Kálmán C. György

Az emlékezés folytonossága és az irodalomtörténet-írás

(Úgy) emlékszem, ezt az elõadást már megtartottam, tavaly, de nem Magyarországon, és nem magyarul.
       Akkor azon morfondíroztam, és most ezt az egyre halványuló emléket szeretném felidézni, hogy mintha lassan elkezdenénk (már aki; úgy értem, a magyar irodalomtudomány, többé-kevésbé) szakítani a folytonos irodalomtörténet képzetével, vagyis mintha átalakulóban volna a profi irodalomtörténészek profi emlékezete, márpedig ez volna nagyjából felelõs az irodalomtörténeti kánonalakításért.
       Azt lehet mondani, hogy a hagyományos irodalomtörténet-írás a folytonosság eszméjének szolgálatában áll: azt a képzetet sugallja, hogy az irodalom története folytonos (vagyis: megszakítások nélküli, legalábbis lényeges szakadások nélküli) elbeszélés. Az irodalomtörténet elmondja azt is, hogy a történet hõsei, a kanonikus alakok és mûvek, hogyan tettek szert jól megérdemelt hírnevükre. Az az emlékezet, amely ebben az elbeszélésben testet ölt, folytonosként jellemezhetõ: bár elkerülhetetlenül vannak benne szakadások, hiányok, elfojtások és kihagyások, ez az emlékezet mindig a teljesség képzetét szeretné kelteni, a befejezettségét és a hibátlanságét. Vagyis azt tetteti, hogy mûködik.
       Mármost emellett a hagyományos irodalomtörténet-írási modell mellett, amelyben a lineáris és mindent átfogó emlékezet mûködik, mintha megjelent volna számos más módja is az irodalomtörténet megközelítésének. Van olyan, teszem azt, hogy az egyedi mûvet vizsgáljuk, elszigetelve történetétõl és befogadásától; összekapcsolhatunk földrajzilag vagy idõbelileg rendkívül távoli mûveket vagy jelenségeket, anélkül, hogy akár csak utalnánk is a hatásra, hagyományra vagy bármiféle kapcsolatra; aztán lehetnek a formáknak, mûfajoknak, befogadásmódoknak vagy az irodalmi kommunikációnak irodalomtörténetei, ahol a mû és a szerzõ hagyományos fogalmai vagy kirekesztõdnek vagy a háttérben maradnak; vagy a nem- lineáris idõszerkezetû irodalomtörténetek, amelyek ide-oda csaponganak korszakok és évszázadok között.
       Mindezekben az a közös, hogy megpróbálják újjászervezni, átalakítani a konvencionális irodalomtörténet-írást, áthelyezni a gyújtópontját, és ennek megfelelõen az irodalom története megértésében és írásában mûködõ emlékezetnek egy másik fajtáját bemutatni. Csak annyit akarnék mondani, hogy a hagyományos, lineáris irodalomtörténet-írási modelltõl (és így a kánon alakítástól és a folytonos emlékezet ábrázolásától) való elhajlások az új kánonalakítás jelzései, s emellett az irodalomtörténet-írás átalakításának jelzései is lehetnek.
       Mi a kapcsolat az elbeszélés, az emlékezés és az irodalomtörténet között? Vajon létezik-e emlékezet szövegeken kívül, nélkülük vagy azok felett? Hadd feltételezzem itt, hogy az emlékezet nem csak az, amire emlékezünk, hanem mindig valami elmesélt vagy leírt, vagyis amikor csak emberi emlékezetrõl van szó, akkor szövegi vagy verbális konstrukcióról van szó. Ráadásul az emlékezet elbeszélés, még ha töredékes, hiányos, átalakított vagy pontszerû is. Van idõbelisége, tere, jellemei (hõsei) és oksági viszonyai.
       Sok mindenre emlékezünk, fontos és kevésbé fontos dolgokra egyaránt. De azok az emlékek, amelyeket elmondunk vagy leírunk, mindig így vagy úgy fontosak. Van poénja annak, hogy elmondjuk-leírjuk õket, amikor témává tesszük õket, valami célunk van ezzel, el- beszélésünknek van valamilyen alkalma, más szövegekre reagálunk ilyenkor. Ha az elbeszélt emlékezést az irodalomtörténet-írás analógiájaként használjuk (s lehet, hogy jóval többrõl van szó, mint puszta analógiáról), akkor a példa-eset a nemzeti irodalom nagy eseményeirõl és hõseirõl szóló beszámoló volna. A vérbeli, klasszikus, konvencionális nemzeti irodalomtörténet olyasmi, mint amikor valaki személyes életének fõ eseményeirõl és hõseirõl ad számot, s persze sajátos nézõpontból látja mindezeket. Bizonyos pontokat hangsúlyozunk, másokat elejtünk; megkísérlünk idõrendet kialakítani és cselekményt fabrikálni, megvannak a pozitív hõsök és az intrikusok; azt reméljük, hogy meg tudjuk mutatni az okokat és a következményeket, csakúgy, ahogyan az elbeszélésben szoktuk tenni, s csakúgy, ahogyan az emlékezetünk teszi.
       Éppúgy, ahogyan olykor szeretnénk betölteni emlékezetünk hézagait, és megpróbáljuk visszaidézni a történteket, a legkevésbé fontos részleteket is minuciózus módon, bizonyos irodalomtörténetek arra törekszenek, hogy mindent leírjanak, ami csak megesett: ilyen a pozi- tivista irodalomtörténet-írás. És éppúgy, ahogyan vannak olyanok, akik emlékezetüket/elbeszélésüket bizonyos nagy események és nagy emberek köré építik fel, az irodalomtörténet-írásban is van egy olyan tendencia, hogy nagy mûvekre és nagy írókra összpontosítsanak. S ott az elfelejtés eleme az emlékezetben is (vagy az emlékezet elbeszé- lésében), és az irodalomtörténet-írásban is: olykor elfelejtünk olyan eseményeket vagy szereplõket, amelyekrõl vagy akikrõl késõbb kiderül, hogy mégiscsak fontosak, az irodalomtörténészek pedig bizonyos szerzõket vagy mûveket a háttérben hagynak, bár késõbb kiderülhet, hogy fontosak.
       De mégis van valami zavaró az emlékezet és az irodalomtörténet-írás azonosításában. Ez valamiféle megszemélyesítéssel terhes, amelyet nem szívesen vennék készpénznek. Vagyis hogy úgy tekintjük a kánon kiagyalásában és alakításában résztvevõ közösségeket vagy akár profikat, mint személyeket, akiknek megvan a maguk emlékezete, megvan az a múlt, amelyre emlékeznek, vagy amit elfelejtenek. Pedig világos, hogy míg a személyeknek spontán módon mûködik az emlékezetük, s tudatalattijuk, szellemi korlátaik, koruk, nemük stb. alakítja, addig a közösségnek (a nemzetnek, az értelmezõ közösségnek, a profiknak) nincs ilyen fajta emlékezetük. Az az emlékezet, ami mégis az “övék”, s amit saját emlékezetükként tálalnak, az olyasvalami, amit termelnek és újratermelnek (produkálnak és reprodukálnak), s amit politikai, ideológiai, esztétikai tényezõk, az intézmények és a hagyományok erõsen befolyásolnak. A szubjektív emlékezetben vannak lélektani okokból már elfelejtett dolgok; elfojtunk vagy szublimálunk rossz élményeket, érzéseket és életünk olyan eseményeit, amelyek miatt, ha nyilvánosságra kerülnének, büntetésre számíthatnánk. Márpedig ilyen lélektani mechanizmusokat aligha lehet az irodalmi intézmények mûködésének tulajdonítani. Ami az irodalom mezején történik, nem igazi felejtés: az “elfelejtést” irányító mechanizmusok a profik esetében egészen mások. A személyes emlékezet és az irodalomtörténet egyaránt elbeszélés, de nagyon eltérõ erõk alakítják õket és nagyon eltérõ konvenciók szerint.
       De – megint: mégis – az irodalomtörténet-írás új módjai párhuzamba állíthatók azzal, hogy a szubjektív emlékezet nem mindig és nem kizárólagosan követi az idõbeli és térbeli sorozatok rendjét, hogy olykor meghökkentõ kapcsolatokat teremt, hogy merész és távolt ösz- szefüggésekre világít rá. Ebben a tekintetben az emlékezet megint csak jó analógiája az irodalomtörténet-írásnak. Ekkor azt mondhatjuk, hogy az irodalomtörténet-írás egyik típusa – a lineáris, klasszikus, hagyományos – metonimikus, míg a másik – asszociatív, nem-konven- cionális – metaforikus. Ez persze túlságosan durva és metaforikus, de csak arra akarok kilyukadni, hogy míg az elsõ típusú elbeszélés arra törekszik, hogy betöltse az idõbeli hézagokat, és egymásra következõ rendjükben szeretné bemutatni az eseményeket és a szereplõket, ahogyan követik egymást, tekintettel az idõbeli és térbeli érintkezésre, s az események közötti oksági viszonyokra hagyatkozik – addig a másodikat sokkal inkább vonzzák a hasonlóságok, az összehasonlítások, az asszociatív viszonyok. Elképesztõ dolgok tudnak néha az ember eszébe jutni; olyanok, ahol térbeli, idõbeli, oksági kapcsolatokról szó sincs. Nem lehet-e másfajta irodalomtörténet-írást mûvelni ennek a nem-lineáris, nem-kauzális emlékezetnek az analógiájára?
       Ez persze nem elhatározás kérdése. Ha vannak újfajta irodalomtörténet-írási próbálkozások, akkor nem pusztán divatról vagy jópofa leleményrõl van szó. Az új történeteket nem lehet a régi módon elmondani, s a történet új elmondása új szempontokkal, idõrenddel, sõt, új szereplõkkel jár. Míg a klasszikus irodalomtörténet-írás az olyan címekkel jellemezhetõ, mint pl. „X. Y. élete és mûvei”, addig az új arra összpontosít, amire nem emlékezünk, nem is felejtettük el, hanem az “emlékezett” dolog elõfeltétele vagy kerete, vagyis a “megesett” dolog körülményei, konvenciói, és így tovább.
       A metonimikus, klasszikus irodalomtörténet-írás mint a (nemzeti) emlékezet megtestesülése uralkodó volt és maradt az oktatásban és az irodalmi elemzésben is. Ehhez mérten az egyes szövegek elemzése vagy a szöveg-orientált megközelítések és így tovább vagy a Nagy Történet töredékes, nem elégséges, tökéletlen megvalósításainak számítottak, vagy akár perverz és veszedelmes lépésnek, amely a kulturális emlékezet integritását vonja kétségbe. Ennélfogva már a strukturalizmus óta mindazok az irodalomtörténet-írások, amelyek a szövegekre és a szövegkapcsolatokra összpontosítanak, és félreteszik a lineáris kronológiát is, meg a pszudo- oksági narratív szerkezetet is, nem pusztán “módszertani” fordulatot jelentenek, hanem a hagyományos kánont is kihívják. Amikor a poétikai és szövegi összefüggéseket hangsúlyozzák, függetlenül bármiféle koholt történeti folytonosságtól, amikor a megszakítottság pontjait emelik ki,akkor a nemzeti irodalomtörténet bevett, megszilárdult képe kérdõjelezõdik meg. A metaforikus emlékezetet követõ irodalomtörténet-írás persze igen sokféle lehet: olyan alosztályok lehetnek ezen belül, amelyek kölcsönösen ki is zárják egymást. Ha az egyedi, egyszeri mûre koncentrálunk, s kizárjuk a történetet, történetét, akkor A Mû eszméje mellett kötelezõdünk el, ha viszont az irodalmi közlésfolyamat áll az elõtérben, akkor nehéz kiemelni a szerzõt vagy a mûvet mint fõ elemeket. Mindenesetre mindezek a megközelítések közösek abban, hogy visszautasítják a régi modellt, és az emlékezet mûködésének más módjaihoz fordulnak, a megszakítottsághoz és a szeszélyes asszociációkhoz.
       Az a kérdés, hogy ha ekként kezdünk el gondolkodni az irodalom történetérõl, nem veszíti-e el a jelentõségét maga a mû. Nem azt jelenti-e ez, hogy a nagy mû már nem is érdekel bennünket? Elõször is, a folytonosságot hangsúlyozó irodalomtörténet-írás nagy ellenfele éppen az egyedi nagy mûre való összpontosítás, az a strukturalista-típusú ellenállás, amely a kontextusából ragadná ki a mûvet és ellenszegülne a Nagy Folytonosság gondolatának. Másodszor, nagyon nagy kérdés, hogy mint olvasók tényleg a mûvel szoktunk-e találkozni, s legtöbbször nem csak részleteivel, töredékeivel és képeivel-e, utalásokkal és hivatkozásokkal, legalábbis az olvasást megelõzõen (de gyakran ahelyett is). Amivel találkozunk, azt a piac közvetíti, elõre értelmezve van, s mindezek a kontextuális tényezõk alaposan befolyásolják a mi értelmezésünket is. Tehát a Nagy Mûvek miatti aggodalmak kissé szemforgatóak vagy illúzión alapulnak.
       Emellett a megszakított irodalomtörténet-írás igenis nagyon sokat segíthet éppen abban, hogy a kulturális emlékezet megõrzõdhessék. Utat nyithat érdekes értelmezések elõtt, átstrukturálhatja az ezidáig folytonosnak és lineárisnak tekintett emlékezetet, új összefüggéseket mutat föl. Az olvasás új módjai pedig minden irodalomtörténetet új életre galvanizálhatnak.


Tartalomjegyzék