Vajda Mihály

Szövegcsokor csupa nárciszból Ági születésnapjára

(Levélrészlet)

"Ott kell kezdenem, hogy mind ez ideig teljesen tudatlan voltam azt illetően, hogy a szókratészi daimónion ekkora gondokat okozott. Én semmiféle ellentmondást nem érzek elenkhosz és daimónion között, meg kell mondjam, hogy az után sem, hogy olvasom a dolgozatodat. Most is meg vagyok győződve arról, hogy a racionális meggondolás-megítélés kizárólagossága nálam csak mások cselekedeteire vonatkozik; a magamat, a magam cselekedeteit illető döntéseket a jó öreg athénihoz hasonlóan szívesebben bízom a megérzésre, ami talán nemcsak érzés, hanem gondolat is, de a fene tudja; nekem is legfőképp a tiltó hang a fontos. A különbség csupán az, hogy nem állíthatom magamról: egész életemben minden egyes esetben engedelmeskedtem volna neki. De azt mondhatom: ha nem tettem, megbántam.

Félre ne érts: nem azt állítom, hogy dolgozatod mindezek után quasi értelmetlen volna a számomra. Szó sincs róla. Egyrészt, mert megvilágítottad, hogy, jóllehet a dolog nekem soha nem jelentkezett problémaként, mások számára ettől még súlyos problémát jelentett (kettéhasadt Szókratész), másrészt mert felhívtad a figyelmemet arra, hogy Platón maga (akitől a daimónionra vonatkozó tudásunk java része származik) valahogy kényelmetlenül érezte magát vele.

De hadd térjek vissza a dologra: nem tudom, olvastad-e Ági személyiségetikáját (mármint a második és harmadik részt: a Verát, meg a levelezést a nagymamával). Nos, az én meggyőződésem teljesen megegyezik a Laurence-ével: ami a magam cselekedeteit és magatartását illeti, igenis lehet tudni, mi a jó és mi a rossz, nincs szükség semmiféle mankóra, ahogyan Laurence vitapartnerének szüksége van a kanti kategorikus imperatívuszra. Mi több: úgy gondolom (nem is tudom másképpen gondolni), hogy ha egy adott esetben mégsem súgja meg démonom, hogy egy adott cselekedet elfogadhatatlan, akkor erre a kategorikus imperatívusz alkalmazásával sem fogok rájönni. Azt fogom hinni, hogy cselekedetem maximája igenis általános törvényhozás rangjára emelhető, vagy, hogy a Te Nietzschéddel szóljak: vállalom az örök visszatérést. Mindezt azért voltam kénytelen elmondani, mert, gondolhatod, nagyon is határozottan befolyásolja azt, ahogyan a dolgozatodat olvasom.

Meg vagyok például győződve róla, hogy semmi baj nincsen Szókratész gondolkodói integritásával, hogy ismeretkritika és 'magánorákulum' ellentmondása nem is ellentmondás, azaz hogy Szókratészt a daimónionjával együtt nagyon is komolyan lehet venni. Mert: Szókratész nem ismeretkritikus az egyik oldalon, jós a másikon. Mi köze a daimónionnak a jósláshoz? A daimónion tiltó hang. De még Szókratész vonatkozásában sem jósolja meg konkrétan a szándékolt cselekedet rossz következményeit, másokról, netán bekövetkező eseményekről meg végképp nem szól semmit. Szókratész daimónionostul is a leghatározottabban szembefordulhat a görög jóslás tradícióival. Semmifajta 'isteni tudással' nem rendelkezik, a leghatározottabban állíthatja, hogy ilyennek nem is juthatunk birtokába, a jósok, jósnők csalók. A két dolognak majdhogynem semmi köze nincsen egymáshoz. Ha az én Szókratészemet valaki megkérdezi: 'Mondd Szókratészem, mit tegyek?', akkor ő azt válaszolja: 'Gondold végig az egyik vagy a másik cselekedet következményeit, mérlegeljed melyik mi jót, mi rosszat hoz! Azután döntsél! – Ha mégis rosszul döntöttél volna, a daimónion majd figyelmeztet, hogy ne tedd, amit tenni szándékozol. Mármint, ha neked is van olyanod. Ha nincsen, ugyancsak sajnállak. Becsülendő jószág.'"

(Naplótöredék)

Olvastam a napokban a beteg Dávidnak Oidiposz meg Antigoné történetét (Gustav Schwab feldolgozásában: nem igazán jó, ugyanakkor nyelvileg nehéz, mindkettonknek sok az ismeretlen szó). A történetet komolyan vesszük, pedig az egész arról szól, hogy az ember menekül a jósok, a jóshelyek által neki elárult, feltárult sorsa elol. Minden meg van írva el
ore, mi meg nem akarjuk elfogadni. Érdemes lenne megszámolni, hogy csak ebben az egyetlenegy thébai történetben hányszor fordul ez elo. Vajon képesek vagyunk-e visszatérni ehhez a világszemlélethez – a kegyelem hite helyett? Errol fog szólni a columbusi eladásom. Sors és kegyelem. Tragédia: harc a sorsom ellen, ez mindig reménytelen, de van benne valami gyönyöru nagyság. A másik lehetoség: kapaszkodás Isten jóságába. Vajon nem errol szól-e Nietzsche Antikrisztusa? S akkor hová tegyük Kathrin magatartását: beletörodés a sorsba, de nem kétségbeesetten, hanem kitöltve az idot! (Kathrin – egy film. Egy Schleswig-Holstein-i no megtudja, hogy mellrákból eredo csontáttétele van, jár chemoterápiára, ugyanakkor eladja mindenét, vesz egy vitorlásjachtot, és holt betegen, már az után a határido után, melyet neki a modern madárjósok megjósoltak, átszeli az Atlanti-óceánt: Északtól valahol a Kanári szigetekig folyókon, csatornákon egy tapasztalt vitorlázóval, persze szerelem is; megtanul vitorlázni, majd egyedül nekivág, és négy hét alatt megcsinálja a dolgot! S mindezt az emberiségnek is szánja, lényegében az Antiguara való megérkezéséig, de persze leszámítva az atlanti utat, videóra vetet minden lényegeset, ami történik vele. Görög sorstragédia? Igen. Ez a faszcináló benne.) Hogy is van azzal a bizonyos zenélo Szókratésszel?

(Cikk a Leopold Blum címu avantgárd folyóiratból)

Véradóállomás – azt hiszem, most ez a házi feladat. Egészen pontosan a szombathelyi véradóállomás. De állítólag mindegy, hogy mi jut róla az eszembe. Szóval mégsem házi feladat. Nem olyan, mint a szokványos házi feladat, amit Erich Kästner végleg elintézett: Május 35, Köcsög bácsi, valami Pepitára emlékszem még, meg a lóra, be a szekrénybe, ott vagyunk a Csendes-óceánnál, s akkor már mi sem könnyebb, mint megírni róla egy dolgozatot.

Szóval, mindegy ugyan, de ... Mégsem írhatok akármit! Szóval be a szekrénybe, ott vagyok Szombathelyen, megyek a véradóállomás felé, ránézek ... és semmi. Nem jut eszembe semmi. Már csak azért sem, mert Köcsög bácsi, a szakérto cicerone híján halvány lila gozöm sincs róla, hogy vajon tényleg a véradóállomás elott állok-e. De talán így is eszembe jut valami: eszembe jut Szombathely. A szép fotér, meg a ronda Isis-szentély (tudom, hogy sem Isis, sem a rómaiak nem tehetnek róla, azok a bizonyos scrabantiaiak, vagy hogy is hívták oket, bár ... sokkal szebb akkor sem lehetett; a római építészet, ahogy a római élet is bennem mindig eloképe a mai sivárságnak. Ellentétben a görögökkel! Ammár döfi. De a szegény Szókratésszel mégsem kellett volna kiitatni a bürökpoharat – menjek a fenébe, mondja az öreg Szoki, mit nyavalygok én is, mint a többi, hát nem sokkal rosszabb azóta? Na persze, könnyu neki, meg van róla gyozodve, hogy van odaát.), egy-két barokk-karakter utca. De semmiképpen sem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha ismerném a várost. Egyszeruen kedvelem, mint a dunántúli városokat általában is, ahogy az alföldieket meg az egy Szeged kivételével, Isten bocsássa meg nekem, meg persze Debrecen, nem.

De te (én-te) továbbra is mellébeszélsz. Véradóállomás, véradás, hogy élhessenek, akik még élhetnének, ha nem adsz vért, olyan vagy, mint akik kiitatták vele, holott még arról sem sikerült meggyozodnöd, hogy vajon ezek is megrontották-e az ifjúságot. Már hogyne rontották volna meg? Mindenki megrontja. Szóval lelkifurdalásom támadt. Még soha nem adtam vért. Se Szombathelyen, se másutt. Nem tettem meg azt a nagyon keveset sem az emberiségért, amit megtehettem volna. Szóval? Lel-ki-furdalás - vér-adó-állomás.

P.S. Vajon mit szólt volna Gyapai tanár úr az Evangélikusban, hogy én ezentúl most már nem a teoretikus témát választom? Fiam, ne hülyéskedj: nem áll ez jól neked!

(Levélrészlet naplórészlettel)

"Hát ennyi. S most hadd egészítsem ki mindezt azzal, hogy könyved nyomán magamat is sikerült sokkal jobban megértenem. Valamikor a hetvenes évek közepén írtam egy hosszú tanulmányt Lehet-e a filozófus az emberiség funkcionáriusa? címmel. A Budapesti Iskolán belüli viszonyok már meglehetősen reménytelenek voltak. Feri gyakorlatilag nem reagált az írásra, Gyurinál a mindig is túltengő részletkritikák elfedték totális elutasítását, Ági ezzel szemben azt mondta róla, hogy a Fasizmus óta nem írtam ilyen jót. Ági soha nem volt igazából ideológus, soha nem volt – a teóriában – egocentrikus: észrevette, hogy valami mást mondok. (Valamit, amit azóta persze nagyon sokan mondanak). Én ennek ellenére félredobtam az írást, formálisan azzal az indokkal, hogy át kellene írni – nem lehet a nembeliség-fogalom problematikusságát Márkus- meg Heller-szövegeken illusztrálni, Hegelt, Marxot kellene elővenni, de most nincsen időm –, a valóságban azonban azért, s ezt akkor tudtam én már –, mert nem akartam tovább élezni a feszültségeket. Elkövettem azt a hibát, hogy őrzendő az iskolából, ami még megőrizhető, lemondtam magamról. Igaz, valami nagyon zavaros magamról, aminek kibonthatóságáról akkor egyáltalában nem voltam meggyőződve, tényleges megvalósíthatóságáról pedig máig sem. Az első kísérlet A posztmodern Heidegger, de arról Pór Péter mondotta az egyedüli relevánsat: 'Látom, hogy valami nagyon fontosat akarsz mondani, de nem sikerült kimondanod.' A nyáron talán megjelenő esszékötetemmel, a Csak [Nem az örökkévalóságnak] címuvel sem hiszem, hogy másképpen lenne. Valószínuleg kimondhatatlan, amit mondani akarok. Úgy mondani le nembeliségről, a nembeliség igazságáról, hogy távolról se legyen minden megengedett, hogy igenis lehessen különbséget tenni.

Lehet, hogy annak idején határozottabban megyek tovább ezen az úton, ha nincsen Áginál az újbalos fordulat (aminek fordulat jellegét Te mutattad ki először, bár a nagyon is tudatos Ági abban a bizonyos interjúban, ami annak a bizonyos vacak írásodnak a kiindulópontja volt, utalgatott rá). Az újbalos fordulattal Ági a Budapesti Iskolát akarta őrizni, szorosabban kapcsolódva a már halott Lukács hagyatékához, mint addig. Én bizonyára ezért is éreztem minden addiginál is határozottabban, hogy nem akarok beleköpni a levesbe, főleg az ő levesébe, annál is kevésbé, mert ő észrevette, hogy nálam történt valami.

Így aztán megint egyszer odahagytam a filozófiát. De talán ez nem volt baj. A Heidegger-tanulmányok, ha a kimondhatatlan kimondására nem is tettek képessé, bizonyára érettebbé tették filozófiai szövegeimet azután, hogy a nyolcvanas évek végén visszatértem a filozófiához.

Látod Erzsébet, ennek tudatos végiggondolását is lehetővé tette a könyved."

Szóval, ez is hozzátartozik a dolgokhoz. Tényleg lemondtam önmagamról? Igen, azt hiszem; anyámtól örökölt hisztéria.

(Az Erzsinek szóló levél 1995 Szilveszterének napján íródott.)