Hárs György Péter

Oszipov poétikája


Nem tudjuk pontosan, kicsoda Oszipov. Én legalábbis nem tudom. Oszipov egy lábjegyzet Freud A mindennapi élet pszichopatológiája címü könyvében. 1 l922-ben megjelent egy írása a pszichoanalízis nemzetközi folyóiratában a pszichoanalízisrõl és a babonáról. Nem olvassuk most ezt az írást. Csak azt nézzük meg, amit belõle Freud nem idéz, hanem megidéz az "értelmezés szép példájaként".

"Oszipov egy orosz kisvárosban tartotta esküvõjét, majd rögtön utána fiatal feleségével Moszkvába utazott. Az egyik állomáson, két órával érkezésük elõtt, az a kívánsága támadt, hogy a pályaudvar kijáratához menjen és egy pillantást vessen a városra. Úgy tudta, a vonat elég hosszú ideig áll az állomáson, de mire néhány perccel késõbb visszatért, az már ifjú feleségével együtt elrobogott. Amikor otthon öreg dajkája megtudta, mi történt, fejét csóválva így szólt: 'Ennek a házasságnak nem lesz jó vége.' Oszipov akkor nevetett ezen a jóslaton. Mivel azonban öt hónappal késõbb elvált a feleségétõl, kénytelen volt a vonatról való leszállását utólag 'tudattalan tiltakozásnak' minõsíteni házasságkötése ellen. A város, melyben ezt a tévcselekményt elkövette, évekkel késõbb igen jelentõs lett számára, mert ott lakott valaki, akivel a sors szorosan összekapcsolta. A tévcselekmény elkövetésének idején azonban nem ismerte, sõt, létezésérõl se tudott. De magatartásának misztikus magyarázata úgy szólna, hogy abban a városban azért hagyta ott a moszkvai vonatot, feleségével egyetemben, mert meg akart nyilatkozni elõtte jövendõ sorsa, mely az ott lakó nõhöz való kapcsolat alakjában reá várt. " 2


Az itt idézett Oszipov-felidézet számos problémát vet föl; mindenesetre elõljáróban és igazolandó tételünkként jobb már most kimondani: Freud ezzel a presque vu esetismertetéssel a déja vu kiváltására törekedik. Maga Freud, persze, nem minõsíti az esetet presque vu-nek, sõt, ezt a kifejezést könyvében sehol sem használja.  3 Beszél viszont a déja vu-rõl pár oldallal arrébb, s ebben én is követni fogom. Kezdjük azonban egy mára divatjamúlt kérdés felelevenítésével: megtörtént eset-e az Oszipov-story vagy pedig fikció? Freud a történetet a tévcselekmények kapcsán említi, a determinizmusról szóló fejezetben, ars poeticája illusztrációjaként: "hiszek ugyan a külsõ (reális) véletlenben, de nem hiszek a belsõ (lelki) véletlenben".  4 A bensõség birodalmát a szükségszerûség uralja, az általános érvény, szemben a külsõség véletlenszerüségével vagy lehetséges egyszeri elõfordulásaival. Freud egyetért itt Arisztotelésszel, aki az események szükségszerû volta kapcsán vélt különbséget tenni történetírás és költészet között:

"nem az a költõ feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószinûség vagy szükségszerûség alapján. A történetírót és a költõt ugyanis [...] az különbözteti meg [...], hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének. Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el." 5


És gyakorlatban követvén az elveket, Oszipovot Freud kiragadja az egyszeriségbõl és véletlenszerûségbõl, és számûzi az általános és szükségszerû Szibériájába (már megint egy orosz a freudi térképen, csak hogy Dosztojevszkij, a Farkasember és tsaik ne árválkodjanak). A történet ugyanis az "értelmezés szép példája" lesz, s e besorolás minden szavának külön jelentõsége van.
        Mi az, ami az Oszipov-történettel történt? Mi a különbség aközött, hogy Oszipov vagy Freud meséli el a történetet? Elõször is, megváltozik Oszipov pozíciója, s ezzel történetének státusa is. A felidézetben dupla fenekû történetet kapunk: Oszipov saját, átélt élettörténete egy egyedi esetének Oszipov általi értelmezésben megjelenõ történetére, amelynek Oszipov szerzõje, elbeszélõje és hõse is, ráborul Freudnak, a szerzõnek és elbeszélõnek Oszipov nevû hõsérõl és hõsétõl hallott és továbbmesélt, az élettörténet esetlegességébõl az elmélet általánosságába emelt vagy süllyesztett története. Hol bújik meg Oszipov értelmezése Freudé alatt - nem tudható. Freud belebújt Oszipov, a szerzõ és elbeszélõ bõrébe; a történet szerzõjének és elbeszélõjének álcázza magát, s e mimikri révén eléri, hogy ne lehessen eldönteni, mikor ki beszél az Oszipov-storyban. A szerzõ/elbeszélõ-szereplõ eltolásnak ez az álommunkát idézõ mesterfogása azt eredményezi, hogy a történet és értelmezése immár elválaszthatatlanul összeforr. Így jön létre az "értelmezés szép példája", ahol csak az kétséges, hogy kinek az értelmezésérõl van szó. Az értelmezés itt kétségtelenül az egyetlen helyes értelmezés, de hogy a példa a pszichoanalitikus értelmezésé-e általában (az-e az értelmezés?) vagy Freud értelmezéséé, esetleg az oszipovi értelmezésé (amit csak Freudon keresztül ismerünk meg ehelyt) - nekem ugyan mindegy; ezzel azonban azt is kimondtam, hogy Freud elérte célját. Hiszen Oszipov történetmesélése már maga is értelmezés, és értelmezés Freud elbeszélése is, egy értelmezés értelmezése, továbbmesélés, ami így történetként legitimizálja önmagát. Nem akármilyen történetként, hanem - értelmezett történet lévén -, példázatként, az értelmezés szép példájaként. A történetrõl a hangsúly eltolódik értelmezésére, párhuzamosan azzal, ahogy a szerzõ/elbeszélõ/hõs egységét vagy szentháromságát Freud az értelmezés nemzette értelmezés fiú-alakjában két bizonytalanul összefüggõ szférára szakítja. A történet példává lesz, tartozni fog valami általános alá, s ez a valami az, amit Freud értelmezésnek nevez. Nincs más értelmezés, ami van, csak misztikus magyarázat (az orosz dajka, a naiv mesélõ prototípusa), a komikum apropója. Az értelmezés példája viszont szép, csak azt nem értjük még, miért. A példa tartalma, a történés maga szép-e, netán az elemzése példaszerû, vagy a történet megformáltsága tetszetõs? Hajlok arra, hogy Freud ezzel az utólagos minõsítéssel önnön tevékenységét látta el, és - figyelembe véve a szükségszerûségrõl vallott nézeteit - Arisztotelész szellemében megerõsítette az Oszipov-történet fikcionalitását - mintegy elismerõleg nyugtázta, hogy alkotó beavatkozásával sikerült áttolnia azt a historikusból az esztétikaiba.
        Hasonló kérdések és válaszok adódnak a Freud által ismertetett déja vu -esettel kapcsolatban is. Ez így szólna a tisztán értelmezõ jellegû mondatok lehántása után:

"Egy jelenleg harminchét éves hölgy [...[ leghatározottabb emléke szerint tizenkét és fél éves korában egyszer elõször ment látogatóba vidékre, iskolatársnõkhöz, s amikor a kertbe lépett, azonnal az az érzése támadt, hogy itt már járt egyszer; a lakószobákba lépve megismétlõdött ez az érzés, annyira, hogy már elõre tudni vélte, milyen helyiség következik, milyen kilátás nyílik onnan stb. [...] Amikor ezt a látogatást tette, tudta, hogy barátnõinek egyetlen fivérük van, aki nagybeteg. A látogatás során látta is a beteget, úgy találta, hogy nagyon rossz bõrben van, és magában azt gondolta, bizonyára hamarosan meghal. Mármost néhány hónappal elõbb az õ egyetlen fivére volt nagybeteg, diftériája volt, neki magának pedig hetekig a szülõi háztól távol, egy rokonnál kellett laknia. Úgy emlékszik, hogy fivére elkísérte a barátnõknél tett látogatásra, sõt azt hiszi, hogy a fiúnak ez volt az elsõ nagyobb szabású kirándulása a betegség után; emlékezete azonban ezeken a pontokon sajátosan bizonytalan, holott minden egyéb részlet - különösen a ruha, amit aznap viselt - rendkívül élesen elõtte van. [...] Barátnõinél mármost analóg helyzettel került szembe: egyetlen fivérük életveszélyben volt, és nemsokára meg is halt."


Freud, ugyanúgy, ahogy az oszipovi dajkamesét és a "misztikus magyarázatot" félresöpörte, itt is röviden elintézi az érintett saját interpretációját, mondván: "a hölgy [...] nem keresett lélektani magyarázatot, hanem az érzés felmerülésében prófétikus elõjelét látta annak a jelentõségnek, amelyre éppen ezek a barátnõi késõbb érzésvilága szempontjából szert tettek."  6 Szóval, itt is kilóg a presque vu lába, Freud azonban, nem túl elegánsan, rácsukja az ajtót. S ez az ajtócsapkodás már csak azért sem túl elegáns, mert soha többé nem hallunk arról a bizonyos "jelentõségrõl". Ami viszont a legfontosabb, s amit ez a csapkodás már szinte elõre láttat velünk, hogy a majdani értelmezés éppen csak a lényeget kerüli meg.
        Freud ugyanis a déja vu-nek tetszetõs értelmezésével szolgál. Azt mondja, hogy "valószínûleg ítéletrõl, mégpedig megismerési ítéletrõl van szó", amely az adott pillanat érzelmi konstellációjából levezethetõ. "Ez megint alkalom volna arra, hogy felkeltse azt a (tudattalan és ismeretlen) fantáziát, amely ekkor és ekkor a helyzet javítására irányuló törekvésként kialakult bennem." 7 Noha Freud láthatólag habozik, hogy a déja vu értelmezésébe belekeverje-e az ismétlési kényszert, végül mégis az eltolás mechanizmusa mellett dönt, s úgy véli, egy tudattalan emlék felidézõdésekor átvisszük a felismerést az érzelmileg hangsúlyos (a felismerést kiváltó) elemrõl egy érzelmileg közömbös elemre. Ez a két elem az Oszipov-storyban és a hely. Ami értelmezetlen marad, az éppen az eltolás lehetõsége; hogy mi az oka annak, hogy strukturálisan megfeleltethetõ lehet egy hely egy személyhez füzõdõ érzelemmel, olyannyira, hogy úgy igazodunk el utak, parkok, házak, szobák között, ahogyan egy nõi testen eligazodunk. "Ugyanaz a város, de mégsem ugyanaz az ország."  8
        Éppen ezért, bennünket elsõsorban nem az fog érdekelni, hogy miként és miért zajlik le a presque vu vagy a déja vu abban, aki átéli. Hanem a másik oldalra, a Freud által megkerült és leszólt külsõ körülményekre figyelünk. Mert maga a freudi értelmezés engedi meg, hogy akár a déja vu, akár a presque vu élményét kiválthatónak tekintsük, hiszen csak elõ kell állítani azt a helyzetet, ami fölkelt egy korábbi helyzethez fûzõdõ tudattalan fantáziát, vagy amelyrõl azt érezzük, hogy meg fog ismétlõdni, és ismétlõdése a hozzá füzõdõ tudattalan fantáziát föl fogja kelteni. Idézhetnek-e elõ bennünk déja vu- vagy presque vu-élményt mások, tudatos elhatározásból vagy tudattalan vágyból, mindegy. Én azt hiszem, igen. Ha megnézzük e két jelenség idõstruktúráját, találni fogunk egy olyan mechanizmust, ami alkalmas - ha nem ez a célja - e jelenségek kiváltására; s ha nem is magyaráz meg mindent - a helyek általi spontán kiváltódást, ha van egyáltalán ilyen, egyáltalán nem -, de rámutathat valamire, ami a déja vu/presque vu élményeket a fikcionalitás szükségszerû általánosságában helyezi el.
        Ez a jelenség a mimikri. Az az idõvel való térbeli játék, amikor egy organizmus az adott pillanatban rá nem jellemzõ vonásokat mutat, s ezzel a magatartásváltozással magatartásváltozást vált vagy válthat ki, a felismerés függvényében. A mimikri mindíg elõre- vagy hátravetít egy onto- vagy filogenetikus állapotot, így nem kell, hogy ismerjük elõre a majd bekövetkezõt vagy utólag a már lezajlottakat. Nincs sem déja vu, sem presque vu érzésünk, ha jelenbeliként reagálunk a történésre. Föl kell ismernünk, hogy utánzott múlttal vagy utánzott jövõvel, de mindenképpen valami utánzottal találkozunk. Ha utánzott múltra reagálunk jelenbeliként, az maga az érzéketlenség, a test megtagadása. Ha utánzott jövõre reagálunk jelenbeliként, az megerõszakolás. Déja vu-ként vagy presque vu-ként rendszeresen élünk meg dolgokat, amiket soha nem láttunk és nem is fogunk látni. Rendszeresen vagyunk hidegek és liliomtiprók. Mert gyönyört merítünk a jelen letagadásából, mert Freudhoz hasonlóan átlopjuk a historikusat az esztétikaiba. Súlykolódjon belénk:

"Vannak dolgok, amelyeket önmagukban nem szívesen nézünk, de lehetõ legpontosabb képük szemlélése gyönyört vált ki belõlünk, mint például a legcsúnyább állatok vagy a holtak ábrázolásai. Ennek az az oka, hogy a felismerés nemcsak a bölcsek számára gyönyörüség, hanem a többiek számára is - csak éppen kisebb mértékben. Azért örvendenek a képek nézõi, mert szemlélet közben megtörténik a felismerés, és megállapítják, hogy mi micsoda, hogy ez a valami éppen ez, és nem más. Ha viszont történetesen elõbb még nem látták az ábrázolt tárgyat, akkor nem az utánzás adja az élvezetet, hanem a mûvészi feldolgozás, a szín vagy valami más ilyen ok." 9


Mielõtt minden szálat elvágatlanul hagynék: az Oszipov-történet, ami a déja vu-t megelõzi, késõbbi kiegészítés A mindennapi élet pszichopatológiájában. A déja vu-t még egy késõbbi kiegészítés követi, a "már elmeséltem" élményérõl. Hadd lássam én ezt úgy, mint Freud tudattalan vallomását arról, hogy nem ismeri föl Oszipov poétikáját, hogy úgy véli, már elmesélte, amit a történet még csak most fog mondani.
        S ha most valaki azt kérdezné, hogy mi köze van egymáshoz vu déja-nak, utánzásnak, irodalomnak és traumának, hát déja raconté. Már elmeséltem.


Jegyzetek



Tartalomjegyzék