Zemplén Gábor¹

A tudománytanulmányok retorikai fordulata

1. Tudomány, tűzijáték, retorika

Henry Peachem, a 16. század egyik legfontosabb retorikusa a “Választékosság kertje” című munkájában nem csak a hortikultúrához kapcsolódó képekkel próbálja megnyerni olvasóját. Ahogy írja: “Végül ezek [a retorikai alakzatok] harci eszközei mind a védekezésnek, mind a támadásnak, és ha mindez így van, mi lehetne szükségesebb és hasznosabb számunkra annál, hogy ezeket a fegyvereket mindig kéznél tartsuk, amelyekkel bármikor megvédhetjük magunkat, ráronthatunk ellenfelünkre, megbosszulhatjuk az ellenünk elkövetett vétkeket, segíthetünk a gyengéknek, az egyszerűeket megóvhatjuk a bajtól, megvédhetjük az igaz hitet, és megcáfolhatjuk [cōscrue] a bálványimádást, hisz látjuk, hogy amit egy kard tehet háborúban, azt ez a képesség megteheti békében, de mily nagy különbséggel, hiszen az erőszakkal, ez rábeszéléssel, az vérontásával, ez érzelmek átdöfésével, az a halál kívánásával, ez az élet iránti különös tisztelettel.” (Peacham 1593 (1577): v)

Ugyanebben a században a haditechnikában és a tüzérek szövegeiben egyre gyakoribbak a retorikára utaló áthallások. Szemben a lövedékek röppályáinak kiszámításával, ahol leginkább a matematikai megismerhetőség toposza jelent meg, az ezzel párhuzamosan fejlődő tűzijátékok esetében a variációk, a kiszámíthatatlan, meglepő hatások hangsúlyozása a gyakori. A kívánatos tűzijáték a mesterember kiemelkedő képességeit bizonyítja – éppúgy, mint az ékesen szóló szöveg – és így némi honorárium reményében éppúgy felajánlható a kor mecénásainak.

Az ebben a korban egyre nagyobb respektusért küzdő ágyúmesterek (“master gunner”) dedikációikban gyakran vontak párhuzamot a retorikai és a pirotechnikai lelemény között (Tartaglia, William Bourne, Vanoccio Biringuccio), még ha az utóbbit, a reneszánsz szerénységnek megfelelően az előbbiekhez képest durvának és nyersnek állították is be dedikációikban. Ahogy az ágyúöntésen kívül a puskaporgyártáshoz és a hamispénzveréshez is értő Biringuccio ír: “Mindig is voltak e világon különösen értelmes emberek, akik képesek voltak mind hasznosan, mind ugyanakkor károsan hatni az emberi testre beszédeik révén, végtelen és változatos invencióik révén.” (Biringuccio 1942: 428)². Biringuccio e személyekhez hasonlítja a tűzijátékok készítőit, akik így szintén részesülhetnek a hercegi patronálásban.

A technikai és a retorikai invenció a kor mesterembereinek megélhetését biztosította, akár szövegeket, akár petárdákat gyártottak.

2. A felemelkedés és a bukás

A 17. század mechanikus filozófiája számos változást hozott. A mai tudomány egyik előörsének tekintett Királyi Társaság, a Royal Society elhatárolódott a szenzációhajhász pirotechnikusoktól, azokat az udvari alkimistákkal, paracelziánus entuziasztákkal és egyéb kétes elemekkel sorolta egy csoportba. És a foszfor megjelenéséig, amely a Royal Society egyik legfontosabb emblémájává vált, a Társaság tagjai nem is nagyon robbantgattak a nyilvános üléseken. A kontrollált kísérletek az ismeretlen anyaggal egészen más kategóriába tartoztak, mint a bámuló nép előtt fellőtt petárdák, amelyek látványosságnak ugyan elmentek, de tudományos újdonságnak nem voltak tekinthetők. A tűzijáték játék, a foszfor gyújtogatása tudomány – legalábbis így láttatta ezt annak a társaságnak a retorikája, amely az egyik legmarkánsabban próbálta magát a-retorikusnak feltüntetni. “Nullius in verba” hangzott a társaság mottója, és a tagok mindent megtettek, hogy a születőben lévő természetfilozófiát elkülönítsék a szózsonglőröktől és kegyencektől.

A tudomány Newtontól Kunhnig tartó lineáris sikertörténetét, a retorika lassú bukását és a tűzijátékok professzionalizálódását terjedelmi okokból itt nem tárgyalom. De a két folyamat egymástól nem függetlenül zajlott le. Hiszen a retorikában sokan a tudományos igazságot veszélyeztető riválist láttak – vagy láttattak, legalábbis a retorika szintjén. A történet szálát a 20. század hatvanas éveiben veszem fel, hogy majd ismét visszakanyarodjak a 17. század utolsó évtizedeihez, a retorikához és a tudományhoz.

3. A tudományos forradalmak metaforikus forradalmak

1962-ben jelent meg Thomas Kuhn könyve a tudományos forradalmakról (Kuhn, 1962) és Max Black könyve, a Models and Metaphors (Black, 1962). Az (egyik) diszciplináris válságát élő retorika számára komoly lehetőséget teremtett a logikai pozitivizmus alól felszabaduló – és lassan a szociológia felé gravitáló – kuhniánus tudományszemlélet. Az évszázados lassú sorvadásból feltámadni látszott az egyik legrégebbi tudásterület. Ahogy a kiutat kereső és programadó 1971-es Wingspread konferencia tanulmányait összefoglaló kötet hangsúlyozza: “kiemelten fontos, hogy a retorikai tanulmányokat kiterjesszék korábban és hagyományosan nem tárgyalt kommunikációs folyamatok és gyakorlatok feltérképezésére is” (Bitzer és Black, 1971: 238)³.

Black neoarisztoteliánus retorikája nem kis mértékben járult hozzá a metafora-iparág létrejöttéhez. A retorika kiterjesztése pedig, amelyet a kuhni forradalom és a feyerabendi propaganda tett többek közt lehetővé, megnyitotta az utat a tudományos szövegek retorikai elemzése és a metaforák tudományos kutatásban betöltött szerepének vizsgálata felé. Elég, ha csak Mary Hesse nagy hatású Models and Analogies in Science című kötetére gondolunk vagy metaforákról szóló cikkére, netán Michael Arbib és Hesse kijelentésére, miszerint a tudományos forradalmak metaforikus forradalmak (Arbib és Hesse, 1986: 156), illetve ha az elmúlt évtizedek tudomány-retorikai dömpingjét tekintjük át.

Érdekes itt egy pillanatra megállnunk. Gyakran gondoljuk, hogy ezzel a fordulattal alapvetően új szempontok alapján nyílt lehetőség a tudomány megértésére. De ugyan a logikai pozitivizmus számos distinkciója és kategóriája a háttérbe szorult az elmúlt évtizedekben, a jól ismert reichenbachi felfedezés / igazolás kontextusa közötti különbség (Schickore és Steinle, 2006) (Reichenbach, 1938; 1998: 35) átmentődött (többek között) a metafora révén a 21. századba. Az inspirált pillanatokban “talált” metafora a tudomány nem beszámoltatható pillanatait jelöli, amely azonban pszichológiai vagy kognitív tudománybeli eszközökkel valahogy mégis vizsgálható, és a felfedezés kontextusához tartozik. A felosztás másik oldalán a szigorú logikát használó igazolás kontextusának helyét átvette a retorika, a hatásos érvelés, amelynek az eszköztárában különös módon szintén ott szerepel a metafora, nem mint új tudást generáló eszköz, hanem mint a már valaki fejében meglévő tudás terjesztésének módja.

Ezzel a metafora talán a legtermékenyebb kapcsolódási pontjává és “határtárgyává” (boundary object) vált a különböző, tudományokkal foglalkozó szakterületeknek (Star és Griesemer, 1999, az eredeti: Star és Griesemer, 1989). A növekvő számú “Speech Communication” tanszék, amely alapvető íráskészségeket oktat az amerikai egyetemeken, a kognitív tudomány, a szociológusok, az antropológusok – és még a filozófia is – a metaforával olyan kifejezést talált, amelyhez kapcsolódva saját szakmájukat legitimmé tehették a társadalmunkban ma kitüntetett episztémikus státuszt bíró tudomány vizsgálatával kapcsolatban. Mint “határtárgy”, a metafora lehetővé teszi a különböző irányokból történő és egymást kiegészítő elemzési módszerek találkozását. Egyrészt például a metafora fontos episztemológiailag, és ugyanakkor megfelelő definícióval felfegyverkezve a szöveg-olvasásban képzett szakértő a szódzsungelben konkrét példákat találhat – vagyis empirikusan kezelhető.

A publikációk mennyisége rémisztő: 1985 és 1990 között már majdnem 3500 szakmai publikációról számol be Ortony (Ortony, 1993: xiii). Még ha ennek csak egy töredéke is foglalkozik a tudománnyal és a tudományos tudással, azt várhatnánk, hogy évtizedek után valamit alapvetően jobban vagy máshogy értsünk a tudományos tudás keletkezésével és terjedésével kapcsolatban.

4. Mi közük a tudományos tudásnak a metaforákhoz?

Tudomásom szerint azonban nem hozott igazi áttörést sem a tudományos felfedezés, sem a tudástranszfer megértésében a metaforakutatás. Sőt a tudásátadás kontextusát vizsgáló szerzők – és a továbbiakban csak ezekről szólok – egyre nagyobb számban fordulnak el a metaforáktól.

Az elmúlt évtized legfontosabb tudományretorikai könyvei közül jó néhány tudatosan keres kiutat a metaforakutatás reménytelennek látott útvesztőjéből. Jeanne Fahnestock például a retorikai alakzatok és a rég elfeledett trópusok irdatlan tárházában turkálva olyan alakzatokat ás elő, mint az antithesis, incrementum, gradatio, anti-metabole, chiasmus, ploche, vagy polyptoton (Fahnestock, 2002). Ceccarelli pedig a biológiatörténet néhány klasszikus munkájának vizsgálatakor felhívja a figyelmet a “fogalmi chiasmus” és poliszémia mindeddig nem kellőképpen értékelt használatára, amely katalizálni és irányítani tudja az interdiszciplináris területek kialakulását és fejlődését (Ceccarelli, 2001). Olyan, szintén nagy hatású szerzők, mint Prelli pedig a hellenisztikus retorika sztáziszrendszerét bővíti ki a tudományra (Prelli, 1989).

Ezek az új fejlemények a retorikán belülről mennek szembe azzal a folyamattal, amely, párhuzamosan a Királyi Társaság felemelkedésével, a retorika lassú süllyedését és elszegényedését jelentette. E tizennyolcadik század óta tartó folyamat során a retorika gazdag fogalmi tárházát először az alakzatokra redukálták, ezeket trópusokra, majd a trópusokat a metaforára (gondoljunk Burke négy fő trópusára, amelyek uralkodó trópusaként Hayden White a metaforát nevezi meg).

Ezenkívül azonban, szintén a diszciplínán belülről nagyon komoly kihívás érte a tudományretorikát a 90-es évek második felében. Az egész modern retorika ellen irányzott, de a tudomány retorikai vizsgálatára kihegyezett támadásában Dilip Parameshwar Gaonkar több, külön-külön is nagyon komoly kritikával illette a szakmát. Ezeket tömören így foglalhatnánk össze (Gross és Keith, 1997):

Mind az arisztoteliánus, mind a cicerói hagyománya a retorikának a szövegek létrehozását és előadását tartja elsősorban szem előtt, nem pedig a szövegértelmezés általános igényeinek megfelelően jött létre. Ezen túl Foucault, Barthes, Derrida és mások kritikái nyomán nehezen tartható fenn a hagyományos retorika produkció-orientált szempontja, amelyben a rétor uralja a kommunikációs helyzetet. Az ágenciához kapcsolódó viták még az ókori fórumok esetében is problematikussá teszik ezt a szemléletet, hát még a mai mediatizált kommunikációs szituációkban.

Mindezek eredményeként az értelmezés helyett a produkciót középpontba állító retorikai elmélet “lapos” (thin). A központi fogalmak pontosan nem definiálhatók, korlátlanul bevethetők, és így a retorika nem válhat kritikai elméletté. A lapos retorika azonban kiterjedt; a korlátok hiányában minden szöveg, műtermék vagy kommunikációra ráhúzható, és így globalizálódik. A globalizálódás pedig kapcsolódik a fennmaradásért érzett aggodalommal. Az identitását elvesztő hagyomány marginalizálódik, miközben retorikájában (?!) univerzálisnak tartja magát, és “felfedezi” a retorikai elemzést a tudományhoz kapcsolódóan Kuhn, Toulmin és mások munkáiban. E szerzőknek ugyan kevés kapcsolatuk van magával a retorikai hagyománnyal, de munkájuk újraértelmezhető e hagyomány kifejezéseivel. Ez a beleolvasás, ill. a beleolvashatóság lehetősége alapján globalizálódik a retorika – de kérdés, hogy ezzel gazdagodik-e akár a retorika, akár az újraértelmezett szöveg.

Ez a kritika az utóbbi évtizedben új utak keresésére ösztönözte a retorikai elemzők jelentős részét, és megnyitotta az utat más hagyományok “szöveghez féréséhez” is. Vagyis a tudományos tudás terjedését és átadását vizsgáló retorikai munkákban megtört a metaforaipar egyeduralma és a modern tudományretorika újra felfedezte és egyre hasznosabbnak látja a trópusok gazdag tárházát. Ezzel egy időben azonban magának a retorikának legitimitását és célszerűségét kezdte ki a gaonkari kritika. E kritika adekvát megválaszolása azóta minden tudományretorikai munka legitimmé tételében alapvető – de meg ha sikerül is, úgy látszik, hogy a konferencia “sztárfogalma”, a metafora túl szűkös keretet ad a tudományos szövegek valóban informatív és gazdag elemzésére: legyenek ezek a Királyi Társaság régi vagy ma élő tudósai, vagy tűzijátékokkal netán génkezelt élelmiszerekkel foglalkozó szerzők.

Az új megoldások keresése hasznos, szükséges és akár meglepő eredményekre is vezethet. Úgy tűnik, hogy a kuhni fordulattal háttérbe szorult logika helyét egyértelműen a retorika vette át, miközben az érvelésekkel foglalkozó harmadik tudományág, a dialektika szinte teljesen elfelejtődött. A dinamikus (és részben a gaonkari kritikát is kikerülő) dialektika azonban igen hasznos lehet például tudományos viták elemzésénél (Zemplén, 2006), és az ezen a területen legdominánsabb modell, a pragmadialektika metaelméleti elköteleződései jól összhangba hozhatók a tágan vett konstruktivista tudománytanulmányok alaphozzáállásával (Kutrovátz, 2006). A nyelvi elemek funkcionalizált elemzése lehetőséget teremt a korábban szigorúan “tudományfilozófiainak“ tekintett dekontextualizált álláspontok megnyilatkozásokban betöltött szerepének feltárására. Ez alapján új megvilágításba helyezhetők tudományfilozófiai álláspontok és a radikális kontextualizálás révén kibontakozhat egy kontingens, de racionalitási normák által áthatott tudományfejlődési modell. Vagyis az abszolutizmus és a könnyen parttalanná váló relativizmus között egy szociálisan konstruált, de részben a kritikai racionalizmus alapján működő tudósközösség képe tárulhat elénk.

Irodalom

Arbib, Michael A. és Hesse, Mary B. (1986): The Construction of Reality. Cambridge: Cambridge University Press. Biringuccio, Vanoccio (1942): Pirotechnica. Ford. Smith, C. S. és Teach, M. New York: Gnudi. Bitzer, L. és Black, E. szerk. (1971): The prospect of rhetoric: Report of the National Development Project. Englewood Cliffs, NJ: Prentice Hall. Black, Max (1962): Models and Metaphors. Studies in Language and Philosophy. Ithaca, NY: Cornell University Press. Ceccarelli, Leah (2001): Shaping science with rhetoric: the cases of Dobzhansky, Schrödinger, and Wilson. Chicago: University of Chicago Press. Fahnestock, Jeanne (2002): Rhetorical figures in science. Oxford: Oxford University Press. Gross, Alan G. és Keith, William M. (1997): Rhetorical hermeneutics: invention and interpretation in the age of science, SUNY series in speech communication. Albany, N.Y.: State University of New York Press. Kuhn, Thomas S. (1962): The structure of scientific revolutions. Chicago: University of Chicago Press. Kutrovátz, Gábor (2006): A Role for Dialectic in Science Studies, talk given at the 6th International Conference on Argumentation, 27-30 June, 2006. Ortony, Andrew szerk. (1993): Metaphor and Thought (2nd Ed.). Cambridge: Cambridge University Press. Peacham, Henry 1593 (1577): The Garden of Eloquence. London. Prelli, Lawrence J. (1989): A Rhetoric of Science - Inventing Scientific Discourse. szerk. Arnold, C. C., Studies in Rhetoric/Communication. Columbia: University of South California Press. Reichenbach, Hans (1938): Experience and prediction: an analysis of the foundations and the structure of knowledge. Chicago: University of Chicago Press. Reichenbach, Hans (1998): A jelentés. In: Tudományfilozófia, szerk.: Laki, J. Budapest: Osiris-Láthatatlan Kollégium. 33-46.o. Schickore, Jutta és Steinle, Friedrich (2006): Revisiting Discovery and Justification. Historical and philosophical perspectives on the context distinction, Archimedes, Vol. 14. Berlin: Springer. Star, Susan Leigh és Griesemer, James R. (1989): Institutional Ecology,"Translations", and Boundary Objects - Amateurs and Professionals in Berkeley's Museum of Vertebrate Zoology, 1907-39. Social Studies of Science 19:387-420. Star, Susan Leigh és Griesemer, James R. (1999): Institutional Ecology,"Translations", and Boundary Objects - Amateurs and Professionals in Berkeley's Museum of Vertebrate Zoology, 1907-39. In: The Science Studies Reader, szerk. Biagioli, M. New York: Routledge. Zemplén, Gábor Á. (2006): A tudományos viták reprezentációja a tudományfilozófiában és a tudománytörténetben. In: Értelem és történelem - a tudományfilozófia és a tudománytörténet kapcsolata, szerk. Binzberger, V. Budapest: L'Harmattan. 170-196.o.