A liberalizmusról

Maga a szó: "liberalizmus" mára minden vonzerejét elvesztette, noha egy gyönyörű szóból ered: a "szabadságból". A szabadsággal nem lehet a tömegeket lenyűgözni. A tömeg nem hisz a szabadságban, és alapvető érdekeivel nem tudja azt összhangba hozni. Valójában a szabadság inkább arisztokratikus, semmint demokratikus. Csupán az emberiség kisebb hányadának érték, minthogy elsősorban a személyiségre, az individuumra irányul. A forradalmakban soha nem a liberalizmus aratott diadalt. Nemcsak szociális, de politikai forradalmakban sem, hiszen a forradalom a tömegek ügye. A tömeg mindig az egyenlőség pátoszát hirdeti, nem a szabadságét. A nagy forradalmakat nem a szabadság, hanem az egyenlőség törvénye tartja mozgásban. A liberális szellem lényegét tekintve nem forradalmi szellem. A liberalizmus a társadalom kulturált rétegeinek életérzése és világnézete. Nem kíséri sem viharos őserő, sem tűz, sem lángoló szív, sokkal inkább mértéktartás és túl nagy megformáltság jellemzi. A liberalizmus igazsága formális igazság. Nem mond az élet értelméről semmit, sem jót, sem rosszat, garantálni szeretné az egyénnek, hogy élete értelméről szabadon döntsön. A liberális eszme nem tud hasonlatossá válni a valláshoz, nem mutat vallásos jelleget. Ez a liberális eszme gyengéje, de egyben a jó oldala is. A demokratikus, szocialista vagy anarchista eszmék igyekeznek határozott tartalmat adni az emberi életnek; könnyen álvallásokká válnak, s a hozzájuk való viszony vallási színezetet ölt. Valahol itt gyökerezik ezeknek az eszméknek a hazug volta, mivel semmi olyan lelki tartalmuk nincs, ami vallásos pátoszra méltó volna. Vallásos érzésekkel viseltetni arra méltatlan tárgy iránt - óriási hazugság és istenkísértés. El kell ismerni, a liberalizmus nem buzdít ilyesmire. A demokrácia eszméje a liberalizmusénál formálisabb, viszont képes magát az emberi élet értelmének, sajátos típusának feltüntetni. Ezért rejlik benne veszedelmes kísértés. A szocialista eszme mérhetetlen követeléseivel tűnik ki. Meg akarja határozni az ember életének céljait, miközben ő maga csupán egyike az élet eszközeinek, anyagi eszköz, nem több. Önök már régóta istenítenek és abszolutizálnak korlátozott eszközöket, majdhogynem vallásos érzelmekkel viseltetnek irántuk, s az élet céljai elhalványultak önök előtt. A maguk közösségi, szociális vallása az eszközök vallása, nem pedig a céloké. A külső közösségben valójában minden csak eszköz; a célok valahol mélyebben keletkeznek, a célok lelkiek, nem közösségiek. Az emberek belső, lelki közösségét nem befolyásolják a társadalom kritériumai. Hiszen az élet értelme, a célok a lélek mélyéről vétetnek, s valahol az isteni valóságban gyökereznek. A szociális környezet is csupán eszközök bonyolult együttese ezen célok, e tartalom megvalósítására. Ezért a szociális eszmék reménytelenül és elkerülhetetlenül formálisnak tűnnek, nem leljük meg bennük az élet tényleges értelmét, sosem ragadhatjuk meg az ontologikus lényeget.

Vajon van-e ilyen ontologikus mag a liberalizmusban? A liberális mozgalmaknak, pártoknak s azoknak az embereknek, akik fenntartás nélkül hisznek a liberális eszmében, és a liberalizmus doktrínáját hirdetik, meglehetősen kevés közük van az ontológiához. Az esetek többségében ezek felszínes emberek és felszínes mozgalmak. A liberális eszme gyökerei azonban sokkal szorosabban kötődnek az élet ontologikus magvához, mint a demokratikus és szocialista eszmék gyökerei. Hiszen az ember, az emberi személyiség, az emberi lélek szabadsága és jogai sokkal inkább kapcsolódnak az élet szellemi alapjaihoz, mint az általános választójog vagy a gazdasági eszközök szocializációja. Az ember szabadsága és jogai, melyek nem idegeníthetők el utilitarista célok érdekében, az emberi lélek legmélyén gyökereznek. S amennyiben a liberalizmus szentesíti őket, úgy kapcsolatba kerülnek a személyiség ontologikusan megalapozott természetével. A liberalizmust nem pozitivista, hanem metafizikai úton lehet csak megalapozni. Pozitivista alapon az ember megfosztható legszentebb jogától is, ha a szükség úgy kívánja. A liberalizmus metafizikai természetét Csicserin értette meg, és meglehetősen szélsőséges, egyoldalú formában igazolta is. Nem tulajdoníthatnánk az emberi személyiségnek elidegeníthetetlen jogokat és szabadságot, ha nem lenne örök szellemi természetű, ha pusztán a szociális közeg reflexe volna. Rousseau elismerte a társadalom szuverenitását, következésképpen kénytelen volt megtagadni az ember elidegeníthetetlen jogait és szabadságát. Marx nemkülönben. A liberál-pozitivisták csupán következetlenségből és tudatuk felszínessége miatt készek elismerni az ember elidegeníthetetlen jogait és szabadságát. Az ember jogainak és szabadságának szellemi forrása a vallási lelkiismeret szabadsága és joga. Ezen a ponton érinti a liberalizmus formális igazsága az emberi élet ontologikus magvát. Az emberi és polgári jogok a lelkiismereti szabadságban gyökereznek, melyet az angol vallási forradalom tűzött zászlajára. Ez az igazság mind szélesebb körben ismertté válik. Ám az ember szent és sérthetetlen jogainak és szabadságának alapjait még ennél is mélyebben leljük meg Krisztus Egyházában, mely elismeri az emberi lélek halhatatlan természetét, és megvédi azt a külső állam és társadalom korlátlan támadásaitól. Az Egyetemes Egyháznak ez az igazsága a reformációban csupán egyoldalúan, bonyolult történelmi feltételek előidézte formában fejeződik ki. A katolicizmus emberi, túlságosan is emberi megnyilvánulásaiban mutatkozó visszásságoknak nem szabad elfedniük előlünk azt az igazságot, miszerint a katolicizmus már magában hordozza az emberi lélek örök jogainak elismerését. A reformáció egész szellemiségét az Egyháztól kölcsönözte, de a végsőkig leegyszerűsített formában.

Hogy az emberi személyiség valódi szabadsága keresztény eredetű, már abból is kitűnik, hogy az antik világ nem ismerte az egyén, csupán a köz szabadságát. Már Benjamin Constant rámutatott a politikai szabadság ókori és újkori értelmezése közötti óriási különbségre. Ez voltaképpen a pogány és a keresztény tudat különbsége. A pogány vallási tudat talaján a szabadságot lehetett úgy értelmezni, ahogyan azt a görög demokráciában értették, de úgy nem, ahogyan az a keresztény vallási tudatban megmutatkozott, mely elismerte az emberi személyiség halhatatlan természetét. Rousseau tanítása a pogány tudat újjászületése. Nem ismeri el a személyes szabadságot, sem az ember társadalomtól független szellemi természetét, elidegeníthetetlen jogait. Tagadja a lelkiismeret szabadságát, elnyomja az emberi társadalom, a szuverén nép lelkiismeretét. Politikai szabadságfelfogása pedig még a kereszténység előttről való. És önök, Rousseau követői, Marx követői, akik a személyiség valódi szabadságát a társadalom képzelt szabadságára cserélték, önök mind pogányok, a kereszténység hitehagyott árulói. Önök nem törődnek a saját belső, szellemi világában élő emberrel, csupán a szociális burokban lévő embert fogadják el létezőnek. Önök az új isten - a szuverén nép - nevében megfosztják az embert minden jogától. Az embernek mély, ontologikus kapcsolata van az olyan valós realitásokkal, mint az egyház, a nemzet, az állam. De vajon mi ontologikus van az általános választójogban, az ipar szocializációjában, az önök egész iparában és kollektivizmusában? Miért kénytelen az ember lemondani a jogairól, korlátozni természetét ilyen fikciók és illúziók nevében?

* * *

Az idealista liberalizmusban volt remény a jobb belátásra, több figyelmet szenteltek az emberi természetnek. E halvány reménysugarat azonban felszínes "népművelés" fedte el. Hisz a "népművelés" sosem világosítja meg eléggé a tudatot. Fénye nem napfény. Lámpák mesterséges fénye, mely elhomályosítja a valódi fény iránti vágyat. Át kell inkább kelni a teljes sötétségen, a tudat éjén, hogy az igazi fény birodalmához tartozás olthatatlan vágyát megérezzük. A széles körben elterjedt liberális ideológia túlságosan összenőtt ezzel a sekélyes felvilágosító tevékenységgel, és elnyelte a felsőbbrendű igazság fénysugarait. A liberalizmus ontologikus alapjaitól megfosztva tengődik valamiféle zavarossá vált igazság morzsáin és darabkáin. Nem tekintik többé a szellem önálló jelenségének. A liberalizmus oly mértékben elmosódott, úgy elsekélyesedett, hogy bizonyos elemeit még föl lehet ismerni, de hitében, végérvényes világnézetében már senki nem lehet liberalista. A liberalizmus megszűnt önálló elvnek lenni, egyfajta kompromisszummá - féldemokratizmussá vagy félkonzervativizmussá vált. A demokratikus vagy szocialista hittel másfajta taktikát, más érdekeket még szembe tud állítani, de egy másik hitet, másik eszmét már nem. Nagyon gyakran olyanokból lesznek liberálisok, akiknek gyenge a hite, s nem szeretik magukat eszmékkel fárasztani. A liberalista táborban képtelenség a prozelitizmus. Túl gyakran esik meg, hogy a liberalisták megtorpannak a radikálisabb, szélsőségesebb eszmék előtt, behódolnak a forradalmár típusának, méltatlannak tartván magukat arra, hogy csatlakozzanak a forradalmi hithez, a forradalmi mozgalomhoz. A liberalista szinonimája lett a maradinak, a kompromisszumok emberének, az opportunistának. De lehet-e maradinak és opportunistának nevezni azt, akinek van saját hite és saját eszméje (a szocialista-forradalmárétól különböző), és aki a végsőkig kitart a saját eszméi mellett? A liberalisták rendszerint erkölcsileg mondanak csődöt a forradalmárokkal szemben, és nem képesek egy más, magasabb rendű erkölcsi igazságot ellenük szegezni. Mivel magyarázható a liberalizmusnak ez az elmosódottsága, elsivárosodása? Miért hunytak ki annak az igazságnak a sugarai, mely magasabb rendű a demokratizmus vagy a szocializmus által felvetett igazságnál?

"Ismerjétek meg az igazságot, s az igazság szabaddá tesz!" "Ahol Isten lelke van, ott a szabadság is." Ilyen mélységekben kell gyökereznie a szabadság elvének. A kereszténység valójában meg akarja szabadítani az embert a rabságból, a bűn rabságából, az alantas természet rabságából, a világ őserőinek rabságából, ezért az igazi "liberalizmus" alapjait a kereszténységben kellene keresni. Az ember tényleges felszabadításához az kell, hogy ne csak külső, de belső, lelki rabságából is kiszabaduljon, hogy ne legyen többé foglya önmagának, önnön szenvedélyeinek, aljasságának. Erre önök nem is gondoltak, tisztelt felvilágosító-szabadítók! Önök hagyják az embert lelki rabságban senyvedni, és közben a jogairól papolnak, az alantas természet jogairól. Az önök liberalizmusában alapvető belső hiba volt. Ezért volt hanyatlása szükségszerű. A maguk liberalizmusa végzetes módon hűtlen lett az egyetlen lehetséges szellemi alapjához. Önök az emberi jogokat deklarálták, és ezt elválasztották az Isten jogainak deklarációjától. Ez volt a maguk eredendő bűne, amely miatt bűnhődniük kell. A teonómia felette áll az autonómiának. A J. de Maestre vezette francia katolikus iskola megértette ezt a 19. század végén. Ez az iskola követelte Isten elfeledett jogainak hirdetését, követelte ezt a szent deklarációt egészen addig, míg az ember vitathatatlan jogai feledésbe nem mennek. Mert önök elfeledkeztek Isten jogairól, és arról is, hogy az emberi jogok deklarációja össze kell köttessék az ember kötelességeinek deklarációjával. Az út, melynek során az emberi jogok elkülöníttettek az ember kötelességeitől, nem vezetett sehová. A maguk liberalizmusa elfajzott ezen az úton. Jogokat követelni a kötelességek ismerete nélkül - ez taszította az embert érdekek és szenvedélyek harcába, egymással ellentétes ambíciók versengésébe. Az emberi jogok megkövetelik e jogok tiszteletben tartását. Az emberi jogok érvényesülésében nem a magunk jogos igényei a leghangsúlyosabbak, hanem a másik jogainak tiszteletben tartása, az embert becsülni mindenkiben, vagyis az ember elkötelezettsége a másik ember iránt, illetve az ember kötelességei Istennel szemben. Az ember kötelességei előbbre valók a jogainál, ezek alapozzák meg az emberi jogokat is. A jog a kötelesség folyománya. Ha mindenki tökéletesen tudatában van a jogainak, de csak igen kevéssé van tisztában a kötelességeivel, úgy ezeket a jogokat senki sem fogja tiszteletben tartani, senki nem fogja érvényesíteni. Az ember jogai és kötelességei pedig istenarcúságából következnek. Ha az ember csupán a természetes és a szociális közeg leképződése, csak a külső körülmények kiváltotta reflex, ha pusztán a szükségszerűség gyermeke, akkor sem megszentelt jogokkal, sem megszentelt kötelességekkel nem bír, vagyis csak érdekei és igényei vannak. Az emberi jogok feltételezik Isten jogait, ez mindenekelőtt az emberben élő Isten, az emberben lévő isteni vonás jogait jelenti, melyek istenarcúságából, istenemberségéből eredeztethetők. Az ember azért bír örökérvényű jogokkal, mert halhatatlan lélek, s mert énjének magva az isteni valósághoz tartozik. Az ember személye nem független, feltételezi Isten és az isteni értékek létét. Lehet-e az ember szent jogait proklamálni, ha őt magát tökéletes és fegyelmezett vadállatnak, egy marék pornak tekintjük, melyben egy pillanatra fellobbant az élet szikrája? Az emberi jogokat ontologikus alapra kell helyezni, minthogy feltételezik mind az emberi lélek létét az örökkévalóságban, mind azt a létet, mely örökké felette áll ennek a léleknek - az Isten létét. Erről megfeledkezik a maguk felvilágosult liberalizmusa és radikalizmusa. És mivel szükségszerűen kiüresedett, semmiféle emberi jogot nem tudott érvényesíteni. A saját ürességére támaszkodni szándékozó elvont, doktriner liberalizmus tűrhetetlen hazugság, és azok a mozgalmak, amelyek a szociális élet reális tartalmát keresték, kénytelenek voltak fellépni vele szemben.

* * *

A liberális ideológia a 18. század szellemi atmoszférájából született, mely a természetes harmónia elvét hangoztatta. Ez az ideológia átitatódott a szabadság és egyenlőség belső eredetébe, harmóniájába vetett hittel. A francia forradalom tökéletesen összekeverte a szabadságot az egyenlőséggel. A 19. század aztán lerombolta a természetes harmónia illúzióját, feltárta a kibékíthetetlen ellentéteket és antagonizmusokat. Napnál is világosabbá vált, hogy az egyenlőség a legádázabb zsarnokságot hívja életre. Kiderült, hogy a szabadság egyáltalán nem véd meg a gazdasági függőségtől. A szabadság és egyenlőség elvont eszméi nem teremtik meg a modern társadalmat, s nem garantálják az emberi jogokat. A szabadság és az egyenlőség között nem harmónia van, hanem feloldhatatlan antagonizmus. A 19. század teljes politikai és szociális történelme a szabadság és egyenlőség ütközésének drámája. A szabadság és egyenlőség harmonikus egyeztetéséről szőtt álom csupán megvalósíthatatlan racionalista utópia. Az egyén igényeit a közösség igényeivel, a szabadság vágyát az egyenlőségre törekvéssel soha nem lehet összeegyeztetni. Az absztrakt liberalizmus éppúgy képtelen megoldani ezt a problémát, mint az elvont szocializmus. Ez a kör négyszögesítése. Pozitív és racionális síkon ezt a kérdést nem lehet megválaszolni. A mérhetetlen szabadságvágy és az egyenlőségre való heves törekvés mindig összetűzésbe kerül. Az egyenlőség utáni olthatatlan vágy az emberi szabadságra nézve mindig a legnagyobb veszélyt fogja jelenteni. Az egyenlőségre törekvés az ember és Isten jogai ellen lázad. Önök, pozitivista-liberalisták és pozitivista-szocialisták csak nagyon keveset fognak fel a probléma tragikumából. A szabadság és az egyenlőség összeférhetetlenek. A szabadság mindenekelőtt a mássághoz való jog. Az egyenlőség elsősorban merénylet a szabadság ellen, a szabadság korlátozása. Egy élőlény - és nem egy matematikai pont - szabadsága minőségi különbségében valósul meg, kiemelkedésében, abban a jogában, hogy életének terét és értékét megnövelje. A szabadság összefügg az élet minőségi tartalmával. Az egyenlőség mindenféle minőségbeli különbség, és az élet minőségi tartalma ellen irányul, a kiemelkedéshez való jog ellen. A 19. század egyik legkiválóbb, legkifinomultabb politikai gondolkodója, Tocqueville elsőként látta át világosan szabadság és egyenlőség tragikus konfliktusát, és megérezte azokat a veszélyeket, melyeket az egyenlőség szelleme hoz magával. "Azt gondolom - mondja e fennkölt gondolkodó -, hogy abszolutista és despotikus kormányzat olyan nép körében alakulhat ki a legkönnyebben, ahol társadalmi tekintetben egyenlőség van, s úgy vélem, ha az ilyen népnél egyszer megszületik egy ilyen kormányzat, az nemcsak elnyomná az embereket, de az idő haladtával mindenkitől elvenné legsajátabb emberi vonásait. Ezért nekem úgy tűnik, a despotizmus veszélye leginkább demokratikus időkben fenyeget." Ez a szent borzadás a nivellálástól, az európai kínaizmustól D. S. Mille-re is jellemző. Nyugtalanította őt az a sors, mely az egyenlőség szellemétől áthatott demokratikus társadalomban vár az emberi személyiségre. A 18. század, a francia forradalom illúziói elporladtak. A szabadság felszabadítja az egyenlőség utáni heves vágyat, magában hordozza az önmegtagadás, az önpusztítás csíráját. A liberalizmus demokráciát nemz, majd feltartóztathatatlanul demokratizmussá válik. Fejlődésének törvényszerű útja ez. A demokrácia azonban megsemmisíti a liberalizmus alapjait, az egyenlőség felfalja a szabadságot. Ez már a francia forradalom idején nyilvánvalóvá vált. A '93-as év semmissé tette az emberi és polgári jogok '89-es nyilatkozatát. Sorsszerű folyamat. A természetes és racionális világrendben a szabadság és egyenlőség közti ellentmondás, az egyén jogai és a társadalom jogai között feszülő ellentét leküzdhetetlen és feloldhatatlan, s csupán egy magasztosabb világrendben győzhető le, az Egyház világában. A vallási felekezetben, az egyházközösségben megszűnik az egyén és a társadalom szembenállása, itt a szabadság - testvériség, a szabadság Krisztusban - testvériség Krisztusban. A lelki közösség megoldja a kör négyszögesítését. Itt jog és kötelesség közt nincs különbség, nincs ellentmondás. Az egyházközösségben azonban nem mechanikus egyenlőség érvényesül, hanem a testvériség. A szabadság pedig nem tesz mások, felebarátaink ellenségévé. A vallási felekezet alapja a szeretet és a kegyelem - mind a liberalizmus, mind a demokratizmus számára ismeretlen fogalmak. Ezért oldódnak fel benne az emberi élet legnagyobb antinómiái, legélesebb konfliktusai.

A liberalizmus belső fejlődése demokratizmushoz vezet, amely feltétlenül ellentmondásba kerül a szabadsággal. Másfelől a liberalizmus ki van téve a bomlás és az elfajzás veszélyének is. Magában a liberális eszmében nincs semmi "burzsoá". A szabadság nem "burzsoá". Undorral használom az önök által olyannyira kedvelt közönséges és felületes szavakat, melyek minden ontologikus alapot nélkülöznek. Nem hiszem, hogy önök tudnák, mi az a "burzsoázia", s hogy jogukban állna beszélni róla. Hiszen önök is mindenestül beletartoznak. El kell azonban ismerni, hogy az absztrakt liberalizmus uralma a gazdasági életben is meghozta a maga káros, romlott gyümölcseit. Ha a manchesteri iskolának is lett volna némi igazolása az adott történelmi pillanatban, korlátlan uralma a továbbiakban csak kompromittálta, szétzüllesztette volna a liberális eszmét. Mintha a gazdasági életet egoista konkurenciaharcok hatalmának alárendelő, és semmiféle szabályelvet el nem ismerő korlátlan gazdasági individualizmusnak semmi közvetlen kapcsolata nem volna a liberalizmus szellemi magvával, azaz az emberi jogok megerősítésével. Az ún. gazdasági liberalizmus tarthatatlansága már rég nyilvánvalóvá vált. A liberalizmus eszméje körül pedig kellemetlen asszociációktól átitatott légkör alakult ki. Hiszen általában az eszmék, s nem is annyira az eszmék, mint inkább az azokat kifejező szavak romlásnak indultak. Az emberi érdekek képesek eltorzítani, bemocskolni még a vallási élet fennkölt szavait is. A "liberalizmus" szó a jelentősen megrontott szavak sorába tartozik. De vajon hány szavunk maradt meg romlatlannak, hány szavunkban van még ragyogó, ható energia? A liberalizmus hanyatlása a célok és eszközök összekeverésével kezdődött, amikor az élet szellemi céljait anyagi eszközök váltották fel. Az ember szabadsága és jogai magasabb célt képeznek. A különféle gazdasági és politikai rendszerek csupán korlátozott és időleges eszközök lehetnek e cél megvalósításában. Amíg a liberalizmus az ember szabadságában és elidegeníthetetlen jogaiban látja magasztos célját, nem teljes, de kétségtelen igazságot hangoztat. Amikor azonban időleges és korlátozott politikai és gazdasági eszközöknek abszolút jelentőséget kezd tulajdonítani, amikor a társadalmi rend új formáinak keresésében saját elvont doktrínáinak tűrhetetlen megsértését kezdi látni, akkor elfajzik és bomlásnak indul. Ezen a talajon alakultak ki a liberalizmus és a szocializmus közötti bonyolult és zavaros kapcsolatok, melyeket már nem lehet absztrakt formában kifejezni.

Önök szeretik szembeállítani a liberalizmust és a szocializmust mint két örökké ellenséges és összeférhetetlen elvet. Mint bármely más absztrakt formula, ez is csak bizonyos megszorításokkal igaz. A liberális és a szocialista ideológia különböző életcélok körül körvonalazódott, pátoszuk más-más forrásból táplálkozik. A liberalista ideológia a szabadság vágyából született. A szocialista ideológiát az az igény szülte, hogy a mindennapi kenyér biztosítva legyen, és a legalapvetőbb szükségletek ne maradjanak kielégítetlenül. És ha azokból lesznek liberalisták, akiknek elemi létszükségletei kielégítettek és biztosítva vannak, és akik életüket szabadon fel akarják tárni, akkor szocialistává azok lesznek, akiknek legalapvetőbb létszükségletei még nem elégíttettek ki. Individuális perspektívából szemlélve a szocializmus elemibb, mint a liberalizmus. Társadalmi szempontból ez a viszony fordított. Elvben feltételezhetnénk liberál-szocializmust és szociál-liberalizmust. A liberalizmus nem áll közvetlen ideológiai kapcsolatban a manchesteri iskolával, a gazdasági individualizmussal, ez a kapcsolat csupán esetleges. A liberalizmus teljes mértékben összeegyeztethető a szociális reformpolitikával, egyre újabb és újabb eszközöket engedhet meg az ember szabadságának és jogainak biztosítására. A jogok liberális deklarációja formális jellegű, és bármilyen szociális tartalmat megenged, ha az nem veszélyezteti az elidegeníthetetlennek nyilvánított emberi jogokat. A reform-szocializmus egy adott vállfaja inkább a liberalizmus ideológiai alapjaival egyeztethető össze, mint a demokrácia szélsőséges formáival, melyek nem szociális jellegűek. Másfelől elképzelhető a liberál-szocializmus is. A reform jellegű szocializmus alapulhat liberális princípiumokon, igényelheti a társadalom szociális reformját az emberi és polgári jogok deklarációjának keretein belül. A liberalizmus magába olvasztja a szocializmus elemeit. A szocializmus is liberálisabbá válik, az emberrel nemcsak mint gazdasági tényezővel számol, hanem egyre inkább tekintetbe veszi azt az embert is, akinek elidegeníthetetlen joga van az individuális élet teljességéhez, a szellem joga ez, mely nem szorítható utilitarista keretek közé. A liberális reform-szocializmus ugyanakkor, természetesen, nem igazi szocializmus. Mindennél fontosabb annak a felismerése, hogy a liberalizmus és a szocializmus - korlátozott és időleges elvek. A liberális és szocialista hit - álhit.

* * *

A liberális elv egyike az emberi élet alapelveinek, de nem az egyetlen, s uralma nem korlátlan. Ha csak magában vesszük, úgy tűnik, elszakadt az ontologikus alapoktól. A liberalizmusnak egy mélyebb, nem külsődleges konzervativizmussal kell társulnia, úgy mint a szociális reformizmussal. Vallási értelemben a liberalizmus protestantizmus. A liberális szabadságban van némi igazság, ahogy van a protestáns vallásszabadságban is. A protestantizmus azonban elszakadt az Egyház ontologikus alapjaitól, a vallási szabadság elvét elvont formában hirdeti, nem pedig a vallási élet teljességében. Ugyanez történik a liberalizmussal is. A liberalizmus elszakadt a közösség ontologikus alapjaitól, és a politikai szabadság elvét nem az emberi élet teljességében, hanem elvont formában hirdeti. A vallási szabadsághoz hasonló módon a vallási lelkiismeret szabadságának is vissza kell térnie saját ontologikus gyökereihez, az Egyház életének teljességéhez, az ember szabadságát és jogait is vissza kell vezetni ontologikus alapjaihoz, az ember szellemi-lelki életének teljességéhez. A filozófiai liberalizmus hajlik a nominalizmusra. A filozófiai liberalizmus mint a gondolkodás absztrakt típusa hajlamos valódi közösségeket és integritásokat megtagadni, az állam, a nemzet, az egyház ontologikus realitását, és a társadalmat pusztán egyének kölcsönhatásának nyilvánítani.

A tisztán liberális ideológia mindent a személyiségnek mint egyetlen realitásnak tulajdonít. Ám ez a nominalizmus végül aláássa a személyiség realitását is. Hiszen a személyiség realitása más realitásokat feltételez. Erről szóltam már nemegyszer. A racionalista liberalizmus tagadja egy ontologikus hierarchia létezését. Ezzel viszont a személyiséget mint a létezők hierarchiájának tagját is tagadja. A liberalizmus formalitássá silányul, ha nem egyesül mélyrehatóbb, ontologikusabb elvekkel. Az individualista liberalizmus elszakítja az individuumot az organikus történelmi képződményektől. Az efféle individualizmus elpusztítja az individuumot, megfosztja minden olyan történelmi eredetű tartalmától, mely felette áll az individuumnak, valamint népéhez és hazájához, az államhoz és az egyházhoz, az emberiséghez és a világegyetemhez tartozás lehetőségétől. A liberális szociológia nem érti a társadalom természetét. A liberális történelemfilozófia nem érti a történelem természetét.

* * *

A liberalizmus mint teljes világnézet és életérzés, akárcsak a szocializmus, történelemellenes. Emiatt éri oly súlyos bírálat. A liberalizmus igazolására tett kísérletek a természet adta jog eszméjébe ütköznek. A természet adta jogot idealista úton akarták igazolni. A természet adta jogról szóló tanítás viszont összefügg a "természetes állapot"-ba vetett hittel. A természet adta jog ellentmond a történelmi kiváltságoknak, amint a természetes állapot ellentmond a történelmi helyzetnek, a történelmi valóságnak. A természet adta jogok már jó ideje kíméletlen kritikának vannak kitéve. Ízekre szedték. A természet adta jog idealisztikus újjászületése, valamint azon törekvések, hogy Kant filozófiája segítségével normatív alapokat adjanak neki, nem hatolnak el a legnagyobb mélységbe, az ontologikus gyökerekig. Az ember szent és sérthetetlen jogait nem lehet "természet adta" jogoknak, a "természetes állapot" kiváltságainak nevezni. Önök hasztalan idealizálják az ember természetét, hiába támaszkodnának rá a jobb életre törekvésben. A "történelmi" ember mindig jobb a "természetes" embernél, és abban sincs köszönet, ha a "természetes" embert megszabadítják bilincseitől. A "történelmi" állapot fejlettebb a "természetes" állapotnál, a "történelmi" kiváltságok előbbre valók a "természet adta" jogoknál. Szent és sérthetetlen jogait az ember nem mint természeti lény birtokolja, hanem mint akit Isten gyermekévé fogadott, s kegyelemben újjászületett szellemi lény. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember mélyen megalapozott jogait nem a "természetben" kell keresni, hanem Krisztus Egyházában. Az emberi lélek örök joga nem "természetes", hanem a keresztény világ "történelmi" kiváltsága. A kereszténység által felfedezett emberi lélek nem az ember "természetes állapota", hiszen a "természetes állapotban" mélyen el volt nyomva, el volt zárva. Börtönéből az emberi lélek a keresztény történelmi korban szabadult ki, és ezt a feltárulkozást csupán az antik misztériumok s a platóni filozófia előlegezték meg. Csipetnyi igazságát a liberalizmus ebből a felsőbb forrásból meríti. Az önök filozófiája a "természetes állapotról" s a "természetadta jogokról" meglehetősen felszínes. A "történelmi állapotról" és "történelmi kiváltságokról" szóló filozófia elmélyültebb. A tökéletesen "természetes" állapotba vetett hit már rég megrendült, nem állja ki sem a tudományos gondolkodás, sem a vallási tudat kritikáját. Az ember "természeténél" fogva nem jó és nem bűntelen. "Természete" a bűnben gyökerezik A "természetes" világrendben, a "természetes" létben gyűlölség és kegyetlen harc uralkodik. A "történelmi" világrend a "természetesnél" magasabb szintje a létezésnek. A humanizmus hazug módon összekeverte a "természetes" embert a kegyelemben született, Isten által örökbe fogadott szellemi emberrel, és szélsőséges formájában az ember tagadásához vezetett. Önök, a 20. század fiai kötelesek lennének végleg megszabadulni a 18. század csökevényeitől, a kétszáz éves rögeszméktől. Nem létezik semmiféle "természetes állapot", sem "természet adta" jogok, nincs és nem is létezhet semmiféle "természetes" harmónia. Már a 19. század vissza kellett volna térítse magukat a "történelmihez", a történelmi valósághoz. S amennyiben a liberalizmus a "történelmi" ellentétének, és a "természeten" alapulónak tekinti önmagát, úgy elvont semmiséggé silányul. A "történelmi" konkrét, a "természetes" - absztrakció. A "történelmiben", a történelem organikus egységeiben elbukik a "természetes" állapot bűne és gonoszsága. A "történelmi" állapot és a "történelmi" kiváltságok felett pedig ott áll a "szellemi" állapot és a "szellem" joga.

A liberalizmus hite és ideálja ellehetetlenült. Minden túlságosan megváltozott, bonyolultabb lett, azokhoz az időkhöz képest, amikor ez a hit még friss volt. Túl nyilvánvaló, hogy ez a hit az emberi természetről vallott hamis tanításokon, az emberi természet irracionális oldala iránti érdektelenségen alapul. Már nem nagyon bízunk az alkotmányban, nem tudjuk hinni, hogy a parlamentarizmus minden bajra gyógyír. A konstitucionizmus és a parlamentarizmus szükségszerű s olykor hasznos voltát elismerhetjük ugyan, de már nem lehet hinni, hogy ezen az úton megvalósítható a tökéletes társadalom, hogy kigyógyulhatunk a gonoszságból és a szenvedésből. Ebben már senki nem hisz. A liberális konstitucionizmus és parlamentarizmus legutóbbi doktrinerjei pedig szánalmas benyomást keltenek. A parlamentarizmus nyugaton komoly válsággal küszködik. Érezhető a politikai formák kiüresedése. Mivel a liberalizmus túlságosan hisz a politikai formában, nem áll a modern tudat magaslatán. A szocializmussal sincs ez másképp, minthogy túlságosan bízik a gazdasági szervezetben. Ezek a hitek az elavult racionalizmus csökevényei. A racionalizmus az emberi tapasztalatokon, a társadalom teljes racionalizációját akadályozó irracionális emberi természet figyelmen kívül hagyásán alapult. Az új század embere már képtelen hinni, hogy a politikai és szociális formák hoznának megváltást, korlátozottságukat jól ismeri. Minden politikai elv ingatag, közülük egy sem tarthat számot kizárólagos jelentőségre, egyikük sem lehet egyedül üdvözítő módszer. Az alkotmányba vetett hit szánalmat kelt. Az alkotmányt fel lehet állítani az adott történelmi pillanat igényeinek megfelelően, de azokban megbízni értelmetlenség. A hitnek méltóbb tárgyra kellene irányulnia. A jogállamot bálványozni nem méltó az emberhez. Van ebben valami korlátoltság. A jogállam elég viszonylagos dolog. Ha van a liberalizmusban örök elv, akkor azt nem ebben vagy abban a politikai struktúrában, a hatalom, a kormányzat ilyen vagy olyan szervezetében kell keresni, hanem az emberi jogokban, az emberi szabadságban. Az ember szabadsága és jogai sokkalta fontosabbak, mint, teszem azt, az általános választójog, a parlament szerkezete stb., mert megszentelt alapokon nyugszanak. Ám éppen ezért kívánnak az emberi jogok és a szabadság biztosabb alapokat annál, mint amit a liberalizmus ad, metafizikai és vallási igazolást. A liberalizmus részigazsága a vallásszabadság, ennek alapja pedig Krisztusban és az ő Egyházában keresendő, az Egyháznak a "világ" elvárásaitól való mentességében, minthogy Krisztus Egyházában feltárul az emberi lélek halhatatlan természete. A kereszténység nélkül a világi állam és a világi társadalom korlátlan elvárásokat támasztana az emberi személyiséggel szemben. A keresztény mártírok vérükkel váltották meg a lélek szabadságát. Ezt önöknek, önjelölt szabadítóknak sem ártana belátni. Önök azonban a szabadság birodalmától, Krisztus Egyházától is meg akarják szabadítani az embert, és ezzel maradéktalanul kiszolgáltatják a természetes szükségszerűségnek.

Mostanában ritka az elvont liberális eszmét hirdető elkötelezett liberalista. A liberalizmus rendszerint nagyon összetett, különféle elvekkel kerül kapcsolatba. A tiszta és üres liberalizmus nem tartható fenn sokáig. Bonyolíthatják konzervatív elvek, akkor mélyebb lesz és szilárdabb. Vagy homályos demokratikus, szocialista és anarchista elvek komplikálják - így születnek a közönséges és puhány radikalisták. Önök, radikalisták - a legfölöslegesebb, legfelszínesebb emberfajta, akit a föld a hátán hordott, kétszínűek, mindig a más kontójára élnek, sosem a magukéra. Idegen, baloldali, forradalmi eszmékkel élnek, amelyeknek képtelenek ellenszegülni vagy behódolni, s amelyeket tehetetlenül irigyelnek. Önök még csak olyan tragikus lecke, olyan tanulság sem lehetnek az emberiség számára, mint a valódi forradalmárok, szocialisták és anarchisták. Önöknek nincsenek sziklaszilárd elveik, melyeket készek lennének a végsőkig védelmezni, melyeket a balra taszító, pusztító őserőkkel szembe tudnának szegezni. Ebben az erőtlenségben a minden ontológiai alapot nélkülöző liberalizmus gyümölcsei érezhetők. Önök soha nincsenek meggyőződve arról, hogy az állam, a nemzet, az összes történelmi integritás ontologikus alapokon nyugszik. Így önöket elsodorják a szélsőségesebb és határozottabb, elhivatottabb és fanatikusabb áramlatok. Önök, liberális radikalisták, lelkialkatuk szerint szkeptikusok, ezért nem is mozdítják előre a történelmet. A hamis hittel igaz hitet kell szembeállítani, nem pedig hitetlenséget és szkepticizmust. Hitetlenség és szkepticizmus, meghasonlottság, oldalra sandítás, híján a sajátnak idegen eszmékkel élni, más kontójára - a radikalista végzetes tulajdonságai. Ezért a liberális-konzervatív előbbre való, mint a liberális-radikalista, mert inkább elvhű, és tudja, mit szegezzen szembe az idegen eszmékkel. A liberalizmus mint olyan elvont eszme, mely az egyén szabadságát a végsőkig védelmezi, könnyen átcsap anarchizmusba. Ez a fajta anarchizmus rendszerint ártatlan, nagyon idealizált, egyáltalán nem káros, de nagyon erőtlen. Ilyen liberál-anarchista például Spencer. Ilyen volt W. Humboldt. Ez kiderül abból az óhajukból, hogy az állam szerepét a minimálisra szorítsák vissza és fokozatosan meg is szűntessék, valamint abból, hogy az állam önálló természetét egyáltalán nem értik. Az efféle liberális anarchizmusban nincs igazi lendület és hatékonyság, inkább teoretikus, az élettől elvonatkoztatott jellegű. A liberalizmus minden hibája és gyengesége azzal hozható összefüggésbe, hogy még mindig a régi Ádám formális szabadságához ragaszkodik, és nem ismeri az új, lelkében újjászületett Ádám materiális, tartalmas szabadságát.

A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:

Szentpétervár, 1991., 121-135.o.