Karin Verelst

Bevezető

Tanulmányom itt szereplő kivonata vázlatos és erősen leegyszerűsített. Szándékom szerint ebben csak a főbb vonalakat igyekszem megvilágítani, a helyesbítés és a finomabb részletek kidolgozása későbbi viták és eszmecserék feladata lesz.

Az előadás központi témája élőlények (elsősorban, de nem kizárólag, emberi lények) és késő-ipari társadalmunk technikai eszközei közötti viszony ontológiája. A téma nem Új, de az Úgynevezett 'posztmodern' társadalom ¹ megjelenésével és globalizációjával Újra előtérbe került. A vitához való hozzájárulásom eredetisége valójában értelmező jellegében, azaz a valóság mély ontológiájáról alkotott sajátságos elgondolásban rejlik, melyről általában hajlamosak vagyunk megfeledkezni; pontosan azért, mert évszázadok óta bizonyos technikai struktÚrák befolyása alá kerültek mindazon folyamatok, melyek a körülöttünk levő világ észlelésével és gondolkodásmódunkkal kapcsolatosak. A valóságnak ezt a mellőzött, de alapvető fontosságÚ jellemzőjét nevezem a valóság ontológiai paradoxonának. Mielőtt rátérnék témám részletes elemzésére, ez a pont feltétlenül további magyarázatot és bővebb kifejtést igényel.
   

Elemzésünk kiindulópontjaként talán vessünk egy pillantást azokra a fejtörőkre, melyek Újra és Újra gondolkodóba ejtették az antik filozófiát, amikor megkísérelte tisztázni a valóságban tapasztalható lét és változás jelenségeit. Mi saját magunkat létezőként éljük meg. Ez a tapasztalat abszolÚt: nem tagadhatjuk, hogy létezőként fogjuk fel saját magunkat; ² e pillanatban mi létezünk. Ezzel egyidejűleg azonban minden perccel idősebbek is leszünk: csak egyetlen pillanat erejéig vagyunk pontosan ugyanazok, tehát nem vagyunk. Valójában ugyanez vonatkozik mindenre, amit a valóságból tapasztalunk, vagy helyesebben Úgy is fogalmazhatnánk, minden valós tapasztalatunkra. A változás így egyszerre magában foglalja a létet és a nem-létet: egy bizonyos helyen, egy bizonyos pillanatban, egy olyan világban, amelynek lényegi jellemzője a létezés; ezért nevezhetjük a valóságot bátran ontológiailag paradoxnak. Mint már említettük, a valóság nem más, mint pillanatnyiasult ellentétek ³ véletlenszerű egybeesésének óriási halmaza, lét és nem-lét egymásmellettisége, a mozgás és változás áramában, mely az események sorozatának minden percét kitölti. Semmi nem marad azonos önmagával annak a bizonyos pillanatnak az elteltével. Ugyanakkor viszont minden a legabszolÚtabb értelemben ugyanebben a pillanatban van; mivel lehetetlenség felmutatni bármit is, ami ne létezne ebben a percben. Ez a paradoxon az idő eredeténél gyökerezik. Abból a tényből, hogy a dolgok megváltozásához azért szükséges némi idő, következik, hogy a nem-lét a mÚlthoz és a jövőhöz tartozik. ám, mivel - nyilvánvaló okokból - mÚlt és jövő a jelen elméjének konstrukciói, a nem-lét valójában a szellem birodalmának része. Továbbá, minden, ami ebben a percben létezik, minden mással összefüggni látszik, hiszen a nem-lét e percbeli 'irrealitása', Úgymint az interakciók végtelen összjátéka a valóság eseményeinek folyamában a világ bonyolult egységességét bizonyítja, s így a konkrét, egymástól függetlenül létező dolgokról alkotott képünk egyszerű illÚziónak minősül. ⁴

Saját kultÚránk keretein belül már a Szókratész előtti görög filozófiában megtalálható a valóság paradox természetének felismerése: a világ megtapasztalhatóságára vonatkozó mindkét aspektus legtisztább megfogalmazása ephezoszi Hérakleitosznál és az eleai Parmenidésznél található. A klasszikus filozófia azonban a két gondolkodót egymásnak ellentmondó 'világnézetek' hirdetőinek értelmezte, s ez az ellentmondás veszélyeztette a világgal kapcsolatos tudás megszerzésének esélyeit. Ephezoszi Hérakleitoszban Platón és Arisztotelész is az állandó változás és állhatatlanság elméletének korai képviselőjét látta. Eleai Parmenidész viszont számukra Hérakleitosz ellenfelét testesítette meg, mert a változás és mozgás hiányáról tanított. ⁵ Ez a klasszikus ellentmondás sértetlenül, de némileg álcázva a nyugati kultÚrába is átszivárgott, s manapság jelen van a filozófia és tudomány terén is, mélyen gyökerezik jelenlegi ismeretelméleti és ontológiai fogalmainkban. ⁶ A kérdés azonban, vajon e feltételezett ellentmondásosság a két elmélet helyes értelmezését tükrözi-e, még nyitott. Úgy vélem, a válasz, ahogy az a fentiekből is kitűnik, határozott nem. ⁷ Könnyen bizonyítható, hogy a Hérakleitosz és Parmenidész tulajdonképpen ugyanazt a tapasztalatot fogalmazza meg: az előbbi a valóság egy időperiódus alatt történő megtapasztalásáról beszél, a második pedig a pillanat abszolÚt valóságának megéléséről. ⁸ Csak akkor ismerhetjük fel ezt az ellentmondást, ha mindkét gondolatot különböző tudatosság megnyilvánulásaként értelmezzük, melyben az alany és tárgy racionális különválasztása még nem történt meg. ⁹ A racionális elme számára azonban elviselhetetlen az effajta ellentmondás, mert így kétségessé válik, hogy bizonyos ismereteket szerezzünk a világról, melyben élünk - ez a tudás lesz később világi cselekedeteink érvényességének biztosítéka. A bizonytalanság elkerülése érdekében racionális tudatunk semlegesítette a valóság szintjén jelentkező állandóság és változékonyság, illetve megismerhetőség és megismerhetetlenség ellentmondásait. A klasszikus filozófia a valóság reprezentációjával "oldotta meg" ezt a "problémát", ¹⁰ így ugyanis lét és nem-lét különválasztásával emberi világélményünk átalakítható és paradox jelenünk átmenthető a mÚlt és jelen számára. A klasszikus filozófia által örökül hagyott "világkép" két fő variációjának azért van egy alapvetően közös vonása: a világ két különálló, de egymással összefüggő szintre tagolása: az egyik a parmenidészi vagy eleai lényegek állandó, változatlan rétege; a másik pedig a folyamatos jelenségi változás jellemezte hérakleitoszi szint. Platónnál a lényeg megelőzi a konkrét létezőket (ante re), Arisztotelésznél egybeesnek velük (in re). A kettős világ ezen tulajdonsága a metafizikai rendszerek sajátja! ¹¹

A tudás szintjén a lét és nem-lét közötti különbségtétel a 'tudás eszközének', a logikának köszönhető, mely alkalmazkodott ehhez az osztott, megszilárdított és kivetített világ-élményhez. A logika egy ontológiai szabályon, az ellentmondás elvén alapszik, mely a valóságban gyökerező tapasztalatainkat lét és nem-lét szétválasztásával mentális képekké formálja át. ¹² Ez Platónnál rejtetten szerepel, Arisztotelésznél pedig világosan felismerhető. ¹³ Az ellentmondás elve tehát a valóság paradox természetéből származó bizonytalanság legyőzésére megalkotott fegyver; az alkalmazásához szükséges mentális képesség az alany és állítmány elkülönítésének készsége. A segítségével megalkotott képmások pedig megint csak logikusan értelmezhetők; pontosan ezt nevezzük "világnézetnek". ¹⁴
   

Modernitás: a tudományok kora

A modernitás olyan emberi jelenség, mely a következő megállapításból származik: a tudomány formális és empirikus eljárásai képezik a világgal kapcsolatos tudásunk alapjait, s egyÚttal cselekedeteink érvényességének biztosítékaiként is funkcionálnak. ¹⁵ Valóban egy Fremdkörper, valami teljesen Új és e filozófiai fejleményektől idegen dolog lenne a tudomány, vagy esetleg meghatározható helye van a fent vázolt evolÚciós folyamatban? Szeretném megindokolni, miért gondolom Úgy, hogy a tudomány tökéletesen illeszkedik ebbe a keretbe, s közben igyekszem részletesen kitérni sajátságos tulajdonságainak bemutatására. Itt nem a 'való világról' alkotott alternatív elképzelések, a modern tudomány és filozófia hagyományai közti különbségekről van szó. Mégis, vitánk szempontjából igenis fontos a "kísérletezés" mint megfigyelési technika szerepe, mely arra hivatott, hogy a tudományos okfejtés világáról ismert ontológiai szabály alkalmazásával az "érzékelést" "észleléssé", "tapasztalattá" változtassa. Egy korábbi cikkemben ¹⁶ már kifejtettem, hogyan is készíti elő kognitív, "objektivizált" világélményünk tapasztalati összetevőjének formalizációja az érzékelés és a logikus ¹⁷ érvelés ontológiai szerkezetének összehangolását, nem pedig fordítva. Ez teszi lehetővé, hogy a "helyes" variációt válasszuk ki azok közül a logikailag ekvivalens világnézetek közül, melyek a racionális gondolkodásmód alapján kialakulhatnak. A tudomány által kirobbantott "ismeretelméleti" forradalom ezért nem a metafizika elvetését jelenti, hanem a metafizikai struktÚra tökéletes feloldódását formalizált "operációs" összetevőinek folyamataiban; egyszerre kognitív és tapasztalati. érzékelés és tett homályos, tudománybeli kapcsolata teszi lehetővé, hogy a logikus okfejtést a valóság ontológiai szerkezetének reprezentációjaként fogjuk fel, illetve, hogy sikeresen alkalmazzuk a tudományt természeti világunkra: a valóság alkalmazkodik a tudomány ontológiai szerkezetéhez, nem pedig fordítva. A tudás alapja tehát teljes mértékben természetes, a kör bezárult, mert az ontológia nem jelent "problémát" többé. Ebben az összefüggésben a tudás érvényességének kérdése Új alakot ölt. A tudományos folyamatokat kritikus szemmel bíráló episztemológia egyre inkább a filozófiai diszciplínává válik, s bátran nevezhetjük a tudás olyan tanának vagy elméletének, mely nem elválik a metafizikától, hanem egyenesen lemond róla: ontológiailag a tudományból táplálkozik. A nyilvánvalóan problémás pont itt a 'szubjektum', 'az alany' objektív világgal való kapcsolata - ebből áll az empiristák és az idealisták vitája; olyan "kérdés" ez, melyre ebben az összefüggésben magától értetődő okokból kifolyólag soha nem lesz válasz: tudás és a valós világ feltételezett viszonya a tudományban a tudás és a valós világ rekonstrukciója közötti kapcsolattal helyettesül, ahol ez utóbbi az emberi 'megfigyelő' és a valóság közötti viszonyt mélyebben formáló, ontológiai törvényt felhasználó 'empirikus' folyamat során jön létre. Ezzel teljessé válik az alany és a tárgy kettéválasztása.

A tudománnyal összevetve más alapokra helyezett érvek, a mÚlt relikviáiként és a magánélet területéről érkező egyszerű véleményekként a modernitás idején is tolerálhatók. ¹⁸ Annak ellenére, hogy - a demokráciában - viták és eszmecserék témáiként nyilvánosság elé kerülhetnek, ha a tudomány mércéjével mérve nem állják meg a helyüket, elveszítik hitelességüket, vagy egy szekta kétes hírnevére tehetnek szert. Ismert és közérthető példája ennek a katolikus egyház, mely a mai társadalomra gyakorolt hatásának megtartása érdekében nagy igyekezettel és viszonylag sikeresen próbálja doktrínáit a modern tudomány eredményeivel összeegyeztetni. ¹⁹ A tudomány adja társadalmi megfelelőjének, a kapitalizmusnak is metafizikai alapjait és létjogosultságát. ²⁰ A modernitás hajnalán a tudománynak és az Új társadalmi rendnek egyaránt szüksége volt az isteni származás "metanarratívájára", ²¹ hogy igazolhassák önmagukat; ²² a felvilágosodás nagy vívmánya valójában annak felismerése, hogy a racionálisnak tartott ²³ emberi lények közötti megegyezés lehetősége önmagában is legitimáló erőként hat.

Ma már tudjuk, hogy ezek a legitimáló metanarratívák a tudás és a velejáró, feltartóztathatatlanul terjedő technikai Újdonságok sÚlya alatt gyorsan összeomlottak, miután a modern társadalom valamennyi szintjén megindult a termelői folyamatok, majd később az emberek közti kapcsolatok ²⁴ kapitalizációja. A legitimáló erő elvesztését sokan a mai 'posztmodern' állapot alapvető jellemzőjének tartják. ²⁵ Hiánya azonban nem vezetett az állítólag rajta nyugvó rendszer összeomlásához. ²⁶ Nem vitatom, hogy mindez arra enged következtetni, hogy a tudás és a társadalom modern rendszere alapvetően soha nem is függött valamiféle legitim erőtől. A valódi legitimáció az, amit a posztmodernitással kapcsolatban Lyotard következőképpen fogalmazott meg: performatív előállomás. E cél elérését megkönnyítő módszer: szakadatlan 'technikai innováció'. Ezt értelmezhetjük a fent említettek viszonylatában is: a tudomány kognitív és empirikus folyamatai a világ megtapasztalásakor folyamatosan ontológiai beavatkozásokat eredményeznek bennünk, e hatás társadalmi megfelelője a produktív hatékonyságra való folyton növekvő igény. Ugyanaz a körkörösség figyelhető meg itt, mint amit a tudomány legitimációja kapcsán már elemeztünk: feltétele csak saját keretein belül definiálható. A modernitás és posztmodernitás közötti különbség mindezek után tehát a 'tisztán' operációs legitimáción kívüli minden más legitimáció szükségességének megszűnéseként értelmezhető. A posztmodernitás ²⁷ így valójában 'hipermodernitás'.
   

A 'gépek' kontra 'eszközök' és élő szervezetek ontológiája

Az ontológiai beavatkozás Útján megszerzett valóság-adaptáció megteremti a matematikai leírás és kísérleti megfigyelés kereteit, a tudományból ismert gyakorlathoz hasonlóan; valamint 'technológiai' manipulációkra is lehetőséget ad. Ha azonban a logika nem tükrözi a valóság ontológiai struktÚráját, csak annak megosztott és megszilárdított ellentétét, akkor ez minden valószínűség szerint felismerhető nyomokat hagy technikai vívmányaiban.

Ez valóban így is van: minden ebben az ontológiai környezetben megépített gépezet a logika tárgyiasulásának tekinthető. Ugyanazt a kettősséget testesítik meg, mint a logika, melyből létrejöttek: a "belső" ok-okozati láncolat és a "külső" világ szigorÚ szétválasztása, a kommunikáció az utóbbival csak a térben és időben egymástól távol eső "információ" "input" és "output" segítségével képzelhető el. Ez az "információs technológiában" teljesen világos ügy. A tudás információs egységekké való lefordításakor Úgy formáljuk az átadható tudásanyagot, hogy az beleilleszkedjen a bináris kodifikáció rendszerébe. ²⁸ Ugyanez érvényes egyszerű 'mechanikus' gépekre is: ott nem a tudásanyag, hanem a cselekvés alakul át Úgy, hogy megfeleljen a logikai modellnek. A gépeknek nincs azonnali tapasztalatuk; 'okozati számítás' helyettesíti azt.

ám ha a külső és belső, ok és okozat közötti különbség a valóságban nem létezik, akkor elkerülhetetlen egy olyan 'világ' létrehozása, melyben mindezek a szerkezetek működhetnek és kommunikálhatnak egymással; s ennek a világnak éppen olyan kiszámíthatónak kell lennie, mint a gépek működésének. Mindez elkerülhetetlen, ha valaki százszázalékos hasznot szeretne kovácsolni a mechanikus szerkezetek biztosította kiszámíthatóságból - illetve az ezzel együtt járó bizonyosságból. A logikailag strukturált gépek egyszerű példája a gyár jól megszervezett üzemében működő robot; egy valódi munkahely 'informatizálódása' ennél már jóval bonyolultabb és drámaibb. A rekonstrukció feltétele a hatékonyság, azaz a teljesítmény. Ennek eléréséhez azonban nem csupán a gépek műveleteit, hanem a dolgozó embereket is ugyanazon logika szerint kell 'beprogramozni'. A nyugati társadalmak átalakulását, mely mindezek hatására végbement, nevezzük modernitásnak; a folyamat manapság lejátszódó 'betetőzése' - oly értelemben, hogy semmiféle 'metanarratíva' nem szükséges a rend igazolásához - a 'posztmodernitás' lehetséges meghatározása. A folyamat legszélsőségesebb példája a nemrégiben megjelent 'virtuális valóság': a világ digitális - azaz logikai - másolata foglalta el a helyet ember és a 'való' világ megtapasztalásának lehetősége között.

Ezért kell megkülönböztetnünk egymástól a kifejlesztett gépeket és az 'eszközöket', vagyis olyan tárgyakat, melyek a valóságbeli gyakorlati tapasztalataink következtében jöttek létre. Eszközeink (az élő szervezetekhez hasonlóan) képesek az adott valóságban működni ugyan, csak korlátolt és meghatározott részében, de mégis a valóság részében. Effajta átalakítások erőteljesen befolyásolják az ember önmagával és társaival kapcsolatos tapasztalatait, és hatással vannak ember és való világ viszonyára. ²⁹ Amennyiben komolyan akarunk foglalkozni velük, sőt, kezelni szeretnénk a mai társadalomban lejátszódó felgyorsult változások következményeit anélkül, hogy varázsa megbénítana bennünket, mindenképp fel kell ismernünk az eredeténél rejlő ontológiai gyökereket.

Jegyzetek  

Lyotard, J.-F.: La condition postmoderne - rapport sur le savoir. Editions de Minuit, Paris, 1979., különösen az első és a negyedik fejezet; Barglow, R.: The Crisis of the Self in the Age of Information. Routledge, London, 1994.

Itt nem a lét értelmének és a valóság helyzetének intellektuális kérdéseit taglaljuk. Fő témánk nem a józan ész, hanem az érzékenység.

De Docta Ignorantia című munkájában Nicolaus Cusanus elsőként fogalmazta meg ezt ilyen világosan. Cusanus munkáit lásd a Hoffmann, E. és Klibansky, R. (szerk.) alapította Editio Princepst, az Aedibus Felicis Meinerben, Lipsiae, 1932.

Szeretnék utalni a témánkhoz kapcsolódó részletes elemzésekre Gilles Deleuze Logique du sens című művében. Alíz (Csodaországban) felnő, így egyidejűleg lesz nagyobb és kisebb. " Telle est simultaneite d'un devenir dont le propre est d'esquvier le present." Az itt bemutatott ellentétek azonban a folyamat ellentétes irányára vonatkoznak, míg az itt felmerülő probléma lényege a nem-lét léte. Deleuze, G.: Logique du sens. Les Editions de Minuit, Paris, 1969., 9.o.

Hasonlítsuk össze Hérakleitosz töredékeinek 49a részét a Diels-Kranz kiadásból Parmenidész tT Tn stb (The Being is) (A lét van), ahogyan azt Riezler idézi és kommentálja. Hérakleitoszhoz lásd: Diels, H.-Kranz, W.: Fragmente der Vorsokratiker, Band I., Weidmann, Dublin-Zürich, 1971., 161.o. Parmenidészhez: Riezler, K.: Parmenides. Text, übersetzung, Einführung und Interpretation, Vittorio Klostermann, Frankfurt/M., 1970., 45.o.

"Az állandóságot tekintve két egymással örök harcban álló hagyomány vette kezdetét a filozófia hajnalán, a preszókratikusok napjaiban. Az első, Hérakleitoszig nyÚlik vissza, e szerint a világ nem egy állandó rendszer, s ennek megfelelően nem szerezhetünk róla összefüggő ismereteket sem. [...] A második, Parmenidésztől származó elmélet viszont azt állítja, a világ igenis állandó, s így ismereteinknek is koherensnek kell lennie, nem tűrhetnek ellentmondásokat." Rescher, N.-Brandom, R.: The logic of inconsistency. A Study in Non-Standard Possible-World Semantics and Ontology. Basil Blackwell, Oxford, 1980.

A további magyarázatot és a következményeket lásd: Verelst, K.-Coecke, B.: Early Greek Thought and new perspectives for the interpretation of Quantum Mechanics: Preliminaries for an Ontological Approach. In: Aerts, D.-Cornelis, C.-Van Bendegem, J.-P.: Metadebates. The Blue Book of Einstein meets Magritte. Kluwer Academic Publishers, Dordrecht etc., 1998.

A középkori gondolkodás a tapasztalat megtapasztalásának élményét nunc stansnak, azaz a 'most állni' állapotának nevezte. Lásd Arendt, H.: The life of the mind. One/Thinking. One-volume Edition. Harcourt Brace Jovanovich, kiad. San Diego, N.Y., London, 210.o.

"[...] a józan ész elsődleges feladata továbbra is az, hogy közvetlen kapcsolatban álljon a végső realitással." Fritz, K.: Nous, noein and thei derivatives in pre-Socratic philosophy. In: Mourelatos, A. P. D., o.c., 52.o.

Egyetlen, ezzel a témával komolyan foglalkozó filozófia sem hagyhatja figyelmen kívül Heidegger értékes gondolatait, melyek szerint értelmetlen és felesleges dolog az Igazság alapvető kérdésének egyszerű 'logikai problémává' való lefokozása. Heidegger, M.: Basic Questions of Philosophy. Selected "problems" of "Logic". Indiana University Press, Bloomington-Indianapolis, 1994., Második fejezet, 4-5., 9.o.

Arendt, H. 23.o.

Gothard Günther logika és ontológia viszonyát vizsgáló elemzése más szemszögből közelíti meg a kérdést, de hasonló eredményhez vezet: "Az 'ontológia' fogalmának létezik egy nagyon egyszerű meghatározása. Annak az elmélete, ami van. (Quine) Ha ez így van, akkor teljes joggal elvárhatnánk, ez a diszciplína mindenről állítson valamit. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az ontológia olyan általános és alapvető jellegű ismereteket közöl, melyek a Lét és a Valóság teljes egészét lefedik. Következésképp minden tudományos elmélet az ontológiában találja meg fő elveit és operációs maximáit, általa szerzi meg létjogosultságát is. Az ontológia dönti el, logikai rendszereink vajon szimbólumokkal folytatott üres játékok csupán vagy annak formális leírása, ami 'valóban' van. [...] Egy logikai rendszer egy ontológia formalizációja!" Günther, G.: Cybernetic Ontology and Transjunctional Oprations. BCL kiadás 68., Photomechanically reproduced from Self-organizing Systems, 1962., Yovits, Jacobi és Goldstein (Szerk.), Washington D.C., Spartan Books, 1962., 313-392.o.

Castaneda, H. N.: Plato's theory of relations. In: Exact Philosophy, Mario Bunge (Szerk.), D. Reidel Publishing Company, Dordrecht, 1973.

Verelst, K.-Coecke, B., o.c., 2.o.

Toulmin, S.: Cosmopolis, the hidden agenda of modernity. University of Chicago Press, Chicago, 1984.

Verelst, K.-Coecke, B., o.c., 4.o.

A matematika álarcával. A nézet, mely szerint matematika és logika nem egy és ugyanaz, csak a huszadik században terjedt el, Kurt Gödel munkájának köszönhetően.

Appleyard, B.: Understanding the Present. Science and the Soul of Modern Man. Doubleday, New York etc., 1993.

Ez a folyamat az ellenreformáció idején vette kezdetét, és szintén értelmezhető -mentségül a protestantizmus támadásaival szemben - a katolicizmus 'irracionális' elemektől való megtisztításaként. Kivételt képeztek természetesen azok a tanok, melyek a dogmatika szempontjából feltétlenül szükségesnek bizonyultak. Lásd: az egyház nemrégiben beismerte tévedését Galileo Galilei és Giordano Bruno esetében.

Achterhuis, H.: Het Rijk van de Schaarste. Ambo, Baarn, 1998.

Lyotard, J.-F.: o.c., Bevezetés.

"[...] Newton elméletében láthatjuk egy Arisztotelésztől Newtonig tartó 'hosszÚ tradíció gyümölcsét', egy tradícióét, mely során Arisztotelész véges valósága lassan és nehézkesen a való világ klasszikus filozófia által megkövetelt üres, végtelen és háromdimenziós keretévé alakíttatott. Newton Istennel betöltött űre a folyamat utolsó előtti állomása volt, ahol az istenség jegyeivel felruházott térfogalom segítségével megszületett a tér elmélete; Newton után e jegyek továbbra is fennmaradtak, de az istenség már nem kapott szerepet." B. J. T. Dobbs, B. J. T., Newton's Alchemy and his 'Active Principle' of Gravitation. In: Scheurer, P. B.-Debrock, G.: Newton's Scientific and Philosophical Legacy (Archives internationales d'histoire des ides, nr. 123.), Dordrecht etc., Kluwer Academic Publiszers, 1988., 55-80.o.

Kant kritikai filozófiájának központi gondolata.

"Human capital, human resources."

Lyotard, J.-F.: o.c., Bevezetés.

A 'tudományos szocializmus'-ra épült társadalmak bukása csak felgyorsította, de nem változtatta meg ezt a folyamatot.

A metanarratívák erejének hanyatlása, valamint a technológiai infrastruktÚra elérhetősége érthető módon számtalan másfajta fejlődési iránynak adott szabad utat, melyek példátlan kulturális lehetőségeket rejtenek magukban. Ha a posztmodernt mindezek együtteseként fogjuk fel, akkor könnyen korlátoltnak ítélhető ez a tanulmány. én azonban egy bizonyos filozófiai fejlődés szemszögéből kívántam megvilágítani a posztmodernizmus jellegét. Nem állítom, hogy a párhuzamos és fontos jelenségek komplex csoportjának egészére alkalmazható.

Lyotard, J.-F.: o.c., I. fej.

Barglow, R.: o.c.