Nem emlékszem már pontosan, gimnazista korom konkrétan melyik karácsonyi vakációja alatt történt, hogy az egyik este, egy jóleső meleg fürdő után, miközben a fenyőillatú szobában hajam megszáradására vártam, merő unaloműzésből belelapoztam frissen kapott ajándékkönyveim egyikébe, Simone de Beauvoir: A kor hatalmába. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy rögtön az első oldalak elolvasása után már nem a kor, hanem egy egészen más érzés kerített hatalmába.

A "Notre Dame de Sartre", a "Grande Sartreuse" ugyanis (ahogyan – mint később megtudtam – a maliciózus francia sajtó a "szellemi Eiffel-toronynak" becézett Jean-Paul Sartre élettársát nevezte) olyan gusztusos, magával ragadó képet festett kettejük közös életéről és szellemi kalandjaikról, hogy azon nyomban beleszerettem az értelmiségi létformába. Végre rátaláltam arra, mondogattam lelkesülten magamban, ami igazán érdekel, én is így, intenzív intellektuális tréningek közepette szeretnék élni, afféle értelmiségi életvitelt folytatni.

Ez az egyetlen célkitűzés, véltem tehát akkoriban, ami egyedül rángathat ki – Ady kifejezésével élve – "a szürke, porszerű magyar életből", de: hogyan fogjak hozzá? Hiszen Párizs messze van Magyarországtól, s a Café de Flore, a Café aux Deux Magots valamint a boulevard Saint-Germain-des-Pres környéki carrefour existentialiste szellemi pezsgése csak nehezen lett volna minden további nélkül imitálható. Nemzedékem tagjai pedig bizonyára emlékeznek még arra, hogy hazai pályán, utánozható minták, követendő példák, pláne vidéken, nemigen voltak találhatók.

Nekünk, a mi életünkből tehát hiányzott úgymond az útmutató idősebb értelmiségi generáció. Szakmai pályafutásunk így, értékteremtő szellemi műhelyek, a nemzedékek közötti termékeny párbeszéd híján, nagyon sokáig, kínosan sokáig merő bohózat, egetverő farce, s a legjobb esetben is csak tétova útkeresés lehetett. Merem állítani, hogy a filozófus céh olyan elemi eseményeivel sem voltunk tisztában, mint amilyenek a konferenciák, a nemzetközi kapcsolatok, a folyamatos publikáció stb., amikor ránk köszöntött a politikai rendszerváltozás. De most azután nem volt semmilyen mentség: gyorsan bele kellett tanulni a hiányzó értelmiségi életformába, mert itt voltak (vannak) már a fiatalok, akik viszont mintha tőlünk szerettek volna (szeretnének) tanulni, miközben nekünk továbbra sem adatott meg a "nagy öregekből" álló értelmiségi generáció.

Itt viszont megálljt kell parancsolnunk fejtegetéseinknek, még mielőtt túlságosan belelovalnánk magunkat ebbe a gondolatmenetbe. Mert bár még mindig sok tanulnivalónk akad, mégis jelentős változás történt az utóbbi években a mi kis köreinkben azáltal, hogy Heller Ágnes eljött közénk, szegedi kollégák közé.

Utólag visszatekintve s pusztán objektíve, külsődlegesen szemlélve, esetleg talán nem volt feltétlenül szükségszerű, hogy önmagában ez az esemény nemzetközileg is elfogadható céhes színvonalra emelje tanszéki életünket, ámde tény, hogy nem csupán ez, hanem ennél sokkal jelentősebb dolog történt. Ági a Budapesti Iskola folyamatos összetartása mellett most egy szegedi iskolát épít, nem utolsósorban azzal a személyiségéből áradó temperamentum, delejes kisugárzás révén, amely minden pillanatban meggyőzően bizonyítja egy Magyarországon is megvalósítható értelmiségi életvitel lehetőségét. Azzal tehát, hogy egyedülálló módon sikerül neki otthonossá, sőt mi több, vonzóvá varázsolni a világutazó? nem, a világpolgár? nem, hanem a nemzetközi értelmiségi sok tekintetben fárasztónak tűnő, ámde mégis mindig vállalásra érdemes életformáját.

1929, 1949 – Ági és köztem húsz év a korkülönbség. Egyedül csak azt sajnálom, hogy én ilyen öreg vagyok, mert Ágira tekintve szinte érthetetlennek tűnik, mi a fene bajom is volt az imént az előttünk járó útmutató korosztállyal?