A filozófusnak és a filozófiának igen érdekes helyzete van az emberek gondolkodásában. Általában valami idegennek, a való élet zűrzavarától messze lévőnek tartják, hiszen a latin közmondás is azt mondja: primum vivere, deinde philosophari - első az élet s aztán jő a bölcselkedés. Éppen ezért a filozófust rendszerint olyan embernek képzelik, akiben kevés a cselekvő kedv, akiből hiányzik a gyakorlati élet szükségleteinek a felismerése, s emiatt sokszor mosolyogni is szoktak fölötte. Mégis azt látjuk, hogy a filozófus is, meg a filozófia is önkéntelenül érdekli, vonzza az emberek elméjét. Az élet viharai közepette küzdő ember úgy van vele, mint a gyermekkor boldog idejével: a férfias cselekvés zűrzavarából vágyó tekintettel néz vissza a játéknak, a tettekben lezajló léttel szemben a szemlélődés boldog örömeiben élő létnek az idejére. A gyakorlati ember úgy képzeli, hogy a filozófus az elysiumi boldog mezőkön, vagy a világ fölé nyúló hegycsúcsokon él. Nem bántják őt a valóság fájdalmas ellentétei, mert megoldotta mindezeket, vagy pedig oly magaslaton áll, ahonnan egy tekintettel átfoghat közelt és távolt, múltat és jelent, s így elmosódnak szeme előtt a bántó ellentétek: együtt és egyszerre, az örökkévalóság szemszögéből látja a dolgokat.

Ez a másmilyenség, a filozófusok egyéniségének és tudásának ez a másmilyensége alkotja azt a varázst, amiért mindnyájan vonzódunk hozzájuk. Náluk keressük azokra a végső, nagy kérdésekre a feleletet, amelyek bennünket is gyötörnek, s amelyeknek megoldása iránt oldhatatlan vágy él lelkünkben. Úgy hisszük, hogy a filozófusoknál olyan tudást találunk, amelynek a birtokában jobbak és különbek leszünk, mint addig voltunk, mert segítségükkel belelátunk a világ rejtelmeibe: feltárulnak előttünk a lét legbensőbb vonásai, s mi, felismerve a világ értelmét, nem fogunk többé zűrzavarban járni, hanem nyugodt öntudattal megyünk rendeltetésünk útjain előre. Ez az a nagy kincs, amiről azt hisszük, hogy a filozófusok birtokában vannak, s általuk, az ő segítségükkel ennek mi is részesei lehetünk. Érthető tehát, ha állandóan izgat, érdekel bennünket a filozófia, noha olyan utakon jár, amelyeken sokszor csak nagy erőfeszítéssel tudja követni a magaslatok megmászásához nem igen szokott gondolat.

A hallhatatlan Rafaelnek van egy képe, amelyet szinte mindenki ismer: az Athéni iskola. Hatalmas oszlopcsarnok ölén a görög filozófusok társaságát gyűjtötte itt egybe a művész. Magukban elmerült elmélkedők és kisebb-nagyobb vitatkozó csoportok vannak előttünk, s a kép közepén ott vitázik a két legnagyobb mester: Plato és Aristoteles. Mozdulatukról leolvasható vitájuk tárgya: az ideákról, minden valóság céljáról és mintáiról van köztük szó. Az ősz mester fölfelé mutat, mintegy jelezve, hogy ott, egy égi hazában vannak azok a célok, amelyekért mindenek létrejöttek - a fiatalabb, energikusabbnak látszó tanítvány ellenben az előtte elterülő világra tárja ki kezét, mert itt, ebben a szemünk előtt levő valóságban találja meg a létnek azokat a céljait, amelyeket Plato egy időn és téren túl fekvő világban keres. Öregek és ifjak kíváncsian csoportosulnak a két fő alak körül, s figyelő szemmel lesik ajkukról a szót, amely az ő kérdéseikre is feleletet van hivatva adni.

Amott Sokrates magyaráz néhány barátjának, köztük a hadi öltözetben e társaság közepette annyira feltűnő Xenophonnal. A tett embere szemmel láthatóan pihenni jött ide. A lépcsőkön a cinikus Diogenes ül hiányos rongyaiba burkolózva, és mit se törődve a körülötte zajló vitákkal, elmerül valami érdekes szöveg olvasásában. Oldalt Hérakleitos, a maga keserűségének gyászába öltözötten, megvetéssel méri végig az előtte nyüzsgő embereket. Ő a nagy magányos lélek, aki menekül az emberek közül.

A kép előterében pedig két iskolát látunk, ahol a mesterek a geometria és a csillagászat titkaiba vezetik be tanítványaikat.

Az egész kép tele van élettel, mozgással, de egyben fenséges nyugalommal, mert amiért itt minden történik, az nem a mozdulatokban, hanem a lélek bensejében játszódik le. Az eszmélet vágya hevíti ezeket az embereket, s a mozdulatok csupán kifejezései annak, ami eszközük: a szó, s fegyverük: a gondolat, amellyel az igazság érdekében szállnak harcba. Mind beszél, tanít, magyaráz, s a másikat meggyőzni igyekszik. Harc ez, ami itt folyik, noha nem karddal vívják, de ennek is vannak győztesei és legyőzöttei, sebesültjei és halottai. A gondolat hősei itt a hadakozók, akiket kíváncsian áll körül a tanítványok serege.

Mi is tanítványai vagyunk ezeknek a görög filozófusoknak. Mert az ő vitáik még ma sem értek véget. Plato és Aristoteles körül még ma is éppúgy csoportosulnak a tudni vágyó elmék, mint életükben, s az ő vitájukat a mai filozófia még mindig nem zárta le. Valamennyien, akik a világ végső értelmét, egységes magyarázatát keressük, ma is azt a vitát folytatjuk, amely ott kezdődött el Athén piacán, oszlopcsarnokaiban és iskoláiban. A filozófia lényegéhez tehát első tekintetre is hozzátartozik a vita: itt nincsen olyan tétel, amit újra meg újra elő ne lehetne venni, és ami fölött meg nem indulhatna a vita, hogy vajon igazság-e az vagy sem.

Ez a jellemvonás valami örökkévalóságot kölcsönöz a filozófia tételeinek. Együtt és egyszerre úgyszólván valamennyi tétele talál híveket, akik síkra szállnak érte; és tagadókat, akik fegyverkeznek ellene. Valami hallatlan vitalitás van tehát e tételekben, s velük magában a filozófiában is. Hányszor mondták már róla, hogy halott - hogy nincs szükség rá a pozitív tudományok korszakában -, hogy nem egyéb, mint fogalmak költészete, s a halott mindig újra feltámadt, mindig új híveket talált, és mindig a legmagasabb rendű tudomány rangját tudta kivívni magának az emberi tudás birodalmában.

Megéri tehát a fáradságot, hogy szemébe nézzünk ennek a különös valaminek: a filozófusnak és a filozófiának egyaránt, ha egyszer évezredeken át mindig meg tudta tartani helyét az emberiség életnyilvánulásai között.

Ha kimondom ezt a szót: filozófia - legott a görög ég és a görög élet jelenik meg előttem, ahol ez a különös tudomány megszületett. Hellasnak az volt a történeti szerepe, hogy a kelti despoták uralma helyett megízleltesse az emberrel a szabadságot, az egyéni életnek és az egyéni tudásnak a szépségét, amit az tesz különösen értékessé, hogy az enyém egészen, hogy azt úgy, ahogyan én élem és én gondolom, senki más nem éli és nem gondolja. De természetesen az ily módon az egyéniség értékére ráeszmélt ember a legszebb és legjobb életet s a legigazabb gondolatot akarta élni és gondolni. Isteneknek való feladat ez! Ember nem is juthatott teljesen a birtokába, de a görög emberben élt a vágy, hogy megközelítse ezt az isteni eszményt. Ha a legszebb és legjobb élet embervolta miatt zárva maradt előtte, úgy érezte, hogy tudása révén legalább megismerheti annak a mibenlétét. Mert az igazság embernek és istennek egyformán ugyanaz, noha az isten többen tud belőle, mint az ember. Az istennek a teljes tudás, a teljes bölcsesség van birtokában, míg az ember kénytelen ennek egy kicsinyke részével beérni, ámde ezt folytonosan tágíthatja, gyarapíthatja, mert szülőanyja a bölcsesség szeretete. A filozófia ugyanis görög szó, s a bölcsesség szeretetét, a teljes tudás, az egész igazság állhatatos vágyát és kutatását jelenti. Nem kész, befejezett valami ez, hanem folyton bővülő eleven élet. A görög ember szemében a filozófia nem merev tételekbe szedett tudomány, nem könyv, hanem cselekvés, az isteni tudás boldogságának ízelítője a földi életben. Egy attitude, egy állásfoglalás ez az egész világgal szemben. Valami forma, amelyben egész lényem: érzésem, gondolkodásom, cselekvésem eleve kifejeződik. Minden filozófia sajátosan egyéni módja az életnek, a gondolkodásnak és a cselekvésnek. Nem konfekciós ruha, amit bárki magára vehet, hanem olyasvalami, aminek eredeti szabása, színe, illata van. A filozófia eredetileg mindig valami tartalmas, egyéni élet: a világnak sajátos látása és formálása. Nem tan, de alkalmas arra, hogy tan legyen belőle. Ha egy ilyen sajátos életnek kifejtem a tartalmát, akkor megkapom a dogmatikáját. A vallás is élet, de nincsen vallás dogmák nélkül. Éppúgy a filozófia minden fajtájának megvannak a maga dogmái, s ezek a dogmák az elvek. Minden filozófia elveken épül. Ezek alkotják azt a csontvázat, amely az eleven filozófuséletet hordozza, járni képessé teszi és a cselekvésre megedzi.

De a fentiekből is könnyű meglátni, hogy filozófia nem egy van, hanem sok, mert hiszen egy-egy egyéni lét tartalmai sűrűsödnek ilyen tanokká össze. Tény tehát, hogy sok filozófia van, mint ahogyan sokféle attitude lehetséges a világgal szemben. Szinte ahány ember, annyiféleképpen élhet magának megfelelő tartalmas életet. Érthető tehát, hogy a filozófiában se hossza, se vége nincs a vitának. Ennek azonban az a magyarázata, hogy mindegyik vitázó mást és mást ért a filozófián, azaz annak az attitudenek az elvein, ahogyan ő a világgal szemben áll. Nem állnak egy helyen, nem látják a dolgokat egy szemszögből, s ezért nem is érthetik igazán egymást.

De ha igaz is, hogy a filozófiák sokaságával állunk szemben, ez még nem jelenti azt, hogy mindegyiküknek igaza van. Csak mindegyikük abban a hitben van, hogy neki van igaza. Hogy melyiknek a hite jogos, ennek a megállapítása a filozófiai kritika feladata. Világos, hogy a tudásra való törekvésnek van valami tárgya, amit meg akar ragadni. S ez a tárgy az igazság. Annak a filozófusnak van ennélfogva igaza, aki - bár csak részben is - az igazságnak van birtokában, s nem annak, aki csupán hiszi, hogy amit ő kezében tart, az az igazság.

Milyen ember az, aki filozófus? Miféle lelkialkattal kell annak bírnia, aki az életét csupán egy ilyen filozófiai aktusban, életformában tudja élni?

Ennek megértése kedvéért idézzük emlékezetünkbe az antik bölcset, mert ő ennek az életformának az első megtestesítője, és az utána következő filozófusok mind az ő többé-kevésbé hasonló változatai.

Első tekintetre valami nagy felszabadulás, lelki függetlenség tűnik rajta a szemünkbe. Sokan közülük ezt úgy fejezték ki, hogy a bölcs "elégséges önmagának": nem szorul rá senkire és semmire. Nem azért, mintha nagyobb volna a hatalma, mint bárkinek, vagy hogy a földi javakból talán több jutott volna neki, mint másnak. Erről szó sincs. Hatalomra és vagyonra azért nem szorul, mert a vágyai más természetűek. Közömbösen nézi ezeket a javakat, mert cseppet sem visznek közelebb az igazság megismeréséhez, amit ő egyedüli értéknek tart. A bölcs tehát valóban független a világtól, mert az igazságnak van birtokában, ami a világnak is ura. Ennek a tudatában felszabadultnak érzi magát minden olyan hittől, szokástól és hagyományos értékeléstől, amelynek az igazságáról a saját esze nem győzi meg. A nagy filozófus rendesen olyankor jelenik meg, amikor valamely társadalomban a régi hit meginog, s a tiszteletre méltó hagyományok elveszik erejüket. Ilyenkor az ember mintegy magára van hagyatva: meg kell próbálnia, hogy a saját lábán álljon meg és önmaga verekedje ki magának az igazságát. A társadalmi kohéziónak ezzel a meglazulásával magyarázhatjuk azt a felszabadulási vágyat és függetlenséget, ami a filozófuslélek alapvető jellemvonása. Gondolkodását eleinte bizonyos szkepszis jellemzi, amely azonban nem az a kétely, amelyik mindenbe belenyugszik, mondván: úgysem bizonyos semmi! A filozófiai szkepszis az a kételkedés, amelyből a legteljesebb bizonyosságnak kell fakadnia: bizonytalanná vált igazságok helyett új és bizonyos igazságok keresése. Ezért a filozófus lelki szabadsága a logikai számonkérés formájában jelentkezik. Nincs olyan állítás, amit maga elé ne idézne azért, hogy annak a fundamentumait, az igazságigényét megvizsgálja. Ezért minden filozófia elsősorban - kritika. Kritikája mindannak, amit mások hisznek, állítnak, de bírálata önmagunknak is. S a filozófus csak azt az állítást teszi a magáévá, aminek az igazságáról a saját eszének ítélőszéke meggyőzte őt. Érthető tehát, ha minden filozófia első szava a Nem! Tagadnia kell tudni annak, aki nagyon bizonyosan akar állítani. Tagadnia minden tévedést, hogy ezeknek a romjain annál diadalmasabban emelkedjék föl a maga igazsága. Nem csoda ennélfogva, ha azt látjuk, hogy a filozófusok egymást is állandóan bírálgatják: jele ez annak a lelki szabadságnak, amely nélkül az igazság eredményes kutatása el sem képzelhető. Akinek csak bizonyos dolgokat szabad látnia, míg mások előtt szemet kell hunynia, az ne induljon el a filozófia királyok járta útján!

A filozófus azonban meddőségre volna kárhoztatva, ha nem mehetne túl a kritikán. A szabadságnak és függetlenségnek ez a romboló formája nem az, ami az ő lelkét kielégíti. Neki pozitívumokra, még pedig abszolút, minden körülmények között megálló, feltétlen pozitívumokra van szüksége. De míg a köznapi lélek ezeket hajlandó a tények világában keresni, mert - mint mondja - "ezek azok, amik elől nem lehet kitérni", addig a filozófus az eszmék, az igazságok felé fordítja értük a tekintetét, hiszen nem a tények a maradandók, hanem az igazságok, s a tények is csak azáltal lehetségesek, hogy a törvényekhez, az igazságokhoz alkalmazkodnak. A felhajított kő csak akkor hullhat vissza a földre, ha igaz, hogy minden felhajított testnek vissza kell esnie. A filozófuselmét tehát nem a tények elégítik ki, hanem a tények előfeltételei: az igazságok, s ezek tudására vágyakozik. Amit ő keres, az a tiszta, érdekmentes tudás: a theoria, mint a görögök mondották. Élete ebben a szemléletben éri el tetőpontját. Számára az igazság látása a boldogság, mert meg van róla győződve, hogy az igazságban minden valóság ősformáját szemlélheti.

A tiszta theoriában az igazságok harmonikus rendje tárul föl a filozófus előtt: az a logikai séma, amelyre rá van szőve a világ valóságának tarka szövete. Lehet a valóságnak sok-sok ezer színe, de hogy ezek mind egyetlen nagy egységbe olvadnak össze, s hogy a chaos helyett a rend bennük uralkodó, azt e séma fennállásának köszönhetik. Ez igazságrend szálainak a fölfejtése a filozófusélet pozitívuma. Általa nyer értelmet a világ nyugtalanító változása, s benne futnak össze egységbe a történések amaz irányvonalai, amiket a köznapi szem sohasem tud észrevenni, s ezért értelmetlennek és zavarosnak látja a világfolyamatot.

De a filozófus, aki nemcsak tudós, hanem bölcs is akar lenni, s nemcsak látni, de élni is szeretne, továbbmegy egy lépéssel, és a megismert tiszta theoriát a maga és embertársai életének fundamentumává akarja tenni. A tudás lesz számára az élet szegletköve, amelyre értékes életek épülhetnek. Így lesz a tanból ismét eleven élet, amely csak annál az embernél lehetséges, aki tisztában van vele, hogy a gondolat nagyobb realitás, mint az érzékek csalóka világa, és ezért az ideális javakat tűzi az élet élére: úgy él, ahogyan gondolkodik, s azért él, hogy gondolkodjék.

Próbáljuk most meg szinte egy szóban összefoglalni, mi ez a filozófus-élet. - Egységre törekvés. A legmagasabb rendű szintézis, mert a filozófus a világ egységes értelmének a megismerését keresi. Ő az az ember, aki minden részt az egészben néz: a részt az egész tagjaként látja. Ezért van elméjének az a különössége, hogy mindenben ugyanazt veszi észre, ti. minden részben az egynek és egésznek az értelmét figyeli. A filozófia tehát organikus látás, amely a Világra mint Egészre figyel, s ezt a látását mondja el az igaz tételek rendjén.

De a látáson túl a filozófia még a legmagasabb rendű eszmélet: a tudásnak olyan rendszere, amelyben nincs egyetlen homályos rész sem, mert ami helyet foglal benne, az a legteljesebb kritikai vizsgálódás alapján került bele. A filozófus ennélfogva a legöntudatosabb ember. Nem a világtól elforduló és megrettenő lélek, hanem az, aki nagyobb, mint a világ, mint ahogy a gondolat is nagyobb, amelyik az egész világot átfogja és egységbe szorítja. A filozófia tehát végeredményében az igazság szolgálata és a világ legyőzése. S a filozófus a gondolat hőse, aki diadalt ül a világ felett. Van benne sok gőg, sok önbizalom s talán elbizakodottság: az ész végtelen erejének a hite nélkül mindenesetre igen bajos volna filozofálni. Ha tehát a filozofálás gyökereihez hozzá akarunk férkőzni, azokat az emberi léleknek nem a kétségbeeső, hanem az önbizalomtól duzzadó hajlamaiban kell keresnünk. Minden filozófia mélyén hatalmas akarat rejlik: a világgal szemben a sic volo et sic jubeo a filozófus álláspontja. A filozófiai jakobinizmus nem ritkaság a gondolkodó elmék között, akik megkövetelik, hogy a valóság az ő igazságaikhoz alkalmazkodjék.

Az emberi lélek mélyén két, egymással ellentétes ösztön tevékenykedik: az önállítás és az önátadás ösztöne. Amaz arra készteti az ember, hogy igyekezzék minél inkább önmaga lenni - emez pedig, hogy feledkezzék meg önmagáról, adja át magát valami nála nagyobb erőnek, s egész lényével olvadjon bele ebbe a célba. Így jön létre életünkben egyik oldalon az énünk akarása, a hatalom, az erő igenlése, s a másikon a szolgálat, az odaadás és az én megtagadása. A történet e két ösztön megnyilvánulásainak csodálatos ritmikáját tárja elénk: az individualizmus kora diadalmas magasságokba emeli az ént, hogy utána a kollektivizmus kora a trónról letaszítsa és eltapossa. Ingadozunk a között, hogy énünk türelmetlen vágyaira hallgassunk-e, vagy a társadalom parancsainak engedelmeskedjünk.

Ez a két ösztön két embertípusban ölt testet: a művészben és prófétában. A művész egész lénye az önállítás. A világ az énje körül forog, s szinte semmi más, mint alkalom arra, hogy az én formálja azt, és alkotásait benne létrehozza. a világ az én képzetem, s nélkülem nem volna értelme. Ami van, az mind egy-egy én alkotása, s egész létével ettől az éntől függ. A művész magamagának szab törvényt, s arra törekszik, hogy az általa alkotott vagy formált valóság az ő egyéniségének minél teljesebb kifejezése legyen. A hatalomnak, az önállításnak nincsen ennél magasabb foka, mert a művész azt akarja, hogy az egész mindenség az ő orcájának tükörképe legyen.

Milyen más ezzel szemben a próféta! Ennek az egész lénye egyetlen szakadatlan szolgálat. Ha szóra nyílik az ajka, annak a szavait visszhangozza, aki őt elküldötte. Ha tettre lendül a keze, annak a műveit végzi, aki ezt feladatul rótta reá. Ő maga senki és semmi, erőtlen lény, porba roskadt féreg és gyönge eszköz egy magasabb hatalom szolgálatában. Magát és egész énjét odaáldozza ennek a hatalomnak, s azt szeretné, hogy egészen eltűnhetne, és annál nagyobb fényben ragyoghatnak. Az, akit ő szolgál. Amit tesz, azt nem ő teszi, hanem az a Más, akit ő hirdet.

Íme, két ellentétes életeszmény, és mégis mind a kettő a mienk. Lehetséges-e ezt a kettőt egyetlen szintézisben összebékíteni? Az emberi lélek alapjában véve szintetikus, kibékítő hajlandóságú, s a tüzet és vizet is szeretné összebékíteni. A művész és a próféta is összebékülten szemlélhető a filozófusban, akinek a lénye egyfelől szolgálat, másfelől pedig uralkodás. A filozófus próféta, mert a változatlan örök igazságnak hűséges szolgája, de egyúttal művész is, mert a valósággal szemben ennek az igazságnak kérlelhetetlen megvalósítója szeretne lenni. Ő az az ember, akinek eszményei vannak, s ezek szerint az eszmények szerint akarja alakítani a világot. A theoriában prófétája és a cselekvő életben művésze az igazságnak.

S ahogy a filozófus szintetikus lény, éppúgy a filozófia is valóban örök szintézis, folyton megújuló összebékítése az érzékeknek az ésszel, az anyagnak a szellemmel, a tudásnak a cselekvéssel, az alanynak (szubjektum) a tárggyal (objektum), az egyénnek a társadalommal, a szabadságnak a törvénnyel stb., stb. A filozófiában azért oldódhatnak az ellentétek, mert a filozófusban is feloldódnak az önállítás és az önátadás széthúzó ösztönei. Ezért van, hogy minden filozófia egységkeresés, és minden filozófus az egység fanatikusa.

Természetes, hogy a valóságban sokszor vagy az egyik vagy a másik oldal válik uralkodóvá az egyes filozófusegyéniségekben. Platonban pl. több volt a próféta, Nietzschében a művész. Ezért amaz az ideák szolgálatában kereste a maga létének az értelmét, emez pedig a saját énje legbenső valója minél tökéletesebb kifejezéséért küzdött. Amaz filozófiájában az őt lenyűgözve tartó ideavilág hírnöke volt, emez pedig a filozófiát az önmaga legtitkosabb vágyai formákba öntésévé tette.

Hogy a filozófuslélek szintézisre vágyik, annak is az a magyarázata, hogy ellentétek dúlnak benne. Egyik alaptendencia gátolja a másikat. Ennek a jelei a kétségek is, amelyek nélkül filozófus elképzelhetetlen. A bölcselő menekülni igyekszik tőlük, fölébük akar kerekedni, de ezt senki mástól nem várhatja, csak önmagától. Kétségei ugyanis a saját eszének a kétségei, és így megoldásuk is csupán onnan várható. Ezért van minden filozófiának valami olyan személyes jellege, hogy emiatt sokan nem is akarnak bennük egyebet látni, mint költői álmot, művészi alkotást. Vannak, akik "fogalmi költészet"-ről szeretnek beszélni, ha a filozófiára kerül sor, s ezt éppen a filozofémáknak ezzel a szubjektivitásával indokolják.

Ugyancsak ezekkel az ellentétekkel és kétségekkel magyarázhatjuk a filozófuslélek bizonyos gátlásait. Hiszen a tudat maga is gátlásból, a cselekvés elakadásából születik meg, nem csoda tehát, hogy a filozófusnál: a legtudatosabb embernél ez fokozottan szemlélhető. De az ő gátlásai éppen azért, mert értelmi természetűek, csak az értelmi síkban oldódhatnak fel. Mikor az eleai Zéno azt bizonyítgatta, hogy nincs mozgás, a cinikus Diogenes felállt, és föl-alá járkált a filozófus előtt. Szegény, azt hitte, hogy ezzel a buta ténnyel amannak az értelmi kétségeit megoldotta! Távolról se! Zéno problémáját csak az ésszel és nem a lábbal lehet megoldani. Belőle csak a tudás lehet a kivezető út. Ezért van, hogy a filozófusnak a tudás a mozgás egyetlen igazi iránya, és a filozófiai tudás az ő számára valóban felszabadulás, sőt, a megváltás boldogító tudatát váltja ki belőle.

Ez a tudás tehát más természetű, mint a tényeknek az a pepecselő elemzése, amellyel az ember urává lesz a természetnek, és gépeket konstruál, hogy munkát végeztessen velük. A filozófiai tudás szinte vallási, charismatikus jellegű, aminthogy az antik világban a filozófia valóban racionális vallás volt. Ezért nem is voltak olyan igazán filozófusok a keresztény népek gondolkodói, mint a görögök. Nálunk a keresztény hit mellett a filozófia sohasem tudott olyan egyetlen és olyan megváltó valami lenni, mint pl. a hanyatló antik világban.

A lélek ellentéteinek egymást gátló tendenciái és a velük egy eredetű kétségek miatt a filozófuslélek alaphangulata a melencholia. Az intellektuális kétségnek ugyanis az érzelmi életben a méla szomorúság felel meg, s a gátlást érző inaktív lélek attitude-je a világ felé a szemlélődő élet, a tudás legnagyobb kincsként való értékelése.

A kétségekből való szabadulást a filozófusnak rendesen egyetlen gondolat jelenti. Ez az a pont, amelyre állítva az ellentétes erők egyensúlyba jönnek. Vagy mondjuk másképpen: ez a kör középpontja, ahova a filozófuslélek minden tendenciája beletorkollik, illetve ahonnan minden tárgy megértése felé - mert a tárgy, a probléma a kör kerületén fekszik - halad egy-egy fénysugár. S ez a középponti gondolat éppen azért, mert ilyen nagy fontosságú, egyszerre értelmi, érzelmi és akarati jellegű. Nincs az énünknek egyetlen mozdulata, amelyiknek ne volna hozzá valami köze. Csodálatos élet, elevenség vibrál benne. Ha hűvös gondolattal közeledünk feléje, egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy csupa meleg érzelem vagy heves akarat, kívánság közepette mozgunk. Platon ideáit, Aristoteles istenségét, Spinoza szubstanciáját, Leibniz monasait vagy Schopenhauer "akarat"-át nem érthetjük meg, ha nem látunk bennük egyebet, mint az elme egy-egy fogalmát. Az ilyen végső fogalomba minden filozófus egy egész életet, annak minden értelmi és érzelmi gazdagságát szokta belepréselni. A szívük vérével táplálják, s azért nem lehet aztán tőlük elvenni: az idegen rendszerekben idegen testekként merednek elénk. S ezért van viszont az is, hogy a filozófustól tanítványai rendszerint csak a tévedéseit öröklik, mert ezek az ő hűvös, továbbadható gondolatai, de ami az ő igazsága, az annyira az övé, hogy elevenen nem kerülhetnek idegen birtokba: a gondolat hullája pedig nem maga az élő gondolat.

Mindezeket azért mondtam el, hogy némileg megéreztessem vele, hogy a filozófia a filozófusléleknek nem a ruhája, amit más szab a testére, s ha megunja, újat vesz magának helyette, hanem a filozófia maga a filozófus, gondolatokban kifejezve. S a filozófus éppen úgy nem csinálja a filozófiáját, mint ahogyan az ember nem csinálja az életét. Az életünket éljük, s az életünk formál bennünket: ez a mi sorsunk. A filozófiai is inkább úgy történik velünk, semmint hogy mi parancsolnánk neki. Mégis, ahogy tönkremegyünk, ha nem tudunk élni, éppúgy tönkre kell mennünk akkor is, ha nem merünk filozofálni. Sapere aude! - Legyen merszed tudni! - ez az igazi filozófus jelmondata.

Ha jól a dolog mélyére nézünk, valóban valami szertelen merészséget, nagy akaratot találunk a tudás nyugodt felszíne alatt a filozófuslélekben. Már maga az a tény, hogy valaki az egész világot akarja gondolatával átfogni, elég merész vállalkozásnak mondható. De nem ritka jelenség az sem, hogy a filozófus szinte erőszakkal volna hajlandó igazságait a valóság világába átültetni. Platon arról beszél, hogy az embereket kényszeríteni kell az ideák felé fordulásra. S jól látja pl. Kretschmer (Geniale Menschen, 1929., p. 39), hogy Fichtében megvolt minden lelki tulajdonság ahhoz, hogy kellő körülmények között egy új Robespierre legyen belőle. Levelei elárulják könyörtelen uralomvágyát és machiavellisztikus hajlamait. Rendszere is szinte abszolút szolipszizmus : az Én az ő szemében önmagának beállítása a világba, s a Nem-Én csak annyiban létezhet, amennyiben ezt neki az Én megengedi. Nagy tévedés tehát a filozófusokat úgy nézni, mint valami félszeg, a világtól elforduló embereket. A legtöbb duzzad a cselekvés, a világformálás vágyától, s ha elfordul a világtól, ezt csak azért teszi, hogy ha lehet, még nagyobb erővel fordulhasson aztán feléje. A filozófus legfeljebb kényszerből marad meg a tiszta theoria területén: ideálja azonban a theoria és a praxis, a tudás és az élet egybefonódása. Platon ezer veszélynek tette ki magát, hogy belenyúlhasson egy állam életébe. Kant a heroikus kötelességteljesítés himnuszát zengte könyveiben, és azt hirdette, hogy a tett előbb való, mint az elmélet. Leibniz tele volt tervekkel, s egyrészt akadémiákat szervezett, másrészt diplomáciai küldetéseket teljesített. A példákat könnyen szaporíthatnám, de visszatérve Fichtére, róla igazán elmondható, hogy lelkében valóságos despota volt, aki azonban a tett mezejéről az elmélet korlátai közé szorult, s itt a morálban, a cselekvés elméletében élte ki magát. Egyik munkájának már a címe is jellemző rá: "Sonnenklarer Bericht ... ein Versuch, die Leser zum Verstehen zu zwingen" - ez a "zu zwingen" remek ablak, amelyen át a szerző lelkébe pillanthatunk.

A tettvágy miatt rajong a filozófus a szabadságért is. A házasságtól a legtöbb idegenkedik: nagy megkötöttségnek érzi, s lázong az észen kívül minden tekintély ellen, mint a fiak az apák ellen. A valóságot is azért kutatja, hogy annál biztosabb választ adjon arra az izgató kérdésre: merre kell mennem?, mit kell tennem?

S mégis az a tragikuma, hogy nem tud cselekedni, mert a tények helyett a tények értelmének a körében él. A tett brutális valami annak, aki az igaz gondolat szerelmese. Cselekedni csak az tud, akinek a világ a térbeli dolgokból és az idői eseményekből áll. Ezeknek az üstökét meg lehet ragadni, s bár sokszor keresztülgázolnak rajtunk, az erős kéznek mégis engedelmeskednek, és a tett embere a világ formálója lehet. De a filozófus az örökkévalóság szemszögéből nézi a dolgokat és eseményeket, s ezzel egy olyan szférába emeli őket, ahol megszűnik a változás, és megáll az idő. Az igazság ugyanis túl van a téren és az időn, s csak egyetlen út vezet hozzá innen a földről: a gondolaté. Vele a filozófus elhagyja a tények talaját, és egy transzcendens szféra válik a filozófus igazi hazájává. Ide senki sem juthat el másképpen, mint a saját gondolatainak szárnyán. A tömeg sohasem lesz filozófus - mondja Platon. S valóban, a nagy filozófus a nagy magányosság szenvedéseinek az osztályosa. Zarathustra fenn él a nagy hegyek ormán, és kicsorduló, ajándékozó lélekkel száll le az emberek közé a derűs völgybe. A tett emberének nem kell kimennie ebből a világból, de a gondolat embere nem tud mit kezdeni ezzel a világgal, s hogy magára eszmélhessen, jeges csúcsokon kell lakoznia.

Az igazság tehát a filozófus hazája. De még ő sem ölelheti át az egész igazságot, hiszen ez végtelen sok tételből áll! Ennélfogva mindegyik filozófus azokat az igazságokat keresi, amik nélkül nem tudna élni: a maga kérdéseire akar feleletet kapni ebben a csodás tartományban. A kérdések emberének a saját élete és a saját kora dobja oda a problémákat. Ezért mind az igazságot keresi, de szinte mindegyik az igazságnak más és más részét kutatja. A hanyatló antik világ bölcse vigasztalást, egy szilárd pontot keresett egy olyan világban, amelynek minden eresztéke ropogott és azzal fenyegetett, hogy maga alá temet mindenkit és mindent. A középkori keresztény filozófus azt kereste, hogyan lehet hitünk dogmáit az ész előtt is igazolni. Általában minden kornak megvannak a maga sajátos kérdései, s ezért a filozófus sem vonhatja ki magát korának a hatása alól. Az antik bölcs föléje akart emelkedni a világnak. A középkori gondolkodó eszével is bele akart látni az isteni világtervbe. S az újkori filozófus sokáig egyebet sem akart, minthogy úrrá legyen a természeten. "A tudomány hatalom" - hirdette Bacon, és ezzel megindítója lett egy hosszú gondolkodásfolyamatnak, amely végül a pragmatizmus útvesztőjébe vezetett.

S az eredmény? Az antik filozófia nem tudta legyőzni a Sorsot: hiába volt Stoa heroikus küzdelme és Epikurosnak a világból önmagát kirekesztése. Lucretius kétségbeesetten liheg a békéért, a lelki nyugalomért anélkül, hogy megtalálná. A kereszténység hite erősebbnek bizonyult, mint az Ész, s ezért az Észt odaláncolta az Ige hajlékához. Az újkorban az Ész eltépte ezt a láncot, de szabadsága válságba sodorta, és ma talán nagyobb az ember és vele az Ész ínsége, mint kétezer év óta bármikor.

De a filozófia nem adja fel a küzdelmet: a krízis csupán annak a jele, hogy tévedett, de nem cáfolata annak, hogy van igazság, aminek a megismerése balzsam a sajgó sebre.

A közölt szöveg forráshelye:

Halasy-Nagy József: A filozófia kis tükre

A Könyvbarátok Szövetsége kiadása, é. n., 9-24.o.