Bacsó Béla

Alkalmi írás születésnapra

Heller Ágnesnek

Nemrég ismételten láthattam, azt, hogy Ági számára egyetlen dolog fontos, "Grade des Denkens", a gondolkodás foka, hôfoka és mértéke, ahogy ezt Novalis egy szép fragmentumát követve nevezném. Egyik legutóbbi beszélgetésen Ági hosszasan szólt egyikünk (Angyalosi Gergely) kérdése, illetve kérdésfeltevése kapcsán: Szókratész és Jézus viszonyáról.

Ehhez persze volt egy pharmakoszunk is, a varázsló, a kiúttalan gondolatot lehetôvé tevô mesteri bűnbak: Jacques Derrida, aki állandóan magára veszi az el nem döntöttségbe való kiállást, s aki írt, és így nyújtott gyógyírt a nem múló gondolatra. Szókratész vagy Jézus? Athén vagy Jeruzsálem, filozófia vagy vallás, mindezek viszonylata volt a kérdés, s én ennek néztem erre az ünnepi alkalomra utána, néhány reprezentatív választ megvizsgálva.

Ami orvosol, és ami a gondolat rövid idejű lezárhatóságát, ideiglenes nyugvópontját képezi, az a sztoa, mondjuk Seneca; bár Paul Veyne Seneca filozófiáját elemzô szép könyvében egyértelműen különbséget tesz Szókratész és Seneca halála között: "Seneca halála nem utánozza Szókratészét, miként azt újra és újra mondogatják: egyedül a sztoa szellemébôl következik. Szókratész Aszklépiosznak mond köszönetet, hogy megszabadította lelkét testétôl; Seneca a sztoikus istennek mond köszönetet, hogy felruházta azzal a szellemi eszközzel, hogy szabadon halhat meg. Közös egyedül az, hogy barátokkal folytatott beszélgetés közben haltak meg..." (Veyne: Bölcsesség és altruizmus)

Szókratész halála a nem folytatható, erôszak által lezárt dialógus, a kérdés és kérdezés elakadása: "Mi a véleményed, loccsanthatunk-e ebbôl az italból áldozatul valakinek? Lehet vagy nem lehet?" (Phaidón 117b.) E kérdés továbbra is az e világi emberi tettre, a megteendôre irányul, arra, ami az ember dolga itt, persze azért is hogy "szerencsés legyen az átköltözés innen oda" (117c), a nem kérdezhetôre, a kérdés felettire az ember csak elôkészülhet legjobb tudása szerint, ezt látta a jelenetben Kierkegaard is: "Szókratész ünnepélyesen emelte fel a méreggel teli serleget [...]: most készen állok. Ekkor a szorongás beköltözik szívébe, átkutat mindent, kiüldözi belôle a végest és kicsinyest, majd oda vezeti, ahová ô akarja." (A szorongás fogalma) Szókratész készenléte a határral való számvetés, a végesség léttapasztalata. "Én halni indulok, ti élni; de hogy kettônk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki elôtt rejtve van, kivéve az istent" – idézi a Védôbeszédet Bultmann, s persze a Phaidón híres sorára is utal "a helyesen filozofálók valóban gondosan készülnek a meghalásra" (67e). Bultmann értelmezése túlzott közelséget teremt a szókratikus-platóni halálra elkészültség, a halállal számolás gondolata és a keresztény eszkatológia között: "mindkettô üdvösséget vár a halál után, és annyiban is, hogy az üdvösség 'szabadság'-nak nevezhetô. Platón számára ez a szabadság a szellem szabadsága a testtôl, annak a szellemnek a szabadsága, amely az igazságot felismerni és megérteni képes; azt az igazságot, ami a létnek a valósága." (Jézus Krisztus és a mitológia – Kiemelés tőlem: B. B.)

De vajon Szókratész és Jézus nem éppen az egzisztenciális és vallási tapasztalat legfôbb és különböző megnevezései. Leo Strauss joggal írta Jeruzsálem és Athén című tanulmányában, hogy különbséget kell tennünk a bibliai bölcsesség és a görög bölcsesség között, s itt a legfôbb különbség abból adódik, hogy az elôbbi nem másból származik, mint félni az Urat, míg a görögség számára a rácsodálkozás képezi a bölcsesség kiindulópontját. Kierkegaard vallási tapasztalata, amely a szorongásban ölt testet, már a Megfeszített után, e kettôs bölcsesség jegyében, a kettôs bölcsesség viszonyának meggondolása jegyében íródott. Szókratész küldetése, amivel Platón nem rendelkezik, engedi Strauss jogos következtetését, miszerint Szókratészról és a Prófétákról gondolkodjék. Szókratész istene vizsgálatra intô, s ô magát és másokat vizsgálva teljesíti küldetését, ez a filozófia feladata. Strauss szerint a daimonion visszatartotta, s nem egy cél felé hajtotta Szókratészt. Hermann Cohen Az ész vallása a zsidóság forrásaiból című meghatározó könyvében írta a Leo Strauss gondolkodását is vezérlô megállapítást: "Szókratész kakast áldoz Aszklépiosznak. Ekként ismerve fel/ismerve el a görögség isteneinek történeti értékét. Ezért aztán mártíriuma nem annyira vallási, mint inkább teoretikus: a filozófus magát feláldozása." Ugyanakkor Cohen azt is világossá teszi, hogy a platonizmustól (Derrida itt résen lenne!) elválaszthatatlan az érzéki szuverenitása ellenében folytatott küzdelem, amely eleven erôvé vált a neoplatonizmusban, és ehhez kapcsolódva lépett fel a sztoa. Az észnek ezen a bázisán érintkezik egymással nyugat és kelet, s az érintkezés oly átható, hogy a monoteizmus és politeizmus közti különbségek elmosódnak, ahol Szókratész és a Próféták egymás közelébe kerültek. "Das Martyrium der Gerechtigkeit ist ebenso das Heldentum der Tapferkeit" – írta Cohen. Igazságosság és a személy bátorsága képezi azt a közös alapot, amelyen kultúránk isteni és emberi oldala, a vallási és az etikai egymást metszik, és állandóan felsértik annak jól elrendezettségét.

Rubens gyönyörű Haldokló Seneca (Alte Pinakothek) képérôl ez e két irányban nyitott pillantás tárul elénk, a véges létezô számvetése és a hír váradalma a minket meghaladótól. Kultúránk Athén és Jeruzsálem örököse.

Örömmel várni, mi az élettôl és az életben várható, az élet derűje, melyrôl kevesen tudnak többet, mint Ági, körében ezt fogadhatjuk magunkba mi is. Sokáig legyen így!

E rovatunkban közölt szövegek 1999. május 7-én hangzottak el Szegeden, a JATE Filozófia Tanszék és a Magyar Filozófiai Társaság által Heller Ágnes 70. születésnapjára szervezett köszöntő esten.