különböző nyelvváltozatok és az anti-nyelvek között abban áll, hogy az anti-nyelv olyan elemeket is tartalmaz, amelyeknek nincsenek megfelelői a nyelv más változataiban. S merthogy a szerző nem ad pontos magyarázatot arra vonatkozólag, hogy mit is ért az egymástól eltérő nyelvi megfelelők kifejezés alatt, véleményem szerint az adott kijelentés kétféleképpen is értelmezhető: 1. az anti-nyelvek a nyelv hálóján belül olyan változó rendszerként vannak jelen, amelyek a nyelvtől függetlenül is képesek új elemek létrehozására (ezt a folyamatot nevezi Halliday másutt a szókészlet újrateremtésének [relexicalization]); 2. sok esetben az anti-nyelvekben használt kifejezések különböző nyelvváltozatokban teljesen eltérő jelentést hordoznak. Ezzel kapcsolatban Halliday egy helyen a következőképpen fogalmaz: “Különböző társadalmi csoportok különböző jelentéseket társítanak egy meghatározott társadalmi kontextushoz; illetőleg különböző fogalmakat alkotnak ugyanazon helyzet szemantikai rendszeréről. Amit például egy csoport az egyéni szabadságjogok kinyilatkoztatásaként értelmez, egy másik csoport a világról szerzett tapasztalatok eszmecseréjeként, míg egy harmadik, megint másképpen, mondjuk egy játékként interpretál.” (Halliday, 1978: 161)

Most pedig értelmezzük Halliday anti-nyelv elmélete alapján a különböző nyelvváltozatokban létező középkori obszcén költészetet! A XIII-XIV. századi obszcén szövegekből nyilvánvalóvá válik, hogy a versek szerzői a szókészlet teljes megváltoztatása/újraírása helyett egészen más módon építik fel saját, önálló nyelvrendszerüket. A Halliday által tanulmányozott négy különböző anti-nyelvtől (Erzsébet-kori csavargók nyelve [peltin speech]; a modern Calcutta bűnözőtársadalmainak nyelve; lengyel börtöntársadalmak nyelve; Spike Milligan humoros nyelve) eltérő módon ugyanis ezen szövegek nyelvhálózatában csak szórványosan fordulnak elő olyan nyelvi elemek, amelyek hiányoznak az adott nyelvváltozat szókészletéből. A nyelv lexikájának újraírása az itáliai költészetben egy XV-XVI. századi műfaj, a nonszensz [nonsenso] sajátja. Az általam vizsgált középkori szövegek esetében azonban egészen másról van szó.

Az ezen versek szövegvilágát felépítő nyelvi elemek ugyanis az adott vers nyelvrendszerében, mint anti-nyelvben, egészen más jelentést hordoznak, mint az azon kívül eső nyelvváltozatban. Ez a szemantikai különbözőség azonban nem egyszerűen az adott kifejezés mindig eltérő jelentésében nyilvánul meg, ahol: a = b; a = c; a = d stb., de ahol b ≠ c ≠ d stb., hanem abban, hogy a szóban forgó nyelvi elemek jelentése mindig homályos, meghatározhatatlan, bizonytalan marad. Az adott nyelvi kifejezések tehát a nyelvváltozatok függvényében mindig újabb és újabb, többnyire egymástól teljesen független és bizonytalan jelentéssel ruházódnak fel, amelyek azonban nem zárják ki egymás létezését. Az így létrejövő kétértelműség [obscured meaning] azonban Halliday elmélete szerint egy olyan költői vagy performatív tényezőként van jelen a szövegvilágban, amely nélkülözhetetlenné válik a szókészlet újrateremtésének folyamata során. Ha azonban ez így van, akkor azok a szavak is új lexikai elemként épülnek bele az anti-nyelvek szókészletbe, amelyek hangalakjukat tekintve azonosak, de jelentésüket tekintve különbözőek. Nem véletlenül beszélhetünk ezen nyelvek esetében a szókészlet egyfajta túláradásáról [over-lexicalisation].

Mindennek alapján elmondható, hogy a középkori obszcén költemények nyelve is egyfajta anti-nyelv, hiszen egy olyan változó rendszer, amely önálló szabályrendszerrel és szókészlettel rendelkezik. Semmiképpen sem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a költemények szerkezetét felépítő nyelvi elemek [obszcén] jelentése a különböző nyelvváltozatok függvénye. Arról van tehát szó, és éppen ezen a ponton sérül Halliday nyelvi homogenitásról vallott elmélete, hogy az anti-nyelvek esetében a jelentés feltérképezéséhez mindenképpen több egyidejűleg létező szabályrendszert is figyelembe kell venni.

Ezek után pedig térjünk vissza az anti-nyelvek metaforikus jellegéhez. Ha tehát valóban elfogadjuk azt az állítást, miszerint a középkori obszcén költészet nyelve egyfajta anti-nyelv, akkor Halliday elmélete alapján tisztán metaforikusnak kell lennie.

III.

A nyelvész azonban sem a metafora, sem pedig a metaforikus jelleg fogalmát nem tisztázza. Akkor talán egy kicsit közelebb jutunk a megoldáshoz, ha abból a definícióból indulunk ki, amely az anti-nyelvet mint irodalmi nyelvet, metaforaként határozza meg. A két fogalom összekacsolása lényegében annak a több száz éves hagyománynak az alapján történik, miszerint a metafora egy olyan kifejezés, amely eltávolodott általános jelentésétől. És ha az irodalmi nyelvet valóban egyfajta deviációként kezeljük, könnyedén belátható metaforikus jellege. Ennek ellenére éppen Halliday cáfol rá az anti-nyelvek metaforikus jellegére. Állítása szerint ugyanis metafora csak a befogadó társadalom nézőpontjából jön létre. (Vö. Halliday, uo.) Ez pedig azt jelenti, hogy amit a hétköznapi nyelvet beszélők metaforaként fognak fel, ott az anti-nyelv használói nem tételeznek metaforát. Másképpen: a akkor és csakis akkor metafora, amennyiben egyszerre teljesül az, hogy ha: a = a és a = b, akkor a = ab.

Hasonló helyzetet figyelhetünk meg a középkori obszcén szövegek tanulmányozása során is. Itt azonban annyiban bonyolultabb a helyzet, hogy nem egy egyirányú folyamatról van szó. A metaforikus viszony ugyanis ebben az esetben nem pusztán egy meghatározott nyelvi elem metaforikus olvasata felől alakul ki, hanem az adott nyelvi kifejezés szó szerinti és a metaforikus értelmezésének kölcsönhatása következtében jön létre. Másképpen: metafora csak a szövegek anti-nyelve és az adott nyelvváltozat nyelve között létrejött kapcsolat következtében artikulálódhat. Vagyis: a akkor és csakis akkor metafora, amennyiben egyszerre teljesül az, hogy: a = a és a = b, de a ≠ ab.

Mindebből jól látszik, hogy a szó szerinti és a metaforikus értelmezés egyszerre határozza meg a metaforát. Vagyis a metafora egy olyan komplex folyamat végeredményeként van jelen a nyelvben, amely a szó szerinti és a metaforikus értelmezés kölcsönhatásán és nem azok megsemmisülésén keresztül jön létre. Nyilvánvaló tehát, hogy adott esetben szó sincs a metaforikus értelmezés esetleges meggyengüléséről vagy a szó szerinti értelmezés lehetetlensége következtében kialakult halott metaforák disszeminációjáról. Következésképpen azt sem állítom, hogy a metafora egy olyan deviáns jelenség lenne, amely eltér a nyelv létező szabályrendszerétől. Ellenkezőleg: kialakulásának alapvető feltétele a nyelvben működő hálók pontos és alapos ismerete. Amennyiben azonban a metafora nem más, mint egy olyan formula, amely úgy egyesíti magában a régi jelentéseket (a + b), hogy azok nem egyszerűen összeadódnak (≠ ab), hanem egy teljesen új jelentést hoznak létre (c), akkor felmerül az a kérdés, hogy az így létrejött c jelentés milyen kapcsolatban áll a nyelvvel és az anti-nyelvvel.

Ezt a problémát azért is kell külön tárgyalni, mert ahogy említettem, a metafora kialakulása és működése nem korlátozódik a szó szintjére, hanem nyelvi szinten értelmeződik újra. Ez pedig bizonyos értelemben azt jelenti, hogy a szójelentés (c) horizontjában megjelenő új jelentéskomplexizáló elemek alapjában véve nem mások, mint a nyelvi szinten végbemenő folyamatok következményének pillanatnyi képletei. Éppen ezért cáfolható könnyedén az a felfogás, miszerint a metafora megbontja a nyelvben működő szabályokat, és meglazítja a nyelvi kódokat. Adott esetben tehát nem arról van szó, hogy a nyelvi elemek jelentésének kiüresedéstől való félelmünkben minél több kifejezést meg kell mentenünk a szemantikai nihilizmus veszélyétől. Egy ilyenfajta beavatkozás esetén ugyanis a szó szerinti értelmezés ellehetetlenülését követően, minden kifejezésre rá kellene erőszakolni valamiféle metaforikus értelmezésmódot. Ellenkezőleg: az adott kifejezés metaforikus jellege egyrészről az anti-nyelv határain belül kanonizált szó szerinti, másrészről pedig a határain kívül létrejött metaforikus értelmezés szinkretizmusán keresztül formálódik. Hozzá kell azonban tenni, hogy az így létrejött c jelentés soha nem lesz képes egy olyan új vagy másik valóság megteremtésére, amely teljes bizonyossággal felszámolja mind a nyelv, mind pedig az anti-nyelv határait.

Végezetül egy középkori versből vett példán keresztül vizsgáljuk meg azt a metaforikus folyamatot, amely egy meghatározott nyelvi elem szó szerinti és metaforikus értelmezésén keresztül generálja az adott kifejezés obszcén jelentését. Ahhoz, hogy a folyamat minél világosabb legyen, a szöveg nyersfordítását idézem: “a régi időkben orkok és óriások is éltek […] Ser Lici ork, és gyermekeket eszik”. (Tolomei, in Marti, 1959: 299) Az elmondottak alapján tehát az idézett szövegrészlet a szó szerinti és a metaforikus olvasat kölcsönhatásán alapuló obszcén metaforát hoz létre, melynek alapját a következő értelmezések adják:

1. a középkori szodomita költők szókészletében az evés/felfalás/bekebelezés kifejezések a férfiak között létesült nemi aktusra utalnak. Ennek a kifejezésnek azonban az anti-nyelv használói körében nincs metaforikus jellege.

2. az anti-nyelvet nem ismerő olvasók azonban az adott mondatot mindenképpen metaforikusan értelmezik. Az így létrejött metaforikus értelmezésnek pedig, pontosan az anti-nyelv és a nyelvváltozat határán munkáló bizonytalanságból és a kétértelműségből kifolyólag, számtalan variánsa alakulhat ki. És jóllehet, ezekről a variánsokról sok mindent nem lehet tudni, annyi azonban mindenképpen biztos, hogy az anti-nyelvben kanonizált jelentéstől eltérő jelentést hordoznak.

3. mindebből nyilvánvaló, hogy az imént felvázolt értelmezési lehetőségek önmagukban nem elegendőek az obszcén [metaforikus] jelentés létrehozásához. A kétfajta olvasat tehát csak egymással kölcsönhatásra lépve válik metaforává, felmentve ezúton is Ser Licit a kannibalizmus vádja alól.

Bibliográfia

A metafora grammatikája és stilisztikája, Kemény Gábor (szerk.), Tinta Kiadó, Budapest 2001.

Bezeczky Gábor, Metafora, narráció, szociolingvisztika, Akadémiai Kiadó, Budapest 2002.

Eco, Umberto, Művészet és szépség a középkori esztétikában, Európa Kiadó, Budapest 2002.

Halliday, Michael Alexander, Language as Social Semiotic [A nyelv mint társadalmi szemiotika], University Park Press, Baltimore 1978.

Marti, Mario, Poeti giocosi nel tempo di Dante [Komikus költők Dante korában], Rizzoli, Milano 1959.