"Közeledünk a gonosz véghez"

Beszélgetés Hans Jonas technika-filozófussal arról,

hogy az emberiség hogyan bánik a természettel

Hans Jonas az 1979-ben megjelent, A felelősség elve című könyvével megkísérelt etikát teremteni a technológiai civilizáció számára. (A mű alcíme is ez: Etika a technológiai civilizáció számára.) A filozófus Jonas energikusan síkra száll a természet féktelen pusztítása ellen és az egyszerűség etikája érdekében. A zsidó származású, 89 éves (1992) technika-filozófus, aki ma (1992) New York közelében él, Mönchengladbachból származik. 1933-ban Jonas, akinek édesanyja Auschwitzban halt meg, Palesztinába emigrált. Végül Kanadán keresztül az Egyesült államokba került. Számos vallásfilozófiai munka után Jonas csak idős korára talált rá arra a témára, amely őt végül elismert gondolkodóvá tette: az ember környezetével való kapcsolatára.

Riporter: Jonas úr, ön 13 évvel ezelőtt jelentette meg A felelősség elve című könyvét. Ebben a műben arra szólítja fel az emberiséget, hogy legyen tisztában azzal, hogy felelősséggel tartozik a technika és az ipar által fenyegetett természetért. Javult valami az ember természettel való bánásmódjában így, 13 év elmúltával?

Jonas: A tényleges bánásmódot illetően semmi, de az emberek tudatában mégis csak történt változás: 1979-ben, amikor a könyvem megjelent, még nem lehetett olyan gyakran hallani a kiáltást az ember természettel szembeni felelősségéért, mint ma, és ez nem is volt oly gyakori vitatéma.

Riporter: Mi változott a reális állapotot tekintve?

Jonas: A reális állapot összességében véve csak rosszabbodhatott. Idáig nem történt semmi sem, ami a dolgok menetét megváltoztassa, és mivel ez halmozottan katasztrófahordozó, ma épp egy évtizeddel vagyunk közelebb a gonosz véghez, mint akkoriban.

Riporter: Tehát a diagnózist így tudnánk összefoglalni: az ember belátó képessége nő. Az a képessége azonban, hogy ezen belátás szerint cselekedjen, csökken.

Jonas: Igen, csökken. Az emberek nem tudnak elszakadni azoktól a dologi kényszerektől, amelyeknek kitették magukat a természettel szemben elkövetett technológiai merénylettel. A rablógazdálkodás a természettel az emberek - különös tekintettel a nyugati ipari társadalmak lakosságára - életszokásává vált.

Riporter: ózonlyuk és éghajlati katasztrófa fenyeget levegő, víz és talaj a föld nagy részén súlyosan károsodott, vagy már tönkre is tették. Mivel magyarázható, hogy ilyen jelzések semmiféle hathatós viselkedésbeli változáshoz sem vezetnek?

Jonas: Akit nem közvetlenül fenyeget veszély, az nem jut el az életvitel valódi felülvizsgálásához. Közeli fenyegetettség esetén ez más: egyedi és kollektív. Amikor a vulkánkitörés megkezdődik, akkor menekül az ember. Közvetlen fenyegetettségre az ember közvetlenül reagál, néha racionálisan, néha irracionálisan. A távoli perspektívák azonban, főleg ha azok csak jövő generációkat érintenek, az embert láthatóan nem késztetik viselkedésváltozásra.

Riporter: Csernobil nagy sokk volt, de csak rövid ideig hatott. Feltehetnénk az eretnek kérdést: Az emberiségnek több Csernobilra van szüksége?

Jonas: A kérdés jogos. Cinikus, de a válasz is az. Talán az embert nem lehet észre téríteni komoly figyelmeztető lövések és a meggyötört természet már fájdalmas reakciói nélkül. Lehetséges, hogy valami nagy szörnyűségnek kell már jönnie ahhoz, hogy az ember az állandóan növekvő igények és ezek korlátlan kielégítésének mámorából - mely igények kielégítéséhez megvan a hatalma - visszatérjen egy olyan szintre, amely összeegyeztethető az ahhoz szükséges természet további megmaradásával.

Ismét létre kell jönnie egy némileg stabil egyensúlynak. Erről - az emberiség mai létszáma mellett, ami még növekszik is - már valószínűleg lekéstünk. Sőt, ebben az esetben az eddigi növekedésnek a világ lakosságszámának ismételten csökkenésbe kellene átcsapnia.

Riporter: Nemrégen egy német tévéadásban azt a kérdést intézték a nézőkhöz, hogy a világ még megmenthető-e. A jelentkezők 75 százaléka nemleges választ adott. Mégis megdöbbentő, hogy az emberiség ilyen apokaliptikus becslések ellenére is egyszerűen úgy él tovább, ahogy korábban.

Jonas: Mit jelent itt "megmenteni"? Mit jelent a "pusztulás"? Nem "a Föld" került veszélybe, hanem annak jelenlegi fajtabeli gazdagsága, melyben szörnyű elszegényedést okozunk. Földtörténetileg, az évmilliókon keresztül ez is csak egy epizód lesz, de az emberiség története szempontjából tulajdonképpen a magasabb kultúra csődjét jelentheti, annak új primitivizálódásba zuhanását, amelyet hatalmunk csúcsán okoztunk meggondolatlan tékozló szenvedélyünkkel.

Riporter: Mit ért primitivizálódás alatt?

Jonas: Azt, hogy tömeges ínségre, tömeges gyilkosságokra kerül sor, hogy eközben az emberség összes értéke elveszik, amelyeket ugye a szellem a természet kizsákmányolásán kívül alkotott. Hiszen a szellem igen furcsa kettős szerepet játszott. Egyrészt szörnyen megnövelte az ember falánkságát. Hisz pont a szellem volt annak az eszköze, hogy ennyire igényesek lettünk testünk kívánságait illetően.

Másrészt a szellem az értékek olyan világát teremtette meg, amelyet saját maga miatt ápolnak amelyért emberek a végsőkig mennek el a művészetben, a megismerésben, de az emóciók ápolásában is. Ez olyan dolog, amit a világmindenség többi része talán egyáltalán nem ismer. Amit csakugyan veszély fenyeget, jobban, mint az ember biológiai továbbélését, az ennek a nagy teremtésnek a további létezése, ami szorosan összefüggött azon feltételek egyre nagyobb mértékű pusztításával, amelyek mindezt lehetővé tették. Ebben rejlik a szellem paradox szerepe ebben a világban: miatta éri meg ez az egész emberség-kaland azonban egyidejűleg ő rombolja le az ezen kaland folytatásához szükséges feltételeket.

Riporter: Tehát a szellem egy másik kultúrteljesítményre is képes, méghozzá a szabad lemondás teljesítményére?

Jonas: Vannak rá példák a történelemben. Transzcendens vallásokkal kapcsolatban, amelyek - mint tudjuk - szintén a szellem termékei, megtörtént, hogy emberek a lemondásban a végsőkig mentek el. Bizonyos vallási tanításokban az ember ellenséges viszonyban volt a testtel, és ez időszakosan egész társadalmak állapotát határozta meg. Az, hogy a természet olyan mestereivé váltunk, akik a fogyasztás minden kicsapongását megengedhetik maguknak, meglehetősen új tény.

A korábbi kultúrák meglehetősen statikusak voltak, évszázadokon át alig változott valami. A modern tudomány 17. századi születése választóvonalat jelentett, melynek jelentőségét nem lehet elég nagyra becsülni. Olyan dinamizmust váltottak ki vele, mellyel együttjár a természet feletti uralkodásnak és a természet átalakításának legszörnyűbb formája. úgy tűnik, nincs megállás. újabb és újabb dolgok járulnak a régiekhez. újat találnak fel, új utak nyílnak meg, amelyeken az ember igényeinek kielégítését egyre magasabb szinteken űzik...

Riporter: ...felismerhető jele nélkül annak, hogy az ember ennek a fejlődésnek gátat akarna vagy tudna szabni?

Jonas: Bolygónk túlzsúfolt, túlságosan elterpeszkedtünk, túl mélyen behatoltunk a dolgok rendjébe. Túl sok egyensúlyt zavartunk meg, túl sok fajt ítéltünk már most is kihalásra. A technika és a természettudományok a természet által uralt lényekből a természet uraivá tettek minket. Ez az az állapot, mely arra késztetett engem, hogy filozófiai mérleget állítsak fel, és feltegyem a kérdést: megengedheti ezt az ember erkölcsi természete? Nincs-e egészen újfajta kötelességünk olyan valamivel szemben, amely korábban tulajdonképpen nem létezett - felelősséget vállalni jövő generációkért és a természet állapotáért a földön?

Riporter: A filozófia új, ismeretlen terepre merészkedik?

Jonas: Meg kell tennie. A filozófia minden eddigi erkölcsi fáradozása az ember-ember kapcsolatra vonatkozott. Az embernek a természethez való viszonya még sohasem volt az erkölcsi megfontolás tárgya. Most vált azzá, és ez filozófiai újdonság. Ez azonban a legcsekélyebb mértékben sem jelenti azt, hogy felnőttünk a dologhoz, és hogy ennek az új morális imperatívusznak eleget akarunk vagy tudunk tenni. Itt a pszichológia, antropológia és a reálkényszerűség kérdései kerülnek előtérbe, melyeket nem tudom, hogy a mai megismerés egyáltalán át tud-e tekinteni.

Riporter: Az ön lemondásetikájának dilemmája nem abban rejlik, hogy az egyén lemondása végül is hiábavaló? Aki a környezet kedvéért anyagi fogyasztását korlátozza, a végén vesztesnek érezheti magát: a dőzsölők többsége továbbra is jól érzi magát, a bolygó fosztogatása tovább folyik.

Jonas: Nem tudom, mennyi utánzót találnak a példaképek. Nem szabad eleve kizárnunk, hogy a magatartások is változnak, és hogy nyomatékos neveléssel kialakulhat a kötelességtudat, szemérem és becsület, tisztesség, a helyes viselkedés magatartása. Hogy többé egyszerűen nem illik úgy élni tovább, mint azt a 20. század embere teszi.

Riporter: Ezt lehetségesnek tartja?

Jonas: Lehetségesnek, de valószínűnek nem. Valószínű az, hogy a félelem megteszi a hatását. Méghozzá az, hogy a pusztulás igen közelinek ígérkezik, nagyon vészjósló és már mindenki számára látható és érezhető jelenségekkel. Hogy a félelem kikényszeríti és eléri, amit az értelem nem ért el. Van bennem egy bizonyos paradox remény a katasztrófák általi nevelésre. Ilyen szerencsétlenségek esetleg még időben gyógyító hatással bírhatnak. Ezen kérdések végiggondolásánál, melyeknél úgysem jutunk tovább feltételezéseknél, egy dolgot sohasem kellene szem elől tévesztenünk: hogy az ember minden lény között a legmeglepőbb, és hogy egyáltalán nem lehet megjósolni, hogyan fog viselkedni a társadalom a jövőben, egy adott szituációban, egy adott generációban.

Riporter: ön úgy véli, hogy az ember, aki oly messze jutott a természet lerombolásában, hirtelen újra egész másképp tudna viselkedni?

Jonas: Ez nagyon valószínűtlen, de nem kizárt. Példának okáért egy őrült új vallás terjedhetne el. Nincs értelme erről teóriákat felállítani. Az egyetlen, amit ezzel mondani akarok, az az, hogy a szerencsétlenség-előrejelzés bizonyossága nem abszolút. Mint ahogy egészen biztosan nem számíthatunk arra, hogy az ember észre tér, nem szabad kétségbeesnünk amiatt sem, hogy az emberiség géniusza a jövő megmentésének lehetőségét illetően találékony lesz. Fontos ezt a kérdést nyitva hagynunk azért, hogy ne mondjunk le arról, hogy egy ilyen esélynek - amennyiben létezik - az intés és figyelmeztetés minden erejével segítségére siessünk.

Riporter: Mit tud tenni a politikai elit a demokráciákban egy lehetséges fordulat bevezetése érdekében? Talán képtelenek a demokráciák olyan politikára, mely síkraszáll a fogyasztásról való lemondásért és a természet megóvásáért? Csak az segít, amit néhány radikális környezetvédő követel: egy fajta felvilágosult öko-diktatúra, amelyben a filozófusok a királyok?

Jonas: Vázlatot készíthetünk in abstracto az emberiség megmentőinek diktatúrájáról. De hogyan képzeljük el, hogy egy tényleg önzetlen elit jut hatalomra, ez önzetlen is marad, és el is ismerik önzetlenségében? Ez minden képzeletemet felülmúlja. Ez az utópizmus olyan fajtája, mely nem válhat valósággá. Amit sokkal inkább el tudok képzelni, az olyan szörnyű állapotok beköszöntése, melyek a gazdasági, politikai és szociális hatalmi csoportok között kompromisszumkész megállapodásokhoz vezetnek, hogy egy olyan módban egyeznek meg, amely valamennyire elfogadható mind az emberek, mind a környezet számára. Ide tartoznak nemzetközi egyezmények, a globális lemondás arról, hogy továbbra is gát nélküli konkurenciában civódjunk a föld behatárolt kincsei felett.

Riporter: A demokráciák kormányrendszerek igen rövid távú perspektívával. A politikusoknak legkésőbb 4-5 évenként meg kell választatni magukat. Tovább nem ér a horizont. A természetes környezet megtartása sokkal hosszan tartóbb szemléletmódot követel. Ez az ellentét mindenekelőtt azt a gyanút ébreszti, hogy a mi jelenlegi demokratikus kormányrendszereink nem alkalmasak az ökológiai feladatok megoldására.

Jonas: Az a gyanúm, hogy a demokrácia, ahogy most működik - a rövid távú orientálódásával -, hosszú távra nem a megfelelő kormányzási forma. De hogy is lenne az? Hol van az leírva, hogy a demokrácia mostani stílusában megtalálták a jó állam kérdésének végleges megoldását?

Riporter: Egy Francis Fukuyama nevű amerikai professzor írt egy betsellert, melynek címe: A történelem vége. Ebben a nyugati demokráciákat végleges kormányformákká nyilvánítja.

Jonas: Aki tudni véli, hogy valami mindenkorra érvényes, azt eleve nem kell komolyan venni. De komolyan kell venni a kérdést, mennyire képes az ember lemondani a szabadságáról, a filozófus a szabadságról történő milyen mértékű lemondást tud etikusan, felelősségteljesen tanácsolni. Elsősorban nem szabad átsiklani a fölött, hogy szabadság úgyis csak akkor tud létezni, ha önmagát korlátozza. Az egyén korlátlan szabadsága azon bukik meg, hogy a sok másik egyén szabadságaival nem egyeztethető össze.

Riporter: Elkerülhetetlennek tartja az egyénnek a szabadságról való lemondását?

Jonas: Természetesnek. Mindenekelőtt az a véleményem, hogy ezt nem kellene szerencsétlenségként fölfognunk. Az ősi Rómában példának okáért voltak törvények, amelyek a privát fényűzést korlátozták. Választott cenzoroknak joga volt megvizsgálni, hogy valahol túlzott luxusban élnek-e. Mivel ez az állami erkölccsel ellentétben állt, ilyen magatartást büntethettek. Ez a személyes szabadságba történő nagy beavatkozás volt, de éppen egy magát kormányzó polgárság nevében.

Riporter: A modern demokráciák az egyes személyeknek az egyéni boldogság-megvalósítás lehetőségét ígérik "pursuit of happiness" - mondja az amerikai megfogalmazás. Az a véleménye, hogy ilyen preambulumokat másmilyenekkel kellene helyettesíteni, olyanokkal, amelyek a közös jólétet és a természet megtartását mint legfőbb célt hangsúlyozzák?

Jonas: ön olyan kérdést vet fel, amelyet egész kapitálisan így fogalmazhatnánk meg: A modernitás talán tévedés volt, melyet rendbe kell hozni? Helyes az az út, amelyet a tudományos-technikai haladás és az egyéni szabadság fokozásának ezen kombinációjával elértünk? A modern korszak bizonyos értelemben tévút volt, amelyen nem szabad tovább haladnunk? A filozófus teljesen szabad, hogy ezt átgondolja, sőt, hogy bizonyos következtetésekre jusson. De hogy ez valahol meghallgatásra talál-e, hogy lehetséges-e az embert ilyen fordulatra késztetni, ez az a kérdés, amivel állandóan szembesülünk.

Riporter: Nem sok ember lesz, akit ilyen filozófusok meg tudnak majd győzni.

Jonas: Valószínűleg igaza van. Mekkora hatalma van a belátásnak! Az ilyenfajta belátás szükségképpen csak viszonylag keveseknél fordul elő. Először is óriási jártasság és sok szakértelem szükséges hozzá. Másodszor a személyes érdeklődés nagy szabadsága, valamint az önzetlenség és odaadás bizonyos foka - az ember úgymond igaz érdekeiért.

Riporter: Hiszen az a kérdés, hogy mik az ember igazi érdekei, de ki határozza meg ezeket? Olyan új ideológiákra való kilátás, melyek célja az emberiség megmentése, nem vidít fel éppen.

Jonas: Az ember megborzong a gondolattól, hogy új vallási tanítások léphetnének fel, amelyek az embert hatalmukba hajtják amelyekkel bármit meg lehet tenni az emberekkel, többek között aszkézist, de bizonyos körülmények között a legszörnyűbb dolgokat is. Nem tudok válaszolni a kérdésre, hogy hogyan védhetjük ki az emberi jövő most kirajzolódó - a földi környezettel való viszonyában kétségtelenül nagy - veszélyeztetettségét. Csak egyet tudok: az embernek nem szabad a kérdést annyiban hagynia, kikerülhetetlen kötelességünk újra és újra feltenni átgondolni állandóan dolgozni azon is, hogy belemarjon a rossz lelkiismeret a modern élvezet-kultúra szörnyű hedonizmusába. Nem szabad kérdeznünk, hogy ez vezet-e valamire. Lehetséges, hogy semmire sem vezet, de ezt nem tudjuk. Az ember jövőbe pillantó lény. Azon képessége mellett, hogy a természettől mindent tekintet nélkül kierőszakoljon, megvan az a képessége is, hogy végiggondolja az ebbéli felelősségét. Kell és át is tudja érezni annak az értékét, amit éppen le akar rombolni.

Riporter: Brechttől származik a következő mondat: Először a zabálás, utána a morál. Az a párbeszéd, amit itt a szükséges lemondásról folytatunk, nem a jóllakottak, kedvezményezettek párbeszéde? A nyugati ipari társadalomról beszélünk ez idő tájt a keleti országok kétségbeesetten küzdenek egy magasabb életszínvonal eléréséért a déli féltekéről ne is beszéljünk, ott az emberek semmiről sem tudnak lemondani.

Jonas: Nos, a harmadik világ embere ugyancsak lemondhatna a nagy népszaporulatról. De tökéletesen igaz, az teszi az egész beszélgetésünket kétessé, hogy ez egy kedvezményezettek közötti beszélgetés. Ha juttatásról és lemondásról beszélünk, akkor a nyugati ipari társadalmak nagy játékteret nyújtanak nekünk még egy jelentős leereszkedés után is meglehetősen magas színvonalon maradunk. Ennek a világnak a nélkülözőihez és éhezőihez nem jöhetünk olyan sértő ajánlattal, hogy mondjanak le valamiről. Kivéve a szaporodást - ott lehet korlátozásokat követelnünk.

Riporter: Akkor önt a pápa fogamzásgátlással szembeni álláspontja nem örvendezteti meg különösképpen.

Jonas: Az vétek a világgal szembeni felelősség ellen. Megfoghatatlan számomra, hogy lehet ilyet csinálni. De ez mutatja, hogy milyen erőkkel, irracionalitásokkal, szokásokkal, tehetetlenséggel és ésszerűtlenségekkel kell minden emberi politikának számolnia. Az emberiség szaporodásának központi témájánál is mindig arra az elszomorító megállapodásra jutok, hogy bár látjuk a veszélyt, és el tudjuk gondolni absztrakt módon a gyógyulást átmenetileg egyáltalán nem tudjuk elgondolni, hogyan kell ezt a gyakorlatban megvalósítani.

Riporter: Hasonlóak vonatkoznak bizonyára a Nyugat oly rendkívül sikeres liberális gazdasági rendjére is. A versenygazdaságokat növekedésre alapozták, a leállás idegen a lényüktől. és a bruttó társadalmi össztermék növekedése általában a természet további tönkretételét és kizsákmányolását jelenti.

Jonas: Megkérdezhetem, tulajdonképpen miért nem lehetséges a gazdaság egy bizonyos stabilizálása? Miért kell a társadalmi összterméknek egyre növekednie?

Riporter: Egyrészt a vállalkozók jó része az úgynevezett nettóberuházásokból él, új gépek gyártásából és új gyárak építéséből. Másrészt egy egyedi vállalkozás nem állhat meg, ha nem akarja, hogy kiszorítsák a piacról. Növekedj, vagy pusztulj bele - így szól a vállalkozói jelszó.

Jonas: Gondoljuk csak el, lenne egy világkormányunk, amely leállítaná a népességnövekedést. Akkor nem kellene belátni, miért kell a termelést állandóan növelni.

Riporter: Ezt csak egy központilag irányított gazdaságban lehetne megvalósítani, nem egy liberálisban.

Jonas: Még sohasem adtam ki magam a világgazdaság szakértőjének...

Riporter: Nem is akarunk itt gazdasági vitát folytatni. Csak arra akarunk rámutatni, hogy a fejlődő gazdaságtól való eltérés még akkor is óriási problémákat jelentene, ha ezt a fordulatot a többség is akarná. Sem a demokrácia, sem a piacgazdaság nem alkot keretet a felelősség etikájának.

Jonas: De nem lehet valamit arra is alapozni, hogy az emberek jövőt akarnak? Hogy nem csak a fogyasztásban látják a lét értelmét? Nem kell-e az ember metafizikai igényét is belekalkulálni a homo sapiens faj további történetébe? Kezdettől fogva léteztek vallások, ezek többnyire nagyon is földi igények, félelmek és kívánságok szolgálatában álltak. De mindig volt ezenfelül egy törekvés is, hogy a szokások és testi ösztönök kielégítésén kívül másról is szó van. A büszkeség a szemérem a becsvágy, hogy elismerjék az embert - mindez túlmutat az egyszerű élvezni akaráson.

Ezen túl megjelenik egy igény a saját emberi lét növelésére és igazolására valami olyan által, amire csak az ember képes. Létezik a megbocsátás, a segítségnyújtás, mindenekelőtt azonban az emberi tapasztalat bővítésének fogalma. Ami a művészetben megjelenik, a költészetben, zenében, magában az egyszerű táncban, az már mindazon túlmutat, amit az ember a testi igény-kielégítés egyszerű fogalmához sorolhat.

Riporter: Milyen szerepet játszanak a szellemi elitek ebben a folyamatban? A marxizmussal egy gigantikus nevelési terv hiúsult meg, melyben sok értelmiségi közreműködött. A szellemi beállítottságúakat hajtotta a vágy, hogy az emberiségnek valami jobbat nyújtsanak. Jelenleg az értelmiségnél egy fantomfájdalom regisztrálható. Egy nagy terv omlott össze, helyén üresség tátong. Szükségesnek tartja ön egy új marxizmus, egy új, erősen megalapozott ideológia kialakulását?

Jonas: Nem tudom. A marxizmus esetében a nagy, utópikus vízió varázsa egy igazságosabb társadalomról azzal a boldog ígérettel együtt omlott össze, hogy a természet további legyőzése mindenkinek javára válik, méghozzá egyenlő mértékben végül egy olyan osztály létezésével, melynek ebben különösen erős érdeke van, mert eddig megfosztották a részétől. Itt egy óriási morális impulzus hatott, melynek valami köze van az igazságossághoz, és amely egyidejűleg anyagi boldogságígérettel is egybeesett. A boldogságígéretnek a világ jobb anyagi kihasználása volt a tulajdonképpeni tárgya. Azaz abba az irányba ment, amiről most kiderül, hogy veszedelmes.

Riporter: A hajdani kommunista országokban megfigyelhetjük, hogy ott tönkretette az ember a környezetet. Ez példátlan.

Jonas: Igen, ez egyike a nagy csalódásoknak. Bevallom, ebben nagyot csalódtam. úgy gondoltam, a kommunistáknak van a legnagyobb lehetősége a természettel való szerény bánásmódra, hiszen ők az igények kielégítését uralni tudják. Mondhatták, hogy ennyit és ennyit engedélyeznek, és többet nem.

Riporter: Marx azt követelte, hogy a filozófia a világot ne interpretálja, hanem megváltoztassa. A kérdésem önhöz így hangzik: A filozófus, a filozófia meg tudja változtatni a világot? Milyen szerepet játszik ma a filozófus? Be kell avatkoznia? Tud folyamatokat bevezetni, irányítani?

Jonas: Valószínűleg nem. A filozófia hozzá tud járulni ahhoz, hogy a nevelésben kialakuljon az érzék, hogy hogyan hat ki az emberi cselekvés hosszabb távon a nagyon kényes egyensúlyra az emberi igények és a természet teljesítőképessége között. Elmélkedése és tagoltsága által részt vállalhat abban, hogy a környezet megmentésére kezdeményezések jöjjenek létre. Ha sor kerül erre, akkor a közgazdászoknak, politikusoknak és egyes tudósoknak sokkal több mondanivalójuk lesz, mint a legjobban informált filozófusnak. De akkor még mindig megmarad a filozófia egyik feladata: felügyelni azon intézkedések emberiességét, amelyekkel a pusztulást megpróbálják megállítani. Azok ugyanis olyanok lehetnek, hogy mellettük az ügy, amelyet meg akarnak menteni, tönkremegy...

Riporter: ...mi mehetne tönkre?

Jonas: Az ügy végül hatalmi kérdéssé válik. Ha a Föld készletei - víz, nyersanyag, levegő - fogytán vannak, akkor mégiscsak a legerősebbek kényszeríthetnék ki erőszakkal az emberi igények és az emberi létszám decimálását. Az evolúció ezen szörnyű alaptörvénye, hogy a legerősebbek maradnak meg, nem válhat az emberiség túlélésének törvényévé. Akkor tényleg tönkremegy a kultúránk, az ember emberségessége.

Riporter: A filozófia feladata lenne az ember új metafizikáját megfogalmazni?

Jonas: Az a véleményem, hogy a filozófiának egy új lételméletet kell kidolgoznia. Ebben az ember kozmoszban elfoglalt helyének és a természethez való viszonyának kellene a gondolkodás középpontjába kerülnie. Itt békeszerzőnek lenni a jövő utópiája lenne, amely a múlt minden eddigi politikai-szociális utópiája helyére lépne.

Riporter: Nem tartja teljesen kizártnak, hogy olyan valami, mint a felelősségelv egy modern kategorikus imperatívusszá válik?

Jonas: Az ember olyan életmódokra való neveléséről van szó, melyek kevésbé mohók és falánkak, ezzel szemben viszont más szempontból nézve talán igényesebbek. Nem szabad kérdeznünk: Fog ez segíteni? Utat tud törni magának a vulgárissal, a tömegkívánságokkal, a szokásokkal szemben? Annak alapján, amit tudunk, az ebben való hitünk nagyon kicsi és erőtlen lehet. De a dolgok feladása az utolsó, amit megengedhetünk magunknak.

Riporter: Mégis: nehezen tudjuk megmagyarázni, miért kellene az emberiségben először az anyagi élvezetről történő lemondásra való készségnek tömegeket mozgatnia.

Jonas: Az ember pszichológiájának kutatása még nem fejeződött be teljesen. Még nem tudjuk, milyen erőforrások fognak megnyilvánulni az emberben a legnagyobb szükséghelyzetben. A minden reményről való lemondás az, ami a szerencsétlenséget csak gyorsíthatja. Az egyik dolog, amelyik a szerencsétlenséget feltartóztathatja, az abban való hit, hogy az elhárítható.

Riporter: Olyan Hans Jonasszal találkozunk, aki ennek a beszélgetésnek a végén mégis egy kevés bátorságot és bizakodást önt belénk.

Jonas: Nem bátorságot és bizakodást. Olyan emberrel állnak szemben, aki rámutat egy kötelességre, mely felettünk áll. Nem a kilátásokat kell értékelni először, és aztán elhatározni, hogy valamit meg kell-e tennünk vagy sem. Hanem fordítva, az embernek fel kell ismernie a kötelességét és a felelősségét, és úgy kell cselekednie, mintha lenne esély, még akkor is, ha az ember erősen kételkedik ebben.

Riporter: Jonas úr, köszönjük a beszélgetést.

A fordítás Kiss Marietta munkája.

A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:

"Dem bösen Ende näher"

In: Der Speigel 1992/20., 92-107.o.