Kultúra és történelem egyetemes szintézisének problémája, ahol az emberi tettek összessége minden várható következményével és kiszámíthatatlan mellékhatásával egyre emberibb irányt vesz, ráadásul a kettő között tátongó szakadék is folyamatosan mélyül, mind égetőbbé válik. Minél nagyobb a távolság növekedésének és a visszafordíthatatlan torzulásoknak a lehetősége, annál nehezebb a szintetizáló munka: a kultúra Problémává lesz. A kultúra történeti problematikájából származó kérdés kultúrával kapcsolatos fejtegetésekhez vezet: a 20. század kezdete óta folyamatosan bővül az ilyen írások kínálata. A kultúra fogalmának több száz definícióját ismerjük, s ezek akár osztályozhatók is, a kultúra jelenségeinek kutatásával kapcsolatban a lehető legváltozatosabb módszereket és irányzatokat dolgozták ki és ültették át a gyakorlatba, segítségükkel felfedték az egyes jelenségek között levő különbségeket, megvizsgálták, melyek összeegyeztethetők, melyek nem, az eredményt pedig összegezték. De pontos meghatározásoknál és kategorizálásnál sokkal többre van szükségünk, egy bizonyos értelmezés mellett a kultúra alapos megértést igényel.

A kultúra sokszínű megjelenési formáinak emberi tevékenységet tükröző, egyedi, megváltoztathatatlan és egymással nem kicserélhető variációi nem csupán nyilvánvaló különbségeket rejtenek magukban, a lehetséges metamorfózisok, a kultúra belső integritásának forrásai is. Minél élesebbek a filozófiák, vallások, művészetek, tudomány stb. közötti eltérések, annál komolyabb a kultúra komplex jelenségének problémája. Az eltűnt emberi integritás utáni nosztalgiából eredő problémaként hosszú ideig nem annyira elméleti, mint gyakorlati kérdésnek tűnt, s a "világ megreformálásának" vágyát fejezte ki úgy, hogy "az ember igazi emberséget tanuljon belőle". Az Igazság, Jóság és Szépség hármasának jegyében felépített világ és a szeretetben és becsületben eltöltött élet mint az emberi természet művelésének ideálja a kultúrában az emberség, a korlátok és határok nélküli szellem jegyeit látja. Az emberi gyakorlat valósága azonban az elszemélytelenedés csúnya grimaszait és a megdöbbentő embertelenség képét mutatja. Gyakran okosabbnak tűnt a "menj és láss" elvét megfogadni, mint a kellemetlen tapasztalatok enyhítésére vigasztaló szavakat pazarolni. A megértés felé vezető menetelés lassan indult el, s a felháborodás és zavarodottság kétségbeesett felkiáltásával ért véget: "Auschwitz után minden kultúra szemétre való!". A humanitás fáradtságos munkával kidolgozott eszményképe s az embert ágyútölteléknek vagy a társadalmi gépezet néma alkatrészének használó valóság közötti elviselhetetlen disszonancia egyszerre hatott vonzóan és elrettentően mindazokra a teoretikusokra, akik megkísérelték kifürkészni a 20. század realitását. Sajnos, egyetlen elméleti vállalkozás, mely megpróbálta a kultúra fogalmából mindazokat az elemeket kizárni, melyek nem tartoznak az emberi kreativitás bölcsességének és jóságának ősi értékei közé, sem kerülhette el a "humán faktor" gyakran destruktív és oktalan tevékenységének jeleivel való összeütközést s az ebből származó zűrzavart. Ilyen esetben megbocsáthatatlan bűn az elmélet érintetlenül hagyása. Megérteni a kultúra jelenségét mint az emberi önmegvalósítás folyvást táguló szféráját; mint a találmányok és hiányosságok világát, melyeknek semmi esetre sem logikai ellentmondása az ember szellemi törekvéseit a plusz és mínusz triviális ellentéte szerint ítéli meg - annyit tesz, mint az ember (akinek örökös elégedetlenségében és kétségeiben benne van minden vállalkozásának és próbálkozásának lényege) állandó továbbfejlődéseként értelmezni azt. Megérteni a kultúrát, mely lehetőséget ad képességeinek fejlesztésére, melyek nélkül létünk nem is lenne emberi; a fellelt értékek megóvásának, felújításának és összehangolásának színtereként felfogni azt; minden valós és irreális küzdelem hathatós fejlesztőjeként és megszervezőjeként értelmezni, annyit jelent, hogy nemcsak a bonyolultságát, szerkezeti összetettségét felfedő "differenciáló" prizmán keresztül vizsgáljuk, hanem az "integráló" nagyítón át is vetünk rá néhány pillantást, hogy felismerhessük legbensőbb lüktetését is, mely egyrészt az egész univerzumot magába foglalja, másrészt viszont az egyedi ember szűkös világára korlátozódik. Itt rejlik a kultúra élő integritása: a kultúra csakis az ember páratlanságában, az ember pedig egyedül a kultúra univerzalitása révén maradhat fenn.

A kultúra azonban nem az elvont emberi természet vákuumában él; egy valódi társadalom s a valóságosan létező történelmi sorsok megteremtik azt a környezetet, mely néha fojtogató ugyan, de feltétlenül szükséges a korlátok áttöréséhez, hogy olyan dolgok születhessenek, mint Petrarca szonettjei, Rodin Gondolkodója vagy Newton binominális tétele.

Az emberi lét történelmi és szociális dimenziói befolyásolják kultúránk irányvektorait. A történelmi idő visszafordíthatatlansága, múltból a jövő felé való feltartóztathatatlan múlása, mely keresztülvihetetlen álmokkal fűszerezi a jelent - emlékekkel látja el a kultúrát, s minden pillanatban az örökkévalóságot foglalja magában. A kultúra saját régmúlt napjait a jelen apoteózisában megélve átmenti a múltat a jelen számára, s reményeivel megvilágítja a jövőt. A socialitas társa, mindig szorosan kapcsolódva a historicitashoz, s a társadalomban élő individuum határozottságának és tudatosságának jegyeit magán viselve szintén képtelen a kulturális vektor többirányúságát kihasználni. Fogalmaink egyértelműségét, egysíkúságát és egyirányúságát célzó tendenciák (melyek a társadalom megerősítéséhez feltétlenül szükségesek) összeütközésbe kerülnek a kultúránkat alakító irányzatok érzéki kimeríthetetlenségével, háromdimenziós kiterjedésével és sokszínűségével.

A személyiség (az ember szociálisan meghatározott alakja) a kultúra révén nyeri el az individualitás mélységét, amikor az minden külsőségtől megszabadulva önmagával találkozik, magát az előző generációk folytatásának éli meg; a kultúra igazi feladata pedig a kapcsolatteremtés képességének fejlesztése és mélyítése.

A kommunikáció mint az ontológiai közösség, az emberiség által fellelt és elsajátított értékek és érzékek elfogadásának és megértésének kimeríthetetlen mélységű világa (a világ, melyben az egység ereje hatástalanítja a "bárányszerűség" entrópiáját) a teremtés egyetemességében megalapozott emberi lét, a világ, mely az ember rendkívüliségét világméretűvé fokozza - vajon nem ebben nyilvánul-e meg a kultúra, minden védtelenségével sebezhetőségével és erőségével együtt?

A kultúra mint a kommunikáció világa (a fent kifejtett értelemben) soha nem adja fel azt a nyelvet, mely megfelelő segítséget nyújtana az emberi tapasztalat valamennyi szintjének objektiválásához. Erre nem csupán Michelangelo vésője, ecsete és tolla, hanem az ismeretlen bányász csákánya is alkalmas, nemcsak egy etruszk váza, hanem egy hétköznapi tál, a római utak mellett a modern városok aszfaltozott járdái is szerepet játszhatnak. Mindent, tárgyi valóságában és titkolt szubjektivitásával; az emberi öröm és fájdalom minden jelét, mindent meg kell értenünk. Csak ha megértjük, van esélye a kultúrának a fennmaradásra.

A tett mint "létbeli-alibi-hiány" (M. Bahtyin) elősegíti a kultúra és az élet eggyéválását. Ez az a pont, ahol le kell küzdenünk elfogultságunkat: a tiszta elméletiséget, esztéticizmust stb. Ez az újítások helye, elsősorban a felelősség és részvállalás bevezetésének helye. Bahtyin azt írja: "Valódi cselekvésem létbeli-alibi-hiányon alapulva: tett-gondolatom, tett-érzésem, a lét-esemény szélsőségei felé haladnak, ezért egységesnek és egyedinek hatnak függetlenül attól, gondolataim mennyire tárgyiasultak vagy tetteim mennyire konkrétak, tudomásunk van a végtelen egységről." Itt a kultúra az élet megteremtésében nyilvánul meg.

Az individuum, kultúra alkotta "belső ember"-ként a kor és a sors valamennyi áramlatát magában foglalja. Az élet megteremtésének társadalmilag meghatározott lehetőségeinek bizonyossága események korlátlan számú variációiban nem kaphat helyet a kultúra fogalmain belül. Kultúrában élni annyit tesz, mint lehetőséget kapni arra, hogy áttörjünk a lehetetlenbe; a kultúra végeredményben ugyanis nem más, mint a lehetetlen határához közeli emberi lét: álmok válhatnak valóra.

A hagyományok régmúlt időkből származnak, míg azok a normák, melyek megőrzésüket követelik, csak egy-egy társadalom élettartamának idejére érvényesek. A hagyományokon alapuló célok, küzdelmek azonban állandó erőfeszítéseket kívánnak az egyéntől, melyek minden egyes alkalommal improvizációnak tűnnek. A kultúra hajtóereje az improvizáció pátosza, melynek mélyén készség és sok-sok gyakorlás rejlik. Ha a társadalom túlságosan kritikus a hagyományokkal szemben, és túl radikálisan módosítja az értékeket, akkor az ember könnyen elveszítheti a talajt a lába alól, sőt készségeit is; az improvizáció könnyen mesterkéltnek tűnhet. Emiatt fontos megérteni nem csupán Bach koráljainak, hanem a modern rock rögtönzéseinek - legyenek bármily kemények, hidegek és metálosak - kulturális jelentőségét is.

(Így idézi naplójában Marc Bloch Michelet szavait, 1941. február)

Manapság a történelem értelmezése elsősorban a múltbeli események elbeszélésének kronológiai rendjén és azon a feltevésen alapszik, mely szerint múlt és jelen egymástól élesen elválasztható fogalmakat jelölnek. A történelmi tény meghatározása szerint változó "szociális viszony", mely múlt és jelen; a történész és a múlt műemlékei között lejátszódó dialógus során alakul ki. Események és híres életek történetei, valamint nagy eszmékről és az általános gondolkodásmódról szóló feljegyzések apránként építik fel az egyetemes összehasonlító történelmet. A főszerep a mentalitásé, a gondolkodás, az érzékelés és értelmezés módjaié. Az eszmék története azonban az erkölcsi normák történetével párosul. Kezdve a politika történetével, át a hatalom új történelmén egészen a szimbólumok és a képzelet történetéig. A történész fő gondja a változások bemutatása, meghatározása és értelmezése. A kérdés azonban még mindig nyitott, vajon reménykedhetünk-e abban, hogy egyszer mégis sikerül kategóriáinkkal a valóságot megközelíteni.

Tények történelmének valósága az egyén múltbeli eseményekről szóló elbeszélése. Az elbeszélő történelem a mesemondás leszármazottja. Az eredet metaforája itt a sors teleologikus bálványával párosul. A hagyományos narratíva az idő lineáris szerkezetéből indul ki, ez képezi tengelyét. Ám ha az események és az ok-okozati viszonyok megszűnnek létezni, a hagyományos kronológia is értelmét veszti. Így lesz a narratív történelemből a problémák történelme: a látszat helyét átveszi a rekonstrukció.

A feltevés, miszerint a világ egyre csak öregszik, s hogy az ember folyamatosan veszít jelentőségéből, hasonlít ahhoz a gazdaságpolitikához, mely éppen csak megment az éhezéstől, de azt sem mindig. Az elérhető tudás egyszerű megőrzése is összeegyeztethető ezzel a gondolattal.

A történelmi struktúrák és események zsarnokoskodása ellenére ugyanis, mi emberek a társadalom tagjaiként és egyéniségekként képesek vagyunk befolyásolni a történelem menetét és meghatározni saját sorsunkat. Ebben fontos szerepet játszanak az öntudat fejlődése során elsajátított értékek. A történelmi megközelítésben folyamatok és események egymást egészítik ki. Az ember már nem kizárólag előidézője az eseményeknek, hanem igen gyakran megteremti és elszenvedi a kultúra és a civilizáció elemeit. Akár egy egyént, akár egy csoportot tanulmányozunk, megtudhatjuk, mi az összetartó erő ebben vagy abban a kultúrában, társadalomban, megismerhetjük a világszemléletet s így a viselkedés szabályait is. Az adott kor teljes, intellektuális kontextusa - a nyelv, a szokások, hit, rítusok, művészetek, erkölcs stb. - szükséges az emberi tevékenység történelmi jelentőségének megértéséhez.

Az események történelme mindig teleologikus: csak a történet "vége" ad lehetőséget a lényeges események kiválogatására és értelmezésére. Az eseményeket egy nagy rendszerből, a történelem lineáris struktúrájának viszonylatában válogatjuk ki. A történelem pedig teleologikus, azaz a haladás, demokrácia és racionalitás útján a vég felé menetel (F. Furet: L'atelier de l'histoire. Paris, 1982.). A történelem új doktrínája a tudatosság és a szubjektum történelmi valóságában lejátszódó emberi tevékenységek tanulmányozását tűzte ki céljául. Így kétféle valóságot vizsgál: 1. A valóságot mint olyat és 2. Az adott korban a valóságról szerzett közös ismereteket.

Történelmi öntudatunkban elhagyjuk az emberi természet elvont fogalmát. A valós történelemben, összefüggéseiben az absztrakt láthatóvá lesz, konkrét megjelenési formát ölt. Karl Jaspers szerint ez akkor fog bekövetkezni, amikor majd tehetetlenül várjuk egy katasztrófa kitörését, amikor védekező gondolkodásmódunk végérvényesen összezavarodik. Innen ered a kommunikációra való óriási igény. Ez valahogy a sorsközösség megnyugtató érzését kelti bennünk. Mutatja a célt, mely lehetőséget ad arra, hogy kommunikáljunk.

A jövőről alkotott elképzeléseink erősen befolyásolják a jelenről és a múltról rajzolt képünket. Miért ilyen emberi a vég érzete már a kezdetek kezdete óta, amióta csak a tapasztalatok átörökítése tart? Senki nem tudhatja, mi igazából a régi, és mit jelent valójában a jövő. Sok a félreértés, és lehet, hogy a helyes megoldás ellen harcolunk.

A világtörténelemmel kapcsolatban Burckhardt Reflections című munkájában így fogalmaz: "Az érvelés képességét leváltja az engedelmesség képessége... Kultúra helyett az egyedüli cél a fennmaradás lesz... Az Állam megszerzi a kultúra fölötti irányítást, ezenfelül jelentősen aláveti azt saját ízlésének. Nem zárható ki az sem, hogy a kultúra segítséget kér majd az Államtól, hogyan is tegyen eleget követeléseinek. Az élet meghatározó elve a szigorú célszerűség lesz. A szabad ideálok ugyan azonnal ellentámadásba lendülnek majd, de csak emberfeletti erőfeszítések árán tehetik ezt."

A történelem múlt- és származástudatunk asszimilációjának, a gyökerek és az éppen aktuális események értelmezésének színtere. Történelmi felfedezések mindig a hagyományhoz kötöttek, átadhatók, de el is veszhetnek. A történelem vége nem más, mint teljes feledés, nemzedékek óta felhalmozódott tudásunk elvesztése. A tudatosság egyre növekvő hiánya.

Ha tárgyilagosan szemléljük a dolgokat, a prehistorikus idők változások folyamaként foghatók fel, valójában nem nevezhetők történelemnek, mert az csak a történelmi tudatosság, a megfelelő stílusú és retorikájú elbeszélő magatartás megjelenésével kezdődik.

A történelem formálta az embert olyan lénnyé, mely igyekszik leküzdeni korlátait... Tőle származik a felismerés, hogy minden létező dolog mulandó. A világon minden csak átmeneti, mindennek vége szakad egyszer. De csak az ember tudja, hogy meg kell halnia. Ebben a helyzetben felismeri az idő örökkévalóságát és történetiségét, mint a lét egy jelenségét. A történelem újra megfordítja az élet kérdését és a lét tudatosságát.

A világtörténelem vajon csakugyan lerombolt értékekkel kövezett út, ahogy Max Weber mondta, vagy még mindig egy új folyamat első momentuma - az egyetlen világ, mely az ember életében szerepet kaphat?

F. Braudel ismert elgondolása, mely szerint a történelmet háromféleképpen kell olvasnunk - hosszasan a rendszert, kevésbé hosszasan az összefüggéseket, az egyes eseményeket pedig csak egészen futólag szabad érinteni - egyfajta láthatatlan világba helyezi a történelem fogalmát. Nincsenek pontos forrásai, hogy fejlődését nyomon követhessük. Az értékek, a mentalitás és az érzelmek történészének a legkülönfélébb emlékeket kell megvizsgálnia... Ez a széteső, a kusza összevisszaság történelme, melyből hiányzik az időrendiség. De éppen ez az, ami formálja, alakítja a földihez, különösképpen az élethez, az emberi testhez, a Föld bolygóhoz és történetéhez való viszonyunkat; itt és ezért válik szükségessé az értékek rendszerének megismerése és az egyházi-világi, spirituális-anyagi, valamint a profán-szakrális ellentéteinek felfedése.

Történelmünk, Karl Jaspers szavaival, a számunkra elképzelhetetlen és felfoghatatlan eredet és vég (melynek konkrét mibenlétét nem ismerjük) között rejlik. Eredet és vég azonban összefüggnek: ahogyan az elsőről gondolkodunk, úgy fogunk a másodikról is. Meggyőző, látható és valóságos kép híján szimbolikus kifejezéseket használunk: eredetünket az "ember megteremtése", a véget pedig a "lélek örökké tartó birodalma" jelzi.

Az irodalomban és az életben megjelenő történelmi műfajok rendkívül változatosak. Hegel szerint az eposzok az objektív világról szóló benyomásokat tükrözik, a líra a személyiség kifejezője, a dráma pedig valós jelenségeket ír le; a legtökéletesebb irodalmi műfaj azonban a tragédia (esetleg tragikomédia?). Itt az ideje a kötőmódban megírt történelemnek, mely reményt adó, és létünk tudatosulását segíti...

A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:

Ljubova Moreva: Reflection on the poetics of history and the rhetoric of ending

In: International Readings on Theory, History and Philosophy of Culture 6.

Szentpétervár, 1998., 132-140.o.