V. Sz. Sztyepin - V. I. Tolsztih

A demokrácia és a civilizáció jövője

Az oroszországi demokrácia kérdésének nemcsak nemzeti, hanem az egész civilizációt is érintő vetülete van. A kérdés a civilizáció távlataival függ össze, amely a 20. század végére további, fejlődését meghatározó válaszút elé érkezett. Felvetődik a kérdés, hogy ebben a folyamatban milyen szerepet játszik a demokrácia, jogosan tekintünk-e rá úgy, mint a világformálás elsődleges tényezőjére a civilizációs fejlődés lehetséges változásai közepette.

Legáltalánosabb értelemben az ezen kérdésekre adott válasz világos és magától adódik. A demokrácia sorsa, annak jövője közvetlen összefüggésben van a nyugati civilizáció sorsával, amelynek kebelében az megszületett, és a társadalmi élet meghatározott szervezeti formájaként kikristályosodott. Egyrészt a demokrácia az európai és észak-amerikai civilizációt előidéző stabilitás és megmaradás legfontosabb feltétele és garanciája. Másrészt maga a demokrácia mint a társadalmi élet intézménye és eszköze, ezen civilizáció történelmi távlatától és erőforrásától függ.

Ha egyetértünk Francis Fukuyama ismert tézisével, hogy a demokrácia a saját fejlődésében elérkezett a történelmi csúcsra, és beköszöntött a liberális demokrácia győzelmének korszaka, akkor elkerülhetetlenül felvetődik a kérdés: Hogyan tovább? Szem előtt kell tartanunk a demokrácia, és nem csupán a demokrácia jövőjét. A fent megjelölt következtetés logikája szerint a csúcsra érkezés után előbb vagy utóbb elérkezünk a lejtőre, felszabadítva a teret a társadalmi világalakítás új, tökéletesebb formájának. Felvetődik a kérdés a demokráciát eredményező civilizáció sorsáról, további fejlődéséről és öntökéletesedésének lehetőségéről. Valójában ezt veti fel a modern Nyugat számtalan teoretikusa, aki a 21. századba lépő emberiség globális méretű kihívásai miatt aggódik.

Bármennyire is nagymértékben hat a nyugati minta és értékrend a nem nyugati országokra, először is megvannak ennek a korlátai, másodszor pedig ez tökéletesen más civilizációs rend és életmód feltételei közepette megy végbe.

A demokratikus elvek elterjedése és elsajátítása olyan országokban, amelyek számára a demokrácia civilizációs felépítése idegen (sok évszázados, tartós tekintélyuralmi és despotikus hagyományok miatt), ez általában társadalmi átalakulással és megrázkódtatással jár. Ez fenyegeti a civilizációs paradigmát, az adott társadalmi kultúra magjának és "archetípusának" létét, és az identitás elvesztéséhez vezet. Japántól eltérően, ahol a demokrácia "meggyökeresedése" az identitás és a nemzeti hagyományok elvesztése nélkül valósult meg, a nem nyugati országok többsége, amelyek a modernizáció útjára léptek, a demokratizálódásban botladozik. A demokráciába való átmenet a legnehezebb probléma sok, a modernizációt elérni igyekvő ország számára, s azt kell megvizsgálni, hogy miért van ez így.

I.

Elöljáróban pontosítsuk a civilizáció fogalmát! Három alapvető jelentést lehet kiemelni.

Jelölheti az emberiség teljesítményét, amely biztosítja fejlődését, az állati létből való kiemelkedést, majd pedig a vadság és barbárság állapotából a sajátos emberi életformához való elérkezést. A civilizáció teljesítménye kapcsolatban van a természet technológiai jellegű birtokba vételével (gépek feltalálása; elektromosság felhasználása; új, magas terméshozamú növények és állatok kitenyésztése stb.) és a társadalmi viszonyok szervezésének tökéletesítésével (írásbeliség, jogi normák és törvényhozás, pénz és piac stb.).

A "civilizáció" fogalommal továbbá emberek vagy országok valamiféle stabil szociokulturális közösségét jelölik, amely, eltekintve a rá vonatkozó változásoktól és hatásoktól, megőrzi a maga sajátosságát, egyediségét a történelmi idő egy jelentős szakaszában. Más szavakkal a társadalomnak ez meghatározott kultúrtörténeti típusa, szuperetnosza, mint mondjuk Japán vagy Oroszország; vagy országok és társadalmak egész csoportja, mint például az európai országok vagy az arab kelet világa. Toynbee az emberiség fejlődése során keletkezett, 21 egymást váltó civilizációt különböztet meg.

Végül a civilizáció fogalmának még egy jelentése létezik, amely rögzíti a történelmileg kialakult civilizációs felépítménytípusok közötti pontos szociokulturális különbséget. Mindegyik konkrét társadalomtípusokban valósul meg. Az emberiség történelmében meg lehet különböztetni a "tradicionalisztikus" és a "technogén" civilizációs típusokat, amelyek között a különbség a termelés és irányítás technológiájában, a viszonyrendszerekben és az emberi tevékenység irányító mechanizmusában lelhető fel. Mindezek garantálják a társadalom vagy közösségi csoport funkcionális stabilitását.

Ezekről a különbségekről egy kicsit részletesebben kell szólni. A technogén civilizáció a civilizációs fejlődés olyan sajátos típusa, amely Európában a korai kapitalizmus kialakulásának korában jött létre, s amelyet - kialakulási régiója miatt - "nyugati civilizációnak" neveznek.

Hogy a félreértést elkerüljük, azonnal leszögezzük, hogy a "technogén" terminus nem azonos a "technokratikus"-sal. Bár a technokratikus tendenciák a technogén civilizációs fejlődés meghatározott fokán jelentkeznek, a jelen fázisban azonban kialakulnak a megmaradásához szükséges előfeltételek, amennyiben a modern termelési és társadalmi technológia folyamata alakítja az ember és adottságainak, a legfőbb tőkének, a társadalom alapértékének új viszonyát.

Ezt megelőzte a civilizációs fejlődés első és jóval korábbi típusa, amelyet tradicionális társadalomnak nevezünk. Az ősi India, Kína, Egyiptom, a maják társadalma, a középkori szláv és arab világ stb. - ezek a tradicionális társadalom formái. A civilizációs fejlődésnek ez az ősibb típusa a technológiai civilizáció kialakulása után is megmarad. A tradicionális társadalmak formái fellelhetők még a 20. században is, hozzájuk tartozik (az ipari fejlődés útjára lépő) az ún. harmadik világ néhány országa.

A technogén civilizáció megszületése után a tradicionális társadalmak velük kölcsönhatásba kerülnek, és a hatásukra megváltoznak. Sok közülük egyszerűen telítődik vele, mások a modernizáció útjára lépnek, s fokozatosan technogén társadalmakká lesznek, miközben megőrzik önálló létezésüknek meghatározott vonásait. Ilyen utat járt be Japán Meidzsi reformjai után, Oroszország, Kína, Argentína és Brazília stb. a 20. században.

A fejlődés tradicionális és technogén útja radikálisan különbözik egymástól. A hagyományos társadalmakat a szociális változások lassított, késleltetett tempója jellemzi. Az innováció mind a termelés, mind a szociális viszonyok szabályozásának szférájában csak az elfogadott hagyományok keretei között lehetséges. A fejlődés az egyén, sőt nemzedékek életidejéhez képest is nagyon lassan halad. A tevékenység fajtái, az eszközök és célok ezen civilizációs típusban néha századokon át sem változnak. Ennek megfelelően a kultúrában a prioritás a hagyományoké, a kanonizált gondolkodásmódé, az elődök tapasztalatait magába gyűjtő formáké és normáké.

A technogén civilizációban azonban a társadalmi fejlődés tempója igen felgyorsul, az extenzív fejlődést felváltja az intenzív. A kultúrában a legfőbb érték lesz az innováció, az alkotás, az új, eredeti ötletek, tevékenységtípusok, a célirányos és érték szerinti beállítottság. A tradíciónak nem egyszerűen újra kell termelődnie, hanem az innováció hatása alatt állandóan módosulnia kell.

A tudomány és technikai fejlődés lesz az a fő tényező, amely a társadalmi élet változásait meghatározza. Így jön létre az a fejlődés, amely az embert közvetlenül körülvevő tárgyi környezet gyorsuló változásán alapszik. A tárgyi környezet aktív megújulása az emberek társadalmi kapcsolatainak gyorsuló átalakulásához vezet el. A technogén civilizációban a tudományos-műszaki fejlődés állandóan megváltoztatja az érintkezés típusait és az emberek közötti kommunikáció formáit; egy nemzedék élete folyamán a társadalmi kapcsolatok rendszere, az érték szerinti és a célorientált struktúra, a tevékenységtípusok és eszközök radikálisan átalakulhatnak.

A technogén civilizáció megszületését a tradicionális kultúra mutációjának sora készítette elő. Ezek közül az első az antikvitás korában ment végbe, s az antik poliszkultúrával volt kapcsolatban, amely, bár a tradicionális társadalmakhoz tartozott, mégis sajátos változata volt annak. A polisz civilizációs találmányok sokaságát idézte elő, de a jövőbeli fejlődés legfontosabb feltétele a társadalmi viszonyok demokratikus szabályozásának elméleti tudománya és tapasztalata volt.

A hagyományos kultúrák közül, amelyek közreműködtek a technogén kultúra létrehozásában, a második jelentékeny változat a keresztény tradíció. Ennek felfogása - az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, az emberisten, Krisztus szeretetre tanít, az emberi értelem az isteninek kis másolata - lehetővé teszi az isteni teremtés értelmének felfogását, megértését.

A technogén civilizáció rendszerét az antik és a keresztény kulturális hagyomány eredményeinek a reneszánsz korban megszületett szintézise és ezen eszmék továbbfejlődése a reformáció és a felvilágosodás korában alakította ki.

A maguk összességében ezek a termelést és a civilizáció dinamikáját meghatározó, életet irányító elvekként működtek. A legjelentősebb értékekként a következőket lehet kiemelni: az ember mint tevékeny lény, aki a maga alakító tevékenységében szemben áll a világgal; a tevékenység mint kreatív innovatív folyamat, amely a külső világ objektumainak átalakítására irányul és amely biztosítja az embernek az objektumok feletti hatalmát; a természet mint a törvényszerűen elrendezett objektum-mező, amely az átalakító tevékenység anyaga és forrása; az aktív, öntevékeny személyiség értéke; az innováció és fejlődés értéke; a tudományos racionalitás értéke. ¹

Mi, akik technogén kultúrában élünk, hozzászoktunk ezen értékekhez, s úgy fogjuk fel ezeket, mint a társadalmi fejlődés alapját és ideálját. De a tradicionális társadalom embere számára ezek egyáltalán nem lennének ideálok. Ellenkezőleg, semmikor sem tekintenék azokat értéknek.

A tradicionális kultúrában a külső objektumok és körülmények átalakítására irányuló tevékenységet egyáltalán nem tekintik emberi rendeltetésűnek.

Ott az emberi aktivitás vektora leggyakrabban nem kifelé, hanem befelé, a szociális környezethez való adaptációt biztosító önkontrollra és önnevelésre irányul. Ott a természetet élő organizmusnak tekintik, s nem pedig személytelen, tárgyi mezőnek, amelyet objektív törvények irányítanak.

Az orosz filozófus és tudós, M. K. Petrov, sajátos gondolatkísérletre tett javaslatot: a tradicionális civilizáció értékrendszerében nevelődött emberre tekintsünk úgy, mint az újeurópai kultúra ideáljára. Külön aláhúzta a kétféle kultúratípusban létező személyiség-felfogás közötti feltűnő különbséget.

Az újeurópai kultúrában és társadalmiságban formálódó individuum nincs merev kapcsolatban a szakmai és társadalmi tapasztalat-átadás családi-korporatív hagyományaival. A tradicionális társadalom emberére úgy tekint, mint a hanyatló európai emberre, akibe gyerekkorától sulykolják a gondolatot, hogy bármivé válhat. Amikor pedig az európai ember felnő, specializált tevékenységbe záratik, élete végéig csalódott ember marad, aki megvalósíthatatlan remények hordozója, haragot és irigységet érez a körülötte lévők iránt, akik szerinte éppen azzal foglalkoznak, amit szerinte maga jobban el tudott volna végezni. Sem fiatalkorában, sem felnőtt éveiben az európai ember nem ismeri életének tájékozódási pontjait, nincs abban az állapotban, hogy annak célját megértse, meggondolatlanul hányódik egyik tevékenységtől a másikig, egész életében valamit birtokba vesz... Ahogy az állatok mondják: papagáj vagyok, vidra vagyok, krokodil vagyok, úgy az európai ember azt mondja: személyiség vagyok. Ez az ő toteme.

Lehet, hogy ezért a személyiség az európai ember legérzékenyebb és legsérülékenyebb pontja. "Ha simogatjuk és becézzük, s lehetőség szerint társai jelenlétében személyiségnek nevezzük őt, akkor az európai ember a szemünk láttára kezd a hiúságtól és a büszkeségtől hízni. Ha esetleg bírálod őt - harc nélkül nem úszod meg. Ezért az európaiak hol békében élnek, amikor vég nélkül győzködik egymást arról, hogy ők személyiségek, hol meg veszekednek és vitatkoznak, amikor ezt megunják."²

Nemcsak azért vettük át ezt a hosszú idézetet, mert M. K. Petrov egyedi kutatási eredménye a maga nemében jobban, mintegy kívülről nézve - a tradicionális kultúra embertípusának szemszögéből - mutatja meg önmagunkat, értékeinket, hanem mert megismerjük a tradicionalizmus mentalitását, világfelfogásának azokat a módjait, amelyeken a civilizáció hagyományos típusa alapszik.

De a gondolatkísérletet lehet tovább is folytatni, ha a viszonyítási rendszert kicseréljük, s a tradicionális kultúra értékeire a technogén kultúra emberének szemével nézünk. Akkor a tradicionális társadalmi ember kötődését a szigorúan meghatározott, konzervatív módon újratermelődött tevékenységfajtákhoz és a születésétől haláláig érvényes merev kapcsolatát bizonyos korporációhoz, klánhoz vagy kaszthoz az újeurópai kultúrában nevelődött ember úgy fogja értelmezni, mint a szabadság hiányának jelét, a választás lehetetlenségét, mint mikor a személyiség feloldódik a korporatív viszonyokban, elfojtván az emberben az alkotó, individuális csírákat.

A technogén kultúra ideálja a szuverén személyiség fejlődése, s itt ehhez objektív előfeltételek alakulnak ki, amennyiben az individuum nem forrott össze valamilyen konkrét korporációval, képes lehet alkalmazkodva felépíteni más emberekhez fűződő kapcsolatait, s ezzel belekapcsolódik a legkülönbözőbb társas közösségekbe.

Az európai és az észak-amerikai történelmi gyakorlat azt mutatja, hogy a személyes szabadság-ideál megvalósításához a demokrácia teremti meg a legjobb feltételeket. A 20. századi fejlett technogén társadalmak az elvrendszerükbe beveszik az emberi jogokat, és elsődleges, prioritást élvező értékké teszik meg.

Napjainkban a technogén civilizáció jövője új távlatra tett szert. Általa az emberiség számos olyan eredmény birtokába jutott, amely javította életminőségét és ezáltal vonzóvá lett a hagyományos társadalmak számára. De számtalan globális krízist is eredményezett, amelyek magának az emberiségnek a létét fenyegették. Ebben az összefüggésben vetődik fel a civilizációs fejlődés új útkeresése. A modern világban a tudományos-technikai forradalom hatására fokozatosan elveszíti jelentőségét a "kapitalizmus-kommunizmus", "Észak-Dél", sőt "Kelet-Nyugat" dichotómiája is. Mind gyakrabban és határozottabban előtérbe kerül a technológia és a társadalmi berendezkedés két rendszerének különbözősége, ahogyan az ipari (néhány esetben az agrár-ipari) és a posztindusztriális, "információs" civilizációban mutatkozik meg.

Felvetődik a kérdés: a civilizációs fejlődés melyik típusához lehet sorolni a jövő posztindusztriális társadalmát? Folytatása-e az vajon a technogén civilizációnak, vagy valamely új elvű fejlődési típus jelenik meg általa? A kérdésekre adott válasz már benne van a posztindusztriális társadalom azon értelmezésében, mely szerint arra hivatott, hogy kiutat találjon a technogén civilizáció által előidézett krízisekből. (Ez lehet ökológiai, antropológiai jellegű stb.)

A krízisekből való kilábalás és a biztonságos és stabil fejlődés új stratégiájának kidolgozása feltételezi, hogy a technogén kultúra mentalitását és értékeit átalakítják - felülvizsgálva az ember természethez való viszonyának stratégiáját, az új hatalom- és uralomfelfogást, az objektumok erőszakos átalakításán alapuló tevékenységfogalmat. Ha ezeket a körülményeket figyelembe vesszük, akkor az információs, posztindusztriális társadalomba való átmenet úgy jelenik meg, mint az új típusú civilizációs fejlődés kezdeti szakasza. Ebben az értelemben a posztindusztriális társadalmat poszttechnogén társadalomnak lehet tekinteni. Nem lehet csodálkozni, hogy az indusztriális és posztindusztriális társadalom közötti különbség lényegi természetű, átfogja az egész normatív-szabályozó szférát, a hatalmi viszonyok természetét, a hagyományokat és értékeket, az emberi magatartás hivatalos és mindennapi módozatait.

Az új típusú civilizáció megjelenése nem azt jelenti, hogy az azt megelőző típusok azonnal eltűnnek. Ellenkezőleg, megmaradnak a különböző konkrét társadalomtípusok sokféleségében, amelyek együtt léteznek és egymással kölcsönhatásban vannak. Feltételezhető, hogy a posztindusztriális civilizáció kialakulása mellett és vele egy időben fognak létezni a technogén, indusztriális társadalmak, valamint a tradicionális civilizáció lényegi vonásait megőrző országok. Mindezek a társadalomtípusok kölcsönösen hatni fognak egymásra.³

Ezáltal igen bonyolulttá lesz az emberi világkép. Nem lesz homogén, ahogyan ez a lineáris történelmi fejlődés-paradigmában megjelenik, ellenkezőleg, megerősödik annak heterogén volta, s ez az emberiség elé új történelmi problémák egész sorát állítja.

Figyelembe véve a civilizációs fejlődés jelzett sajátosságait, szerintünk célszerű végiggondolni a demokrácia jövőjének kérdését.

II.

A történelmi fejlődés során a társadalom rendszerszerű felépítése bonyolultabbá lesz. A modern társadalmak többsége nem más, mint nagyszámú elemek (egyének, társadalmi erők, struktúrák, intézmények) kölcsönhatásának bonyolult sokszámú rendszerei. Azért, hogy egy ilyen rendszer normálisan működjön, a rendszernek stabilnak kell lennie, és biztosítania kell a társadalmi rendszer teljességét, elengedhetetlen magának a tárgy bonyolultságának és a társadalmi élet szabályozásának megfelelő szervezeti forma. Ilyen módszert, illetve rendszert dolgoztak ki a nyugati civilizáció kialakításának folyamatában, s ezt nevezték el demokráciának. A demokrácia tisztán civilizációs találmány, olyan társadalmi eszköz, amely abban a pillanatban keletkezik, amikor az ember az ősközösségi és a barbár állapottól eltávolodva elérkezik az élet sajátos, civilizált formájához. Hasonló találmányok nemcsak a tudomány és technika világában, hanem a társadalmi viszonyok szervezésének szintjén is lehetségesek. Ebben az értelemben a társadalom életében megjelenő demokratikus szervezeti formák teljes mértékben összevethetők, összehasonlíthatók a tűz felfedezésével, a kerék vagy a modern számítógépek feltalálásával.

A demokrácia hosszú fejlődési utat járt be, mielőtt jelenlegi formáját és tartalmát elnyerte volna - ahogyan a társadalmi viszonyok szervezésének gondolata és alapelve, ez is az ókorban született meg és formálódott ki. Erre az ismert tényre érdemes emlékezni azért, hogy a demokrácia megjelenésének "természettörténeti" jellegzetességét aláhúzzuk. Létrejötte nem véletlenszerű, hanem törvényszerű, következménye és terméke annak, hogy az egyének társadalmi kapcsolatai bonyolulttá váltak, és követelmény lett érdekeik sokféleségének egyeztetése és egyensúlyba hozása.

A régi földművelő civilizációk elég egyszerű, primitív társadalmi szervezeti formával rendelkeztek. A társadalom faluközösségekből állt, amelyek a közösségi élet elsődleges sejtjei voltak. Felépítésük szerint egyfélék voltak, kevésbé függtek egymástól, ami lehetővé tette, hogy a legegyszerűbb módon intézzék a közösség ügyeit - a tekintélyelvű - despotikus irányítás által (az ősközösségi önirányítás keretei között). Az első pillantásra paradox a kapcsolat a közösségeken belüli (a közösség tagjainak gyűlése lesz a belső problémák megoldásának fő intézménye) kvázi demokratikus élet és a despotikus, centralizált irányítás között. Ezt az magyarázza, hogy a kiinduló közösségi sejtek egyfélék voltak, amelyek fokozatosan állami agglomerációba tömörültek.

A rendszerszerű megközelítési szempont, ahol az egyesülés ilyen módja az egyszerű rendszerek jellemzője, ahol a kezdeti, egymással nem szoros kapcsolatban lévő elemek szerveződnek egésszé egy egységes centrumba, amelyet autoriter módon irányítanak az elemi egységek. (A kölcsönhatásnak ezt a módját Hegel "mechanizmus"-nak nevezte.) De már a civilizációs fejlődés hagyományos típusú keretei között is kialakul a társadalmi élet új rendszerű irányításának előképe és mintaképe. A tradicionális társadalom sajátos mutációja következik be, amelynek folyamán az antik polisz, az iparos-kereskedő életformára támaszkodó városállam születik meg.

A munka és a piaci cserekereskedelem kettéválása következtében a kiinduló társadalmi sejtek, az elszigeteltségüket fokozatosan leküzdő közösségek között különbségek jönnek létre. A polisz kialakulásának folyamatában ezek a közösségek átalakulnak, és egy egységes állam keretei között kezdik képviselni az állampolgárok különböző rétegeinek érdekeit. Az érdekek különbözőségét figyelembe vevő irányító rendszerre lett igény. Az antik polisz az adott típusú társadalom első történelmi formája volt. A demokrácia és a piac olyan formák, amelyek szuverén egyének és csoportok érdekeinek társadalmi kölcsönhatásaként határozták meg önmagukat. A szuverén egyének és csoportok közös céljaikat külső kényszer, erőszak nélkül érték el. Az egyének és csoportok közötti kölcsönösségre a jó szándékú együttműködés a jellemző, amely az együttes társadalmi cselekvést akarja koordinálni és megvalósítani. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy a demokrácia ezen első történelmi tapasztalatában annak hatóköre erősen korlátozott volt, csak a szabad polgárra vonatkozott, s a rabszolgákat mint sajátos réteget nem érintette.

A demokrácia olyan fejlődő társadalmi intézmény, amely szakaszok és átalakulások számos szintjén áthalad. Megtestesíti a tradicionális társadalomból a technogén civilizációba való átmenetet, s így a demokratikus társadalom sokféle típusát hozza létre. Attól a naiv hittől, hogy a nép önmaga uralkodhat és irányíthat, a demokrácia eljutott a lényegi elemek - a polgári társadalom és az emberi jogok intézményének - kialakításáig.

A demokrácia kezdetét jelentő "népuralom" eszméje a nyugati civilizáció történelmi fejlődése során a társadalmi élet irányításának számtalan olyan értékét és eszközét hozta létre, mint például a többségi uralom, hatalommegosztás, törvényi hegemónia, emberi jogok, a polgári egyenlőség stb., amelyek a társadalmi élet demokratikus formáit és a társadalomirányítást jellemzik.

De kétségkívül a demokratikus gondolkodásnak és cselekvésnek a legvonzóbb vonása a demokráciára jellemző társadalmi érdekegyensúly keresése - nem csupán a társadalmi csoportok és rétegek, hanem a sokféle egyéni, személyes érdek szintjén is. Minden tökéletlensége és törékenysége mellett az emberi együttműködés és együttélés demokratikus elvei és jogai az emberi alkotótevékenység csúcsát, s a társadalmi élet legvonzóbb formáját jelentik. (Nem véletlen, hogy sok despota és türannosz azt állította, hogy ő is demokrata.)

Az elmondottakból egyáltalán nem az következik, hogy a demokrácia minden gyengeség és probléma híján van, hogy az maga a végső tökéletesség. Ellenkezőleg, a demokráciát manapság szigorú kritikának vetik alá. Számtalan szemrehányást és neheztelést kap, amelyeket nem lehet azzal elhessegetni, hogy az emberiség eddig ennél jobbat nem talált fel. Ha megpróbálunk a számtalan szemrehányásból és neheztelésből valami általános következtetésre jutni, azt a következő nézettel lehet megalapozni.

A demokrácia mint modern nyugati társadalmi gyakorlat "mindörökre" politikai rendszerré, gépezetté változott, amelynek fő értéke és prioritása nem a szabad választás, hanem az, hogy a társadalmi közmegegyezés elérésének nevében az egyén aláveti magát a társadalmi élet normáinak és szabályainak. A szabadság közvetlen alternatívája a rend - ugyanakkor a törvénynek, általában a normatív alaptételnek való alávetettséget nemcsak a szabadság alternatívájának tekintik, hanem a szabadság lényegi jellemzőjének is része lesz. A demokratikus rendben a hatalom nem a legmagasabb rendű érték. A tekintélyuralmi rendszerekre jellemző hatalomkultuszt felváltja a normatívák hatalma, a jogszuverenitás, amit helyesen neveznek a demokrácia legmagasabb rendű eredményének. De az ilyen értékváltás eredménye paradox, váratlan: ebben az esetben nem az egyének irányítják sorsukat, hanem a civilizáció irányítja az ő sorsukat, diktálva nekik az élet- és magatartásszabályokat. Ami a szabadságot illeti, a demokrácia a másként gondolkodás, a teoretizálás szabadságfogalmához vezet el, amely, ha figyelmesen vesszük szemügyre, az ideologizálás és a kötelesség szabadsága.

A demokratikus életrend jellemzéséből két momentumot ki kell emelni. Először is: az ember megvalósítja gyakorlati jelentőségű választásait, de nem éli át ezeket igazán választási helyzetként, hiszen azok rendszerint nélkülözik a morális erőfeszítést. Másodszor: a szabadságot felváltó rend ugyanúgy, mint az anyagi haszonra törekvő igyekezet, standardizálásra szorul, s ez minél inkább kitölti a személyiség mindennapi életét, annál magasabb szintű és szilárdabb lesz a társadalmi rend.

A demokrácia, pontosabban a demokratikus renden alapuló civilizáció kritikájának analízisére liberál-konzervatív alapállásból Tocqueville vállalkozott, majd azt Durkheim és Manheim, Weber és modern követői magukévá tették és továbbfejlesztették. Ez az elemzés konceptuális jellegű, és ezért nem lehet ezt megkerülni a demokrácia s az általa létrehozott nyugati civilizáció történelmi távlatainak megvitatásában. Valójában a politikai szféra keretei közül kilépő demokrácia-kritika a technogén társadalom civilizációs alapjainak kritikájába fordul át. Nem ebben van-e Fukuyamának a történelem végéről szóló végkövetkeztetésének pozitív értelme, amelyet a liberális demokrácia dicsőítésével kapcsol össze?

Minden hiányossága és tökéletlensége ellenére a demokrácia a tekintélyuralom és totalitarizmus bármely formájának antitézise és alternatívája. Ez utóbbiak eredményezik a hosszú ideig tartó dominanciájuk idején a társadalmi élet uniformizálását, a társadalmi fejlődéshez elengedhetetlen alrendszerek, struktúrák és intézmények elsorvadását. A demokráciáról, mint bármely más civilizációs eredményről való lemondás az életminőség rosszabbodását hozza magával. Igaz, hogy még napjainkban is lehet számítógép, modern technológia és demokrácia nélkül élni, de közben létrejönnek a további civilizációs fejlődés legyőzhetetlen akadályai, s a társadalom a maga legalacsonyabb szintjére süllyed vissza.

Ahogyan a történelmi tapasztalat mutatta, a társadalom fejlődése demokratikus és totalitárius alapon egyaránt lehetséges. (Ez utóbbira példa lehet a Szovjetunió és a náci Németország iparosítása.) Félretéve az olyan kérdéseket, mint például hogy ennek árát a társadalomnak kell megfizetnie, illetve hogy a gazdasági növekedés torz jellegű lesz, jegyezzük meg azt, hogy a posztindusztriális fejlődés (amelynek megoldása az információs társadalom) elvileg lehetetlen a totalitárius életrend keretei között. Az információs civilizáció csupán az információ szabad cseréje és nyitottság esetén lehetséges (a társadalom minden tagja hozzá kell hogy jusson az információhoz), azaz a demokratikus társadalom feltételei közepette. A totalitárius társadalmak zártságuk, az információ feletti kemény ellenőrzés, az ideológiai monopólium és türelmetlenség megléte miatt nem tudnak megfelelni azokban a történelmi kihívásoknak, amely elé a posztindusztriális fejlődés állítja őket. Végeredményben éppen ez a történelmi feladat - hogy megteremtsék az ipari fejlődésből a posztindusztriálisba való átmenet feltételeit - serkentette az 1985-ben a gorbacsovi peresztrojkával elkezdődött modern orosz reformkorszakot. A társadalom és az ország demokratizálódási politikája kísérlet volt a totalitárius rendszer alól való felszabadulásra. A "reformpolitika" nehézségei és kudarcai nem szüntetik meg az orosz társadalom mély demokratikus átalakításának történelmi szükségszerűségét, bár a "demokrácia" terminust az 1991. augusztus után hatalomra került demokraták politikája alaposan lejáratta.

Ugyanakkor a 21. század előestéjén a demokráciával és a világcivilizációval foglalkozó kérdést sokkal tágabb értelemben kell feltenni, számolva az egész modern világ fejlődésében megmutatkozó krízistendenciákkal és jelenségekkel. Milyen úton halad majd a mai gazdag és szegény, keleti és nyugati országokban élő ember, aki az értékek és hagyományok különböző rendszeréhez ragaszkodik? Vajon helyes-e azt feltételezni, hogy a nyugati (technogén) civilizáció egyetemes jellegű, és megfelel valamennyi kultúra és nép számára, és hogy elegendő ezt mintának tekinteni, importálni, beültetni értékeit és intézményeit, hogy azok a népek és országok, amelyek évszázadokon át más civilizációs alapon fejlődtek, be tudjanak lépni a posztindusztriális korszakba és társadalomba. A hétköznapi valóság azt sugallja, hogy az ilyen közvetlen transzformáció aligha lehetséges, és aligha valósulhat meg. A valóságban, ahogyan azt S. Huntington helyesen jegyzi meg, "az iszlám, a konfuciánus, a japán, az indiai, a buddhista és a pravoszláv kultúrákban az olyan nyugati eszmék, mint az individualizmus, liberalizmus, alkotmányosság, emberi jog, egyenlőség, szabadság a törvény hegemóniája, demokrácia, szabad piac, állam és egyház szétválasztása, semmilyen visszhangra nem talál".⁴ Így jutunk el egy mélyebb kutatási problémához: az országok, népek, kultúrák világközösségében megmutatkozó "civilizációs szakadáshoz". Egy olyan dilemma jött létre, amelyet napjainkban sok, a 21. század küszöbén meglévő történelmi helyzetet elemző analitikus és futurológus próbál megoldani. Egyesek azt mondják, hogy a modern nyugati társadalom képére és hasonlatosságára meg lehet teremteni az egységes, egyetemes világcivilizációt. Mások sokkal óvatosabban nyilatkoznak; belátható időn belül nem tekintik a civilizációk ilyenfajta "összeolvadását" lehetségesnek és reálisnak. Közülük kinek van igaza?

III.

A civilizációs fejlődés új típusának keresése minden országban előrehalad, különösen a nyugati világban, ahol a technogén civilizáció által okozott krízisjelenségek és problémák miatt komolyan aggódnak. A válság globális jellegű, az emberi létezés - gazdaság, politika, kultúra, ökológia, az egyén antropológiai jellemzői stb. - minden területét érinti. Készülnek a krízisből való kilábalás forgatókönyvei, "új világrend" felépítésével akarják azt legyőzni. Ha félretesszük az elkerülhetetlen (a nukleáris vagy ökológiai katasztrófa miatti) "világvégével" kapcsolatos eszkatológikus és apokaliptikus prognózisokat, akkor a vita tárgya a belátható jövő két szélsőséges verziója, két forgatókönyve lehet.

Az első változatot sok futurológus (de nem csak ők) osztja. Abból indulnak ki, hogy az országok között a földgolyó nyersanyagaiért folytatott küzdelem kiéleződik a katasztrofális kimerülés idején. Az adott változat híveinek véleménye szerint ezen küzdelem elkerülhetetlen eredménye az lesz, hogy a földgolyó egészén olyan államcsoportok jönnek létre, amelyek az életminőséget tekintve lényegileg különböznek egymástól. A középpontban napjainkban a "hetek" vannak, ebbe a körbe akarnak bekerülni Kína és az ázsiai térség dinamikusan fejlődő országai ("tigrisek", "arany sárkányok"), majd a viszonylag magas életszínvonalú államok övezete (a "hetekhez" felzárkózó európai közösség államai), azután az alacsonyabb életminőségű államok sora, amelyek az olcsó munkaerő, a nyersanyaglelőhelyek és a nyersanyag-kitermelés forrásaiul szolgálnak.

Lényegében véve ezen forgatókönyv variánsa az "arany milliárd"-koncepció, amely abból a tézisből indul ki, hogy a nyersanyagok globális kimerülésekor a fejlődő országok egyre kevésbé fogják elérni a gazdaságilag fejlett országok színvonalát és életminőségét. Ennek megfelelően csökken az a lehetőségük, hogy a posztindusztriális fejlődés szakaszába lépjenek.

Az ezt a forgatókönyvet megvalósító világrend létrehozása feltételezi a fejlett országok dominanciáját a többi felett. Az első időben a folyamat együtt járhat a nyugati demokrácia és tömegkultúra külsődleges formájának az egyéb országokba való átültetésével. E folyamat reális eredménye lehet, hogy a kulturális hagyományok kiegyenlítődnek, és a történelmileg kialakuló társadalmi közösségek sokfélesége elkorcsosul, ami a demokrácia degenerálódásával jár együtt.

Arról van szó, hogy az emberiség történetében az erősödő globalizáció során (a civilizációk kölcsönös függésében) egyes országoknak a többiek feletti dominanciája képes átalakítani a "kettős standard" már ismert gyakorlatát, és elsikkasztja a demokrácia lényegét a fejlett országokban. A demokratikus formák és intézmények teljes védelmet jelenthetnek az irányítás autoriter módozatai újjászületésének, mert különben a demokratikus formák elveszítik eredeti tartalmukat. Ugyanakkor egyáltalán nem kötelező, hogy a tekintélyuralom nevesítődjék, megvalósulhat ez az anonim "árnyékhatalom" formájában is, amely szűk társadalmi csoportok, klánok, oligarchák érdekeit fejezi ki, s amelyet a társadalmi tudat manipulál (a modern információs eszközök a lehetőségek széles skáláját nyújtják).

A második lehetséges változat, miközben ugyanezt a valóságot és a probléma globális jellegét rögzíti, jövőképében humanista premisszából és megfontolásból indul ki. Ebből a szempontból a posztindusztriális fejlődés forgatókönyve előtérbe hozza az egyenlőtlen fejlődés leküzdésének gondolatát országok és régiók tekintetében. (Az "igazságosság" russeli elve feltételezi, hogy a gyengén fejlett országok felzárkóznak, és minden társadalom kevésbé jómódú rétegei felzárkóznak a magasabb életszínvonalhoz.) A Római klubnak a növekedés korlátairól szóló előadásaival kezdve (70-es évek) a világ civilizációjára vonatkozó ezen alternatív nézetet széles körben elismerték, és sok ország értelmiségi köreiben elterjedt. A technogén civilizáció növekvő válságára adott ezen alternatív válasz lényege, hogy javasolnák bizonyos lényegi korrekciókat a világfejlődés általános stratégiájába bevezetni, például a földgolyó energetikai potenciájának gátlástalan felhasználása helyett az energiatakarékos technológia támogatása; a természetes környezet és források rabló kizsákmányolása helyett minimálisra kell csökkenteni a természet folyamataiba való technikai-technológiai beavatkozást; a termelés és a mindenható gazdaság kiterjesztése helyett a kultúra és a természet megőrzésére kell törekedni, stb.

Röviden összefoglalva: a posztindusztriális fejlődésbe vetett hit és az információs társadalom kiterjesztése a földgolyó egészére nézve kapcsolatban van az anyagi-energetikai igény fokozatos csökkenésével és az információs igény növekedésével. A jövő a "posztmaterialista értékek" civilizációját jelenti.

A civilizációs fejlődés és világrend ezen típusának körvonalai még nem rajzolódtak ki eléggé absztrakt formában. A remény a kultúrák közötti párbeszédre, a kulturális alkotótevékenységre és együttműködés sokféleségére a kozmohumán világnézetű emberekre vonatkozik, akik ráébrednek az életért érzett közös felelősségre, s akik tudják, hogy a földgolyót az egész emberiség "közös otthonává" kell átalakítani. A demokráciát alapnak és az emberiség további fejlődéséhez szükséges egyetlen valós társadalmi előfeltételnek tekintik (eddig egyelőre semmi jobbat nem sikerült sem kigondolni, sem feltalálni). S ehhez megvannak a komoly alapok: amennyiben az élet sokféleségeinek és rendszerszerű integrációjának foka megnő, éppen a társadalmi folyamatok rendezésének demokratikus módját kell kiterjeszteni, nemcsak helyi és regionális szinten, hanem a földgolyó egészén. A demokráciára vár, hogy az új feltételek között találja meg az új fejlődési utat: legyen eszköze a különféle emberi érdekek egyeztetésénél egyszerre három szinten: egyéni, társadalmi csoportok és államok közötti közösségek szintjén - figyelembe véve a nemzeti érdekeket és a népek kulturális hagyományait.

A civilizáció bírálata olyan alap, amelyen az nyugszik, amelyet régóta igazgat. A szokott módon elkezdték keresni a tökéletlenségének és fogyatékosságának okait a társadalmi berendezkedésben, a civilizáció és kultúra, gazdaság, politika közötti diszharmonikus viszonyban. Ezek mellett az ok mélyebben van - a világ civilizációs felépítésében. A világcivilizáció sorsának van egy metafizikus rétege, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha a modern civilizációs válság gyökeréig akarunk hatolni.

Ami ezen krízis minket érintő társadalmi aspektusát illeti, külön figyelmet érdemel a "posztmaterialista értékű társadalom" eszméje, amely mintha a technogén (beleértve az "információst" is) társadalom felváltására érkezne. Sok értelmiségi - a "haladó" nyugatiak, nem csak az "elmaradott" Kínaiak vagy oroszok is - a technogén civilizáció globális kríziséből a kiutat abban látják, hogy meg kell szabadulni a gazdaság és politika diktatúrájától, és meg kell szilárdítani az erkölcsi alapokat s az etikai irányelveket, melyet - ahogyan ők hangsúlyozzák - nem a múlt és jelen, hanem a jövő határoz meg. A gondolat nem új, de feltétlenül szimptóma értékű és termékeny, amennyiben lehetővé teszi, hogy az kilépjen a megszokott elképzelések és kelendő magyarázatok keretei közül. A megfontolás alapjául elöljáróban jegyezzünk meg két fontos momentumot.

Először is, nem kell reménykedni az etikai hatalom mindenhatóságában, nem kell engedni annak az illúziónak (utópiának), hogy a világot az "új erkölcsiség" menti meg. Mint ismeretes, a keresztény morál, amely a modern nyugati civilizáció legmagasabb rendű eredménye, lelkipásztoraik és híveik minden erőfeszítése ellenére, nem tette civilizációját emberibbé, kevésbé "esztelenné", mint mondjuk a más hitet valló keleti országok és népek civilizációi.

Ellenkezőleg egyenesen ellentétes függés figyelhető meg: minél gazdagabb egy civilizáció, annál alacsonyabb az erkölcse, és még esztelenebbül viseli magát az emberi világ (a 20. században az emberség történelmében a két legpusztítóbb és legembertelenebb háború ment végbe, és ezt éppen a "Nyugat" inspirálta) általa létrehozott technogén civilizáció legmagasabb szintű eredményességének pillanatában. Nem lehet tudni, hogy még milyen erkölcsi imperatívuszokat és etikai irányelveket fedez fel az emberiség a keresztény értékek és erények mellett, illetve azok felváltására, hogy a világ a segítségükkel jobb, az ember pedig boldogabb legyen.

Másodszor, el kell ismerni a globalizmus (bármely, beleértve a "demokratikus-liberális", valamint "fundamentális" formájában) módszertanának tökéletlenségét azért, hogy annak alapján ki lehessen dolgozni, meg lehessen határozni a modern világfejlődés optimális modelljét. Ezért a válságproblémák globális vizsgálatától át kell térni a világcivilizáció és történetileg kialakult alapok paradigma szerinti kritikájához, analíziséhez. Ha a világcivilizáció az eredményeinek csúcsán oda jutott el, hogy semmiféle garantált jövő nem létezik, hogy, ellenkezőleg, bekövetkezett a megszűnés valós veszélye, a történelem vége, akkor, az ismert fordulattal, maga Isten parancsolta, hogy földi képviselőinek el kell azon gondolkodniuk, hogy miért ilyen az események fejlődésének menete, és a befejezés miért ilyen lett. A nem nyugati civilizációk számára (részben Oroszországnak is) elkerülhetetlenül szükséges, hogy hátra se nézve igyekezzen utolérni a sikeres Nyugatot, hogy megszabaduljon az "évszázados elmaradottság" szindrómájától a világcivilizációba való bekapcsolódás segítségével, s hogy megértse, milyen lesz a beköszöntő 21. században a civilizált világ.

A jelenkori emberiség learatja gyümölcsét a kezdetektől meglévő egyensúlyhiánynak, amely megvolt az ember és a világ, valamint önmaga mint annak szubjektuma közötti instrumentális (technikai-technológiai) és szerkezeti viszony vonatkozásában. A technogén civilizáció alapját a világhoz való igen komoly instrumentális viszony jelenti, azaz benne minden létező az egyéni túlélés ("uralom") eszközévé lesz.

Egyfelől az instrumentális alap érvényesül az organizmikussal szemben, másrészt az individualisztikus kiinduló pont a nembeli felett - ez a technogén, civilizációs "érme" két oldala. Ezek az általa létrehozott életrend és társadalom támasztékai, ha a számtalan részlettől elvonatkoztatunk, akkor meglátjuk, hogy társadalmának lényege, hogy a természet agresszív módon, technikai szempontból alárendelődik az egyéni túlélés szempontjának, és az ember által manipulált nem ellenőrzött következmények és társadalmi rémképek jönnek létre. A környező világ a magánérdekeknek rendelődik alá, s ennek az élővilág maradék része látja kárát. Világfelfogásának ez az alfája és ómegája, s ennek megfelelően alakította ki társadalomgépezetét és intézményrendszerét.

Az ember által kigondolt, vitathatatlanul a technikának és technológiának köszönhető értékek és eszközök sokasága felhalmozódik és tökéletesedik, de ez egyáltalán nem paradoxon, egyáltalán nem könnyíti meg, nem csökkenti, hanem ellenkezőleg: növeli, felerősíti az ember elnyomását és elidegenedését. A modern civilizáció megoldatlan dilemmája és gondja, melyet Erich Fromm pontosan fogalmazott meg: "Létezni vagy birtokolni?" Egyre kevesebb az olyan ember, aki a piacon Szókratészhez hasonlóan így kiált fel: "Milyen sok itt a számomra fölösleges holmi!"

Az anyagi javak kedvéért az emberek szívesen feláldozzák természetes, természeti, lelki tulajdonságaikat (kultúra helyett a test és a lélek kultuszát választják, a temperamentum és szenvedély helyét a művészet és politika színpadán átveszi a hisztéria). A technogén civilizáció felépítése olyan, hogy az anyagi (javak) gyarapodás majdnem automatikusan együtt jár a lelki veszteséggel. A lélek az "élet élete" (Goethe), és a születő és eltűnő lelki létezőkből kialakul az emberi nem élete, amennyiben a tiszta élet eltűnik, s azt felcserélik és felváltják anyagi természetű jelekkel és szimbólumokkal.

Így nem a korrekcióról van szó, hanem az adott civilizációs fejlődési típus, az emberi létezés és tevékenység egész stratégiájának a felülvizsgálatáról. A nyugati civilizáció paradigmaszerű kritikája nem öncél, hanem elengedhetetlen összetevője arra a kérdésre vonatkozó konkrét válaszkeresésnek, amely az adott cikk címében elhangzott. Milyenek a világcivilizációk fejlődésének reális távlatai egy olyan helyzetben, amikor a civilizációs válság az egész emberiség gondja lett? S milyen szerepet játszhat (kell hogy játsszon) a demokrácia ezen krízis megoldásában?

IV.

Kezdjük a helyzettel: a 21. század és az új évezred küszöbén a civilizált világrend két alaptípusának - a tradicionális és technogén társadalomnak a szembenállása nemcsak megmarad, hanem ki is éleződik. A szokás szerint Kelethez és Délhez sorolt sok ország és egész régiók azzal vannak elfoglalva, hogy a maguk tradicionális alapjaikat és értékeiket újjáélesszék, s eközben az emberi létezés és együttélés kollektív, közösségi formáit részesítik előnyben. A hatalom, mint korábban, a legmagasabb rendű érték marad, és ez megmutatkozik a társadalmi életet autoriter jellegű megszervezésében. A hagyományőrző társadalomtól eltérően a nyugati civilizáció új technikai és technológiai megoldásokat, új nyersanyagforrásokat és szervezeti formákat keres, s továbbra is előtérbe helyezi az individualitást, a személyiséget. A hatalom mint olyan megszűnt a legmagasabb rendű értéknek lenni, a társadalom stabilitását pedig a demokratikus irányítás biztosítja.

De ez a szembenállás dinamikus jellegű. A posztindusztriális fejlődési szakaszba belépő nyugati ipari civilizáció nagyarányú technikai-technológiai fejlődésének eredményeként megerősödött az "új Európa-centrizmus" hatása és nyomása a földgolyó egyéb térségeire. Sok nem nyugati ország és egész régiók, amikor ráléptek a követő civilizációs útra, érzékelhető eredményeket értek el, a nyugati technikai-technológiai eredmények elsajátításában, ugyanakkor, általában hűek maradnak a társadalmi élet régi, hagyományos szervezeti formáihoz. A kérdés: "Autokrácia vagy demokrácia?", számukra nem időszerű. Amikor ezekben az országokban megpróbálják demokratizálni a rendszert és az életet, leggyakrabban kívülről kölcsönzött mechanizmusokat és intézményeket honosítottak meg (a hatalommegosztás, parlamentarizmus stb.), de nem érintették a társadalmi élet alappilléreit és a lakosság mentalitását. A piacgazdaságra való áttérés nem azonos a demokratizálással, a konkurenciát eltűrő gazdaságot pedig elég szeszélyes módon, de össze lehet egyeztetni a társadalmi berendezkedés különböző formáival, beleértve az oligarchikus rendet, a despotizmust és a fasizmust is.

A leírt, legáltalánosabb helyzet sok metodológiai jellegű nehézséget támaszt. Legkevesebb két szélsőséggel kell számolni, és azokat kell átgondolni. Egyrészt le kell számolni a társadalmi fejlődésről szóló leegyszerűsített egyenes vonalú elképzelésekkel, amelyek a modernizáció és veszternizáció folyamatainak azonosításával vannak kapcsolatban, s amelyek valamennyi nem nyugati társadalmat, beleértve Oroszországot is, a nyugati etalonhoz hasonlítják. Erre a szélsőséges véleményre született az a válasz, amely a civilizációk pluralizmusának jelenségét abszolutizálja, egészen az általános emberi távlatok és értékek tagadásáig.

A feladat, hogy a két, történelmileg kialakult, a tudatban és a társadalmi gyakorlatban domináló civilizációs paradigma új, alkotó jellegű szintézise megvalósuljon.

Egyebek között tudatosítani kell, hogy a posztindusztriális ("információs") társadalom általános emberi távlata nélkülözi az uniformizáltságot, nem teszi a világot kulturális szempontból jellegtelenné, és a többi népet nem kárhoztatja arra, hogy a nyugat passzív utánzója legyen. Csak egész bolygót átfogó közös tevékenység adhat a jövőbeni információs társadalomnak civilizált szociokulturálisan sokféle arculatot. Láthatóan az alternatívák sokfélesége nemcsak lehetséges, hanem elkerülhetetlen is az egész emberiség számára, hogy megőrizze magát a közelgő globális gondok és kihívások színe előtt. Ez a valós helyzet, amelyben a civilizált világnak meg kell találni a megoldást a létét fenyegető problémákra. Egyet lehet érteni S. Huntington következtetésével, hogy a belátható jövőben nem jön létre egyetlen univerzális civilizáció. Ellenkezőleg, a világ egymástól eltérő civilizációkból fog állni, s mindegyiknek meg kell tanulnia együtt élni az összes többivel.

Egyetértve ezzel az állítással, mi más perspektívában tekintjük át a civilizációk együttműködésének elveit. Az új század határán a civilizációs törést nemcsak abból a szempontból kiindulva kell átgondolni, hogy konstatáljuk a kétpólusú világ többpólusúvá válását, hanem azt látni kell, hogy a fejlődés alapvonása megváltozik, amikor a tradicionális és technogén társadalmak mellett kialakul a posztindusztriális társadalom. A fejlődés ezen feltételei közepette a modernizáció új típusai is kialakulnak. Ez a skála gazdagodik. A történészek és politológusok ismerik a követő modernizációt, ezt egyéb típussal is ki lehet egészíteni. Ez utóbbi jellemző a poszttechnogén fejlődés felé mutató átmenete, amely egyaránt megtalálható a technogén és a tradicionalizmus lényegi vonásait megőrző társadalmakban is.

A fejlett nyugati országok, amelyek a 70-es, 80-as évek tudományos-technikai forradalmában és az ennek megfelelő társadalmi változások során kialakították a posztindusztriális fejlődéshez szükséges elengedhetetlen számos előfeltételt (energiatakarékos és természetet védő technológia, társadalmilag meghatározott gazdaság, emberi jogok stb.), mégsem formálhatnak igényt a fenntartás nélküli vezető szerepre. Előttük áll a szellemi reform bonyolult útja, hogy eljussanak "posztmaterialista értékeket" valló civilizációba. Hasonlóan ahhoz, ahogy a kapitalizmus és az indusztrializmus "szelleme" nem tudott volna létrejönni és megerősödni a tudat reformációja nélkül, amelyet a protestantizmust vitt véghez, ugyanúgy a posztindusztrializmus szellemisége nem fog tudni megerősödni a modern emberség tudatában végbemenő lényegi változások nélkül. Az új feltételek közepette az igazi demokratikus politika mértékegysége az emberek, társadalmi csoportok, elitek, kormányok azon képessége és készsége, hogy a földgolyó és az egész emberiség szerteágazó érdekeinek figyelembe vételével gondolkodjanak és cselekedjenek.

Így a Nyugati és Keleti sajátos civilizáció konvergenciájáról lehet szó, amelyek eredményeképpen több mint valószínű, hogy egy nem egységes, az egész bolygót átfogó civilizáció, hanem a civilizációk sajátos konföderációja jön létre. Itt most nem érintjük, hogy hogyan fog ez létrejönni, hogy a "konvergens" létezésnek és együttműködésnek milyen stádiumai és szakaszai lesznek, csak a fő sajátosságokra és ezen világfolyamat összetevőire utalunk. Ez nem más, mint a kultúrák közötti párbeszéd, az értékek kölcsönös befogadása és cseréje, napjainkban ez nem ekvivalens - éles szociokulturális gondok és konfliktusok születnek. Sok idő szükséges ahhoz, hogy egyrészt kiküszöböljük a nyugati technogén kultúrából a szociokulturális hegemonizmust, amely nem számol a keleti civilizációk értékeinek és eredményeinek különleges sajátosságával, másrészt, hogy leküzdjék a nem nyugati országok és társadalmak szeparatív elzárkózását és a nyugati civilizáció eredményei és értékei iránti közömbösséget.

A kultúrák egyenjogúságát elismerő dialógus kétszeresen is hasznos lesz a nyugati civilizációnak. Először is kikerül a szociokulturális önelégültség és önhittség a nyugati kultúrából, amely a világnak nemcsak magas szintű értékeket, hanem mindenféle árut, kvázi értéket is adott. Másodszor: megmarad a nyugati világ kulturális sokszínűsége, amelyen belül érzékelhetően megjelenik például az amerikai tömegkultúra expanziója iránt tanúsított ellenállás. Vajon kell-e bizonyítani, hogy a kultúrák, a racionalitás két formájának: a nyugati intellektualizmusnak és a keleti főleg esztétikai jellegzetességűnek a szembenállásából és összefonódásából, gazdagodni fognak?

Ma már a tradicionális keleti kultúrák világáról és értékeiről szóló elképzelések váratlan visszhangra lelnek a nyugati racionalitásban, amely korábban tagadta azokat. Így a hagyományos kultúrákra jellemző organizmus-korporatív természetfelfogás váratlan módon összhangba kerül azokkal a modern természettudományos elképzelésekkel, amelyek az embert körülvevő környezettel mint sajátos ökorendszerrel foglalkoznak, amely egy egységes organizmus (bioszféra) sajátosságaival rendelkeznek. Egyre időszerűbb az erőszakmentes cselekvés stratégiája, annak arányában, ahogy a tudományos és technológiai birtokba vétel tárgya a bonyolult, önfejlesztő, szinergetikus jellemzőkkel rendelkező rendszer lesz. Az új gondolathoz tartozik az igazság és erkölcs elválaszthatatlanságának eszméje, az erkölcsi ideál, amely a racionális cselekedeteket rendezi, amely másképpen, mint nyugaton, a keleti kultúrákban fejlődött ki, és fokozatosan a technikai fejlődés humanista feltétele lesz.

Mindezek az új világnézetet bemutató eszmék még csak utat vágnak a modern nyugati kultúrában. Még nem vertek gyökeret a tömegek tudatában, csak az értelmiség körében lettek viták tárgyai. A befogadásuk felé induló folyamat elkezdődött, hangsúlyozni kell, hogy éppen a nyugati kulturális hagyomány talaján kialakult intellektuális környezetben formálódnak az új szellemi átalakulás előfeltételei. Ez az átalakulás a kultúrák közötti párbeszéd jövőjének kilátásait meghatározza. A párbeszéd nem lehetséges a kultúrák és civilizációk nyitottsága nélkül, a nyitott társadalom gondolata, mint ismeretes, a társadalmi élet demokratikus szervezeti keretei között alakult ki és szilárdult meg.

A kultúrák konvergenciájáról és a civilizációk konföderációjáról szólva távol vagyunk attól a gondolattól, hogy a despotikus és nem demokratikus országok éppen ezáltal lesznek egyenlőek kilátásaikat és lehetőségeiket tekintve a demokratikus országokkal. A világban tapasztalható tendenciák olyanok, hogy a hagyományos társadalmak modernizációja is felzárkózás az élenjáró országok fejlettségi szintjéhez. Kapcsolatban van a civilizációs eredmények birtokba vételével mind a termelői, mind a társadalmi technológia világában, amelyben a demokratikus rendezés modern formáinak különös jelentősége van. A 20. század második felének tapasztalata azt mutatja, hogy az autoriter és totalitárius rendszerek végeredményben legyőzhetetlen akadályt jelenthetnek a posztindusztriális fejlődés előfeltételeinek kialakításához.

A demokrácia jövője és távlatai a bonyolult problémák olyan körét adják, amelyet az emberiségnek kell megoldani. Egyrészt a történelmi gyakorlat meggyőzően megmutatta (a búcsúzó 20. század különösen jól szemlélteti), hogy a társadalmi rendszer és szabályozás demokratikus elvei a civilizált fejlődés elsődleges formáit jelentik. A demokrácia és liberalizmus eszméi nem véletlenül terjedtek el olyan széles körben a világban, amely eleget szenvedett az autoriter totalitárius, megtorló rendszerektől. Lehet azt is tapasztalni, hogy az emberiség elég történelmi tanulságot kapott, hogy a demokrácia felé forduljon, felhasználva annak elveit és szervezeti formáit az állampolgárok túlnyomó többségének érdekében (demokrácia - a többség, nem a kisebbség hatalma).

Ugyanakkor a demokrácia törékeny és nem elég szilárd, s meghatározott körülmények között a társadalmi feszültség, instabilitás, viszály erősödésének pillanatában démonok és szörnyek születhetnek, olyanféle, mint a fasizmus. A demokráciára épülő civilizáció rendje nem ad védelmi garanciát a despotikus rendszerekkel, a társadalmi konfliktusok nemzetek közötti viszályával és az összeütközéssel szemben. Vannak tényezők és erők, amelyek a körülmények egybeesésekor hatalmasabbak a demokratikus elveknél és társadalmi élet szabályozásának módozatainál. A demokrácia nem panacea, s igen veszélyes annak apologetikája. Vannak a demokrácián belül hiányosságok, ellentmondások, amelyek, ha nem veszik észre időben és nem küszöbölik ki, a társadalmi intézményrendszer válságához vezethetnek el.

A modern nyugati társadalmakban a demokrácia működésének gyakorlata igazolja a demokrácia állandó kritikájának szükségességét. A kritika feltétele tökéletesedésének és továbbfejlődésének. A neokonzervatív hullám és fellángolás az USA, Anglia, Franciaország és más nyugati országok politikai életébe, a liberálisok és konzervatívok közötti küzdelem, hatalomváltásuk s az időszakonként elsimuló ellentét a demokratikus rend erejét és ezzel egyidejű gyengeségét is példázza. A liberális demokrácia válsága a dicsőségének visszáját mutatja, ami történeti korlátozottságának jele. Bizonyítható, hogy a demokrácia képes megbirkózni a konjunkturális gondokkal, de a liberális változatában erőtlennek mutatkozik a nyugati közösségre vonatkozó individualizmus válságmegoldásában. A válság tömegméretekben újratermelődik a fejlődés olyan kevés tiszteletet érdemlő kísérő jelenségeiben, mint az elszigeteltség, szociális igazságtalanság, pazarló fogyasztás, erők és források tékozlása.

A demokráciának fejlődnie kell, új vonásokat és formákat kell találnia. Az új világrend kialakításának feltételei közepette a demokratikus megközelítésmód nem a különböző civilizációk kiegyenlítését jelenti azáltal, hogy az élet demokratikus szervezésének nyugati modelljével szentesítik. Helyette a kultúrák dialógusának hosszú időszakáról, a toleranciáról, a különböző országok és az emberiség életben maradását biztosító közös tevékenységük érdekegyeztetéséről van szó. Csak ebben az esetben kap lehetőséget a F. Fukuyama által közzétett univerzális demokrácia felé mutató átmenet arra, hogy összeegyeztesse az ember érdekeiről való gondoskodást az egész emberi nem életben maradásának érdekével. Így a történelem a teljes jogú egyénéről mond igent. A demokrácia fejlődésében az ilyen hangsúlyáttevődés igen szükséges. Ezt úgy is lehet magyarázni, mint a történelmi fejlődés sajátos szintjét, amely hasonló ahhoz, amikor a fejlődés során például megszületett a hatalom feletti ellenőrzés és a kisebbség érdekvédelmeinek gondolata (hatalommegosztás, törvényes ellenzékiség, szabad sajtó stb.), ahogyan a történelemben formálódtak az emberi jogok gondolata és az azt megvalósító modern jogi és erkölcsi szabályozók.

A szuverén személyiség és az emberi nem védelmi stratégiájának összeötvözése egyelőre csak eszményként jelenik meg, amelynek megvalósításához megfelelő mechanizmus kialakítása szükséges. A jövő kedvező forgatókönyve ennek sikeres megoldásától függ.

Nem a szembenállás, hanem a kultúrák párbeszéde és az országok közötti együttműködés az emberiség megmentésének feltétele, a további fejlődés és haladás garanciája. A demokrácia játszhatja és játszania is kell az ilyen párbeszédhez a kölcsönös megértés és az együttműködéshez szükséges szervező és katalizátor szerepét a történelemben. Ezt értette meg a maga idejében (még a 19. század végén) Konsztantyin Leontyev - nem demokrata és liberális, hanem konzervatív és orosz nacionalista, aki prófétához illő módon modern gondolatot mondott ki: "A modern politikai nacionalizmus mozgalma nem más, mint módosulat a kozmopolita demokratizálás módszerében."⁵ Tagadva, mindkét szélsőséget - mind a szeparatista nacionalizmust, mind a túlzott általánosságot követelő kozmopolitizmust -, Leontyev jövőbe látóan észreveszi bennük "a közeledő egyformaság uralmának" fenyegetését, az emberiséget az elkorcsosuláshoz és a pusztuláshoz vezető civilizációk és kultúrák jellegtelenné válását.

Az új évezredhez közeledve az emberiség jövője a demokráciával került szoros kapcsolatba. A kérdés az, hogyan kell kiteljesíteni a demokratikus elveket a különböző és együtt létező civilizációk kölcsönös kapcsolatában. A demokrácia minden tökéletlensége és hiányossága mellett az emberi viszonyokat szabályozó ismert formák és módszerek közül a legtökéletesebb.

Számolva a sokféleséggel, nagy valószínűséggel feltételezni lehet, hogy a posztindusztriális társadalom felé való átmenetben ez azon tradíció és találmány marad, amelyet az emberiség magával visz a jövőbe.

JEGYZETEK