I. Módszertani megjegyzések

1. Elméletek és modellek

Minden emberi megismerés és különösképpen minden tudományos megismerés a valóság, vagy, helyesebben, a valóság egy részletének modelljét nyújtja.

Egy ilyen valóságmodell egy gondolati képződmény – mondhatni gondolati kísérlet –, amely megpróbálja létrehozni a megfigyelt valóságrészlet leegyszerűsített racionális képmását, azaz megpróbálja leképezni a valóság végtelen sokszínűségét a kifejezéseszközök véges számával. A modell alkotóelemei az empirikus tapasztalatból, vagyis inkább a korábbi valóságmodellekből származnak, amelyek már megállták a helyüket, és így az új alkotóelemek magától értetődőeknek és "empirikusan helyeseknek" tekinthetők. Egy modell annál használhatóbb, minél kevesebb elemmel képes a megfigyelt valóságrészletet ábrázolni.

A valóság tulajdonképpeni leképezését, amely mindig folyamat jellegű, a modell funkciója jelenti. A modelleknek tehát belső működési szabályokra van szükségük, amelyek szerint az alkotóelemek elmozdíthatók. Ezek a működési szabályok is az empirikus valóságból származnak, hiszen fizikai és mechanikai jellegük van. A fizikai modellben maguk a fizikai funkciók határozzák meg a modell mozgását; a nem-fizikai modellekben e funkciók a fizikai modell analógiái. Azonban a fizikai modellek mechanikai funkcióinak megfigyelhetőségétől függetlenül ezek a működési szabályok apriori jellegűek, azaz az emberi szellem által axiomatikusan (mint kauzalitás stb.) alkalmazhatók, és lehetővé teszik a modell deduktív megalkotását és működtetését.

A valóságmodell "helyesnek" bizonyul, ha működése során új képkonstellációkhoz vezet és ezek ismét a valóság képmását nyújtják, vagyis ha a modellkonstrukció eredményei a valóságfolyamatok biztos jóslatát tartalmazzák. E pillanatban a modell "valóságtörvényt" hoz létre.

A modellalkotásokra minden tudományban találunk példát. Így alkalmazza például a freudi elmélet a "képzelet", "ösztön" stb. valóságelemeit mint saját modelljének alkotóelemeit és működteti ezeket olyan mechanisztikus elképzelések segítségével mint az "elfojtás", "szublimálás" stb. A marxi nemzetgazdaság és társadalomelmélet elemein nem nehéz hasonló folyamatokat felismerni. A fizika mint össztudomány mindig a valóság modelljének legtökéletesebb példája lesz.

A pszichológia feladata abban áll, hogy az Én lehető legteljesebb modelljét nyújtsa. A különböző konstrukciók, amelyek eddig a pszichológia területén létrejöttek, részmodellekként foghatók fel; ezek összmodellként való összefoglalása kétségtelenül szintén körvonalazódik.

2. A pszichológia modellje

Azért, hogy a megfigyelésre szánt legfontosabb problémacsoportokat ragadjuk ki, szükséges itt megjegyeznünk a következőt: a belső pszichológiai magatartás kérdései egyaránt érintik a megismerés-elméletet és az empirikus pszichológiát, az Én-fenomenológiát és a pszichoanalízist; a második problémacsoport kérdései egyszerre biológiai és szociológiai, gazdasági és általános történelemfilozófiai természetűek, miközben az egyes területek kölcsönösen fedik és keresztezik egymást. Egy általános pszichológiai modellnek kétségtelenül olyan szempontot kell keresnie, mely alkalmas emez eltérő feltételek egységes rendszerbe való rendezésére oly módon, hogy valóban beérje az alkotóelemek minimumával. Az eddigi kutatások szerint az értékfogalom itt sikerrel alkalmazható. Hiszen ha joggal feltételezhetjük azt, hogy az elszigetelt Én minden gondolkodása lényege szerint és szükségszerűen egy olyan állapotra törekszik, amely mint "igazság" jelölhető meg, akkor az Én magatartásmódjaira vonatkozóan is (amelynek a gondolkodás csupán egy része) feltételezhetünk egy hasonló, pozitív állapotra való törekvést, és erre az állapotra az "érték" kifejezése a legmegfelelőbb. Röviden, a gondolkodás állandóan a maximális igazság állapotára, az élet ellenben a maximális érték állapotára törekszik.

Valóban, a vizsgálódások során kiderült az, hogy a fent felsorolt területeknek az értékelméleti szempontból történő megvilágítása teljességgel megfelelőnek bizonyult, és főként az, hogy a modell működési szabályai a legegyszerűbb és legmesszebbmenőbb módon megalapozhatók voltak.

3. Tömegpszichológia

II. Az értékfogalom pszichológiai alkalmazása

Az Én ama legfőbb értékhez való közeledésnek, azaz részértéknek vagy egyszerűen "értékeknek" ismeri el a Non-Én vagy a világ minden olyan részét, amelynek ellenséges jellege megszűnt és a világ "barátságos" alkotó elemévé vált. Ennek elérése végett az Én szüntelenül arra törekszik, hogy a külvilág részeit magáévá tegye, tehát hogy Non-Én-elemeket Én-elemekké alakítson át. E törekvés, mármint a Non-Én-elemek Én általi bekebelezésének első szakasza kétségtelenül minden szervezet természetszerű táplálékfelvétele. Ehhez kapcsolódik az egyszerű materiális birtokviszony, mely valószínűleg egyáltalában minden érték alapstruktúráját képezi: minél szabadabban rendelkezik az ember a világ alkotó elemeivel, minél inkább "birtokolja" azokat, annál kisebbek lesznek a halálfenyegetések. Ugyanez érvényes a embertársakhoz való viszonyra: minél több embertársát veti alá magának az egyén, történjen az szeretettel vagy kényszerrel, annál kevesebb fenyegetésnek van kitéve.

A megismerés aktusa a primitív-materiális fokon elsősorban a világhoz fűződő birtokviszony kiterjesztését szolgálja. Ez azonban a másodlagos érték fokáról az elsődleges érték fokára lép elő abban a pillanatban, amikor az egyén felismeri, hogy a materiális birtoklási értékek adott körülmények között az élettartamot ugyan meghosszabbítják, de nem tehetik végtelenné. Más szóval amikor felismeri, hogy az idő mint olyan a birtoklási értékek és az ezekhez kapcsolódó ösztönkielégülések révén nem szüntethető meg. A megismerés aktusa azonban szintén Én-kiterjedésnek bizonyult, miként a materiális birtokbavétel is az volt primitívebb formában. A világ megismerése, a Non-Én megismerése immár a világ szublimált birtoklásává, röviden: ösztönszublimálássá lesz. Kiderült, hogy lehetetlen az egész világot ténylegesen birtokolni, ám ehelyett a szimbolikus birtoklás mint lehetőség jelen van, és az egyén ettől most azt követeli, hogy tegye meg azt, amit a primitív birtoklási érték nem tehetett meg, ti. szüntesse meg az időt: akinek sikerül mindent megismernie, az megszüntette az időt és vele együtt a halált is.

Mindenütt, ahol az Én a már megszerzett értékeket ismét elveszti, vagyis Énje részeiről ismét le kell mondania, Én-beszűkülés lép fel. Ide tartozik tehát minden kényszer, amit az Én a Non-Éntől elszenved, ösztönkiéléseinek, tehát úgyszintén szabadságának és birtoklásának mindenfajta korlátozása. Mindez a közeledő halál szimbólumává lesz.

Minden Én-kiterjedést bizonyos pozitív érzések kísérnek, amelyek mint kedv, öröm stb. ismeretesek, amelyeknek viszont mintegy közös alaphangulatuk van, amit leginkább az "eksztatikus" jelzővel illethetnénk. Az Én kétségtelenül folyvást a teljes eksztázis állapotára törekszik és azt várja, hogy ez a halálleküzdés pillanatában ténylegesen is bekövetkezzen. A különböző apró és anyagi értékélmények, mint a materiális birtokbavételek, az embertárs fölötti hatalomgyakorlás szeretet vagy kényszer útján, ennek megfelelően szüntelenül a rész-eksztázisokat követik. E rész-eksztázisok nagyon gyakran öncélúvá válnak, mégpedig a mámor állapotainak mesterséges előidézésével, amelyek kétségtelenül mindannyian egy erőteljes Én-kiterjedés illúziója alatt állnak.

Ezzel szemben: a külső körülmények vagy más okok kényszere folytán Én-beszűkülések lépnek fel, és így egy, az eksztázissal ellentétes érzés keletkezik, nevezetesen a félelem, amely mögött, mint ismeretes, mindig a halálfélelem áll. Az ösztönkielégülések megtagadása vagy korlátozása mindig, miként az analízis nagyon is egyértelműen mutatja, szorongásos állapotokhoz vezet, és ha az Én-beszűkülés tovább fokozódik, akkor e szorongásos állapotok reménytelen szorongássá, azaz pánikká fajulnak, ami tehát éppen a teljes eksztázis ellentéte.

3. Értékrendszerek

a) az anyagi realitás vonatkozásában az élet gyakorlati leküzdése birtoklás, hatalom stb. útján,

c) az érzelmi realitás vonatkozásában az eksztatikus és pszeudo-eksztatikus állapotok elérése, miközben az előbbiek az a) és b) okcsoporthoz kapcsolódnak, míg a pszeudo-eksztatikus állapotok úgyszólván "tárgytalanok", tehát mámorállapotok, amelyek zömmel az önmagukért való ösztönkielégülések érdekében jönnek létre.

Az értékrendszerek tehát a viszonyulások és magatartásmódok meglehetősen komplex rendszerei, és bizonyos értelemben maguk is valóságmodellek, vagy legalábbis ilyen valóságmodelleket mint tartópilléreket építenek be magukba.

4. Értékteológia

Az élet és megismerés, tehát egyszersmind az "érték" és "igazság" közti állandó kölcsönhatásban magát az értékrendszerek létrehozását is megismerésbeli aktusok kísérik, azaz: az Én nem csupán létrehozza és követi az értékrendszereket, hanem ugyanakkor megismeri azokat. E megismerési folyamat az értékrendszer által előírt cselekvésmódok megindoklását, racionalizálását és normává emelését tartalmazza.

Példának okáért minden vallási rendszer egy teljességgel átfogó, emocionális és tradicionális, belső és külső magatartásokból álló értéképítmény, mely magatartásokat ezenkívül megismerésbeli elemek is alkotják. E rendszer racionális összefoglalása aztán az illető vallás teológiáját eredményezi, éppen ezért nem indokolatlan minden értékrendszer racionális részét e rendszer sajátos értékteológiájának nevezni.

5. Nyílt és zárt értékrendszerek

A legkisebb erőfelhasználás elve szerint az Én megpróbálja a Non-Én leküzdését (empirikusan pedig az ember a világ leküzdését) a mindenkor jelenlévő eszközök segítségével elérni. Vagyis ha egy értékrendszer már létrejött, akkor az ember megpróbálja egész értéktörekvését a teljes eksztázisig elhelyezni benne, és csak akkor fogja elhatározni a rendszer kiterjesztését, ha külső körülmények hatására arra a felismerésre kényszerül, miszerint a világ totális leküzdése a mindenkor adott értékrendszer segítségével nem lehetséges. Már a tisztán materiális, birtokló értékrendszerektől a megismerés szublimált rendszerébe való átmenet is világosan mutatja e folyamatot. Ezen túlmenően magukban a modellalkotásokban, amelyeknek tudniillik be kell érniük az alkotóelemek minimumával, ugyancsak a legkisebb erőfelhasználás elve látható.

Ez a kötődés kétségkívül minden értékrendszernek az abszolút érvényességre való törekvés jellegét kölcsönzi. Az egész világot az illető rendszer uralma alá kell helyezni és ezáltal kell leküzdeni. Olyan jelenség ez, amely az "appercepciós séma" neve alatt nagyon is ismeretes. Minden ember, minden társadalmi csoport, minden hivatás stb. igyekszik a világot tulajdon appercepciós sémájában – amely éppen tulajdon értéksémája – felfogni és kizárólag ebben elhelyezni. Minden értékteológiában egy értékdogmatika jelensége válik láthatóvá, amelynek határait tilos átlépni.

Egy olyan rendszert, amely egy értékdogmatika uralma alatt áll, "zárt rendszernek" nevezhetünk.

A "nyílt rendszerek" ezzel szemben azzal tűnnek ki, hogy nem igyekeznek a világ összes jelenségeit egy bizonyos materiális értékdogma építményébe kényszeríteni, hanem arra törekednek, hogy a kívánt abszolút érvényességet a rendszer állandó továbbfejlesztésével érjék el. A nyílt rendszer tudatában van a világ végtelenségének, minélfogva azt is tudja, hogy az abszolút érvényesség egy végtelenül távoli célpont, nem pedig egy konkrétan elérhető végső stádium. A nyílt rendszer típusának számíthat mindig a megismerés mint olyan rendszere, kiváltképpen tehát a tudomány rendszere (noha a tudományon belül is akadnak újból és újból dogmatikusan korlátozott, zárt rendszerek).

6. Az értékrendszerek társadalmi konkretizációja

7. Egyén és értékrendszer

A mindenkori értékteológia az értékrendszeren belül, amely szerint egy meghatározott egyén él, többszörösen is a Felettes-Én szerepét játssza, ami az egyénnek bizonyos ösztönkielégüléseket megenged, másokat azonban megtilt vagy szublimál. Egy ember ún. "karaktere" eszerint jobbára tulajdon értékcéljaitól, értéknormáitól stb., röviden: tulajdon értékrendszerétől függ.

Minél egységesebb egy élet egy meghatározott értékrendszer alatt, annál markánsabb emez élet karaktere. Itt is különbséget kell tennünk nyílt és zárt rendszer között. Az egyén számára a nyílt rendszer a maga állandó értéknövekedésével személyiségének további kibontakozását jelenti. Ha tehát a mindenkori értékteológia normameghatározásai is teljességgel racionálisak, akkor a végtelenül messze lévő cél éppen elérhetetlensége következtében irracionálisnak hat, ami az egyéni élet "személyiség" és "személyiség-kibontakozás" fogalmában kétségtelenül jelen van.

Az egyén személyes értékrendszere természetesen csak csekély mértékben tekinthető az egyén tulajdon produktumának. Ez az értékrendszer az egyénnek a belső és külső realitásával való konfrontációjából ered, és ennek megfelelően környezetének összes értékrendszerétől függ. Az egyén értékrendszere ennélfogva egy roppant komplex képződmény, mivel a környezet értékrendszereit a legváltozatosabb módon dolgozza fel.

III. A közösség pszichikus funkciója

1. Egyén és közösség

Az egyén személyes értékrendszere (már ha rendelkezik ilyennel) eszerint egy legmagasabb irracionális értéket tartalmaz, ti. a szabad személyiség-kibontakozás értékét. A közösségben élő egyén számára létezik egy ezzel párhuzamos irracionális érték, amit leginkább a "közösségi érzés" fogalmával írhatnánk le.

b) E személyes értékrendszer az összes társadalmi értéket is tartalmazza, és amennyiben ezeket figyelembe veszi, az egyén az őt körülvevő egy vagy több társadalmi közösség tagja, illetőleg ezek mindenkori értékrendszereinek tagja lesz.

Ha e három értékcsoport között egy kielégítő egyensúly a cél, akkor a különböző résztvevő értékrendszerek, illetőleg ezek racionális teológiái az egyénnek egy "racionális növekedést" kínálnak, miközben az élet a hozzá tartozó társadalmi csoportokban "irracionális növekedést" kínál közösségi érzések formájában. Ha egy effajta egyensúly megvalósítása sikerrel jár, akkor joggal beszélhetünk harmonikus életről.

Ahol nincs szabad személyiség-kibontakozás, ott az egyéni életben leggyakrabban egy irracionális csökkenés lép fel, vagyis az egyén magatartását alapvetően csupán részint materiális, részint racionális előírások irányítják. Ennek párhuzamos megfelelője a "racionális csökkenés", mely akkor lép fel a társadalmi életben, amikor ez utóbbi az egyén számára semmiféle racionális értéket, hanem csupán ösztönszerű közösségi érzéseket közvetít.

2. A közösség eszményi típusa

Nyugodtan állíthatjuk azt, hogy minden ilyenfajta egészséges közösség az egyén számára épp úgy a racionális mint az irracionális értékek maximumát nyújtja, az utóbbit a szabad személyiség-kibontakozás és a közösségi érzések formájában egyaránt. Ennélfogva egy társadalmi közösség, amely ezt teljesíti, az egyén számára

a) a gazdasági-materiális biztonság maximumát,

b) a megismerésbeli bizonyosság maximumát,

c) az érzelmi biztonság maximumát nyújtja.

Egy ilyen társadalmi közösség eszménye a Civitas Dei utópiájában adott; a Nyugat államának tragikuma az, hogy e legáltalánosabb rendszernek mindig csak részeit sikerült megvalósítani.

Az isteni állam eszményének lényege egy központi értékrendszer létében van (amilyen éppen a keresztény értékrendszer), és minden értékmagatartásnak és alrendszernek ez alá kell sorolnia magát. Ha eme központi értékrendszer ezenkívül nyílt rendszer is (ilyen elvileg a keresztény rendszer), akkor az említett harmónia előfeltételei adottak.

IV. Tömegtéboly

1. Lelki megbetegedések

A testi megbetegedésektől eltérően, amelyek általában a páciens empirikus leletei alapján a környezet figyelembe vétele nélkül megállapíthatók, a pszichikus megbetegedés főként a betegnek a környezetéhez viszonyított magatartásmódja alapján diagnosztizálható. A "normalitás" vagy "abnormalitás" diagnózisa tehát a legszorosabban összefügg a környezet értékrendszerével és ennek normameghatározásával.

A kérdés ennélfogva az, hogy vajon az értékrendszerek mint olyanok megérdemlik-e a "normális" vagy "abnormális" megjelöléseket. Ez immár nem objektív döntés kérdése. Objektíven eldönthető ellenben az, hogy egy rendszer nyitott vagy zárt. És így természetesen a legtöbb elmebetegségnél, legyen az pszichotikus vagy neurotikus eredetű, megmutatkozik, hogy a beteg főként zárt rendszerekben mozog. Anélkül, hogy e feltételezés klinikai oldalát túlhangsúlyoznánk, a tömegpszichológiai jelenségek megfigyelésénél mindamellett hasznosan alkalmazható.

2. A történelem pszichikus ciklusai

a) Minden értékrendszer abszolút érvényességre tör. Ha ez különleges körülmények között sikerül (ilyenek voltak pl. a keresztény Európa földrajzi és hatalompolitikai viszonyai), akkor egy valódi központi értékrendszer jön létre, amelynek keretében egy többé-kevésbé harmonikus kulturális felépítés következik be, ami az egyén számára a lehetséges anyagi és lelki biztonság maximumát kínálja. Ez az összértékrendszer zártságánál fogva messzemenőleg kivonja magát a realitás minden ellenőrzése alól: igyekszik a világ fölé kerekedni az egyszer már adott értékek segítségével minden további kiegészítés nélkül, amennyiben ezek nem magából a rendszerből származnak.

b) Egy ilyen lezárt rendszeren belüli "értékteológia" autonóm lesz, immár csupán tulajdon logikus, természetesen kifogástalanul logikus, dialektikus folyamatai szerint cselekszik és nincs tekintettel a realitásra. Más szóval a rendszer teológiája hipertrofizál.2 Ha mármost e hipertrófia normáit a valóságra vetítjük, akkor tébolyszerű állapotok lépnek fel. A 16. és 17. századi teológia számára például egy deduktív, megingathatatlan igazság volt az, hogy létezniük kell boszorkányoknak, és e követelményt rákényszerítették a valóságra, minélfogva óhatatlanul valódi tömegtéboly jött létre. Megkockáztatható az az állítás, hogy minden központi értékrendszer, legyen az kulturálisan bármilyen építő is, abban a pillanatban szétesik és kifejezett tömegtébollyá degenerálódik, amikor teológiája zárt autonóm rendszerré válik és mint ilyen hipertrofizál. A téboly ebből fakadó formáit teljes joggal "hipertrófiának" nevezhetjük.

c) Ha egy központi értékrendszer egyszer ily módon meginog, akkor a belső és külső realitással való újabb konfrontáció kezdődik el. Ez történt Európában –mellesleg a boszorkányüldözéssel párhuzamosan, hiszen a periódusok átfedik egymást – a reformáció és a reneszánsz idején, csúcspontját pedig a természettudományok uralta 19. században érte el.

E négy fázis lefolyása elkerülhetetlennek tűnik, továbbá megállapítható, hogy a hipertrófia inkább pszichotikus, a "meghasonlottság-téboly" ellenben inkább neurotikus jellegű. Vizsgálatra szorul még az, hogy vajon e mögött az emberi nem általános pszichológiai beállítottsága áll-e – ami a világtörténelem általános kegyetlensége láttán nem volna elképzelhetetlen. Mindenesetre némi bizonyossággal állítható, hogy a központi értékrendszerek bevezetése (amelyekre az ember természetesen újból és újból vágyik, főleg a meghasonlottság-tébolyok közti szünetekben) a hipertrófiák újabb kitörésének legnagyobb veszélyét rejti magában; minél nagyobb egy központi érték hatásterülete, annál nagyobbak a téboly veszélyei, amelyeket ilyen esetben egy ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen értékteológia idézne elő.

3. Tébolykiváltó momentumok

Ha valamely társadalmi közösség értékrendszere összeomlik, akkor e közösség legtöbbször már nem képes anyagi, kognitív és érzelmi elkötelezettségeit teljesíteni. Ez érvényes a központi és egyéni értékrendszerekre egyaránt. A középkori rendszer összeomlása egyszersmind a gazdasági összeomlást jelentette Európa parasztrétegei számára, a különböző értékrendszerek jelenlegi harca pedig többnyire a gazdaság területén zajlik, tehát mint a kapitalisztikus rendszer kudarca jelenik meg.

Ahol a bizonyosság elvész, ott óhatatlanul szorongás lép fel, annál is inkább, mivel ezáltal a szadisztikus ösztönök, amelyeknek egy szilárd felépítésű rendszerben (pl. a kapitalista rendszerben) szabályozott lefolyásuk volt, felduzzadnak és járulékosan szorongást idéznek elő. Röviden, az egyén az értékmegvonás, tehát az Én-beszűkülés állapotába kerül, s ezáltal a pánik felé tart.

b) E vezetésnek minden elszenvedett kár rendbehozását kell elérnie.

Itt egy fontos jelenségre kell utalnunk. A rendbehozással a kárvallott ember nem sokra megy. Inkább egyfajta érzelmi "felsőbb kielégülést" (Superbefriedigung) keres, miáltal visszafojtott szadisztikus ösztöneit immáron kielégítheti. Egyenesen a felsőbb kielégülés szabályáról beszélhetünk, amely minden forradalmi történésben mérvadó szerepet játszik.

E szadisztikus felsőbb kielégülések szinte teljes mértékben a "győzelemre" irányulnak, mégpedig a biztos győzelemre. Ha például gazdasági vagy társadalmi nyomás révén – melynek eredete az ember számára felderíthetetlen, azaz szinte mitikus alakot ölt (a konjunktúra mítosza) – az elő-pánik állapota lép fel, akkor óhatatlanul elkezdődik a baj okozójának keresése. És mivel minden értékvesztés, tehát minden Én-beszűkülés az ismeretlen Non-Énből indul ki, ezért különösképpen az "idegent" bélyegzik meg mint minden kár okozóját; "ellenséggé" válik és a meglincselések, pogromok stb. lesznek az így bekövetkező rációvesztés szükségszerű következményei. Nem egyéb ez, mint visszaesés a mágikus elképzelésekhez, sőt az emberáldozathoz, és a pánikba esett tömeg megköveteli vezetőjétől, hogy ezen az úton vezesse.

b) a rációvesztés irányában hat, miként az kiváltképpen a demagóg vagy a modern diktátor esetében látszik.

5. A normalitás korszakai

A törvényszerű folyamatok ellenében nem lehet küzdeni; ezek szabják meg a történés realitásirányát. Mindamellett teljességgel lehetségesnek tűnik a történés ellenőrzésének gyakorlata éppen a törvényszerűségek ismerete által. Amennyiben a "pszichikus ciklusok törvényével" a folyamatok reális struktúrájára ténylegesen fény derül, lehetségessé válhat a hipertrófia és a meghasonlottság tébolyformái közé eső periódus meghosszabbítása a megfelelő tömegbefolyás által oly módon, hogy a téboly két pólusa közti ingadozás hevessége csökken. Megkockáztatható az az állítás, miszerint a normalitás periódusai, amelyek egy nyílt rendszer hatékonyságának felelnek meg, egybeesnek a humanitáselvek alkalmazásának és alkalmazhatóságának periódusaival, azaz a demokrácia elveivel. Az irányadó pótlólagos erők feladata tehát egy ilyen állapot létrehozása lenne (persze a pótlólagos kielégülés szabályának figyelembe vételével).

V. Küzdelem a tömegtéboly ellen

1. A megoldandó helyzet

Egy primitív ember, aki zsákmányának képét a homokba rajzolja, mielőtt tervszerűen és céltudatosan elkezdené a vadászatot, egy mágikus felfogásnak megfelelően cselekszik, ám nem tébolyult; törzsének normáival van összhangban, és a törzs tébolyultnak tekintené őt, ha nem rajzolna, hiszen ezzel megszegné a normát. Éppen olyan normaszegés volna ez, mint a nem megfelelő vadászeszközök, pl. egy tompa nyíl használata egy tigris elejtésénél. Az a felismerés, hogy a rituálé, melynek szerepe biztos kezet kölcsönözni a vadásznak, csak szubjektíven érvényes, miközben a hegyes nyíl objektív szükségesség, nos ez a felismerés a mágikus gondolkodás számára hozzáférhetetlen marad. Megfordítva, egy fehér embert tébolyultnak tekintenének, ha szükségesnek érezne végrehajtani – mindegy, hogy tompa vagy hegyes nyíllal vagy modern fegyverrel – egy mágikus rajzoló rituálét.

A szándékok és célok hiánya minden bizonnyal a téboly fontos tünete. Ám egyedül a célirányultság még nem objektív kritériuma az egészségnek; a legtöbb tébolyszerű jelenség a beteg ama típusának velejárója, akinél a célirányultság és logika dacára realitáselidegenedés állapítható meg. Háborús ideológiájukon belül a fasiszta államok például teljesen racionálisan és céltudatosan cselekszenek, ám maga ez az ideológia (...) roppant valóságidegen és a zárt rendszer minden tünetét mutatja.

Ha a tébolyult ámokfutásba kezd, akkor a közösség, amelyben él, csak egyetlen lehetőséget lát arra, hogy megóvja magát tőle: a tébolyultat fizikai erővel kell legyőzni. A lincshordákkal is csak víztömlőkkel és könnygázzal, vagy, ha másként nem megy, fegyveres hatalommal lehet szembenézni; és ez annál is szükségesebb, mivel a ragály veszélye, mely minden pszichikus magatartásnál – főként az elmezavar járványai esetén – jelen van, az illető magatartás sikerének arányában nő. A pszichikus járványok elleni sikeres küzdelmet mindamellett hamarabb kell elkezdeni, mégpedig a pszichikus ragály veszélyét megelőző intézkedésekkel.

A tömegpszichológiai jelenségek ezzel szemben sem a gyógyítás, sem a megelőzés során nem kezelhetők egyedileg. Az egyedi kezelés helyébe itt az intézkedések sora lép, amelyek nyilvánvalóan politikai természetűek. Olyan intézkedésekről van szó, amelyek – tudatosan vagy sem – mindig fontos szerepet játszottak a politikai életben, amelyek azonban most a tömegtéboly halmozódó tünetei láttán szükséges összegyűjteni és a "politikai betegápolás" rendszerének egységébe foglalni.

2. A térítés elmélete

Minden politikai mozgalom története számtalan példát mutat a tömegek befolyásolására és vezetésére. Azt, hogy a tömegek, mint esetünkben, kétségkívül egy nyíltabb rendszerbe vezethetők át, a vallás fejlődése mutatja, kiváltképp a két nagy keresztény térítőmozgalomé. A katolikus küzdelem a pogányság ellen ebben az összefüggésben roppant tanulságos. E helyütt megfogalmazhatjuk magának a térítésnek az általános elméletét.

A felállított értékmodell és mechanikája viszonylatában minden "térítés" (legyen az egyedi vagy kollektív) a tudatosítás funkciójaként jelenik meg, amely egy magasabb értékrendszer irányadó racionális erőiből indul ki és amely körülbelül a következőképpen vázolható:

2. A térítés emez irracionális, az emberi beavatkozás számára sok szempontból hozzáférhetetlen oldala mellett van egy tudatos oldala is, és itt lép működésbe a tulajdonképpeni térítő gépezet. Ezalatt azonban csak csekély mértékben értünk egy racionális-didaktikus hatékonyságot; a "térítő" magasabb értékrendszer egy alacsonyabb racionalitásúhoz fordul, tehát egy ennek megfelelő nyelvet kell beszélnie. Ez főként a tömegtörténés során egy, a tömegeknek megfelelő szimbolikus nyelv kell, hogy legyen, vagyis olyan, amelynek racionalitása sokkal inkább magatartásokban és cselekedetekben nyilvánul meg, mintsem oktató szavakban. Hiszen az ember mindig csak annak az értékrendszernek a nyelvét érti, amelyben mindenkor található. Az irracionális megvilágosodástól és az általa okozott közvetlen "irracionális növekedéstől" eltérően itt ugyanis főleg a "rációvesztés" legyőzéséről és megakadályozásáról van szó, ahogy az mindenekelőtt az alacsonyabb rendszerek tébolyösszetevőiben megjelenik. Tehát itt is egy tudatosító folyamat megy végbe, mégpedig egy olyan, amely úgyszólván a "megvilágosodás" előkészítője, útjának egyengetője lehet; persze ez utóbbitól eltérően nem hirtelen, hanem elkülöníthető fázisokban zajlik le:

c) Ha az első két lépés megtörtént, akkor a tudatosítási folyamat eljutott a voltaképpeni "rendszer-megalapozáshoz" (Etablierung), azaz addig a pontig, ahol a lelkileg megtérített ember az új értékrendszerben "biztonságban" érzi magát, főként ha ott külső létbiztonságát is megtalálja.

Tehát a térítő rendszer egy egész "értéktelenítő rendszert" állít fel a térítésre szorulóval szemben, és mivel ez egy növekvő tudatosítási folyamatnak szolgál a rációvesztés legyőzése vagy megakadályozása érdekében, maga az új rendszer is egy fokozódó racionalitás irányában fejlődik: az itt kiemelt négy lépés, mint egy kifejezetten bonyolult folyamat bizonyos értelemben legfőbb mozzanatai, az "amalgamizálás" időszakában egy többé-kevésbé pusztán szimbolikus nyelvvel (ti. az alacsonyabb rendszer nyelvével) veszi kezdetét, hogy aztán a "tabuk" időszakában egy teljesen racionális artikulációig jusson el, hiszen a "tilalmak" már racionális törvényhozást jelentenek.

A "térítés" alapvetően különbözik a puszta "neveléstől"; úgy a megvilágosodás irracionális folyamata, mint a tudatosító elértéktelenítés racionális folyamata minden térítő gépezet, s ezáltal a tömegtéboly elleni küzdelem specifikus formája, legalábbis amennyiben ez utóbbi a térítés kategóriájába esik; bizonyos azonban, hogy a tömegtéboly elleni küzdelemben a pusztán didaktikus intézkedések nem hoznak eredményt.

a) az "amalgamizálás" periódusa, amelynek során pogány hitelemek kerülnek be, természetesen alárendelt helyzetben, a keresztény hithierarchiába és -ritualitásba;

c) a "megalapozás" periódusa, amelynek során az új vallás tökéletes lelki biztonságot nyújt az embernek, miközben a "legyőzött" régi hatalmak jogfosztott és "ártalmatlan" démonokká süllyednek;

Az egész folyamatot a fokozatos "démonítalanítás" folyamatának nevezhetnénk, egy tudatosító folyamatnak, amelyben az egyház, tekintet nélkül a kegyelet központi szerepére, sokkal inkább tulajdon magasabb racionalitására, mintsem a pogánysággal szembeni magasabb irracionalitására hivatkozik.

3. Demokratikus térítés

Nem csupán felületes párhuzamot vonunk akkor, ha arra utalunk, hogy a fasiszta mozgalmaknak újrapogányosító tünetei vannak. A tömegtéboly elleni küzdelem, az ember visszavezetése a humanitás nyílt rendszerébe a demokrácia feladata. A győzelem mágikus ideológiája elleni harc ez, küzdelem a "humán igazságosság" eszméje érdekében; és ez az oka annak, amiért a demokratikus missziót a keresztény küldetés folytatásának kell tekintenünk, noha szekuláris, tudományos és főként pszichológiai alapból indul ki. A vallási térítések sémája ennélfogva kiváltképpen érvényes azok szekuláris folytatására.

Nem fogunk analógiákat kidolgozni a "kegyelem" általi irracionális térítésre, noha természetesen olyan analógiákról van szó, amelyek könnyen felállíthatók lennének, hiszen a humanitás és a demokrácia elszánta magát arra, hogy az "irracionális növekedést" vagy a "rációvesztést" támogassa; ez a támogatás azonban nem a vallásra vonatkozik, hanem inkább helyet teremt a vallás számára, hiszen a demokrácia voltaképpeni fundamentuma az észben rejlik, minélfogva állandó "racionális növekedésre" irányul. Ezért itt mindenekelőtt a "rációvesztés megakadályozása általi térítést" kell alkalmazni. A keresztény metódushoz való analógia eközben nyilvánvaló:

a) Az "amalgamizálás" fázisa

b) A "konkurencia" fázisa

c) A "biztosítás" fázisa

Minden megvalósított térítés végső célja egy egyház megalapozása; szekuláris folytatásának végső célja a szervezett humanitás, röviden: a demokratikus szervezés. A fasiszta rendszerek a maguk módján megtalálták szervezési problémáik eszményi megoldását, amennyiben – gyakran tudtukon kívül – új pszichológiai elveket alkalmaztak. A demokrácia minden tekintetben képes, tulajdon alapelveinél fogva, egy olyan szervezetet felépíteni, amely nem kevésbé hatékony, pszichológiailag pedig hatásosan és meggyőzően dolgozik. (...)

d) A "tabu" fázisa

Világos, hogy e négy fázis, amely korábban nagyon pontosan követte egymást, manapság átfedi egymást vagy éppen egybeesik.

VI. Empirikus kutatás

A fenti elméleti építmény részletes leírása egy háromszázoldalas kéziratban található.5 Noha egy sor empirikus aspektust tartalmaz, az elméletet még további empirikus bizonyítékokkal kell alátámasztani, főkét ha a gyakorlati politika számára használati értékkel kíván bírni.

Emez empirikus kutatásnak két irányban kell mozognia:

1. A történelem területén tömegpszichológiai jelenségeket kell kutatnunk, miként azok a történelemben és főként a vallástörténetben újból és újból felbukkannak. Eközben különös figyelmet kell fordítanunk a ténylegesen létrejött térítéseknek és a szekták kialakulásának.

b) Milyen mértékben vezetnek az ilyen pszichológiai szituációk pszichopatikus és neurotikus jelenségekhez?

c) Mennyire vezetnek ezek a körülmények a vezetés igényéhez és az értékek összekapcsolásához?

A fordítás V. Szabó László munkája

A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:

Hermann Broch: Massenwahntheorie. Beiträge zu einer Psychologie der Politik (1943) (Szerk. Paul Michael Lützeler)

Frankfurt am Main, 1986², 43-66.o.

JEGYZETEK

1. A Vázlatot Broch 1941 tavaszán a princetoni egyetem Office of Public Opinion Research hivatalának igazgatója számára írta.

2. (görög, orv.) kórosan megnagyobbodik, túlteng.

3. (angol) a hadkötelesség elutasítója lelkiismereti okokból

4. (angol) az "ötödik kolonna" (hadtest) tagja, egy olyan csoporté, mely az ellenséggel kooperál (a spanyol polgárháború idejéből származó megnevezés)

5. A terjedelmes kéziratot, amire itt Broch hivatkozik, azóta már természetesen kiadták. Lásd Messenwahntheorie 274-456.o.