A demokrácia mint eszme és mint folyamat

Ma már minden elfogulatlan szemlélő számára világos, hogy a posztszovjet forradalom liberál-demokratikus szakasza a befejeződéséhez közeledik. Oroszország belép a forradalmakat törvényszerű módon követő szakaszba, amelyre jellemző a nép apátiája, a hatalomtól való teljes elidegenedés, a sok esetben leplezetlen gyűlölet a "reformátorok" iránt, amelyet a mi esetünkben gyakorta felerősítenek az államapparátus inkompetenciája és korrumpálhatósága miatti hibák. Ez nemcsak azzal az eszmei vákuummal van kapcsolatban, amely a marxista-leninista ideológia részbeni összeomlása miatt következett be, hanem a reformokból való tisztán érzelmi kiábrándultsággal is. A reformokra, mielőtt azok még "elveszett illúziókká" lettek volna, úgy tekintettek, mint az összes oroszországi bajnak (amely nem más, mint az elengedhetetlen értékek elvesztése) demokratikus és piaci jellegű panaceájára. Ezekhez szinte képi-asszociatív módon hozzákapcsolták a társadalmi tevékenységről, a hatalmi viszonyokról, az erkölcsi alapelvekről stb. vallott elképzeléseket.

A reformok első szakaszában az inga a szocialista gondolattól a liberális felé mozdult el, de ahogyan a helyzet megváltozott, ismét felébredt az érdeklődés a hagyományos, a nemzeti-hazafias és a soviniszta mozgalmak iránt, amely teljesen törvényszerű a krízist, a szétesést, a megalázottságot mélyen megélő ország esetében. Ezzel egy időben kiszélesedik a lélektelen, primitív pragmatizmus szférája, amely a társadalmi viszonyok dezintegrációján, az atomizáltságon, az individualizmuson alapszik. Egészében az oroszországi állampolgár társadalmi tudatát manapság ellentmondásosnak és töredékesnek lehet jellemezni. Nemcsak az egységes világkép veszett el, hanem olykor a viszonyítási pont is, s innen származik a kiszámíthatatlanság, a politikai magatartás irracionalitása, a vélemény és a cselekvés közötti szakadék, a történések befogadásának értelmi túlfűtöttsége, amely gyakran a közönnyel és a politika miatti kifáradással váltakozik. Ugyanakkor tovább működik a befogadásnak és viselkedésnek sok meggyökeresedett sztereotípiája, amely olykor megment bennünket a lecsúszástól és a káosztól, de újraélednek éppen azok a modellek is, amelyektől a demokratikus Oroszország szeretett volna megszabadulni. (Ez a népre és a hatalmon lévőkre is vonatkozik.) Szakadás ment végbe az értékek pluralizmusa és azok intézményesítése között; a társadalmi-gazdasági érdek, a fogyasztóiaktól eltérően rendkívül lassan strukturálódik. A választás szabadsága az értékek káoszát jelentő szituációban gyakran véletlenszerű, esetleges választást eredményez, amely az utolsó esemény vagy az éppen most átvett új divatú elmélet hatására történik.

Meg kell állapítani, hogy az oroszországi társadalom politikai kultúrája eléggé messze van a polgáritól. Nem éltük át az igazi felvilágosodást, amelynek eszméje mindig és mindenhol a minden emberben meglévő állampolgári felelősség nevelésén alapszik. Mi még mindig az Aranyhordára jellemző önkényuralom örökségét cipeljük magunkon. Nem sikerült (s vajon egyáltalán lehetett volna-e?) legyőzni a 20. századi oroszországi történelem tragikus, megszakításos jellegét, amely a régi, nem reprodukálható "kulturális objektumok" újbóli megsemmisítésében fejeződött ki, hiszen ezzel elpusztult a kialakulását és születését körülövező mitológia is. Ez számunkra, sok más államhoz hasonlóan, nem teszi lehetővé, hogy visszatérjünk a múltba, gyökereinkhez, azért, hogy a jövőbe igyekezzünk.

Ez azt jelenti, hogy új társadalmi eszmény szükséges, mivel az ideált kialakító, a jövő eszménye iránti igényt kiiktatni nem lehet.

A krízistől távolodva nem maradhatott figyelmen kívül a hatalmi viszonyok szférája sem. Pedig semmiféle stabilizáció vagy határozott fejlődés nem lehetséges a legitimációs válság legyőzése nélkül, hiszen a legitimáció az állampolgár politikai tudatának alapját adja, s azt nem korlátozza a folyó eseményekre adott érzelmi reakció sem. A rombolás pátosza, amely a szovjet államiság attribútumai ellen irányult, továbbra is őrzi a jelenben erős tehetetlenségét, s az államiságnak mint olyannak alapjait ássa tovább. Nem kis mértékben ezt segíti a nem csendesedő, kompromittáló "mindenki mindenki elleni" háború, amely különösen választási kampány idején élesedik ki. A hatalomhoz való negatív viszonyulás állandósul, s jelenleg valószínűleg a legkisebb mértékben a kommunista rendszerre terjed ki, sokkal jobban érinti a demokratikus rendszert, s ezzel a demokrácia eszméjét is diszkreditálják. Látható, ha ezt a tendenciát nem sikerül a lehető legrövidebb időn belül megállítani, akkor hosszú időre az emberek tudatában az rögzül, hogy semmiféle hatalom nem "Istentől", hanem az "ördögtől" származik, s az nyilvánvalóan szennyes dolog. Ez kerül be a politikai kultúrába, gyakorlatilag sikertelenségre kárhoztatva akármilyen ezután következő rendszert, s ez az orosz államiság alapjainak megingásával fenyeget. A probléma gyökere láthatóan nemcsak a demokrácia valódi interpretációjában, hanem a hatalom és az állam különbségének meg nem értésében is van - mindenekelőtt a hatalmon lévők részéről. Ha az állam, ez az intézményesült és intézményesített hatalom egy meghatározott területen a legfőbb szervezeti formával rendelkezik, amelynek jellemzői: szuverenitás, pontos államhatárok, legálisan alkalmazható erőszak, törvényhozói és végrehajtói jog, adók bevezetése stb., miközben mindegyik megnevezett jellegzetessége a mi esetünkben napjainkban eltorzul, akkor a hatalom különálló általános szféra, amely elválik a társadalomtól, a magánérdekek játékától. A hatalom strukturális, személytelen valami, képes felmutatni a legfőbb jót, kifejteni az általános érdeket az állam keretén belül is. Nem véletlen, hogy Arisztotelész, Machiavelli és követőik az uralkodó köröknek azt tanácsolták, hogy állandóan demonstrálják patriotizmusukat és elkötelezettségüket a közjó védelme iránt. Más szavakkal: a hatalom az ország egységének, potenciáljának, büszkeségének és önbecsülésének egybekötő szimbóluma. Csak a hatalom mint olyan legitimációjának visszaállításán és megerősítésén és a következetes állami építésen keresztül lehet leküzdeni a két fent már megnevezett, a demokrácia számára igen veszélyes tendenciát: egyrészt sokak vágyát a rendre, az "erős kézre", azaz a "korbács és kalács"-elven alapuló államiságra, másrészt minden hatalomtól való elidegenedést, amely az ösztönös anarchiát és a családi érdekekbe való bezárkózást jelenti.

Az oroszországi hatalom legitimációs válságát érinti még egy probléma, amely a hatalom és a tulajdon kölcsönös viszonyából következik. Mint ismeretes, a kapitalista rendszerben (a rabszolgatartó vagy feudális rendszertől eltérően) a hatalom és a tulajdon helye nem esik egybe - irányításuk és szervezeti rendjük sem. Az a tény, hogy a politikai adminisztráció irányítása egyfelől, a gazdaságié másfelől a Nyugat történelmében különböző szférákhoz tartozik, eléggé ismeretes. A kapitalizmusban az állam elvileg más feladatokat teljesít, mint a kapitalizmus előtti társadalmakban. A választóvonal ott keletkezik, mikor az egységes egész kettéválik: különkerülnek a politikai és a gazdasági viszonyok. Éppen ez ad a kapitalista államnak stabilitást és autonómiát. A piaci feltételek között a magánszférának elkerülhetetlenül korlátozó szerepe van: felvetődik a gazdaságon kívüli és nem termelő viszonyok szabályozásának kérdése, azaz igény van a termelő viszonyok keretei közül kiemelt társadalmi ellenőrzés sajátos szerveire.

De térjünk vissza az orosz talajra: a szocialista államot a hatalom és a tulajdon szférájának egysége, oszthatatlansága jellemezte. A szocializmusban az állam az élet minden területét ellenőrizte, beleértve a termelői és az elosztó szférákat is. Az utóbbi évek hegyomlásszerű privitazációjának folyamatában ezeknek a szféráknak a külső felosztása ment végbe, s ez a tendencia továbbra is elég erős. A "régi" állam tönkrement, hiszen az elosztás feletti fő ellenőrző funkcióját elveszítette, s az új típusú kapitalista állam pedig még nem jött létre. Sőt, mi több, úgy látszik, hogy senki sem foglalkozik létrehozásával. Hiszen az államépítés egyáltalán nem merül ki az új bürokratikus struktúra létrehozásában. Még csak nem is arról van szó, hogy azok, kik közelebb voltak a hatalomhoz, megragadták a lehetőséget, hogy gyorsan tulajdonossá legyenek. A probléma mélyebb: a hatalmat és a tulajdont lényegében nem lehetett különválasztani.

Tehát más történt: a tulajdon magánosításával együtt megvalósult a hatalom privatizációja. A többszörösére nőtt bürokratikus struktúra élt a lehetőséggel, és az ebből a struktúrából nyert jövedelmét hasznosította a tulajdonból való részesedés megszerzésében. Ebből ered a példátlan méretű korrupció. Más szavakkal: a demokratikus fejlődés garanciáját és szimbólumát jelentő piaci horizontális kapcsolatok kialakítása és az állampolgári közösség formálódása helyett a "patrónusi-kliensi" sűrű háló alakulásának lehetünk tanúi, amely elsősorban a következőkben jut kifejezésre:

• kvázi-tulajdonosok jönnek létre, akik számára az államhatalmi piramissal való kapcsolat egészében véve fontosabb a piaci viszonyoknál;

• olyan bürokratikus struktúra jön létre, amelyben a korrumpálódott érdekek védelmében a "kéz kezet mos"-elv érvényesül, s az alapvető érdek nem az "ügy", hanem a patrónus személyének védelme;

• bekövetkezik a "középrétegek" eróziója, marginalizálódása és lumpensorsúvá válása, miközben a konkrét rendszert kiszolgáló "udvari intelligencia" klánokba csoportosul.

Így egy olyan határozott tendencia figyelhető meg, amely a reformok útján haladó országok (a "harmadik világ" országait is beleértve) társadalmi modelljéhez vezet el. Egy ilyen államban a hivatalnok jövedelemhez jut a szolgálati kötelezettségek teljesítése során hozott döntések miatt. A döntésekkor mindannyiszor számításba veszik az eset egyedi voltát, amely a társadalom egy bizonyos részét érinti. A rendszer így elveszíti a maga teljességét és egységes rendjét. Ennek következménye, hogy a társadalom kriminalizálódik, a legkülönfélébb szeparatista tendenciák száma megnő, a gazdaság bizonyos területei gyarapodnak, s a többiek krízishelyzetbe kerülnek, a termelő szféra és a technológiai fejlődés helyben topog, a politikai rendszer bizonytalanná lesz.

Az Oroszországban kiváltképp 1991-1993 között bevezetett reformok önmagukban nem is voltak annyira rosszak és átgondolatlanok, de hosszú távon egy igen lényeges hiányossággal rendelkeztek: a demokráciára jellemző és elkerülhetetlen társadalmi szféra szervezeteinek kialakulását a dolgok szabad, spontán alakulására bízták. Láthatóan - a reformerek alábecsülték az új formák gondos és tudatos tervezésének szükségességét, s azt feltételezték, hogy elég csak bizonyos új törvényeket elfogadni s bizonyos tevékenységtípusokat engedélyezni, s ezek önmaguktól valahogyan majd megszerveződnek. Ellenkezőleg, egy ilyen út több évszázados többé-kevésbé kedvező feltételeket igényel a szocium létrehozásához. Nem kezdetleges, hanem az adott fejlődési szakasznak megfelelő piaci mechanizmust és politikai demokráciát szükséges gyorsan bevezetni a reformhelyzetben, s ezeket a folyamatokat semmi esetre sem lehet a tudatos tervezésen, rendezésen és ellenőrzésen kívül hagyni.

Napjainkban az egyik legfontosabb feladat, hogy jól átgondolt és alaposan mérlegre tett elvek alapján felépítsünk egy új államot. Ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy az államépítés nem a hivatalnokok számának minden szinten való növelését jelenti, beleértve az ellenőrzés és irányítás feladatát is (ez visszatérés volna az irányítás szocialista típusához), hanem működőképessé kell tenni egy létszámát tekintve viszonylag kicsi apparátust, amelynek feladata a "természetes monopóliumok" (azaz az élet nem privatizált szférájának) tevékenységének megszervezése, a piacgazdaság kiszolgálása, a jogi és demokratikus rendszer minden eszközzel való nagyarányú támogatása. Miközben arra törekszünk, hogy Oroszország gazdag és virágzó ország legyen, tudatosítanunk kell, hogy ez a negatív tendenciák korrekciója nélkül nem lehetséges. Ezek a tendenciák: a hatalom és a tulajdon megosztása magának a hatalommal ezzel egyidejű deprivatizációja mellett - az élet számos területe visszakerül a közszférába. Ezután lesz csak lehetséges egy teljes értékű állam felépítése, amelynek feltétele, hogy az állami szervek kompetenciáját és hierarchiáját pontosan meghatározzák, s hogy ne keletkezzenek olyan helyzetek, amelyek eléggé jellemzőek a maira, amikor majdnem mindegyik hatóság és szféra saját politikát folytat, amely gyakran ellentétes a közös nemzetállami érdekekkel.

Gondolva az állam biztonságot és a rendet garantáló szerepével, valamint az orosz politikai kultúrában mélyen meglévő paternalista ösztönökkel, igen fontos az oroszországi államhatalmi struktúra és a meglévő keretek között már működő alapvető demokratikus intézmények komoly rekonstrukciója. Az államépítés nemcsak nem mond ellent a demokrácia eszméjének, hanem éppen hogy teljesen megfelel annak. Arról van szó, hogy a demokratikus fejlődés mélységi törvényszerűségei napvilágra kerülnek, a hazai és a külhoni tapasztalatokat nem a dogmák és deklarációk szintjén, hanem a demokrácia mély értelmének keresésekor a történelmi formák sokfélesége ellenére gondosan tanulmányozzuk. Szem előtt tartjuk ezt a feladatot, s megpróbálunk ismét a demokratikus elmélet ismert alaphelyzetéhez visszatérni, s úgy tekintenek rá, mint ami az orosz társadalomban a demokrácia sorsa miatt a legnagyobb nyugtalanságot váltja ki.

A demokrácia, amelyet a világban napjainkban széles körben elismertek, és mint adottságot fogtak fel, mégis egyike azon jelenségeknek, amely nem elégé érthető, és koncepcionálisan eléggé eklektikus. A demokrácia történelmi változékonyságához tegyük hozzá konkrét formáinak sokféleségét és meglepő plasztikusságát - s akkor valami sokszor leírthoz, megvitatotthoz jutunk el. Nemhiába ma már csak kevesen vannak olyanok, akik általában beszélnek a demokráciáról, a kutatók kezdettől fogva kiegészítő meghatározásokat vezetnek be: elit demokrácia, unitárius demokrácia, népi demokrácia, szabályozott demokrácia, a többség demokráciája, konszenzusos demokrácia, amerikai, európai, japán demokrácia stb. Számos szerző a látható, nem demokratikus vonásoktól, tehát az ellenkezőtől különíti el a demokráciát. Láthatóan van alapja annak az állításnak, hogy a demokrácia nem azonos sem a nemzeti függetlenség kivívásával, sem az egalitarizmussal, sem a paraszti vagy törzsi közösség tulajdonképpeni önirányításával. A magyarázatok sokféle variánsa fel kell hogy vesse a "valódi" és a "hamis" demokrácia problémáját, aztán kritériumainak és működésének kérdését. Ugyanis a demokrácia, ugyanúgy, mint az autoriter hatalom, viszonylagos, de ha túlságosan relativizáljuk ezeket, akkor könnyen fel is cserélhetjük azokat egymással.

A demokratikus irányítás elsősorban az irányítottak egyetértésén alapszik. Ha a demokráciára ebből a szempontból tekintünk, akkor annak lényege azzal az eljárással kapcsolatos, ahogyan az átlagemberek részt vesznek a határozatok elfogadásának folyamatában. Ez a demokrácia politikai jellegű értelmezése. A francia politológus A. Touraine írja: "A demokrácia nem társadalmi típus, hanem korlátozottabb érvénnyel, de a politikai rendszer egy típusa."1 Így, ha meg akarjuk érteni ennek lényegét, a hasonló politikai rendszer célját, létezésének módját és azok elengedhetetlen feltételeit kell megérteni.

Már az első megközelítésben rögzíthetjük néhány kötelező jellegzetességét:

• vezetői által irányított, szabad választás,

• képviseleti jellegű, beszámolásra kötelezett kormányintézmények,

• a politikai hatalom periodikus változtathatósága, elmozdíthatósága rendezett, általánosan elfogadott eljárások segítségével,

• az állami posztokat betöltő személyek a törvényi szabályozásnak vannak alárendelve.

Így a demokráciát a hatalmi rendszer, a társadalom és az állam közötti viszonyok, azaz a politikai rendszer határozza meg. De ezek csupán minimális követelmények.

Arról van szó, hogy a demokrácia közvetlen viszonyban van az elfogadott határozatok tartalmával, azaz nemcsak a társadalmi, politikai megvalósulásának folyamatát, hanem ezen folyamat eredményét is magába foglalja. A demokratikus kormányoknak olyan politikát kell folytatniuk, amely meghatározott demokratikus alapértékek megerősítését segítik elő, mint például: szabadság, egyenlőség, jogszerűség. Azaz olyan tudatosan irányított politikáról van szó, amely a társadalmi és a kulturális klímát megerősíti, amely lehetővé teszi a demokratikus politikai gyakorlatot, a demokratikus intézmények építését és fejlődését, és a plurális politika kultúra meghonosodását. A történelem azt mutatja, hogy a demokratikus értékekkel meg nem erősített demokratikus folyamat igen gyorsan diszkreditálódik vagy terméketlenné lesz, még bizonyos patyomkini homlokzat megőrzése esetén is.

A demokráciáról szóló vélekedések legtöbbje azon a meggyőződésen alapszik, hogy ha elég nagyszámú ember vesz részt a kormányhatározatokban, akkor az ilyenek nagyszámú embercsoport számára nyújtanak szabadságot, egyenlőséget és jogszerűséget. Ezért azt lehet mondani, hogy a demokrácia az emberi természetről szóló bizonyos vélekedéseken alapszik, nevezetesen, hogy az ember eléggé racionális lény ahhoz, hogy éljen politikai befolyásával a demokratikus értékek megerősítése végett.

A demokrácia szociokulturális dimenziója nagyon gyakran elkerüli azoknak a kutatóknak a figyelmét, akik a régi, stabil, fejlett polgári kultúrájú demokrácia keretei között élnek, de ennek sajátos, időnként sorsfordító jelentősége van az ún. "átmeneti típusú" társadalmakban, amelyek nemrégiben léptek a demokratikus átalakulás útjára. Erre az összefüggésre figyelt fel Alexis de Tocquville A demokrácia Amerikában című művében, s hangsúlyozta, hogy a kultúra, a társadalom és az értékek teszik lehetségessé a demokráciát.2

Így a demokrácia-koncepciónak nemcsak politikai, hanem szociokulturális dimenziója is van. A demokratikus irányítás lépései mellett a társadalmi valóság megerősítése is beletartozik, mint például a szólás-, a gyülekezési-, az egyesülési szabadság, a tevékenységtípus kiválasztása, a törvényi szabályozás, társadalmi nyitottság stb. Emellett éppen a szociokulturális kontextus teszi az eljárásokat lehetségessé, az "irányítottak" megegyezését pedig valóságossá. A demokrácia két lényegi eleme - a szűkebb politikai és a szélesebb szociokulturális - kölcsönösen feltételezik és megerősítik egymást.

Ez azonban csak az első lépés a demokrácia kritériumainak meghatározásában. Ennek a kérdésnek teljesen törvényszerűen különös időszerűsége van, mert az utóbbi években Kelet-Európa számos országában és a "harmadik világban" deklarálták a demokrácia felé vivő átmenetet. De hol valódi a demokrácia, s hol csupán olyan, mint a homlokzat, amely új autoriter rendszert takar el? Mikor van szó csupán a demokrácia útján megtett első lépésekről, a demokratikus folyamat kezdetéről, s mely esetekben csupán a korábbi válságban lévő rendszer kulminációjáról?

Amerikai tudósok, M. Halperin, D. Scheffer és P. Small a kritériumok keresésekor alakították ki a "korlátozott demokrácia" fogalmát, amely alatt olyan demokratikus rendszert értenek, amelyik a demokrácia minimális, begyakorolt ismertetőjelével rendelkezik, de valamennyi mutatót figyelembe véve, még nem lehet összehasonlítani napjaink fejlett demokráciáinak szintjével.

Alapvető mutatónak tekintették a legitim választások elvét, amelyről a következőket feltételezték: "Időnkénti szabad választások, amelyben valamennyi felnőtt állampolgárnak szavazati joggal kell rendelkeznie. Az állampolgárok bármely csoportjának politikai pártalapítási joggal kell rendelkeznie. Titkos szavazás. A győztes párt joga a kormányalakítás, s a kormánynak tényleges irányító hatalma van: Az alkotmányba bele kell venni az egyén jogainak védelmét, s ha ez szükséges, a kisebbségi csoportok védelmét is."3

Így a korlátozott alkotmányos demokráciát mint a demokratikus folyamat első fázisát meg lehet határozni olyan rendszerként, amely legitimitását a néptől kapta az alkotmányon nyugvó választások útján. A rendszer az állami intézmények hatáskörét meghatározza, és korlátozza az államnak azt a jogát, hogy a polgárok ügyeibe beleavatkozzon. Az így megválasztott vezető, még ha a választók szavazatainak elsöprő többségét kapta is meg, nem függesztheti fel a szabad választásokat, és nem semmisítheti meg az egyéb jogokat.4 Mihelyt felvetődik a kérdés a választott személy hatáskörének kiterjesztéséről, bármennyire is komoly alapja lenne ennek, ebben az esetben maga a demokrácia válna problematikussá, ugyanis a demokratikus rendszerben a hatalom legitimációja nem elhatározás kérdése, hanem szükséges azt időszakosan megerősíteni.

Ezenkívül a demokráciának még számos kritériuma van. Egyebek között a hatalomátadást erőszak nélkül kell megvalósítani a véglegesség hiányának és a változtathatóságnak elvi alapján. Robert Dahl, a politikatudomány ismert amerikai képviselője, azt is feltételezi, hogy a modern demokratikus rendszereket a különböző szervezetek és szövetségek együttlétezése, legalitásuk és legitimitásuk jellemzi, amelyek viszonylag függetlenek a kormányhoz és egymáshoz való viszonyukat tekintve.5 Ezáltal rámutat a politikai folyamat valós, vitázó, kontradiktórius jellegzetességére, a vitázó csoportok közötti megegyezés és a kormány részéről a favorizáltság hiányára.

Az utóbbi években azonban világossá lett, hogy a proceduális demokrácia rendkívül ingatag és könnyen sebezhető, ha a működés nem egészül ki bizonyos alapvető jelentőségű feltétellel. Noha a demokráciának mint folyamatnak egész sor eszmei aspektusa van, látható, hogy az egyik legjelentősebb a politikai célok szempontjából, hogy a választások mind elméleti, mind gyakorlati szempontból utolsó lépést, sajátos tetőpontot jelenthetnek a demokratikus folyamatban. J. Mendelson-Forman ezt a következőképpen fogalmazta meg: "A szavazás per se vagy a választás [...] addig nem jelent demokráciát, amíg az új demokratikus államokban az egyéb feladatokat meg nem oldották."6

Mindenekelőtt semmiféle demokrácia nem lehetséges fejlett és működőképes jogi alap, azaz jogállam nélkül. Ezt a helyzetet általánosan elfogadottnak lehet tekinteni, és a nemzetközi jogi dokumentumokban ezt már rögzítették is. A nemzetközi jog foglalkozik a demokrácia mai fogalmával, és a következő elemeket alkalmazza: politikai pluralizmus, szabad többpárti választások, független bíróság, a törvényi szabályozásnak alávetett politikai struktúra. A jognak így az állam felett kell állnia, s bármely hivatalos személy, legyen az az elnök, a védelmi miniszter vagy egy egyszerű állampolgár, a törvények betartásáért azonos módon felel.

A polgári társadalom építésének még egy, nem kevéssé fontos feltétele van. Mint ismeretes, a polgári társadalom alatt a szociális szférának azt a részét értik, amelyben a hatalomnak egyetlen területe nem domináns, és ahol az emberek kölcsönhatásban vannak egymással, egymást keresztező viszonyokon, társulatokon, községin, városin, állampolgárin, vallásin, gazdaságin, jogin, szociálison és kulturálison keresztül. A polgári társadalom eszméje már sok évszázadon keresztül jelen van a politikai életben, sőt századunk közepén sokan, köztük mindenekelőtt amerikai politikaelmélettel foglalkozók úgy tekintettek rá, mint bizonyos archaizmusra, amelynek létrehozása és fejlődése csupán a modern nyugati demokráciák megszületésének időszakában volt jelentős. Lényegében még egy példa arra, hogy mennyire óvatosan kell a demokrácia elméletével foglalkozó legújabb nyugati munkákhoz közeledni, melyek, ritka kivétellel , de éppen a nyugati társadalom teljesen nyilvánvaló modelljét a maga érett formájában veszik figyelembe. A polgári társadalom eszméjének egy kicsivel nagyobb "szerencséje" volt, mint már a demokratikus építés egyéb szempontjainak, főleg A. Michnik és L. Kolakowski lengyel tudósok munkáinak köszönhetően, akik ismét napirendre tűzték a polgári társadalom eszméjét a kelet-európai szocialista államok demokratizálódási folyamatával kapcsolatban a 80-as években.

Melyek a polgári társadalom lényegi sajátosságai? Mindenekelőtt az autonómia, amely mind az államtól, mind az elsődleges tradicionális társadalomtól való autonómiát jelenti. Olyan összesség, amely független a kooperatív kapcsolatoktól, amelynek kategorikusan ellentmond a patrónusi-kliensi viszonyok fejlődése. Az egyéni szabadságjogokon alapszik, amelyet az állam garantál és véd meg. Végül, ez nem a társadalom statikus állapotát jelenti, ez folyamat, amely összehangolja a liberalizációt és az autokratikus irányítás önkényes sajátosságainak gyengülését, amely a demokrácia elmélyülését és kiszélesedését segíti elő. Csak a demokratikus állam hozhat létre demokratikus polgári társadalmat - írja az amerikai politológus M. Walzer -, csak a demokratikus polgári társadalom támogathatja a demokratikus államot. A demokratikus politikát lehetővé tevő állampolgáriság csak a demokratikus állam segítségével erősödő asszociatív hálózatban tanulható meg.7 Éppen a polgári társadalom asszociatív kapcsolatain át érzékelik az emberek a rousseau-i jellegű kapcsolatot a tágabb közösségekkel, amelyek csak a demokratikus folyamatban jelenhetnek meg. Tehát a polgári társadalomban alapvető jelentősége van a polgári kultúrának, azaz az emberek közötti kölcsönös bizalom és a közösségi szolidaritás érzése meglétének vagy hiányának.

A demokrácia további legfontosabb feltétele a politikai szabadság, ez elkerülhetetlen, ugyanakkor nem elegendő. Döntő tényezője nem a szabadság általában, hanem ennél konkrétabban a választás szabadsága. A dolog lényege nem csupán az alternatív alapon történő jelöltállításban van. A választók gyenge aktivitása még egy tényező, mely a demokratikus választási szabadságot fenyegeti. "A demokrácia - állítja a francia politológus A. Touraine - nem csupán politikai versenypiac, hanem benne foglaltatik valamennyi egyén azon képessége, hogy állampolgári minőségben cselekedjék, azaz eszményeik és érdekeik közvetlen védelmezését összekapcsolják a társadalmi élet alapkereteit biztosító törvényekkel és politikai döntésekkel."8 Más szavakkal: a polgárok részvétele az intézményesített rendszerben ellensúlyozza a politika szereplőinek tekintélyét, s ezzel az érem mindkét oldala szerepet kap.

Az összes demokrácia-elképzelés - az ókori görögtől a modern angol-amerikaiig - középpontjában egy lényegi ellentmondás található: a demokrácia a szabadság kiszélesítésére törekszik, s a zsarnokság útját igyekszik elzárni azáltal, hogy támogatja a nép választását. Ugyanakkor az egyén szabadságához szabad társadalomra van szükség, amely lehetetlen széles körben támogatott szociális célok és értékek nélkül, beleértve a lényegileg fontos elképzeléseket az igazságról és a jólétről. Így elkerülhetetlen a feszültség a populista démon és a hatékonyan irányított köztársaság között, valamint az egyének akarata, vágyai és a közösség előjogai között. Az ilyen feszültség természetes és törvényszerű, annál inkább, mert ez adja a demokratikus fejlődésfolyamat alapját.9

A modern demokráciák további közös jegye a pluralizmus. Azt jelenti, hogy egyetlen állampolgári csoport sem léphet fel egyetlen értékhordozóként, a társadalom pedig különböző értékek és érdekek összességét jelenti. A nép kisebbségre és többségre való felosztása azonban túlságosan leegyszerűsíti a képet. A többség nem más, mint a különféle kisebbség koalíciója, azaz a programok, vélemények, vélekedések stb. összesűrűsödésének folyamata megy végbe. Nincs és nem is lehet egyfajta pluralizmus, ugyanis az a különböző társadalmakban más-más módon szerveződik és jelenik meg.

A pluralizmus ugyanakkor nem statikus állapot, fejlődik, alakot vált, intenzitása erősödik vagy gyengül. Például: az utolsó két-három évtizedben a pluralizmus lényegi változásokon ment át Nyugaton. Hosszú időn át két alapformában jelent meg: a politikai pártok formájában, s az érdekek alapján létrejött tartós szövetségek alakjában (például szakszervezetek stb.). Az utóbbi évtizedekben megnőtt a spontán és az ösztönös szerveződések jelentősége. Ez utóbbiak bizonyos kérdések kapcsán jöttek létre, például a környezet védelme érdekében. Az ilyen szerveződések két lényeges különbségben térnek el az egyéb érdekszövetségektől: először is megkülönbözteti őket spontán jellegük, a szervezettség alacsony szintje; másodszor, hogy nem annyira a csoporttagok érdekvédelme, hanem a közösségi érdek megvalósítása a céljuk. A pluralizmusban bekövetkező strukturális változások a politikai struktúrákban a nagyobb nyitottság irányába mutató elfordulást jelentenek. Ugyanakkor hangsúlyozni kell azt is, hogy a pluralizmus meglétének puszta ténye egyáltalán nem garancia arra, hogy az összes társadalmi érdek azonos fokon valósul meg. Egyáltalán nincs úgy. A demokrácia garantálja a szervezetek létrehozásához való jogot, a politikai szabadságjogokat, de nem biztosítja valamennyi politikai érdek egyenlő kifejeződését. Az adott esetben van még egy bizonyítékunk arra, hogy a demokrácia mint ilyen nem létezik, ugyanis megjelenési formái mindig különbözőek.

Végül a demokrácia további feltétele az ország gazdasági fejlettségi szintje. Éppen ez teremti meg a demokráciát lehetővé tevő társadalmi teret, s utat nyit az állandóságot és stabilitását biztosító demokratikus kormány manővereihez.

Ebből a szempontból igen beszédes a modern demokratikus társadalmak példája. Bár az emberi nem történelmi fejlődése során különböző demokrácia-típusok bukkantak fel, majd tűntek el, a modern demokráciák minőségileg különböznek valamennyi megelőző modelltől. A minőségi különbség alapja az általános jólét szintje. Még azok is, akik különböző okok miatt a hierarchiapiramis alapján helyezkednek el, a történelmi standard alapján igen jól élnek. Az emberi átlagéletkor fokozatosan nő, a viszonylag fiatalon bekövetkező halálozás napjainkban inkább kivétel, mint szabály. A társadalmi életet elég ésszerűen megszervezték, az irányítás hatékony, hajlékonyság és magas adaptációs képesség jellemzi. Egészében a megegyezés és a meggyőzés érvényesül a kényszerítő módszerekkel szemben. Noha formálisan nem deklarálja az egyenlősdi elvét, de a demokratikus társadalmak igen erősen az egyenlőség felé hajlanak. Az ember gazdasági értéke magas, így többszörösen növekszik az emberi élet értéke is. Más szavakkal: a jelenlegi demokráciának a történelemben őt egyedivé tevő minőségi jegyei létrehozzák a demokratikus fejlődés további elmélyülésének és fejlődésének feltételeit.

Egészében véve napjainkban majdnem általánosan elfogadott az a megállapítás, hogy a stabil demokráciához elkerülhetetlen az állampolgári jólét valamiféle minimális szintje. Ugyanakkor néhány kutató, közöttük R. Dahl10 azt feltételezik, hogy döntő jelentősége nem is annyira az ország gazdasági fejlettségi szintjének és állampolgárai jövedelmének, hanem a társadalmi-gazdasági modernizációs szintnek van. Ugyanezt a gondolatot fejti ki S. Huntington. A harmadik hullám című jelentős munkájában.11

Ebben az összefüggésben külön jelentősége van a politikai demokrácia és a piacgazdaság közötti kölcsönhatásnak. Elég széles körben elterjedt az a nézet, hogy a politikai nyitottság feltétlenül magával hozza a gazdasági nyitottságot. De látható, hogy ez a kapcsolat nem egyszerűen egyirányú. A gyakorlati tapasztalat szerint, ha a piacgazdaság egyáltalán nem egészül ki demokratikus államberendezkedéssel, akkor gyakorlatilag lehetetlen a demokráciára piac hiányában példát hozni. Láthatóan ez az az eset, amikor feltétlenül emlékezni kell még a David Hume által bevezetett különbségre, éspedig az állandó egybeesés és az elkerülhetetlen kapcsolat közti különbségre. Mit is jelent ez az adott esetben? Ezt a kérdést még tovább bonyolítja, hogy különösen az utolsó 20 évben a demokrácia igen sikeresen létezett együtt a gazdasági élet elég különböző formáival, valamint a gazdasági növekedés és a demokratizálódás folyamatai között nem egyféle kapcsolat létezik.

Ezen problémát vegyük alaposabban szemügyre! A demokrácia és a piac közti kapcsolat nem egyirányú voltát az USA példáján lehet a legjobban megfigyelni. Mára már valahogy feledésbe merült, hogy az USA nem volt mindig kapitalista demokrácia. A Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásának idején az amerikai lakosságot farmerek és iparosok alkották, miközben a déli államokban a feudalizmus elemei is jelen voltak, s elég nagy számban éltek ott néger rabszolgák. A polgárháborút követően a rabszolgaság eltörlése utat nyitott a modern ipari, kapitalista fejlődésnek. Más néven az alkotmányban rögzített eszmék inkább a vágyott és nem a valós állapotot rögzítették, amely az európai felvilágosodás eszmeiségén alapult, és nem volt közvetlen kapcsolatban az ipari technológiákkal vagy az USA-ban csupán a száz évvel későbbi győztes diadalútját megkezdő nagyarányú termeléssel.

A gazdasági alap és a politikai gyakorlatban konkrétan megjelenő szabadságeszmény állandó módosulási folyamaton ment át. Még a statisztikai adatokon alapuló elemzés is első megközelítésben azt mutatja, hogy az állampolgári jogok bevezetése és elterjedése egyszerre ment végbe a gazdasági szabályozás és bürokrácia növekedésével, amelyek aláásták a szabad vállalkozás intézményeit. Kicsit más, nem ennyire egyértelmű kép jellemzi a nyugat-európai helyzetet.

Ma a világban gyakorlatilag lehetetlen a 18. századi kapitalizmus teljes analógiájára rátalálni, amelyet a kicsi, egymástól nem függő manufaktúrák, a feudális úttól, az abszolút monarchiától, a teljes korlátozottságtól megszabadulni törekvő burzsoázia, s az olcsó és szabad munkaerő állandó áramlása jellemzett. Ezért a piac és demokrácia viszonyának két, évszázadokkal ezelőtt átgondolt modellje a jelen feltételek közepette gyakorlatilag reprodukálhatatlan. Meg kell jegyezni azt is, hogy míg az USA-ban az irányítás demokratikus formáját már hosszú ideje komolyan nem kérdőjelezték meg, és sok tekintetben adottságként fogták el, addig Európában az a legkevesebb, hogy vitás kérdésnek tekintsék, s majdnem minden ország (Nagy-Britannia, a skandináv államok és Svájc kivételével) már ebben a században megtapasztalta a totalitárius diktatúrát és a tekintélyuralmi irányítást. Még inkább összekuszálja a helyzetet az a tény, hogy sok európai országban a demokratikus eszmék prioritáshordozói gyakran olyan pártok, amelyek ugyanakkor a gazdasági tervezés és a gazdaságban történő erős állami beavatkozás mellett lépnek fel. Részben éppen ilyen helyzet volt Franciaországban, Németországban, Lengyelországban, Spanyolországban stb. Így, ahogy látjuk, a demokrácia és a piac közötti közvetlen kapcsolatot inkább kivételként és nem szabályként, a politikatudományt kísérő számtalan és széles körben elterjedt mítoszoknak lehet tulajdonítani. Helyesebb volna a szabad vállalkozások politikai garanciáiról beszélni, amelyek igen fontosak az egészséges gazdaságfejlődés és a nyílt, demokratikus társadalom fejlődése szempontjából, de nem többek annál.

A demokratikus vonásokkal rendelkező politikai rendszer egyáltalán nem e korszak találmánya. Ha a demokrácia enkláve is volt, akár a társadalmon belül, akár a nemzetközi rendszerben, látható, hogy az idő múlásával helyzete egyre erősebb és erősebb lett. Míg 1750-ben az egész nyugati világban sehol sem létezett semmiféle országos szintű demokratikus intézmény, addigra a 20. század végére a világ országainak többsége a demokratikus országok kategóriájába tartozik. Ugyanakkor a demokratizálódási folyamatok soha sem voltak következetesek. Ugrások, tömeges "áttörés", vagy ahogy S. Huntington írta, "hullámzás" jellemezte azokat. Minden egyes ilyen hullám a nem demokratikus rendszertől a demokratizmus felé mutató átmenetek csoportját jelenti, amelyek meghatározott idő alatt mennek végbe, és amelyek lényegesen felülmúlják ugyanazon időszakban az ellentétes irányú átmenetek számát.12 Az egymást követő "hullámok" hatalmasabbak az előzőeknél, és bár előfordulhat kisiklás, nem lehetséges, hogy a világ a korábbi helyzetbe térjen vissza.

Számunkra különösen fontos, hogy a demokratikus fordulat folyamatát nem lehet magától értetődőnek felfogni. Természetesen lehetséges a világon előforduló államok nagy részét a demokratikusokhoz sorolni a parlament meglétének, a rendszeres választásoknak vagy az uralkodó köröknek nyilatkozatai alapján. De felvetődik egy igen bonyolult elméleti és gyakorlati feladat: milyen esetekben van szól kölcsön vett formák utánzásáról, amelyek viszonylag rövid ideig képesek csak szolgálni, és milyen esetekben van szó a demokratikus építés kezdetéről, amely képes az országot a teljes demokratikus potenciál megvalósításához eljuttatni? Így, mikor új demokráciákról beszélünk, elkerülhetetlen, hogy két alapvetően fontos kérdés fel ne merüljön: először is ezeket a rendszereket középtávú vagy hosszú távú tervek alapján irányítják-e; másodszor: meggyökeresedésüknek milyen távlatai vannak az adott társadalomban. A demokrácia realitása így elsődleges fontosságú az új, demokratikus rendszerek számára.

Erős demokráciát lehetetlen létrehozni, ha hívei csak "fentre" vagy csak "lentre" koncentrálódnak. A demokráciát végül is az állampolgárok hozzák létre, azaz az a "közép", amely tudja, hogy mi a teljes szabadság, de amely ezen szabadság korlátainak tudatában van. Mindig is emlékezni kell arra, hogy maguk a demokratizálódási folyamatok soha sem a demokrácia nevében kezdődnek el, hanem nem hatékony, korrumpálható és despota rendszerek ellen irányulnak - de akkor mindig lehetséges hátrafelé való mozgás is. A demokratikus kormányoktól ez a legmélyebb állambölcsességet követeli meg, például a dogmatizmustól való elzárkózást is. Ebbe beletartozik a liberális dogmatizmus is, azaz olyan minőségek, amelyek ritkán jelennek meg az "első meghívott" demokratáknál.

Az antropológusok számára közhely az a tézis, miszerint minden nép eltökélten csak saját értékeihez tud ragaszkodni. Ez nem azt jelenti, hogy a külső értékek nem hatnak rá, és végeredményben nem fogadják el azokat. Ez azonban hosszú ideig tartó folyamat, amely nem "parancsra" megy végbe, és soha nem jelenti az idegen modellek és elvek másolását. "A jogos ingerültség azok naivitását váltja ki, akik azt feltételezik, hogy a többség és a kisebbség közötti változó kompromisszumokon alapuló pluralista rendszereket, amelyek maguk is változásoknak vannak kitéve, mivel megfordíthatók a demokratikus folyamatok, teljesen exportálni lehet, és megőrizni a kezdeti tiszta állapotában" - hangsúlyozza az esetet a francia politológus G. Erme.13

S valóban, a demokrácia mindannyiszor olyan, mintha nem lenne teljesen törvényszerű az európai vagy amerikai sziget határain túl is. Más szóval, a demokráciának, még létrejöttének első szakaszában is, mikor a legjobb formájában utánozzák, bizonyos időre van szüksége, hogy életképességét bizonyítsa, áthaladva a csalódás Szküllái és a kemény és esztelen politika Kharibdiszei között, s ezáltal szervezze meg sajátos, nemzeti arculatát, amely egyáltalán nem hasonlít egyetlen másikra sem.

A demokratikus folyamat lényege sok tekintetben világossá válik, ha visszatérünk a demokráciához mint kormányformának történelmi alapjaihoz. A demokrácia széles körű megalapozása a természeti jogok elveiből indul ki. Ebből a szempontból a demokratikus politikai rend lényegének koncentrált kifejezése az 1776-os Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat. Ez a dokumentum leszögezi, hogy az embereket a Teremtő megingathatatlan jogokkal ruházta fel: az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra való törekvés jogával. Egy kormány így tehát csak akkor legitim, ha ezek a jogok elidegeníthetetlenek az adott társadalom valamennyi állampolgára számára. Hasonló megközelítéssel találkozunk a francia forradalom által elfogadott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában. Lényegét tekintve ezen alapszik a szuverenitás elve. Ha minden embernek egyenlő joga van a hatalom gyakorlására, akkor senki sem gyakorolhat hatalmat mások felett. Ezzel a gondolattal gyakran találkozhatunk francia gondolkodóknál, ugyanis, ha mindenkinek egyenlő jogai vannak, akkor mindenki csak mint közösség gyakorolhatja a hatalmat. Lényegében ez a két elv adta a szuverenitás elvét, amely fokozatosan alakította ki a saját érvrendszerét.

Bár John Locke még nem alapozta meg a szuverenitáshoz való jogot, aláhúzta, hogy a politikai rendnek az alapvető emberi jogokon kell alapulnia. Egyébként Locke szerint ebből még nem következik az egyén joga a közösség (társadalom) irányítására. Egyébként is a szuverenitás jogáról van szó. Ez az elv erősen hatott az amerikaiakra, s csak Rousseau után lett az európai politikai gondolkodás közhelye. Már ismeretes, Rousseau számára az ember és a szabadság fogalmak lényegében azonosak. Az ember csak a szabadság feltételei között lesz sajátosan ember, ezért feltétlenül meg kell találni az együttélésnek az olyan formáját, amely őt szabaddá teheti. De itt komoly veszély merül fel. Rousseau azt a feladatot tűzte ki, hogy hozzanak létre olyan politikai rendet, amelyben az ember olyan szabad lenne, mint természetes állapotában. Más szóval: az ember akkor nyeri el a szabadságot, ha magát az új társadalommal, azaz a kollektívával azonosítja. Az egyén így közösségivé alakul át. A szabadság a legmagasabb rendű érték, de azt a közösségi, nem pedig az önmagáért való létezésben keresik. Így a természeti jogból és az emberi jogból kikövetkeztetett demokratikus elvekbe került bele a demokratikus irányítás két alapvető megközelítésmódja: a demokrácia mint a nép hatalma (azaz a hatalom forrásának szempontjából), illetve a demokrácia mint a népért való hatalom (azaz: az irányítás célja szempontjából) elvei.

A demokratikus irányítás elvi megalapozásához jelentősen hozzájárultak a szkepticista iskola képviselői is, például Hans Kelsen. Feltételezve, hogy nincs hiteles tudásunk arról, hogy mi is a közjó vagy közérdek, azt a tételt állította fel, hogy döntéshozáskor valamennyi ítélet azonos fajsúlyú. Az adott esetben egyetlen elv érvényes - s ez pedig a többség elve. De a többségnek nincs hiteles tudása a közjóról, ezért előre számításba kell venni az egyik többség felcserélését egy másikkal, így mindenféle határozatnak ideiglenes jellege van. Ebből következik a közjót érintő határozatokat hozó hatóságok és személyek időszakonkénti elmozdíthatóságának lehetősége a többségi jóváhagyás alapján. És ez a demokrácia mint eljárás lényegi alapja is. A hasonló megközelítés a további fejlődést szolgálta Karl Popper, Ralph Dahrendorf és más demokrácia-teoretikusok műveiben.

Az érvelés két hipotézisen alapszik. Először: egyetlen ember sem tökéletes, ezért senki sem lehet teljesen biztos abban, hogy mi a jó önmaga és mi a jó mások számára; másodszor: a társadalmi problémák döntések sokaságát feltételezik. Így a társadalomnak úgy kell magát szervezni, hogy elhárítsa azt a lehetőséget, hogy egyetlen elv dominanciája érvényesüljön, miközben az összes többit kiszorítja, különösen, ha ez az elv a közjóról vagy az igazságosságról szól. Sőt mit több, a társadalom felépítésénél nem kell feltételeznie az örök állandóságot. A társadalomnak a versenyző döntések alapján kell fejlődnie, azaz nyitottnak kell lennie. A liberális demokrácia az egyetlen olyan demokratikus forma, amely lehetővé teszi ezen helyzet megőrzését. Az érvelés, mint látjuk, kissé más, de ugyanazon következtetésekhez vezet el, mint a természetes igazságok elmélete. Mindenki részvétele a társadalmi problémák megoldást kereső folyamatában elkerülhetetlen, ugyanis valakik véleményének figyelmen kívül hagyása megnehezíti ezt, amennyiben ismeretlen, milyen vélemény is bizonyul majd helyesnek. Ebből következik a részvétel nyitottságának fontossága a politikában valamennyi politikai csoport számára. Még egy fontos, a demokratikus államiság elméleti problémája van kapcsolatban a konstruktivista és evolucionista megközelítés szembenállásával.

A konstruktivista szemlélet a politikai rend legitimációját azzal a kérdésfeltevéssel akarja megalapozni, hogy milyen sajátos szabályokról egyezhetnek meg egymással az értelmes emberek. Kétféle válasz lehetséges. Egy realista, mely az adott társadalomban létező döntések elfogadási szabályairól szól, másik egy hipotetikus, amely prognosztizálja, hogy éppen milyen szabályokról egyeznének meg értelmes emberek (példaként az ismert reformliberális amerikai filozófust, John Rawlst lehet idézni). Még a 60-as években a Nobel-díjas A. Buchanan dolgozta ki azt a koncepciót, amely szerint a döntéseket emberek hozzák, amelyet egyetértésük előz meg, amely lényegében a társadalmi megegyezés egy válfaja. Szerinte minden ember egyéni vétójoggal rendelkezik, amely megakadályozza azon döntések elfogadását, amelyek rá túlságosan nagy terhet rónak. A vétó által lehetne biztosítani az egyetértés vagy konszenzus elvének érvényesülését. Ezenkívül, mondja Buchanan, minden embernek érdekeltnek kell lennie a közös döntésekben, mivel a közösség képességétől függ a döntések elfogadása. S ez már fejlett törvényhozó rendszert feltételez. A döntések elfogadásához fűződő érdek az egyéni vétójog fölé kerekedik. Magában véve a döntések elfogadásához fűződő érdek és az egyéni vétójog közötti ellentét nem teszi lehetővé a teljes egyetértést. Ezért bármilyen döntés is lesz a kompromisszum eredménye, az végeredményben a többségi elvre vezethető vissza. Ennek köszönhetően elég törékeny az egyensúly a szavazati jog és a döntéshozatal között. Ezen érvelésen alapszik és épül fel a döntéshozatal demokratikus elve.14

A döntések önmagukban azonban nem egyformák. Minél nagyobb mértékben befolyásolják a közösségi döntések az egyes ember életét, annál inkább érdeke kell hogy legyen az egyéni vétójog megőrzése. Ezért a többségi elv nem alkalmas minden döntéshozatalhoz. Néhány esetben be kell vezetni a minősített többséget (például a 2/3-os vagy a 3/4-es többséget). Ez azt jelenti, hogy a vétójog értéke magasabb, mint valamilyen kollektív döntéshozáshoz fűződő érdek. De ez az elv csak akkor működik, amikor a társadalom számára legfontosabb döntésekről van szó.

Így azt feltételezzük, hogy a racionálisan gondolkodó egyének a döntéshozatalkor mindig meg fognak állapodni a pluralizmus néhány kérdésében (az egyszerű többségi elvtől kiindulva egyes esetekben eljutnak a teljes egyetértésig).

Térjünk most vissza az evolucionista megközelítéshez, amelynek képviselőit egyébként nehéz a demokrácia nagy barátainak nevezni! Az a helyzet, hogy az irányzat teoretikusai általában azt látták a demokráciában, hogy az a folytonosságot és fokozatosságot, így a stabilitást veszélyezteti a társadalom fejlődésében. A demokráciának, mint ismeretes, két gyökere van: egy evolúciós és egy forradalmi; ez meghatározza kettős jellegét. A demokrácia angolszász modellje az evolúciós fejlődésre, a francia a forradalmira példa.

A forradalmi demokrácia önmagát utópikusnak határozza meg (szabad és egyenlő emberek testvéri közössége). Ez álom vagy illúzió, amely soha nem valósul meg. De ha ez cél lesz, akkor megszületik az igény magának a valóságnak a totalitárius rendezésére. A világot, a társadalmat és az embert újra kell alkotni. A politika magára veszi az új világ és ember építésének feladatát, tevékenységi területe korlátlan lesz, és a demokratikus fantom totalitárius gyakorlattá alakul át. Nem véletlen, hogy a jakobinus terror és a sztálini szocializmus is demokratikus jelszavakkal kezdődött.

Az evolúciós demokrácia két alapelv szintézisét feltételezi - ezek az önkormányzatiság és az alkotmányos állam elvei, amelynek célja, hogy a hatalom civilizáltabb formája jöjjön létre. Ez a szintézis inkább történelmi és nem szisztematikus jellegzetességekkel rendelkezik. Az államhatalom korlátozásának elve hosszú fejlődési utat tett meg a Nyugat történelmében. Csupán a 18. és 19. században kapcsolódott össze a demokratikus úttal. De ez nem jelenti teljes összeolvadásukat és az ellentmondásuk hiányát, ellenkezőleg, bizonyos feszültség megmarad. Ez azt jelenti, hogy a népi hatalom gondolata mintha nem teljesedett volna ki a maga logikája szerint, azaz végbemegy a demokrácia elvének önkorlátozása.

A demokratikus állam elhatárolódik az abszolút iránti igénytől - az embert és tevékenységét mintha mesterségesen kivonnák a politika szférájából. A demokratikus alkotmányos állam elismeri az élet és a tevékenység néhány szférájának meglétét, amelyek arra hivatottak, hogy a népet és a hatalmat is tiszteljék. Ide tartozik az egyes egyének, csoportok és szervezetek, stb. önrendelkezésére vonatkozó jog. A hatalmat így néhány eljárási szabály korlátozza. Például az alkotmány életbe lépésének pillanatában a többség bizonyos kötelező elveket vesz magára, így a szabad nép önkorlátozása történik meg. Ugyanakkor azt a többséget, amely elfogadja ezeket a szabályokat, meg lehet különböztetni egy másféle többségtől, mondjuk a 25 évvel későbbitől, amely lehet, hogy teljesen másképp akar élni. A legfontosabb itt az, hogy a demokrácia elve nem teszi lehetővé, hogy előre meghatározzák a jövőt, megengedik, sőt eleve feltételezik az elvek megváltoztatását. Ugyanakkor nem lehet a nép önkorlátozását bevezetni és ezt a demokrácia elvének segítségével megalapozni. Ez másféle alapokat igényel, olyat, amely lehetővé teszi, hogy a szabályok elég hosszú időn át érvényben maradjanak. Így a demokrácia alapelve viszonylagos helyzetű a demokratikus államban, mintha embrió- - vagy valamely minimális szubsztancia - állapotban lenne jelen, de azért magában foglalja a kibontakozásához és kifejlődéséhez szükséges lehetőséget. Éppen ezért kell a demokráciáról mint folyamatról beszélni.

A demokrácia viszonylagos tökéletlensége és belső ellentmondásai további két, elvi szempontból jelentős következtetést engednek meg: egyrészt az a demokrácia, amely nem az alkotmányos demokrácia formájában lép fel, magában hordozza az önmegsemmisítés lehetőségét, másrészt a demokrácia elkerülhetetlenül megsemmisíti önmagát, ha abszolutizálja a szabadság eszméjét.

A demokrácia nem statikus állapot, hanem folyamat, amely állandóan fejleszti és szélesíti a demokratikus berendezkedés alapelveit, és problémákkal küzd. Mi a szerepe és a távlata napjaink demokratikus államiságának az új évezred küszöbén? Ezek a kérdések éles vitákat váltanak ki. Napjainkban, úgy tűnik, a kérdés két alapvető megközelítésmódja válik uralkodóvá.

A szakemberek első csoportjának álláspontja szerint: noha a demokrácia mintegy diadalmenetének vagyunk tanúi napjainkban az egész világon, ez mégis inkább a nyugati típusú kultúra és fejlődés eredménye. Ez kétségbe vonja hosszú időre szóló stabilitását a világ más pontjain.

A másik szempont a demokráciát a történelem céljának tekinti, s a demokratikus típusú irányítás felé mutató átmenetet igazi világforradalomnak. A történelmi és az antropológiai érvelést felhasználva ezen nézet képviselői azt bizonyítják, hogy a demokrácia az emberi együttélés egyetlen olyan formája, amely éppen az emberre jellemző. Ezért az emberi nem evolucionális fejlődése végül is a demokrácia győzelméhez vezet el, amellyel még egy lépéssel előbbre lépünk a civilizációba.

Bármely esetben a demokratikus legitimáció elve gyakorlatilag általánosan elfogadottá vált, s tulajdonképpen levette napirendről a legitimitás egyéb típusait. De ez nem jelenti azt, hogy az irányítás egyéb formái ezzel egy időben eltűnnek. Részben úgy látszik, figyelmet érdemel, hogy az utóbbi évtizedekben más elvek hatása megerősödött, nevezetesen: az iszlám teokrácia legitimitásának elve. Az iszlám az egyetlen olyan vallás, amely meg tudta alapozni a teokratikus államot. Mára az iszlám még nem tett szert egyetemes jelentőségre, ugyanakkor szenvedélyessége, támadó jellege a demográfiai és a társadalmi tényezőkkel együtt igen komoly potenciál lehet. Mindazonáltal megszilárdulása egyelőre nem vált ki tiltakozást.

A demokrácia követelményei - az individualizmus és racionalizmus - a hatalomgyakorlásnak csupán olyan formáit engedi meg, amelyek kiállják az egyéni racionális ítélet próbáját, azaz állandóan kölcsönös összefüggésben vannak az individuális racionalizmussal. De akkor bármely tekintély, bármely hatalom csupán megállapodás által létezhet, amelyet nem egyszer és nem örökre kötnek, hanem azt állandó egyeztetés útján a demokratikus folyamat segítségével lehet biztosítani. Természetesen a modern korszak kezdetéig a nemzetfeletti szinten létező hatalmat szintén legitimmé lehet tenni, s ez rendszerint a hagyomány és a vallás segítségével lehetséges. A legitimáció hagyományos és vallásos formának a demokratikusra való cseréje ugyancsak alapvető változásokat hozott az európai kultúrában, elősegítvén azt, amit Max Weber a maga korában a "világ demitizálásának" nevezett.

De a modern feltételek között a demokratikus legitimáció elve majdnem mágikus erejű. Miért is sikerül saját pozícióit megtartani, a szociokulturális, tradicionális, vallási és innovatív kihívások ellenére? Az a helyzet, hogy a legitimáció demokratikus elve a működés síkján könnyen reagál a gyors társadalmi változásokra, amely a civilizációs fejlődés modern típusát jellemzi. Egyetlen másik legitimációs elvnek sincs ilyen lehetősége.

Ennek döntő jelentősége van a gyorsításban. A jelenlegi vélekedés szerint az emberségnek több mint 800 nemzedéke élt a földön, s csupán az utolsó kettő volt a szemtanúja a tudomány és a technika fejlődésében tapasztalható hihetetlen ugrásnak. A történelmi mércével mérve a legrövidebb időszak az ember belső életében, érzékelésében, elvárásaiban és motivációjában a legmélyebb változásokat vitte végbe. A társadalmi szerepeket és intézményeket példátlan terhelésnek vetette alá, miközben félresöpörte az általánosan elfogadott normákat, stílusokat és intézményeket, amelyek hosszú századok során az élet tartópillérei voltak. A korábbi nemzedékek tapasztalataiból lépten-nyomon kiderül, hogy használhatatlanok és reménytelenül inadekvátak. Annál is inkább, mert a fejlődés gyorsuló folyamata egyáltalán nem lassul, s ez a politikai intézményektől komoly reagálási képességet követel. Igényli továbbá a stabilizáló potenciált is, ugyanis a gyors változások veszélyesek, néhányuk pedig az innováció túlterhelését el nem viselő társadalom felborításával fenyeget. Lényegében napjainkban csak a demokrácia rendelkezik a társadalmi életformák változásaira adandó pontos reagálási lehetőséggel, s ezzel egy időben az állandóan fellángoló konfliktushelyzetben képes azokat stabilizálni.

A demokratikus néphatalom és a múltbeli monarchikus hatalom vallásos legitimációja közti pusztán külső hasonlóság ahhoz a következtetéshez vezethet el, hogy csupán az egyik elv másikkal való cseréje következett be. Ez a benyomás igen félrevezető lehet. A monarchiától eltérően a nép szuverén képződmény, feladata abban áll, hogy számadási pont azok számára, akik hatalmon vannak, és helyzetük állandóan változik. A teljhatalmú irányítás tart egy bizonyos ideig, a hatalom mintha olyan dolog lenne, amelyet átmeneti használatra adnak át. Más szavakkal: a hatalmi viszonyok szabályozott instabilitása jön létre, amely csak a demokráciára jellemző. Éppen a stabilitás hiánya ad lehetőséget az állandó változásokra, diktálja, hogy folyton alkalmazkodni kell a változó viszonyokhoz. Ez is a demokrácia mint folyamat potenciálját jelenti. Ismét alapvető a különbség a demokrácia és az autoriter-totalitárius rendszer között, amelyre az a jellemző, hogy törekszik a hatalmi viszonyok stabilizációjára, s ami végeredményben ismét elvezet az állam és a társadalom normális fejlődésfolyamatainak megmerevedéséhez és elzáródásához.

Ugyancsak hiba volna a hatalom demokratikus legitimációjának elvi elterjedését magának a demokráciának az elterjedésével azonosítani. A modern világban még mindig többségben vannak az autoriter rendszerek, még ha magukat demokratikusnak is nevezik, és első pillanatban a demokratikus irányítás valamennyi tiszta külső jegyével rendelkeznek. Ugyanakkor a nem demokratikus irányítás struktúráját általában a gyenge alapok jellemzik, és ez felülmúlja potenciális instabilitásukat. A demokratikus irányítási rendszerhez, ahogyan azt már fentebb kimutattuk, számtalan feltételre van szükség, amelyek távolról sincsenek jelen. Ebből következik a zárt kör kialakulásának veszélye, az ún. latin-amerikai variáns, amikor az instabil tekintélyuralmi rendszer felváltja az instabil demokráciát, amely szintén autoriter rendszert váltott fel. Ez a variáns igen veszélyes a modern világra nézve, mert annak jelentős része bizonyos időközönként elmerül a kaotikus állapotban.

A legitimáció minimális demokratikus elve még nem vezetett oda, hogy a tényleges demokrácia feltételei univerzálisakká váltak volna. Vagy másképpen: a demokratikus eszmeiség univerzalitása nem azonos a demokratikus gyakorlattal. A stabil nem demokráciák ideje lejárt, de a stabil demokráciák kora még nem jött el. "A történelem - hangsúlyozza a legnagyobb amerikai történész, Artur Schlesinger - a kés élén halad előre."15

Ez azt jelenti, hogy rendkívül bonyolult dilemma elé jutunk: vagy a fennmaradó világ részleges "europaizálódását" választjuk, vagy pedig választjuk az aszinkron fejlődést, tehát elfogadjuk a fejlődési szintek egyenlőtlenségét. És ez a másik út komoly kataklizmával fenyeget, egyáltalán nem garantálja a sikert, nem is beszélve arról, hogy lényege szerint mindkettő ellentmond a demokratikus eszme lényegének, a polgárok akaratnyilvánítási szabadságáról vallott elképzelésnek. A polgárok így előnyben részesíthetik a hagyományos nemzeti fejlődési variánst az új modellek és az egyenlőség eszméjének feltétel nélküli elfogadása helyett. Ez utóbbi a gazdasági fejlődésszint kiegyenlítését feltételezi, s nem óhajtja az egyenlőtlen viszonyok stabilizálódását. De mégis mi a demokrácia győzelmének lehetősége, ha egyáltalán van ilyen? A modern politikatudományban kialakulhat néhány alapvető, szintén optimista megközelítésmód.

Az első megközelítésmód a gazdasági mutatókkal, a statisztikai adatokkal van kölcsönös összefüggésben. Ezek az adatok erős korrelációt mutatnak a gazdasági fejlődés és a demokrácia fejlettségi szintjei között. Ugyanakkor végig nem világos, ahogy azt fentebb már megmutattuk, milyen irányban működik ez a kölcsönös kapcsolat, ugyanis mozgás itt mindkét irányba lehetséges.

A második megközelítésmód a politikai kultúra koncepcióján alapszik, jóllehet amerikai és nem európai értelemben, azaz az állampolgárok is meghatározott módon viszonyulnak az adott politikai rendszerhez. A demokrácia, úgy tartják, közvetlen kapcsolatban van egy sajátos politikai kultúrával. Részben "a demokratikus szindróma" sajátos típusának hiányával magyarázza sok kutató a 30-as évek elején a németországi demokrácia csődjét. Feltételezik, hogy a nyugati, főleg amerikai tömegkultúra mozi, televízió, nagyarányú elterjedése segíti a nyugati értékek elterjedését, ami végeredményben az emberiség nagyobb részénél a demokratikus beállítódás kialakulását jelenti.

Mégy egy, a harmadik lehetőség a konfliktuselmélettel van kapcsolatban: ebben az esetben a demokráciát úgy írják le, mint a konfliktusok békés megoldásának módját. Más szavakkal mondva, a demokráciát úgy értelmezik, mint a politikai rend olyan típusát, amelyben a hatalmi konfliktusok sokkal civilizáltabb formát öltenek, azaz mindezt jogi alapra helyezik. Nem kell bizonyítani, hogy az atomfegyverek korában ez az egyetlen lehetséges módja az emberiség megmaradásának, amennyiben az autoriter rendszerek potenciálisan társadalmi robbanás veszélyét jelenthetik. A jogállam létrehozása a hatalom forrásainak szétágazását is jelenti, amely meghatározza a nemzeti jövedelem szintjét és a társadalmon belüli pluralisztikus csoportok struktúráját és azonosítását. Látható, hogy az Európán kívüli országok többségében egyszerűen nincsenek meg a hasonló feltételek, azaz mintegy az europaizáció vagy egyenlőtlenség dilemmája elé jutunk.

Ezzel szoros kapcsolatban van a liberalizmus elméletében feszültséget okozó kérdés: az egyes ember és a népek jogai közötti kölcsönhatásról. A liberalizmus mint ideológia és vele együtt a demokrácia mint politikai rendszer lényege, hogy a hangsúly a folyamatra esik, míg mondjuk a konzervativizmus a stabilitásra és a viszonyok befagyasztására törekszik. A liberálisok szerint jól szervezett társadalmat csak abban az esetben lehet létrehozni, ha annak folyamata racionális és fokozatos (tehát szükséges egy bizonyos kiindulási pont, például legyen ez a demokratikus eljárásoké, s aztán kezdődik el tökéletesítésének hosszú folyamata). Ugyanakkor egy hasonló folyamat végességének kérdése általában fel sem merül. Viszont létezik egy paradoxon, amely a liberális ideológia valamennyi aspektusára kissé más pozícióból tekint: éppen a liberalizmus győzelmével együtt a liberális pártok lelépnek a színpadról, és akkor népszerűek, amikor a liberális eszmék megvalósítása elég messze van. Az a helyzet, hogy formálisan az antietatizmus pozíciójában fellépnek az egyén jogvédelme érdekében, mivel ezeket a jogokat az állam bitorolja. A valóságban azonban a liberálisok az állami struktúra megerősítéséhez jutnak el.

A liberális elképzelésekkel összhangban az ember jogai mintha beépültek volna a természeti jogba. Első látásra ez azt feltételezi, hogy minden egyén rendelkezik ezekkel a jogokkal. Ugyanakkor látható, hogy állampolgárok bizonyos csoportjai nem kerülnek olyan helyzetbe, hogy jogaikat önállóan érvényesítsék: például gyerekek egy meghatározott életkorig, idős emberek, pszichés betegek, narkománok, analfabéták stb. Láthatóan valahol egy demarkációs vonal húzódik, de ezt gyakorlatilag lehetetlen a természeti joggal megmagyarázni - ez politikai probléma. Másféle jog lép itt színre - a nép joga, és egy új fogalom: állampolgár, amelyet a nagy francia forradalom hozott a világra - ezt hangsúlyozza a tekintélyes amerikai politológus I. Wallerstein.16 Ennek megfelelően valamelyik, az adott területen magas szintű törvénykezéssel rendelkező állam polgárairól van szó.

A liberalizmus politikai programja, lényegében abban a formában, ahogy a 19. században elgondolták, a demokráciára és a piacra potenciálisan a legnagyobb veszélyt jelentő társadalmi osztályok és csoportok megszelídítését tűzték ki célul egy háromelemű reformon keresztül, beleértve

• az általános választójogot

• az általános jólétet

• a nemzeti jólétet

• a nemzeti identitást.

Lényegében a három megnevezett reform mintha magára vállalná a valamennyi állampolgárra érvényes emberi jogok megvalósítását, s megengedi, hogy a konkrét helyzetekben megváltoztassák a prioritásukat, első helyre emelve valamiféle sokkal fontosabb feladatot, amely egybeesik a közjóval. Ugyanakkor előbb vagy utóbb a jelentéktelen engedmények és tények csúsztatása láthatóvá válhat, noha az alapvetően jelentékeny tényezők lehetővé teszik, hogy még nagyobb mértékben eltussolják a problémát. A hasonló tényezőkhöz még a következő hasonlókat lehet hozzátenni: először is a periféria kihasználása lehetővé tette, hogy lényegesen emelje a lakosság nagy csoportjának életszínvonalát a fejlett kapitalizmus országaiban; másodszor: a nemzetgazdaság színvonala lehetővé tette a lakosság iskolázottsági és kulturális színvonalának emelését, s ezzel elősegítve a technológia és az ipari potenciál fejlődését; harmadszor az egyes nyugati államok helyi nacionalizmusait kiegészítette az ún. atlanti civilizáció magasabb szintű nacionalizmusa, amelynek mélyén az a büszkeség munkál, hogy a modern világ legjobban fejlett részéhez tartozunk. Hangsúlyozni kell továbbá a magas szintű manipulációt és a megnevezett eszmék propagandaízű elterjesztésének tényét. Ezen közben a nemzeti jogokkal a szó teljes értelmében csak az imperialista államok igen korlátozott csoportja rendelkezik, az összes többi nép a "barbárok" vagy "új barbárok" csoportba került, bár ez a terminus az utóbbi évtizedekben eltűnt a lexikonból. Itt kell hangsúlyoznunk a meglévő, a nép és az ember jogai közötti ellentmondást.

Ez az ellentmondás a háttérbe szorul a történelmi pillanat szülte igények miatt. Például ha a 60-as években első helyre került a népek nemzeti-függetlenségi harca, akkor a liberális program középpontjába a nemzet jogai kerültek. Később hasonlóan jelentőssé vált a különböző kisebbségek mind etikai, mind szexuális, demokratikus jogaiért vívott küzdelem. A 80-as évek végétől az emberi jogok tettek szert prioritásra, majdnem normává lett az az állítás, hogy megengedhető azon országok belügyeibe való beavatkozás, ahol megsértik az emberi jogokat. Ma a 90-es évek közepén a Szovjetunió szétesése és azt követő nemzetek közötti konfliktusok, amelyek hasonlóak a jugoszláviai háború tapasztalataihoz, illetve Csehszlovákia kettészakadásához stb., újra előtérbe hozza a nemzetek jogait, amely elkerülhetetlenül együtt jár a nemzeti-hazafias mozgalmak gyakran antidemokratikus jellegzetességével.

Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az emberi jogok égbekiáltó megsértése, amelyről szégyenkezve hallgatnak a fejlett országokban, a szabad költözködési jog megsértésével kapcsolatos, amely pedig az ember egyik alapvető emberi joga.

Az összes lehetséges kvóta, a nyugati államok területére vonatkozó beutazási tilalom, amely főleg a "harmadik világ" lakosaira vonatkozik, a sajátos vízumszabályok, amelyeket bizonyos államokkal, beleértve Kelet-Európa országait is, érvényesítenek, jó példa a kettős megítélésről. Tehát az emberi jogok szelektíve érvényesülnek, egyáltalán nem a maguk teljességében, ami teljesen nyilvánvalóvá teszi a liberalizmus belső ellentmondásait. A közép-európai országok magas oktatási színvonala miatt ezen államok polgárai puszta szóra nem hihetik el a nyugati politológusok állításait a demokratikus irányítás elveiről és mechanizmusáról. Még ha a demokratikus elmélet alapvető posztulátumai a viták tárgyává is lesznek, egy pillanat alatt felbukkan annak összes ellentmondása és feszültséget okozó tényezője. Úgy látszik, hogy a demokráciában való csalódás igen nagy mértékben abból következik, hogy a politikai folyamatok valósága nem esik teljesen egybe a kinyilatkoztatott elvekkel. Hasonló megosztottság teszi problematikussá a demokrácia egész világon való elterjedését és meggyökeresedését a konkrét társadalmakban.

Az a tény, hogy a demokrácia eszméje tele van ellentmondással és belső feszültséggel, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az autoritarizmus még inkább a totalitarizmus valóban ténylegesen is vonzó alternatívákat képes nyújtani.

Ha úgy közelítünk a demokráciához, mint meghatározott jogi alapelvek összességéhez, akkor azt lehet mondani, hogy a demokrácia távlatai kaphatják a legkedvezőbb értékelést. De a demokrácia nem korlátozódik csupán a jogi normákra és folyamatokra. El kell ismerni, hogy a "felépítmény" fennmaradó részét a helyi nemzeti kulturális színek tarkítják. A demokráciának végeredményben jó esélye van, hogy univerzális legyen, de ez nem jelenti az angol-amerikai demokrácia elterjedését.

* * *

A fejlődés sokféle és nem egyenes vonalú. Nem véletlen, hogy éppen napjainkban egyre népszerűbbek az alternatív eszmék, amelyek a modernizáció alternatív modelljeihez vezetnek. Úgy tűnik, elérkezett az ideje, hogy a társadalmi elemzésben óvakodjunk a dogmatizmustól, beleértve a liberális dogmákat is.

"A nyugati országok szociológusai elég lassan eszméltek rá arra, hogy saját mércéjüket tették meg az univerzalizmus mértékévé" - hangsúlyozza a demokratikus folyamatok két francia kutatója, M. Dogan és D. Pelassi.17 S ez a folyamat elég messze van a tökéletestől. Nagyon gyakori, hogy kelet-európai és nyugati, főleg amerikai politológusok között egy "üvegfal" keletkezik, ui. a kelet-európaiak, miután túlestek a reformokból való kiábránduláson és a demokratikus elmélet ellentmondásain, a gondokról, vitás kérdésekről, az összehangoltság hiányáról, az elméleti blokkokról óhajtanak beszélni, míg a nyugat-európaiak és az amerikaiak egyszerűen saját működő modelljük átvételét javasolják, s elfelejtkeznek a történelmi tapasztalatok, a mentalitás, a "képző-iskola" másféleségéről, amely hagyományosan az elméleti vitára irányul.

Az egyik legtekintélyesebb 20. századi gondolkodó, J. Schumpeter a piaci gőzmozdony képét alkotta meg, amely egy zakatolva száguldó hatalmas gépezet, amelyre útja során különféle erők hatnak - osztály jellegű, adminisztratív, kulturális, amelyek nem csupán radikálisan képesek megváltoztatni a mozgás irányát, de azt meg is tudják állítani. Így teljesen világosan látható a gazdaság, a politika és a kultúra közötti eltéphetetlen kapcsolat. Átvenni az idegen mintákat nem jelent mást, mint csupán makettet, s nem működőképes mechanizmust létrehozni. Amivel mi is valójában rendelkezünk.

Közben a legújabb elméleti teóriák, beleértve a nyugati gondolatot is, külön figyelmet fordítanak néhány igen lényeges állandóra, melyek meghatározott feltételek mellett egyensúlyt képesek teremteni a hatékonyság, a jogszerűség és a szabadság között, amelyek a demokratikus társadalom alapértékei.

Először is arról van szó, hogy az alapértéket illetően elengedhetetlen a konszenzus kialakítása, de ez egyáltalán nem történik automatikusan. Tisztázni kell a nézetekben az egybeeséseket, amelyeknek különböző világnézeti irányultsága van. Ennek célja az elvi kompromisszum. Minél nagyobb számban sikerül ilyen egybeeséseket találni, annál stabilabb lesz a társadalmi helyzet. A "kereszteződő konszenzus", ahogyan azt J. Rawls nevezte, a társadalom elért politikai tudatszintjének jelképe, amely előre meghatározza a demokratikus folyamat adott szakaszát.18 Bármely olyan kísérlet, amely kierőszakolna bármit, ami meg nem érett, például a demokrácia kész formáit, tömeges elutasításba ütközik, s ezzel fenyegeti a demokratikus kormányzás eszméjének diszkreditálását.

Másodszor: proklamálni kell és létre kell hozni a történelmi alkotás nyitottságához szükséges feltételeket, el kell utasítani a korábbi módszert, azaz a bonyolult problémák egyszerű megoldásának szokványos keresését, amely már eléggé ismert. Fontos tudomásul venni, hogy a társadalmi átmenetek időszakában kompromisszumok és kitérők léteznek, amelyek néha a felismerhetetlenségig megváltoztatják a jól ismert modellt. Az emberiség milliónyi áldozatot hozott a megfellebezhetetlen próféciák nevében, noha az emberek nyílt és vitás kérdések miatt nem gyilkolják egymást. Ezért igen fontos a nyitottság, amely olyan tanulság, amely mind a demokrácia elméletéből, mind annak gyakorlatából egyaránt következik.

Harmadszor: a fentiekből logikusan következik, hogy meg kell keresni az alapvető értékeket a sajátos orosz politikai kultúrában, s ez azt feltételezi, hogy az univerzalitás korában minimálisan szükségesek a demokratikus folyamatok, s hogy nincs egységes, mindenféle társadalomra érvényes modell, ahogy nincs a piacgazdaságnak sem egységes modellje, csupán a piac működésének vannak közös alapelvei.

Tehát Oroszországban számtalan olyan baj van, amely egyáltalán nem a demokratikus értékek, valamint a nemzeti politikai kultúra és mentalitás elvi összeférhetetlenségéből következnek, hanem azokból a kísérletekből és félmegoldásokból, amelyek az érett demokrácia azonnali kész formáit erőszakolják, továbbá a meg nem szüntetett lényegi belső ellentmondásokból, mert nem vették figyelembe a nemzeti sajátosságokat, a történelmi tapasztalatot, a demokratikus irányítás feltételeit, valamint az államhatalom gyengeségét és esendőségét.