1. Az Angol Irodalom Története. Taine első nagy alkotása. Benne már teljes fegyverzetben lép a közönség elé; élet- és világnézete kialakult. Ezentúl már nem az elvek megformálásáról, hanem az alkalmazásukról lehet nála szó. Ez volt az első olyan műve, melyet maga szintén befejezettnek érzett, mert később is meghagyta változatlan, eredeti formájában, míg a régebben írtakat mind többé-kevésbé gyökeresen átdolgozta. Történeti eszméit itt volt alkalma egy nagy nép nagyszerű irodalmán kipróbálni, s az eredménnyel meg volt elégedve.

Hogy mi volt az ő felfogása a történetről, azt írói pályája folyamán igen sokszor kifejtette. Mégis legvilágosabban az Essais de critique et d'historie első (1853) és második (1866) előszavában és az Angol Irodalom Történetének híressé vált bevezetésében tette ezt. De azok az eszmék, melyek innen történetelmélete gyanánt, mint a nevével jelölt környezetelmélet alkatrészei mentek át a köztudatba, nem egyszerre születtek meg. E történetfilozófia kialakulása körülbelül egy évtizeden át tartott.

Gondolkodása itt-ott, s néha elég nagy jelentőségű kérdésekben élete egész folyamán alakulófélben volt ugyan, de az alapvetés tekintetében mindvégig hű maradt azokhoz a nézetekhez, melyeket termékeny elméje az École Normale és a rövid vidéki tanárkodás ideje alatt szítt magába. Ezekre nézve ma már alig vonhatja kétségbe valaki, hogy rendkívüli szorgalmával és kielégíthetetlen tudásvágyával, mellyel megfelelő becsvágy párosult, nem állott arányban filozófiai intuíciójának gazdagsága. Annak a hatalmas gondolatpalotának, melynek felépítésére szánta munkás életét, a köveit nem ő faragta ki. E tekintetben éppen nem tartott számot az eredetiségre, ezt számtalanszor hangsúlyozta is. A maga feladatát nem új gondolatok felfedezésében, hanem a régi, termékeny eszmék alkalmazásában kereste. Meg akarta mutatni, mily nagy eredmények érhetők el, ha céltudatosan alkalmazzuk azokat az eszméket, miket elődeink, különösen a németek, inkább ötletszerűen, mint terv szerint hintettek el útjukon. Hite szerint egy egész évszázad megleli munkáját ebben az alkalmazásban. S e téren különösen az írni tudó és az eszmék elterjesztéséhez értő Franciaországra várt nagy szerep.

Ebbe az alkalmazásba óhajtotta belekapcsolni a maga élete művét. Ezért a módszernek mindennél fontosabb szerepet tulajdonított, hiszen ezen fordul meg a vállalt feladat egész sikere.

Ez az állítás rögtön világosabb lesz, ha nevezetes első könyvét, a Francia filozófusok a 19. században1 címűt, melynél elevenebbet és mozgalmasabbat talán sohasem írt, szemügyre vesszük. Mellőzve a mű azon részét, mely az egyes filozófusok tanairól szól, a két utolsó fejezetre gondolok csupán, arra a részre, hol Taine a maga filozófiájának foglalatát adja. Ennek már a címe: A módszerről, s azt mondja benne, hogy az előbbi fejezetekkel is ennek a szemléltetése volt a célja, s itt világosan akarja összefoglalni azokat az elveket, amelyek ott az alkalmazás miatt, mintegy a háttérbe állítva, talán kikerülték az olvasó figyelmét. De ha csak futólagosan lapozzuk is át ezt a két fejezetet, akkor is látni fogjuk, hogy itt nem csupán a módszerről van szó, hanem a szerző egész filozófiáját, világnézetét tárja bennük elénk.

Mintha szerényen bevallaná, hogy neki nincs filozófiája, neki csak módszere van, amellyel a dolgok megértésére, tudományos magyarázatára törekszik. Az Essais második bevezetésében is azt mondja: ťNincs oly nagy igényem, mintha rendszerem volna: legfeljebb megkísérlek követni egy módszert. A rendszer az egésznek valamilyen magyarázata, és egy kész művet jelez; a módszer bizonyos dolgozási forma, és egy elvégzendő munkát jelez. Dolgozni akartam egy bizonyos értelemben és egy bizonyos módon, ennyi az egész.Ť S ez a jellemzően pozitivista vallomás igaz, mert Taine-nek csakugyan alig van eredeti filozófiája, de van módszere. Lelke a tudományos igazságra szomjazott, s az volt a hite, hogy ez az igazság – mint a mesék Csipkerózsikája – ott van a dolgok mélyén, a valóság ágas-bogas tüskebokrai alatt, mégis biztosan eljutni hozzá, ha ismerjük oda az utat. Az igazsághoz vezető út pedig a módszer. Ezzel kellett legelőször tisztába jönnie. Felfogása szerint a világ tudományos megismerésének két része van: az egyik rész az analitikus, a másik a szisztematikus. Azzal megismerjük az elemeket, ezzel pedig fölépítjük az egyes elemi részekből álló és összefüggő egészet. Az egyes dolgok széttagolása az elemzés segítségével történik, de ez nem lehet a megismerés célja, mert minden elemzés csak eszköz egy nagyobb egésznek, végső fokon a világ egésze összefüggésének ismeretére. Erre kell minden tudománynak törekednie, akár fizikai, akár az erkölcsi világ jelenségeire vonatkozik. S meg van róla győződve, hogy amint a világ egységes egész, így a törvényei is csak egyformák lehetnek akár a természetről, akár a történetről van szó, nincs a természetnek és a történetnek külön logikája, mint ahogy nincs hasadás a természet és az ember között. Az ember is benne van a természetben, tetteit és alkotásait tehát szintén a természet törvényei kormányozzák.

Az anatómia és a fiziológia megértetik az organizmusok – az emberi, állati és növényi szervezetek – fizikai szerkezetét azon nagy és alapvető logikai elv alkalmazásával, hogy a világon minden összefügg, de még senki se próbálta hasonló módon az újabb időkben megértetni az erkölcsi világ szerkezetét, a történetet. Pedig itt is hasonló organikus összefüggések vannak. Az egyéni lélek elemek szükségszerű összetétele; korok, társadalmak, nemzetek mind összefüggő csoportokat alkotnak, hol semmi se véletlen. Mint minden csoportban, itt is vannak lényeges jellemvonások, melyek a többieket összetartják. ťA csoport egységét, természetét és lényét egy törvénytől vagy erőtől kapja, mely minden részét létrehozza vagy szabályozza, és a százezer véletlen, mely éri, csupán a látszatát változtatja meg anélkül, hogy alapján bármit is módosítana.Ť

Emberekre és korokra, mivel ezek szintén csoportokat alkotnak, ez szintén érvényes. Ezért mikor Taine történetet vagy kritikát ír, velük nem a művész módjára az életet rajzolni, hanem filozofálni akart. Törvényeket mutatott be működésben; nem látni óhajtotta az egyes korokat s embereiket, hanem megérteni a tudományos értelem segítségével.

A leíró történelem helyébe magyarázót kívánt. Mert ťa történelem célja – úgymond – nem az, hogy, mint ma akarják, belefulladjunk a részletek sokaságába, hanem, hogy felmenjünk az uralkodó erőig, s befoglaljuk azt mindegyik század számára a maga formájába, összekapcsoljuk a formulákat egymással, megjelöljük a szükségszerűségeket, melyeken át egyik a másikból származik, s végül kihámozzuk azt az öröklődő opust és kezdő helyzetet, melyből a többi mind származott. Csak akkor nem lesz majd a történelem kompiláció, hanem tudomány; csak akkor vehetjük észre és mérhetjük meg a bennünket kormányzó titkos erőket; talán akkor majd lehet a jövőbe látnunk.Ť

Mert mit is tesz elemezni? ťElemezni nézetem szerint annyi, mint magyarázni. Magyarázni pedig annyi, mint jelekből határozott tényekre következtetni.Ť2 Ez annyit tesz, hogy a látható jelekből következtetni kell a láthatatlan kapcsolatokra, azokra az általánosabb mozgató erőkre, amelyek ezeket a jeleket létrehozták. Mert ťminden történeti tény mögött hasonló körülmények csapata rejlik. Valamely "szép" gyilkosság Gregorius Turonensis elbeszélésében láttatni engedi a barbár népek vak és rögtöni szenvedélyeit; valami udvari szertartás XIV. Lajos korából az akkori jól nevelt és idejöket pazarló nagy urak finom modorát, fönhéjjázását, szolgaiságát és irigykedéseit mutatja; az intézmények pedig tükrözik egy nemzet jellemét és a keletkezésükre ható szellemi állapotot. A művészet, irodalom, bölcsészet, vallás, család, társadalom, kormány, egyáltalán minden külső intézmény vagy esemény mögött belső események, szokások egész csoportja rejlik. A külső kifejezi a belsőt, a történet a pszichológiát, az arc a lelket képleli. Az analízis ezt az erkölcsi világot fűzi a fizikaihoz, s az eseményeket az érzésekkel bővíti ki.Ť3 Így lehet aztán, hogy az elemzés végső eredményében ťmagyarázza a szót tények általŤ.

Taine e módszerrel anatómiát és fiziológiát akar adni a történelemnek, mint gyakran szokta volt mondani, s erre az első lépést abban látja, ha megszabadítja a történeti magyarázatot a verbalizmustól. A szó helyébe tényeket kíván, vagyis valóságos eseményeket, legyenek bár azok fizikaiak vagy szellemiek. Mert nagyon tévedne az, aki abban a ferde nézetben lenne, hogy ő a tény (fait) szót csupán materiális értelmében gondolta. Mi sem állott távolabb tőle. A szellemi világot – Hegel jó tanítványához illően – sohasem tagadta, s az eszmék hatóképességét, erejét kétségbe se vonta. Sőt, a világtörténet eseményeit mindig hajlandó volt néhány eszméből származtatni. De ő nem gondolt arra, hogy az irodalom, a bölcsészet, a vallás és az intézmények történetét önmagukért is érdemes volna tanulmányozni. Jeleket látott mindezekben, melyek mögött az ember él, a mi sorsunk játszódik le. Ezért nem tartotta elégségesnek a tudós analízisét, mely végül egy definícióban éri el befejezését. Filozófus-lelke, mely mint mindenben, a történetben is a világfolyamatot látta meg, nagyobb és mélyebb ismeretre szomjúhozott. S ennek a lehetőségét az ok fogalmában találta meg, mint az események összefüggésének magyarázójában. Az oki kapcsolat az, mely egyik tényt, eseményt, jelenséget a másikhoz hozzáfűzi, sőt nem csupán vele összefűzi, hanem a másikat önmagából szükségképpen létre is hozza. Az ok az a tény, melyből mások természetét, vonatkozásait le lehet vezetnem.4 Az organikus világban szereplő okok között pedig a fő helyet a típus eszméje foglalja el, melyet Goethe és Geoffroy Saint-Hilaire nyomán Taine is elfogad, mint mástól nem függő, önálló, elsőrendű tényt. A típus sok organizmus felépítésének egységes terve. Belőle származtatja mindazokat a tényeket, melyek a kifejlett organizmust megalkotják. Így Goethe módjára Taine szintén az egészet látta az egyénekben.5 Ezzel itt kezében van egy formula, melyből folytatólagos deduktív alkalmazással egész tüneménysor megérthető.

A típus-fogalom ennélfogva Taine történetfilozófiájában éppoly központi helyet foglal el, mint napjaink egyik bölcseleti iskolájában, mely vele akarja a szellemi tudományok logikáját kiépíteni. Csakhogy míg Taine típusai tisztán tapasztalati úton keletkezett történeti típusok, addig Dilthey iskolája a megértés eszközéül részben a priori konstruált pszichológiai típusokat használ. Eltekintve ettől a lényegtelen különbségtől, Taine lángelméjének fényes tanúbizonysága, hogy az általános szempontjához igazodó történettudománynak első lépésénél már határozottan a típusfogalmat jelölte meg, mint olyat, mely a megértés létrehozására alkalmas. Kiindulva abból az aristotelesi elvből, hogy tudománya csak az általánosnak, vagyis csak a fogalomnak van, a történelemben is valami ilyet keresett. Az egyes dolgok megértése mindig az általános – a fogalom – segítségével történhetik, tehát a történet szereplőinek megértésére is valami általános fogalomra volt szüksége. Így jutott el a típushoz, melyet az organikus lét tudományai már oly nagy sikerrel alkalmaztak.

Ha egy egyéniséget kellett magyaráznia, első dolga volt megkeresni azt az eredeti ideális szellemi formát, melyből az egyéninek és művének minden jellemvonása levezethető. Liviusban megmutatta a római patríciust, kit egész múltja, fajának öröksége és élő vágya arra tesz hivatottá, hogy a Forumon államügyek intézésével foglalkozzék. De a körülmények ereje e típust, mivel a közszabadságok megszűntek, a történetírásra sodorják, s lesz belőle az a Titus Livius, akit ismerünk. Szónoki történetíró – historien orateur – mondja Taine, s ezzel minden jellemvonása a kezében van.

Mindez azonban csak a megértés technikájához tartozik, s hangsúlyoznunk kell itten, hogy Taine soha egy pillanatig sem volt abban a meggyőződésben, mintha az egyes korok épp úgy teremnék az egyes egyéneket, mint az almafa az almát. Az egyént a korral való összefüggéséből értette meg, vele hozta kauzális kapcsolatba, de egy A. Chevrillonhoz írt levelében kifejezetten meg is mondja ť[...] mégsem szabad azt mondanunk, hogy a kor hozza létre az írótŤ. (Sa vie et sa corr. IV. 108.)6

Úgy tesz, mint a zoológusok: szétboncolja az egyéneket, hogy megtalálja azokat az általános típusokat, melyeknek mintájára alakulásuk elképzelhető. A külső ember mögött keresi a belsőt, a lelket, mely a cselekedeteket szüli. S azt tapasztalja, hogy a belső emberben épp úgy, mint a külső organizmusban, van valami uralkodó jellemvonás, mely az egésznek mintegy a gerince, az összetartója. A kritikusnak ezt az uralkodó tehetséget, a faculté maîtresse-t kell megkeresnie. ťHa elegendő kritikai nevelése van, képes lesz egy épület minden ékítménye, egy festmény minden vonása, egy irat minden mondása alatt megkülönböztetni azt a különös érzést, melyből az ékítmény, a vonás, a mondás származott; jelen van a benső drámánál, mely a művész vagy az író lelkében végbement; a szavak választása, a körmondatok rövidsége vagy hosszúsága, a képletek minősége, a versek hangsúlya, az okoskodás rendje számára mind egy-egy jel; míg szeme a szöveget olvassa, lelke és szelleme az indulatok és fogalmak folytonos hömpölygését és váltakozó sorozatát követi, melyekből e szöveg keletkezett; elkészíti pszichológiáját.Ť

Élte folyamán néhány feledhetetlen típust sikerült alkotnia, bár a maga eredményeit nem tartotta befejezetteknek. De módszere helyességében rendületlenül hitt, s jó kezekben igen sokat várt még tőle. A gall észjárás leírása (La Fontaine), a germán kedély rajza (A németalföldi művészet bölcselete), az angol individuális életfelfogás típusa (Angol irod. tört., IV., Byron-fejezet), a reneszánsz olasza (Az itáliai művészet bölcselete), a 18. századi szalonember és a jakobinus alakja (Origines) megmarad mindazok emlékezetében, akik e részeket valaha olvasták. Bennük Taine típusmeglátó és -alakító tehetsége a tetőpontját érte el.

Hogyan épülnek föl e típusok? Kölcsönösen összefüggő erők működéséből. S melyek azok az erők, amelyek állandóan hatnak, és ennélfogva a típusokkal jelzett elemi erkölcsi állapot létrehozásához hozzájárulnak? Taine három ilyet különböztet meg: a fajt, a környezetet és az időpontot. E három erő formálja azt a homme idéal et général-t, melyhez mérve megérthetjük a történet egyes, individuális embereit.

Az általános és ideális embert valami uralkodó tehetség szokta jellemezni. Ezen uralkodó tehetségek első és leggazdagabb forrása a faj. Nem is forrás ez már, hanem tó. Hiszen benne van az egész múlt, mely formálta. ťMinden nép jellemét bármely pillanatban úgy lehet tekinteni, mint minden megelőző cselekedetének és érzésének foglalatát.Ť Az élet alkalmazkodás; minden élő lény kénytelen egyensúlyba helyezni magát a körülményekkel, oly készségeket szerez tehát, melyek ennek megfelelnek. A szokás az ismétlődés által jellemmé válik, az öröklés útján pedig átszáll az ember ivadékaira. Tehát ťaz, amit fajnak nevezünk, az embernek azon veleszületett és öröklött tehetségei, melyeket magával hoz a világra, s melyek rendesen össze vannak kötve a vérmérsékletben és a testalkatban élesen kiváló különbségekkelŤ. Ez az az erő, melytől legnehezebben lehet magunkat függetlenítenünk, mert a leghosszabb, legállandóbb okok foglalata. A faj alapjában véve állandó marad, mert ťa kezdetleges jelleg két vagy három fővonását meg lehet találni a másodrendű jellegek alatt, melyeket az idő föléjük vontŤ.

Az ember nincs egyedül a világon. Beburkolja a természet, körülveszi a többi ember. A természeti és társadalmi viszonyok egyaránt alakító hatással vannak a körükbe jutott lényre. Egyszer az éghajlat zordonságával vívott küzdelem nyomja rá életére a jellemző vonást, másszor a politikai és egyéb körülmények. ťTekintsük meg magunk körül bárminő faj vezérlő ösztöneit és beléoltott tehetségeit, szóval egész szellemi irányát, mely szerint manapság gondolkozik és cselekszik: legtöbbször e tartós helyzetek, e környező viszonyok egyikének művét találjuk ott; művét valamely állandó és óriási nyomásnak, mely egy tömeg emberre, egyenkint és összesen, nemzedékről nemzedékre nem szűnik meg hatást gyakorolni: Spanyolországban a nyolcszázados keresztes háború a muzulmánok ellen, meghosszabbítva azonfelül és egészen a nemzet kimerítéséig, a mórok kiűzése, a zsidók kifosztása, az inkvizíció behozatala, a katolikus háborúk által; Angliában a nyolcszázados politikai intézmények, melyek közt az emberek fölemelt fővel járnak, tisztelettel meghajolnak, függetlenek és engedelmesek, s hozzászoktak a törvény tekintélye alatt testületileg küzdeni; Franciaországban a latin szervezés, mely eleinte a tanulékony barbárokra erőszakolva, az általános rombolásban aztán széttörik, majd magától megújul a nemzeti ösztön titkos működése folytán, az öröklő királyok alatt kifejlődik, és végre a forradalmak közt hányódó dinasztiák alatt bizonyos egyenlőséges, központosított, kormányzati köztársaságban végződik.Ť

De az okoknak e két rendje mellett nagyon fontos még az a hely is, melyet az egyes típusok a faj fejlődésében és a környezeten belül elfoglalnak. Hogyne! Hiszen az egész történet formál bennünket, így él tovább a jelenben a múlt. ťNincs bennünk egyetlen eszme, egyetlen érzelem, melynek ne tudnók megmutatni az útját és a forrását. Ez az elemzőképesség a. 17. századból származik, a szabadgondolkodás a reneszánszban vette kezdetét, e mélységes szomorúság forrása a középkoron át vágott magának utat, ez istenfogalom Indiában született meg, e logikai finomság a faj bölcsőjénél, India mélyén lelhető föl.Ť

Az életnek minden pillanata más. ťA belső és külső erők mellett megvan már a munka is, melyet egyesülten létrehoztak, és e munka maga hozzájárul a következőnek létrehozatalához. Az állandó serkentésen és az adott környezeten kívül van még szerzett gyorsaság is.Ť Ez az időpont, a moment elve. Ez az oka, hogy nagy különbség van abban, ha az egyik művész előd, a másik meg utód. Amaz még színről színre látja a dolgokat, a második csak az elsőn át úgy, hogy az első munkája meghatározza a másodikat. ťBizonyos pillanatokban megjelenik valami eredeti szellemi forma, mely bölcsészetet, irodalmat, művészetet, tudományt hoz létre, s megújítván az ember gondolkozását, lassankint, csalhatatlanul megújít minden gondolatot. Minden szellem, mely kutat és talál, benne van e folyamatban; csak általa halad előre; ha ellenszegül, fönnakad; ha eltér tőle, meglassul; ha segítségére van, messzebb jut, mint a többiek. S a mozgás mindaddig tart, míg valami föltalálni való marad. Midőn a művészet bevégezte minden művét, a bölcsészet minden elméletét, a tudomány minden fölfedezését, megállapodik. Más szellemi forma veszi át az uralmat, vagy az ember megszűnik gondolkozni. Így jelent meg a reneszánszban a művészi és költői szellem, mely Olaszországban születve és Spanyolországba jutva, itt másfél száz év múlva kialudt az egyetemes pangásban s átültetve Franciaországba és Angliába, száz év mulya a modorosok csiszolásai és a felekezetek őrültségei közt ért véget, miután létrehozta a reformációt, biztosította a szabadgondolkozást, és megalapította a tudományt. Így született Drydennel és Malherbevel a szónoki és klasszikus szellem, mely létrehozván a 17. század irodalmát és a 18. század bölcsészetét, Voltaire és Pope utódai alatt kiszáradt és kétszáz év múltán meghalt, miután megfinomította Európát, és fölkeltette a francia forradalmat. Így emelkedett föl a múlt század végén a német bölcsészeti szellem, mely új metafizikát, teológiát, költészetet, irodalmat, nyelvészetet, exegezist, tanultságot szülvén, jelenleg a tudományokba száll le, és folytatja fejlődését. Háromszáz év óta egy szellem sem mutatkozott, mely eredetibb, egyetemesebb, termékenyebb lett volna mindenféle fontosságú és nemű következményekben, mely képesebb lett volna mindent megváltoztatni és átalakítani. Ugyanazon fajból való, mint a reneszánsz és a klasszikus kor szelleme. Összefügg, mint azok, az egykorú értelem minden nagy munkájával. Megjelenik, mint azok, minden polgárosult országban. Ugyanazon lényeggel és különböző alakokban terjed tovább, mint amazok. Egyike, mint azok, a világtörténelem mozzanatainak. Ugyanazon polgárosultságban és ugyanazon fajoknál fordul elő. És így nagy vakmerőség nélkül következtethetjük, hogy hasonló tartóssága és sorsa lesz. Ezáltal sikerül némi határozottsággal megállapítanunk helyünket az események és dolgok végtelen folyamatában. Tudjuk, hogy körülbelül közepén vagyunk ama részletes áramlatok egyikének, melyekből e folyó áll. Megkülönböztethetjük a szellemi formát, mely irányozza, és előre kutathatjuk, mily eszmék felé vezet.Ť7

Az apró típusok mellett így alakulnak ki Taine-nél az egyes nagy kultúrtípusok. Bennük az emberi lét nagy értekei valósulnak meg, melyeknek alakulásuk, mozgásuk mindaddig tart, míg az alkotó erő bennük ki nem merül. Akkor aztán az egyetemes történelemnek egy újabb fázisa veszi kezdetét.

Azért a történelem nem is lehet mégsem mechanika, hanem – pszichológia. A történeti erők valamely népnek bizonyos szellemi vagy lelki hangulatot adnak, mely aztán szétterjed mindazokon a tényeken, amikből ama nép civilizációja áll. Minden polgárosultság olyan, mint valami organizmus: öt vagy hat nagy szerve van, a vallás, művészet, filozófia, az állam, család és ipar. Mindezeket egy közös szellem tartja össze, a világnak és alapelvének, valamint a kötelességnek a fölfogása. Itt is, mint mindenütt, alkalmazni kell tehát a kölcsönös függések törvényét. A tapasztalt történetíró a civilizáció egyik szervének a változásából rekonstruálni tudja a többiben végbement változásokat. S ekkor már eljutottunk odáig, hogy az események osztályozásáról átmehetünk az általános törvények fürkészésére. Megállapíthatjuk a civilizáció szerveinek keletkezési okait, kimondhatjuk a csoportalakulás törvényeit. Tisztán láthatjuk, milyen körülmények között indul virágzásnak a vallás, a bölcselet stb., vagy hogy mikor satnyul el. ťNagy merészség nélkül előre láthatjuk – mondja Taine – legközelebbi történetének több részét, és némi óvatossággal előre vázolhatjuk további fejlődésének néhány vonását.Ť

A történetíró föladata az, hogy a civilizáció egyes szerveinek, csoportjainak készen kapott adatait eredetükből megértse, azokat okaikra vezesse vissza. Keresnie kell azt az erkölcsi, pszichikai állapotot, mely egy adottságában megismert irodalmat, művészetet, állami és családi életet létrehozott, s kutatni fogja a faj, időpont és környezetnek erkölcsi állapot létrehozására legalkalmasabb viszonyait. Egyszerre nem virágozhat egyformán a polgárosultság minden ága, csak az, amelynek kifejlődésére a körülmények kedvezőek. Így emelkedett fel a festészet Németalföldön a 17. században, a költészet Angliában a 16. században és a zene Németországban a 18. században. ťAz emberi tenyészet ezen szabályait kell a történetnek most keresnie; minden külön alakulás külön pszichológiáját kell elkészítenie; arra kell törekednie, hogy mind e sajátos föltételek tökéletes képét összeállítsa.Ť

Az angol irodalmi eszmék keletkezésének és csoportosításának rajza e hatalmas arányokat feltüntető alkotás. Méltó párja az Origines de la France contemporaine, mely a francia állami élet eszméinek magyarázata.

2. Honnan vette Taine e roppant munkássághoz az ösztönzést? Egész életét föláldozta egy gondolatnak, annak a vágynak, hogy természettudományt csináljon a történelemből, mely hite szerint koráig alig volt több szubjektív színezetű megtörtént regék gyűjteményénél. Buzdítóan hatott rá, hogy a nagy cél felé vezető úton már voltak elődei. Ilyenek gyanánt említi mindenekelőtt Stendhalt, ki ťa szív történetébe bevitte a tudományos eljárástŤ, és ťaz érzelmeket úgy tárgyalta, amint tárgyalni kell, vagyis természetbúvár és fizikus módjára, osztályozásokat készítve és súlyukat mérlegelveŤ. Hivatkozik még Sainte-Beuve-re és a ťnémet kritikusokraŤ – kiken valószínűleg Wolfot és Niebuhrt érti – mint akik megmutatták, mennyi hasznot húzhat az olvasó egy irodalmi emlékből. ťHa az gazdag, s tudjuk értelmezni, ott találhatjuk egy léleknek, gyakran egy századnak, néha egy fajnak pszichológiáját.Ť Mindezek azonban aligha tanították Taine-t többre, mint hogy a kifejezés mögött keresse a lelket, az érzést, mely azt létrehozta.

A külső világnak a belsővel, a környezetnek a lélekkel való párhuzamos haladása a spinozai parallelizmus: egyik a másikat is jellemzi. De már az ókori Hippokrates szintén valami viszonyt látott a klíma és a lelki világ között, s ezt utazásain tapasztalta, akárcsak Taine a Pyreneusokban. Aristoteles is megfelelést vett észre a lakóhely és a politikai törvények között. E megfigyelésekre az újkor elején Bodinusnál akadunk rá, aki Aristoteles gondolatát rendszeresen igyekezett igazolni. De ő még nem beszél itt törvényszerűségről, hanem megelégszik bizonyos összefüggések megállapításával. Sok a kalandos képzelgés állításaiban, mint az már megszokott tünemény a 16. század embereinél.

Az említett első három gondolkodónál még nem válik külön a fizikai és a pszichikai világ, az egész egy, de Montesquieu-nél Descartes hatására már teljes a két szféra szakadása, ťmais le monde intelligent ne les (lois) suit pas constamment comme le monde physique les siennesŤ. Montesquieu szintén állítja, hogy ťil y a dans chaque nation un ésprit général sur lequel sa puissance est fondée; quand elle choque cet esprit, elle se choque elle-męme et s'arręte nécessairementŤ. A történet folyama elnyeli az egyént, ezért csak az általános és a hozzáfűződő törvény működése a lényeges. Az egyes egyén erőfeszítését pusztán esetleges, múló jellegűnek nézi.

Nem csoda, ha Taine-nek hasonlóan az általánosra, a törvényre irányuló elméje Montesquieu-ben rokonát látta. Az emberi ész érdeklődésének két nagy formájáról van itt szó. Az egyik az általános, a másik az individuális felé fordul, s ezek egymást igen ritkán fogják megérteni. A középkori nominálisták és reálisták harca ez, melyben mindenki ősét keresi a magához hasonló típusú elmében. Csakugyan igaz, hogy Montesquieu irányította a történetírás figyelmét először az egyes adatok beláthatatlan tömegéről és az anekdotaszerűségről a társadalmi élet állandó struktúrájára, mely népeken és korokon át megmarad. De vele Taine-nek csak a szándéka volt közös: mindegyikük a történet állandó tényezőinek vizsgálatát többre becsülte az adatok gyűjtögetésénél. Nem tanítványa tehát ő az Esprit des Lois írójának, hanem rokona. Viszonyukat legvilágosabban maga Taine így állapította meg egy Havet-hoz írt levelében (29 avril 1864): ť[...] Sohasem állítottam, hogy a történelemben és az erkölcsi tudományokban a geometriához hasonló theorémák vannak. A történelem nem a geometriával, hanem a fizilógiával és a geológiával analóg tudomány. Amint állandó, de mennyiségileg meg nem mérhető viszonyok vannak az élő test szervei és funkciói között, épp úgy pontos, de számszerű értékelésre nem alkalmas viszonyok vannak a tények ama csoportjai között, melyek a társadalmi és erkölcsi életet alkotják. Világosan megmondtam ezt (az Angol irodalom történetéhez írt) Bevezetésemben, különbséget téve az egzakt és az inegzakt tudományok között, vagyis azok között, melyek a matematika és amelyek a történelem körül csoportosulnak. Mind a két csoportnak mennyiségekkel van dolga, de az elsőnek mérhető, a másiknak meg nem mérhető mennyiségekkel. A kérdés tehát annak a megtudására szorítkozik csupán, lehet-e az erkölcsi csoporton, azaz egy század vagy egy nemzet vallása, filozófiája, szociális állapota stb. között nem mérhető pontos viszonyokat megállapítani. Éppen e pontos viszonyokat, e szükségszerű általános megfeleléseket nevezem Montesquieu-vel törvényeknek. A botanikában és a zoológiában is ezt a nevet adják nekik.Ť

Spinoza rendszere, mint már láttuk, kitörülhetetlen benyomásokat hagyott benne, mert legtágasabb horizontokat ölelt magába, s az amszterdami bölcs életének erkölcsi ideálja is megegyezett az övével. De amellett érdeklődésének minden szála az emberhez fűződött, a természet eme legnagyobb rejtélyéhez. Ifjúságának napjai abba az időbe esnek, mikor megújhodott a szerves élet tudománya: Cuvier, Geoffroy, Saint-Hilaire, Claude Bernard nevei teljes fényükben ragyogtak. Az a vágy, hogy az emberi élet természeti törvények által való determináltságát, különösen az átöröklés fontosságát megmutassák, Balzac által már a regénybe is behatolt. A kritikát Sainte-Beuve kezdte tudományos köntösbe öltöztetni, csak a történelem volt még a kezdet kezdetén. Mennyire szerette volna Taine ezt is egzaktnak látni! A tudomány, mely szemében még a legmagasabb régiókban, a filozófia útjain is megmaradt a maga egységes módszere és elvei mellett, napról napra új hódításokkal dicsekedhetett; miért ne vonulhatna be diadalmasan a történeti kutatásba is?

Determinista világnézete csak megerősítette ebbeli óhajtásában. Az óhajtástól a tetthez erős lökés érte a fiatal Taine-t Guizot részéről, akinek nemcsak műveit olvasgatta, hanem a történetíró fia, Vilmos révén, aki tanulótársa volt, a család is barátságába fogadta. Guizot volt az, aki Taine tudományos törekvéseinek többek között az Akadémián is szószólója volt. A Guizot-család hatása Taine gondolkozására igen jelentékeny. Így még 1852-ben ťvoltaireienŤ-nek vallja magát a vallási dolgokban, nyolc évvel később meg a szabadelvű protestantizmus mellett nyilatkozik,8 akárcsak Guizot.

Valószínű, hogy természetes hajlandóságán túl ez a barátság döntötte el történetírói pályáját. A tudományos történetelméletre is már Guizot-tól példát vehetett. Erre leveleiben többször céloz, s az sem jelentőség nélkül való, hogy mikor elméletét az Angol irodalom története elején összefoglalja, a jellemző mottót (ťA történetíró hatoljon az emberi lélek bensejébeŤ stb.) szintén Guizot művéből veszi, és azonfelül művét is neki ajánlja.

Guizot módszere, mellyel az események mögött az azokat cselekvő emberek lelkét kutatja, nagyon megfelelt Taine eredeti pszichológiai hajlamainak. Hogyne vonzotta volna ez az eljárás őt, akinek szeme mindig a pszichológián csüggött? Hiszen saját vallomása, hogy hosszú írói pályáján sohasem akart más lenni, mint pszichológus. Guizottól alig egy lépés és a történelmi problémák lélektaniakká lesznek Taine kezén, a történetíró pedig pszichológussá válik. De Guizot nem elég filozófus és nem elég egzakt neki, keresi tehát azokat az elveket, amelyek mintegy a történelmi lét princípiumai. Rájuk akarja fölépíteni a maga elméletét.

Így visszafordul Hegelhez. Hegel olvasása annak idején egy új világot nyitott meg előtte, mert belőle érezte meg a fejlődés gondolatának, ennek a sajátosan történeti gondolatnak nagy jelentőségét. Ebben az időben már nem volt ez pusztán filozófiai fogalom; a természettudományok is kezdtek vele megbarátkozni, mert igen termékeny eszmének bizonyult, s Darwin műve aztán éppen akkor, mikor Taine az angol irodalom történetét írja, végleg biztosítja számára a diadalt. Ezek a dolgok a levegőben vannak, mikor 1864-ben a gyönyörű Carlyle-tanulmányban azt írja Taine: ťA Németországban kidolgozott minden eszme egyetlenegyre vezethető vissza, a fejlődés eszméjére, mely abból áll, hogy valamely csoport minden részét szolidárisnak és egymást kiegészítőnek tünteti föl, úgy hogy mindegyikük szükségképpen föltételezi a többit, és mindnyájan egyesülve folytonosságuk és ellentéteik által kinyilatkoztatják a benső tulajdonságot, mely összegyűjti és létrehozza. Húsz rendszer, száz álmodozás, százezer képlet tüntethette föl vagy idomtalanította el különféleképpen az alapeszmét. Ha kihámozzuk hüvelyéből, csak a kölcsönös függőséget erősíti meg, mely összeköti valamely sorozat végpontjait, s mindnyájokat valamely bensőjükben fekvő elvont tulajdonsághoz csatolja. Ha a természetre alkalmazzuk, oda jutunk, hogy a világot formák lajtorjájának és állapotok sorozatának tekintjük, melyek önmagukban bírják folytonosságuk és lételük okát, természetükben hordják esendőségük és korlátoltságuk szükségét, egységök által megoszthatatlan egészet képeznek, mely önmagának elég lévén, kimerítve minden lehetőséget, és összefűzve minden dolgot az időtől és tértől egészen az életig és gondolatig, összhangja és nagyszerűsége által valami mindenható és halhatatlan istenhez hasonlít. Ha az emberre alkalmazzuk, oda jutunk, hogy az érzelmeket és gondolatokat természetes és szükséges termékeknek tekintjük, melyek úgy össze vannak egymással fűzve, mint valamely állat vagy növény átalakulásai; ami arra vezet, hogy a vallásokat, bölcsészeteket, irodalmakat, minden emberi fogalmat és megindulást valamely szellemi állapot köteles következményeinek tekintsünk, mely útjában magával viszi azokat, s visszatérve visszahozza, mely, ha reprodukálni tudjuk, közvetve megadja a módot, hogy akaratunk szerint reprodukálhassuk. Íme a két tan, mely végighúzódik a század két első gondolkodója, Hegel és Goethe iratain. Mindenütt úgy használták föl, mint módszert: Hegel, hogy megragadja minden dolog formuláját, Goethe, hogy megszerezze magának minden dolog vízióját; oly mélyen magukba szítták, hogy belőlük vonták ki rendes érzelmeiket, erkölcstanukat és viseletüket. Úgy tekintjük, mint a két bölcsészeti örökséget, melyet a mai Németország hagyott az emberi nemre.Ť9

ťA franciák – mondja Goethe – nem értik meg, hogy lehet valami az emberben, ami nem kívülről jött beléje.Ť De Taine-nel Hegel megértette azt, mely az idealizmus legalapvetőbb gondolata. Az ő ok-fogalma Hegelre mutat, a dolgok végső csúcsán fénylő ťörök axiómáŤ-ban pedig az önmagát kifejtő eszmét ismerjük föl. Hisz a fejlődés Taine-nél sem tisztán, legalább a theoriába a nem időbeli előrehaladást, többéválást jelent, hanem az elmének a dedukció folyamán követett azt a fokozatos haladását, mely a legáltalánosabb, a legelvontabb s legegyszerűbb határozmányoktól megy a mindig konkrétebb, gazdagabb és összetettebb formájú felé. S amint Hegel eszméjében benne rejlik a dialektikai fejlődés kényszere, úgy rejlik benn Taine tényokaiban a valóságos fejlődés, vagy mondjuk egyszerűen: a történések kényszere. Az okoknak itt hasonló vonásaik vannak, mint ott a fogalmaknak. De persze kézzelfoghatóbb, konkrétebb alakot nyertek. Így válik Taine kezében a fejlődés eszméje pusztán metodikai segédeszközzé, mely a valóság megértése szolgálatában áll.10

Taine Hegel-tanulmányai, kivált a vidéki egy esztendő, mikor naponkint olvasta Hegelt, nem vesztek kárba: egy egész életre megtermékenyítették gondolkodását, s hatásuk alól sohasem tudott többé szabadulni. Tévednek azok, kik a tiszta pozitivizmus hívei közé szeretnék őt besorolni, mert az ő szándéka sohasem volt az, hogy a filozófiát elhajítsa, és az emberi tudást pusztán csak a kész tudományok adataira szorítsa. A pozitivista, ha megtartja is a filozófia nevét, nála azt jelenti, hogy benne a tudománynak a természeti és az emberi világról alkotott legáltalánosabb ismeretei vannak – mintegy végső eredményül – összefoglalva. Ezt teszi Comte kedves eszméje: a metafizikának a tudománnyal való helyettesítése. Itt nincs dedukció, mely Taine-nél oly nagy szerepet játszik; itt nincs ťörök axiómaŤ, amelyből az egyetemes kényszerűség fonalán az egész világ kialakul. Taine a filozófiát mindig az elvek tudományának tartotta,11 s a metafizika tanulmányozását igen hasznosnak vélte.

Ha valaki egyszer megírja a hegeli gondolatok történetét, bizonyosan másképp fog róluk vélekedni, mint a 19. század derekának emberei. Az látni fogja, hogy Hegel még ma sincs megcáfolva, csak a sutba van hajítva. Tanítványai, akik Hegel rengeteg pozitív ismerete s eszméinek mélységes újragondolása nélkül kezdtek filozofálni, nem tudtak kivergődni rendszere dialektikai nyűgeiből, a tézis, antitézis és szintézis értéktelen, mert csupán formai utánzásából, s így rossz hírűvé tették azt a filozófiát, mely alapgondolatai által jobb sorsot érdemelt volna. A természettudományos észjárás, mely mögött sokszor csak a fogalmi gondolkodás képtelensége szokott megvonulni, visszariadt Hegel követőinek üres formalizmusától és szóvitáitól, s ezért a priori elvetette az egész filozófiát, mert e napszámosok bűnét az építtető király hibájául rótta föl. Így merült feledésbe Hegel szelleme, s a múlt század dereka óta ócsárló szónál egyéb egész a legújabb időkig alig jutott neki, s rendesen olyanok részéről, akik egy betűjét is aligha olvasták megértéssel.

Taine Hegeltől tanulta, hogy a logikának nemcsak a gondolat formáját, hanem a tartalmát is föl kell ölelni. A gondolat csak akkor igaz, ha érintkezik a valósággal, íme, az a hegeli elv, mely Taine gondolkodását teljesen áthatotta. A francia szellem gondolatai sohasem maradnak elvontak: a valóság mindig a céljuk. De Hegel szintén azt mondja: ťDas letzte Ziel und Interesse der Philosophie ist, den Gedanken, den Begriff mit der Wirklichkeit zu versöhnen.Ť12 S ugyancsak Hegelnél olvassuk, hogy ťdie wahrhafte Wirklichkeit ist Notwendigkeit: was wirklich ist, ist in sich notwendigŤ.13

De a tudós mellett Taine-ben még a művész lelke élt: fogalmai nem maradtak elvontak, hanem élettel teltek meg; víziókká váltak. Ez a képessége hozta közel hozzá Goethét. Hegel formulái mellett ott látta a világról Goethe vízióit is.

Egész fölfogása a világnak egy tömbben való víziójából, a logikus összefüggéselv látásából származik, s mint ilyen, sokkal inkább művészi, mint filozófiai. Az ő filozófiája ott végződik, ahol Kanté kezdődik. A természetnek az a fogalma, melyet a Philosophes classiques végén szépségükben oly megragadó szavakkal fejezett ki, ott élt már régen lelkében.14 Mennyire különbözik ez a Kantétól, aki szerint (Prolegomena, 14.§.): ťTermészet a dolgok létele, amennyiben általános törvények szerint meg van határozva.Ť S (16.§.): ťmaterialiter tekintve [...] a tapasztalat minden tárgyának foglalataŤ. E logikai fölfogással szemben Taine közelebb marad a szemlélethez. Mozgó, termékeny ölű természete, ez a merő élet a Goethéének rokona, akinek szintén ťes ist ein ewiges Leben, Werden und Bewegen in ihr, und doch rückt sie nicht weiter [...] Sie ist fest, ihr Tritt ist gemessen [...] ihre Gesetze unwandelbarŤ. ťDie Menschen sind alle in ihr, und sie in allen.Ť15 Csakhogy Goethe a természetet teljesen anthropomorfizálja, akarattal ruházza föl, Taine azonban elevensége dacára valami fátumszerűt lát benne: a mozgó, a tevékeny szükségszerűséget. Goethe víziójában alakok, Taine-ében kapcsolatok szerepelnek. E kapcsolatok szövedéke a történet, s ebben Taine teljesen magáévá tette Goethének azt a gondolatát, hogy ťdie Geschichte des Menschen ist sein CharakterŤ.

Goethével Taine a típus-fogalom nagyrabecsülésében is találkozik. Az organizmusok megértésében mindketten ennek juttatják a központi helyet. De Taine tovább megy, és ő a történetet is az organizmus módjára képzeli el. Már 1850 júliusában a filozófia történetét a természetrajzhoz hasonlóan gondolja el: típusokat lát benne, amelyek születnek, kifejlődnek és elmúlnak.16 Oly nagy benne a megelevenítő képzelet, hogy nem veszi észre, hogy a típussal a valóságot a fogalmi világba emeli. Úgy tesz, mint Goethe, akinél a ťlevélŤ – mint a növény alkotó eleme – szintén nem a valóságos levelet jelenti, hanem azt az ideális típust, amely a valóságban a növények végtelen sokféleségének formájában jelenik meg, s Goethe ezt mégis valóságnak vette, mikor szemlélet (Anschauung) gyanánt beszélt róla Schillernek. Így lát Taine is. Titus Liviusról írt könyvével megkísérti annak egyetlen, de szerinte lényegét alkotó jellemvonásából: szónok voltából (In historia orator) levezetni, megfejteni és jellemezni, szóval: megérteni egész munkásságának lelkét. Abban a rövid pár sorban, mely könyvének előszava, benne van Taine egészen. Itt még nem történetet ír Hegel nyomán, de analízist csinál, definiál Spinoza hatása alatt. Fölfogása igen merev, de érdekes.

Különben íme az Előszó: ťAz ember – mondja Spinoza – nem úgy van a természetben, mint valami állam az államban, hanem mint a rész az egészben; s a szellemi gépezet mozgásai, melyek lételünket alkotják, épp oly szabályozottak, mint az anyagi világé, amely körülveszi.Ť

ťIgaza van Spinozának? [...] Csakugyan van bennünk valami uralkodó tehetség (faculté maîtresse), melynek egyforma tevékenysége különbözőképpen nyilvánul bennük alkatrészeink különfélesége szerint, és gépezetünkre az előre látott mozgások szükséges rendjét kényszeríti?Ť

Így jött létre a könyv, és így született meg a faculté maîtresse eszméje, melyben Taine az egyéni szellem magva gyanánt mindig egy-egy típust látott. A szónok típussal magyarázta Liviust, aki a maga korában a történetírásra kényszerült, ezzel fejti meg majd Cousint, aki a filozófiába tévedt, s a szónokot látja meg Macaulayban is. Ettől kezdve az egyén megértéséhez mindig abból a típusból közeledik, mely alá az illető aláfoglalható, mintha annak mint fajnak egy példánya lenne.

Az egyén organikus felfogása igen nyilvánvaló valami; de honnan származik Taine-nek az a fölfogása, hogy az emberi társadalom, a nemzetek szintén élő organizmusok? Ennek a gyökerei is Németországba, a romantika történetfilozófiájához, különösen Herderhez vezetnek. Herder már 1787-ben azt írta: ťSo modifizieren sich die Nationen nach Ort, Zeit, und ihrem innern CharaktereŤ. Sőt, abban, amit ő nemzeti jellemnek, nemzeti szellemnek nevez, nem volna nehéz Taine faj-fogalmát fölismerni. E történetfilozófia már igen korán behatolt a franciák közé. Azok a gondolatok, melyek alapján Taine elmélete fölépült, a német romantika történetfilozófiája nyomán, mely ismét a fölvilágosodás íróiból táplálkozott, ebben az időben szinte a levegőben voltak.

Az irodalomtörténetnek a klímával, a vallással és a szociális intézményekkel kapcsolatban való tárgyalása Franciaországban sem volt újság. Montesquieu, Mme de Stael, Cousin és Villemain után Taine járt ösvényen indulhatott. A faj gondolata nem csupán Gobineau-nál játszott nagy szerepet, de Montégut, Guizot és Thierry éppen az angolszász faj tulajdonságait vizsgálgatták. S ha Taine elődeit keressük, nem szabad elfeledkeznünk Philaréte Chasles-ról sem, akinek fő eszméje – Taine maga mondja – a germán és latin fajok gyökeres különbözősége volt. ťSenki se látta jobban ennek a gondolatnak végtelen következéseit.Ť17 Hogy a faj eszméje mi mindent megmagyarázhat, arra ott volt előtte Renan példája, aki 1855-ben az Histoire générale et systéme comparé des Langues Sémitiques-ben a zsidó faj lelkével magyarázta nyelvét és vallását. Ezt Taine még ez évben olvasta, mert már egy cikkében18 a próféták szavainak, a bibliai legendáknak, csodáknak a magyarázhatására Renan nyomán ťdu climat, du sol, du voisinage du désert, de la constitution nationale, de l'imagination nationaleŤ beszél, és a zsidó fajnak tulajdonítja a vallás, a görögnek meg a tudomány létrehozatalát.

Ez idegen elemeket azonban Taine áthatotta a maga lelkével és a tudományos gondolkodásnak azzal az osztályozó és elemző logikájával, melyet Aristotelestől és Condillactól tanult. A német eszmékben – úgy látja – túlságosan sok a sejtés és a formula, ő ezektől a hibáktól menekülni akar, s a maga szerepét abban keresi, hogy megtisztogassa és megpuhítsa, átalakítsa és ez eszmék nyers anyagából kivonja a tiszta ércet. E munkájában francia módra akar eljárni. Látja, hogy ťa franciák nem érhetik el egy lépéssel a magas összfogalmakat, mint a németek. Csak lépésről lépésre tudnak haladni, kiindulva a konkrét eszmékből s lassankint emelkedve az elvont eszmékig, Condillac és Descartes progresszív módszerei és fokozatos elemzése szerint. De ez a lassúbb út csaknem oly messzire vezet, mint a másik, s ráadásul megóv sok ballépéstől. Ezáltal fogjuk kijavítani és megérteni Hegel és Goethe nézeteit, és ha látjuk magunk körül az utat törő eszméket, észrevesszük, hogy máris oda jutottunk. Így a természet tények sorozatának, az ember a természet folytatásának tűnik föl.Ť S ezzel, azt hiszi, el is jutott a német idealizmusból a francia pozitivista szellem útjára.

Mielőtt a rendszerezéshez fog, elkezdi gyűjteni a jellemző tényeket, de megfigyelései közben is a dolgok összefüggését fürkészi szeme. A természeti környezet hatását már korán észreveszi. A Voyage aux Pyrénées lapjain már följegyzi az ég, a klíma és a szokások összhangját, s azt mondja, hogy ť240 kilométernyi út bizonyossá tesz bennünket arról, hogy a talaj formálja a típustŤ.19 ťA faj alakítja ki az egyént, a honi talaj pedig a fajt. Egy fok különbség a levegő hőmérsékletében és a napsugarak hajlásában a legfőbb oka képességeinknek és szenvedélyeinknek.Ť

Így nőtt lassanként Taine történetelmélete. A régi elemeknek azért nemcsak az elrendezése, hanem a szelleme is megújult nála; a régi labdával játszott, csakhogy ő öntudatosabban, kiszámítottabban ütötte azt el, mint elődei. Mindezek művei csak sejtések voltak: törvényeket, azaz állandó összefüggéseket éreztek a társadalmi és történeti lét jelenségeiben, de nem tudták e vélt törvényeket oly világosan megrontatni, mint Taine. Hogy törvények formulázása meddő fáradság ott, ahol az egyszer történt individuális jelenségek érdekelnek bennünket, az nem jutott eszébe. Törvényt, azaz sokszor lehetséges általánosságot keresni az egyszer történő konkrét dolgokban, már eleve sikertelen vállalkozás. S emiatt nem alkalmazható sok esetben a környezetelmélet.

3. De ha figyelmünk tisztán az általánosra, a törvényszerűre irányul, akkor Taine elmélete megbabonázó hatással van az elmére. Ezt még fokozza annak a kétségtelenül nagy művészetnek az ereje, amellyel az Angol Irodalomtörténet írója minden időn és elméleten túl meg fogja ragadni az olvasók lelkét és képzeletét. Taine művészi nagyságához szó sem férhet. De elmélete is tetszetős. Hogyisne! Azt mondani, hogy minden alkotás és egyéniség korának és környezetének a terméke, olyan állítás, amelyet minden további vizsgálat nélkül a magukévá szoktak tenni az emberek. De éppen ez a magától értetődés kelthet gyanút. Hiszen a környezet, a kor és hasonló fogalmak oly semmitmondók, oly üresek! Nem lesz miattuk az elmélet is, mely rajtuk épül föl, éppen ilyen üressé? S csakugyan, ha a dolog mélyére tekintünk, kétségeink kezdenek támadni. A környezetelmélet nem állhat meg úgy, amint azt Taine elgondolta. Szándéka jó részben már fogalmainak kidolgozatlanságán hajótörést szenved.

A történetírónak az okság elvénél fogva az eseményeket kétségtelenül időbeli és térbeli összefüggésükben, koruk és környezetük keretében kell tárgyalni. Ez a történetírás elemi kötelessége. A környezet az az egész, melynek a tárgyalt jelenség része. De hát van-e olyan homogén környezet, mint amilyet Taine elmélete föltételez?

Az Angol Irodalom Történetében az angolszász faj antropológiai fölfogásával kacérkodik anélkül, hogy felületes impressziókon túl alaposabb ismeretei lettek volna róla. Így például a kelta elem kipusztulása, melyet ő igazságnak vesz, éppen nem igazság.20 Azután meg összetéveszti a nemzetet és a fajt. Pedig a kettő éppen nem azonos. Sokkal közelebb járt volna az igazsághoz, ha történeti fajról beszél, amelyet inkább lehetne a szellemi közösség jelentésében venni. Hiszen közös élmények emlékei, közös vágyak stb. teszik egy-egy nemzet tagjává az embereket a származáson túl. Ez utóbbi inkább tekinthető tiszta lehetőségnek a közösségbe lépésre, alkalomnak a társulásra.

A környezet rajzában Taine mindenütt igen szétfolyó, általános. Ellentmondásoktól sem ment. Ki hiszi, hogy Anglia, mint a mesebeli Kassiteritis, csupa köd? Van itt is napfény, vannak buja mezők és kopár hegyek. S miként a fizikai, a morális környezet is ezerféle. Hányszor előfordul, hogy a lélek hazája más, mint a testé? Petőfi lelkének szülőföldje semmi esetre sem Kiskőrös, hanem Félegyháza. Beyle, aki Grenoble-ban született, ezt kívánta síriratául: Arrigo Beyle, Milanese. Bizonyosan azért, mert lelkében odatartozónak érezte magát.

Az író, a művész szellemi környezetére pedig sohasem lehet teljesen irányadó a kornak még oly részletes ismerete sem, mert ez a ťkörnyezetŤ sokkal nagyobb, esetleg sokkal kisebb, mint a kor egyéb embereié. Éppen ezen az alapon 25 évvel Taine megjelenése előtt, 1829-ben már cáfolgatta Sainte-Beuve a környezet elméletének a kritikában való használhatóságát, mikor az még csupán a szoros értelemben vett történetírásban kezdett az előtérbe nyomulni. Akkor Villemain és Guizot harcoltak mellette. Sainte-Beuve megengedte, hogy ezzel a módszerrel közelebb lehet férkőzni a nagy államférfiak megértéséhez, de merő haszontalanságnak ítélte alkalmazását a költőkkel és művészekkel szemben, kiket a nagy magányosaknak (gens de retraite et du solitude) mondott. ťHiába okoskodtok – úgymond – még oly tetszetősen a fajokról és a prózai korszakokról, ha az Istennek úgy tetszik, hogy egy napon Pindaros Boeotiában lássa meg a napvilágot és André Chenier a 18. században szülessék és haljon meg.Ť Máskor meg így szól: ťEgy oly általános és mindenkivel közös tény, mint a talaj meg a klíma s egy oly bonyolult és különböző eredmény közt, mint a különféle fajok és egyének, akik ottan élnek, rengeteg sok különös és közvetlenebb oknak és erőnek jut hely, s ha ezeket nem ragadtátok meg, nem magyaráztatok meg semmit sem.Ť

Mindenesetre megszívlelendő szavak, amelyeket Taine elmélete követőinek is meg kell gondolni. Van környezet, s ez a környezet hatással van az egyén fejlődésére, de minden környezet sokkal egyénibb, semhogy általános kép alá vonható volna: ezer és ezer ok szövi benne az események hálóját, s mindennek a részét, a művét kideríteni a történetíró föladata. Ezért hát sohsem indulhat eleve elkészített s mindenütt alkalmazható formulák után. Ha a történet oly egyszerű volna és oly kevés erő működése hozná lére, mint Taine elmélete mondja, akkor éppen nem lenne csoda, ha a 17. században egy egész sereg Racine, vagy a Champagne-ban több száz La Fontaine született volna.

S az időpontról mit mondjunk? Taine-nek ez a fogalma van hivatva azt jelenteni, hogy a történet folyama vissza nem fordítható, hanem mindig előre halad, s útjában megőrzi a pályáján szerzett jellemvonásokat. A fogalom igazsága ellen nem lehet szavunk. De minek ide ennek megjelölésére a mechanikából vett ťszerzett gyorsulásŤ (vitesse acquise) analógia, mely itt nem mond semmit, s csak arra jó, hogy rámutasson a természettudományokra, közelebbről a mechanikára, mint Taine elméletének mintájára. Mert ő elméjét a dinamika törvényei szerint szereti járatni. A világot óriási önmagától mozgó gépnek látja, melyet a szükségszerűség, az egyetemes és mindenütt egyforma kényszerűség hajt. Egyik leggyakrabban használt szava a machine s a történet szemében ťun probléme de mécaniqueŤ. Az ember mozgó elmélet, un théoréme qui marche. Észjárása visszamutat a klasszikusnak jelzett 18. századra, mely először szerette így nézni a történetet, mint a szigorú logikai szükségesség művét, amelyben nincs sehol szabadság. Az emberi sorsok a nagy egyetemes okságnak csupán kicsiny példái, és tetteink, gondolkozásunk tükrök, melyben a kor szelleme önmagára ismerhet. Minden emberi tett és alkotás dokumentuma ennek az esprit de l'époque-nak, mely az egyedüli valóság. Innen van, hogy Taine is mindenben a kort jellemző adalékot lát. Fölfogása nagyjában még elfogadható az emberek tetteire nézve, mert hiszen ezek beilleszkednek a kor áramába, s annak egy részét képezik. De tévessé és erőltetetté válik, mikor a művészi alkotásokban is a kor embereinek természetrajzát keresi. A művész alkotása teljesen kiemeli tárgyát minden összefüggésből, s ezáltal szinte időtlenné, környezettelenné teszi. A Faust alakja jellemző az időtlen emberi lélekre, de semmi esetre sem jellemzi jobban a Goethe korabeli németet, mint a mostanit vagy a reneszánsz korit. Azért, mert a műalkotás keletkezése szempontjából összefügg a maga korával, még éppen nem állítható, hogy tartalmával is azt a kort tükrözi vissza, amelyben keletkezett.

Ugyancsak a 18. század eszejárására vall, hogy célról Taine elméletében szó sincs. Akkor az volt az általános hiedelem, hogy a célfogalom megfordított okfogalom, a kauzalitásnak a szubjektív öntudat által teremtett reflexe s az egyén célszerű cselekvése az objektív kauzalitás szubjektív visszhangja. Így válik minden történeti valóság e fölfogásban merész intellektuális konstrukcióvá, ahol a valóság színes képe helyébe halvány absztrakciók körvonalai lépnek. Ez a történet nincs közelebb a valósághoz, mint a természettudományok, sőt talán még távolabb van.

Tehát Taine elméletének sorsa nem a faj, a környezet és az időpont rajzán fordul meg, hanem azon, hogy ezekkel a túlságosan általános s így üres fogalmakkal nem lehet történelmet csinálni. Taine tudományelmélete nem alkalmas a történet helyes fölfogására. Ő a tudomány munkáját a tünemények oksági magyarázatával kimerítettnek véli. Az okviszonyt azonban nem logikai, tehát a platóni értelemben véve hipotetikus jelentésben veszi, hanem tapasztalati tényként, bizonyos ismétlődő szabályosságnak fogja föl. Pedig az okság a gondolkodásnak oly alapformája, mely minden megértésnek előföltétele, tekintet nélkül arra, hogy valamely tünemény ismétlődik-e vagy sem. Amint így összetéveszti az okság logikai fogalmát az oksági viszony fölfogásának pszichológiai képzetével, éppúgy nem tesz különbséget a tudomány lehetőségének, létesítő föltételeinek logikai fogalmai és megismertségük pszichológiai képzetei között. Ezért aztán a pszichológiai közkép és a logikai fogalom nem válik nála külön. Logikájának legfontosabb lépése az egyetemesítő elvonás: innen van különös vonzalma a természetrajzban használatos osztályozás iránt. A fogalomalkotásnak ez a módja és az osztályozó elrendezés az oka, hogy Taine, valamint mindazok, akik ezen az úton törekedtek a történet oksági magyarázata felé, nem tudtak tovább jutni a tetszetős, de semmitmondó analógiáknál. Így jött szokásba a népek történetét az egyének életéhez hasonlóan elképzelni. Beszélnek a népek ifjúságáról, férfikoráról és elöregedéséről, anélkül, hogy mindezek többek lennének sántító hasonlatoknál. Értékes, tudományosan hasznosítható ismeret nincs bennük semmi.

Nem vette észre, hogy a tudomány lényege nem a valóság oksági magyarázatában, hanem fogalmainak rendszeres földolgozásában és összefűzésében rejlik. Az okság elve már a tapasztalat egyik létesítő föltétele, s a tudomány munkája még rajta túl következik. A tudós a valóságot nem csupán meglátja, hanem a tényeket megértett és igazolt ismeretekké; fogalmakká dolgozza föl, s belőlük egy új, logikai struktúrájú képződményt alkot. A tudomány sohsem a valóság képmása, hanem újraalkotása az emberi elme természete és lehetőségei szerint. Rendszerüket a tények természete szerint más és más szisztematikus és metodikai eszmével lehet létrehozni. A történettudomány rendszerező, a tényeket összefüggővé kapcsoló eszméje a fejlődés gondolata, de éppen ez a mozgó forma Taine-nél megáll, merevvé válik, s így nem töltheti be szerepét.

A mechanizmus és az organizmus ellentétét már az antik gondolkodás hangsúlyozza, mert más eszmékből alakul ki az élettelen és az élő világ logikai megértése. Az egyén, az individuum (a szó első jelentésében) épp oly kategória itt, mint az atom ott. Az atom mozgásait megérteti az erő (mechanika), az egyénét csak a cél (teleológia). A történet világának földolgozása azonban még újabb fogalmakat követel. Hiszen a történet épp úgy az élők világa fölé emelkedik, mint ahogy az élőké az anorganikus világon nyugszik. A történet egyénei nem a magukban, hanem a közösségben élő emberek. Íme, ez egy új kategóriát tesz szükségessé. Történeten nem az egyének (individuumok) szerveinek természettörténetét, hanem a közösséget alkotó, társadalomban, államban élő morális egyéneknek, a személyiségeknek (persona) cselekvéseit, alkotásait értjük. E személyiségek elvei pedig az ethikában találhatók, ezért a tudományos történetírás szempontjait, módszertanát, kritériumát szintén a bölcseleti ethika és nem a biológia adhatja meg. A faj, a fizikai környezet és az időpont, mely szorosan amazokhoz simul, hasznosak lehetnek az organizmus szervei kialakulásának magyarázatában, de mit se mondanak a közösséget alkotó személyiségekről. Az anyagot alkotó atomok helyzetének megváltozása nem jelenti az egyéni organizmusok halálát, s az egyéni organizmus pusztulása nem egyjelentésű a személyiség szellemi tartalmának elmúlásával. A halottak nem szűnnek meg személyiségük jelentőségéhez, ethikai értékükhöz mérten a közösséghez tartozni. Mindezek a történet világának az alatta állóktól való különbözőségét mutatják. Nem akkor lesz tehát a történetírás tudománnyá, ha természettudományos analógiákon épül föl, hanem akkor, ha a fogalomalkotás logikai útján a másfajta jelenségeket másfajta fogalmakban dolgozza föl.

Erre, azt hiszem, nagy történetíróink műveiben elég bizonyosság rejlik. A történettudomány megvan. Tévednek mindazok, akik más utakon keresik, mint amelyen egy Ranke, Macaulay, Mommsen, Dilthey jártak. Akik másfelé indulnak, lidércfényre bízzák magukat. A közösségben az ember minden tette, mely a közösségre irányul, egész erkölcsi lényének megnyilatkozása. Egy tett az ember egész lelkére világot vet. Nem csoda tehát, ha a történet tárgya, megértésének útja mindig elsősorban a szereplők személyiségének rekonstruálása! A tények szigorú igazságának megállapítása mind ezt szolgálja. S az analógiák útvesztőjébe tévedt Taine-nek épp úgy, mint Bucklenek, az angol civilizáció történetírójának, nincs érzéke a kultúrjelenségek személyiségei iránt. Ezeket nem tudja elválasztani az általános érvényű típustól. Nagy kereteket ír le s ezeken belül elhanyagolja a finom, egyéni vonásokat. Pedig még az egyének fölött álló nagyobb egészek (nemzet, irodalom stb., stb.) története is csak a maguk nemében egyetlen jelenségek története lehet. Szerencsére Taine gyakorlata nem igazodik mindenben elmélete nyomán s így sokkal nagyobb történetíró sugalmas ösztöne vezetésére, mint volna, ha theoriáját mindenben követi. Tettei sokkal nagyobbak és többet érők, mint elméletei.

Az egyéniség háttérbe szorítása s a szabad akarat tagadása volt az oka, hogy Taine elmélete külföldön sokkal hangosabb sikereket aratott, mint hazájában. A század közepének természettudományos és determinista hajlama kedvezett neki. De a franciák ezt az elméletet németnek, misztikusnak érezték némely részeiben. Náluk az emberi egyéniség, a szabad akarat hite Descartes óta dogmává lőn, s az emberi cselekedeteket mindig kivették az egyetemes szükségesség alól. Mindig idegenkedtek a végtelenség gondolatától, mely Pascalt is elrémítette és nyugtalanságba ejtette, s nem akarták a véges egyénben pusztán a végtelenség szolgáját látni. Az emberi szellemet az isteni szellem egy részének s így szabadnak hitték. ťPour nous – írja egyik finom gondolkodójuk – le libre arbitre individuel est une fin en soi, un attribut qui mérite de se manifester et de subsister pour lui-męme et en męme temps une puissance dont l'action est capable de rompre plus ou moins définitivement, le fil de la continuité historiqueŤ.21

1. Les Philosophes français au XIXe sičcle. Paris, Hachette, 1857.– A harmadik kiadástól fogva címe: Philosophes français classiques etc.

6. Vö. azzal, amit Sainte-Beuve-nek írt 1816. május 30-án: ťJe n'ai jamais eu l'intention de déduire l'individu, de démontrer qu'un Shakespeare, un Swift, devaient apparaitre en tel temps, en tel pays. Cela est bon pour les gens qui admettent une providence ingénieuse, quelque semeur céleste qui, par bonté et calcul, dépose un grain dans un trou qu'il a fait exprés. Je suppose qu'il y a peu prés dans chaque époque de męme nombre d'enfants supérieurement doués, comme le męme nombre de bossus et de phtisiques. Cela donné le hasard travaille; probablement, il est mort deux ou trois Shakespeare et deux ou trois Swift de la pétite vérole ou du gros ventre. Deux ou trois autres ont enrolés sur la flotte et out eu la tčte cassée dans la guerre, etc. Un hasard de plus aurait fort bien pu supprimer le Swift et le Shakespeare qui ont vécu.

[...] l'analyse n'est pas impuissante si l'on cherche simplement á noter les grands caractčres qui rangent l'individu dans son genre et dans son espéce, si l'on marque les forces génératrices et régulatrices de son action, et si l'on indique les degrés de ces forces.

J'en essayé de peindre des individus dans mon livre, Bunyan, Shakespeare, Byron, Fielding. Ils n'en sont pas moins individuels, quoiqu'ils soient d'une classe, et cela parcequ'une classe se compose d'individus. Ils n'en sont pas moins spontanés, quoiqu'ils soient régis par des lois générales, et cela parce que ces lois ne s'exercent qu'ŕ travers les individus.Ť (Sa vie et sa corr. III. 308. skk.)

21. Émile Boutroux: Introduction ŕ la traduction de la Philosophie des Grecs, per E. Zeller, p. XXVII. V.ö. Renouvier: L'Esprit germanique et l'Esprit latin. Critique philosophique, 18. avril 1872.