Kiss Attila Atilla

Kilenc hónap
- A trauma idõszerkezetei -

"apacukafundalukafundakávékamanduka"

I. Teória

I.i. A trauma retrospektivitása

Freud és Lacan fejtegetéseibõl ismeretes az a vélekedés, hogy a trauma nem egy aktuális történés hatásaként alakul ki, hanem úgy, hogy a pillanatnyi sorstörténet hív elõ olyan korábbi élményt, amely a jelen szövegkörnyezet hatására traumatizálódik. A traumatikus érték tehát a jelen horizontjából aktiválódik, utólagosan rendelõdik hozzá egy múltbéli epizódhoz. Ez a retrospektív hatás a traumatikus pontot mindenképpen kitüntetett szerepbe, egyfajta eredet-pozícióba helyezi, és így válik értelmezhetõvé az egyéni sorstörténet olyan láncolatként, amelyben utólagos visszacsatolások, "rácsodálkozások" jelölik ki a múlt alapvetõ vonatkozási pontjait.
        A szimuláció mûködése a társadalmi interakciók területén elsõsorban nem úgy nyilvánul meg, hogy megpróbál "valóságos" referenciális értékek nélkül építkezni, hanem sokkal inkább abban, hogy kísérletet tesz mindenfajta eredet, eredetszerû minõség eltörlésére. Ahogy Baudrillard is állítja, a szimuláció legfõbb célkitûzése, hogy felszámoljon mindenféle "eredet-élményt", számûzzön minden eredetit a fölösleg logikájára épülõ fogyasztói társadalomban, a hiperrealitás terében, ahol a valóság olyanként definiálódik, mint aminek lehetséges végtelen számú tökéletes másolatát létrehozni.

I.ii. A déja vu és az idõparadoxon

Slavoj Zizek a trauma retrospektivitását a pszichikai mûködésekre és az elfojtásra jellemzõ idõparadoxonként írja le. Az elfojtott élmény mint kiváltott okozat valójában megelõzi az okot, a jelenben lejátszódó történést, amely az elfojtásból elõhívja a traumatizálódó eseményt. Ez a pszichoanalitikus "back to the future", vissza a jövõbe idõparadoxon. A probléma megvilágíthatja számunkra a déja vu talányos szerkezetét is, ahol ugyancsak idõsíkok egymáshoz kapcsolódásáról van szó. Mi adja annak a pillanatnak a kivételezettségét, amikor déja vu élményünk van? A trauma mintájára feltehetjük a kérdést, vajon nem az aktuális idõpillanat, a jelen történések konstellációja aktivál-e egy olyan elfojtás alatt lévõ, hasonló élményt, amely nem emelkedik egészen a tudatos modalitás szintjére (ezért marad talányos), de mindenképpen hangsúlyos, kitüntetett értéket rendel a jelenbeli pillanathoz.
        Mindezekbõl az is következik, hogy a tudatos modalitás cenzúrázó folyamatinak egyik fõ célja tulajdonképpen az kell, hogy legyen, hogy az ilyesfajta visszacsatolódások, déja vu-szerû reaktiválódások traumatizáló hatását megelõzze, lehetetlenné tegye. Felléphetnek következésképpen a szubjektum pszichoszomatikus szerkezetében olyan élmények, melyeket egyfajta déja vu mûködésként értelmezhetünk: az elsõdleges folyamatok tartományába, a primér motilitás szemiotikus modalitásába, a tudattalan elfojtások dimenziójába kapcsolja vissza a szubjektumot egy történés, egy jelölõlánc, egy hangsor, amely a szimbolikus modalitásban játszódik le.
        A fogyasztói társadalom szimulációs berendezkedésének tehát minden eredet és eredeti felszámolásának érdekében legfõképpen arra kell törekednie, hogy az ilyesfajta déja vu -élményeket, a jelenbõl "eredetiként", teljesként, elvesztettként, tehát traumaként megélt emlékekbe való visszacsatolódásokat megakadályozza. A szimulákrum a pszichoanalitikus déja vu ellentettje.

II. Praxis

Az itt következõ történet álljon a déja vu és a presque vu bonyolult, nem mindig felfejthetõ idõsíkjainak szemléltetéséül.
        Amikor Apró Béla értesült apja haláláról, és a hosszadalmas kocsiút után a szederjes szobában szétterülõ nembeszélünk csöndbe belépett, rögtön meglátogatta a meg nem magyarázott hangulat, ahogy hordozta a tekintetét ide is, oda is, felmérte, mekkora helyet kellett csinálni a szállítóknak a bútorok között, latolgatta, volt-e már szellõztetve, anyja viaszkezét markolva igyekezett a gyakorlatiasabb részekbe kapaszkodni, sörbõl vagy borból hozzon-e majd többet, a fene jobban tudja, szóval ahogy forgatta a fejét, és nézte apja ágyát, amin még ott volt a mélyedés, kilenc hónap kitartó ellenszegülés a vasakaratú rugóknak, kilenc hónap, mire elõbújik a kegyelem, ahogy nézte a mélyedést az apja ágyán, elöntötte az a csalhatatlan érzés, hogy ez pontosan így volt már egyszer, sõt, többször is, így, ebben a szögben, ugyanitt, szimatolt, forgolódott, örült is, hogyne, sikerült újabb kis egérutat nyernie az érzések rohama elõl, aztán éjjel, miután nõvére visszavonult és anyja is bevette altatóit, Apró Béla körbeügetett a földszinti szobákban, mert igen kedvelte azt a fehér bort, amit apja még életében utoljára készített, szóval ebbõl az utolsó borból talált is egy nagyobb serlegre valót, azt elfogyasztva úgy határozott, befekszik ebbe a kilenc hónap vájta mélyedésbe, onnan, abból a szemállásból látta aztán, hogy nem volt másról szó, mint annak az érzésnek a visszatértérõl, ahogy látogatásai során folyton látta magát apja helyében az ágyon, mindig ugyanarra nézve, mindig ugyanabban a lyukban feküdve, a kiváncsiság, vajon hogyan látszik õ az ágy lábánál állva abból a szögbõl nézve, vajon hogyan mutatna, ha apja helyett õ nyomná az ágyat, és most, ahogy Apró Béla hátát vágták a rugók, és õ nézett kifelé, összeállt a kép, nos, ilyen lenne hát a presque vu déja vu -je.

III. Allegória

Négyen ültek az asztalnál, mind a négyen szélesen vigyorogtak.
- Ezt a történetet beadtuk, mi?
        Elégedetten dõltek hátra a székekben, szuszogtak az elfogyasztott, roppant mennyiségû kínai és koreai ételtõl. Böfögtek rendesen, fingani nem nagyon mertek, legalábbis nem hangosan, jóbarátság ide vagy oda, megiscsak étteremben voltak.
        Szóval négyen ültek az asztal körül, és éppen a felszolgálónõvel néhány perccel korábban folytatott beszélgetésen mulattak. Dezodor Béla kulcsjelölõ, Nyárs Béla disszeminátor, Apró Béla posztkritikus és Nyilasi Béla könyvkaparó. A mulatság tárgya az volt, hogy egyenként sikerült elhitetniük a pincérlánnyal azokat az elképesztõ agyszüleményeket, melyeket a foglalkozásukról találtak ki.
        Dezodor Béla kulcsjelölõ éveken keresztül egy alföldi csavargyár melléküzemében dolgozott, ahol környékbeli vállalatok "nagybani" megrendeléseire gyártottak különféle kulcsokat. Dezodor Béla feladata volt, hogy a "nyerskulcson" bejelölje a zárnak megfelelõ vágatok helyét. Ehhez képest azt adta be a pincérlánynak, hogy õ voltaképpen irodalommal foglalkozik, nagy csoportot visz egy vidéki egyetemen, amiben õ lenne egy ilyen központi figura, vagy ilyesmi, fontos dolgokat kutatnak, na, poétika, kánon, ez a lényeg, és mondta is rögtön a lány, hogy az állati jó, ha valaki nem mindig csak a recepteket olvassa, hanem a "magas mûveltségi fokú" könyveket is, emlékszik õ is arra az Arisztotálra, aki ezt már állati régen megmondta. Dezodor Béla hallatlanul elégedett volt, már tényleg kezdte egy kicsit fontosnak találni magát, a kulcsjelölõ, ugye.
        Nyárs Béla disszeminátor is az irodalommal próbálkozott, ráadásul, bár a helyi termelõszövetkezet részmunkaidõseként annyi volt a feladata, hogy az inszeminátor mellett egy kifejezetten erre a célra kialakított palickával széttekergette az illetõ állat méhében a bevitt anyagot, hogy, ezt a szakik így mondták, emlékezett, "nagyobb legyen a szórás". Ilyenkor kicsit el is gondolkodott, milyen fura, mintha mûtené szegény tehenet, pedig pont az utóéletét kéne létrehoznia, a tehén "nyomát". Na, a pincérlánynak felrakta azt a vakolatot, hogy õ Németben folytatott egyetemi stúdiumokat, most is megy megint Németbe, és azzal foglalkozna, hogy állati, milyen sokféleképpen lehet olvasni a szövegeket, mindenféle szöveget, az irodalmat is, igen, amivel õ foglalkozik. Akárcsak a társa is itt, a Nyilasi Béla, könyvkaparó, aki meg azzal jött, hogy õ kiváltképpen a régi szövegeket kedvelné, öreg könyveket bányász elõ hagyatékokból, antikváriumokból, innen-onnan, tisztogatja bennük a kifakult mondatokat, rég nem divatozó jelentéseket, sõt, sõt, még azt is ki bírja deríteni, hogy valami, amit eddig a kutya se vett a kezébe, az egész jó. Mindezekhez képest Nyilasi Béla, tudjuk, könyvkaparó volt a helyi kötészetben, ahol esküvõi és temetési meghívók nyomtatása mellett még régi könyvek felújításával is foglalkoztak.
        Apró Béla posztkritikus a saját bemutatkozásánál kicsit még el is szégyellte titokban magát, úgy gondolta, túl magasra lõtte az agyrakétát. Arról beszélt a lánynak, hogy jó, persze, õ is irodalommal foglalkozik, de voltak idõk, soha ne jöjjenek vissza, mikor csak egyféleképpen lehetett foglalkozni a regényekkel, meg a drámákkal is, de õ meg az õ kortársai ezen túlléptek, nem is nagyon kritizálnak, inkább csak úgy eljátszanak a szövegekkel, mint jóllakott csecsemõ az anyja mellivel, ugye. Talán azért hordta ezt az egészet össze, mert tényleg nem volt tisztában a saját foglalkozásával, minden állásában ide-oda tologatták csak eddig, egy intézménynek sem tudta igazán elkötelezni magát, meg olyan morgós is volt, azért ragadt rá ez a hülyeség is, hogy posztkritikus, mondták neki folyton, Béla, ne kritizáld állandóan a helyed, elégedjél te már egyszer meg végre azzal, ahol vagy, na, mindegy.
        Amikor a pincérlány ezt mind bevette, és eltûnt a konyhában, kitört a röhögés, jamer irodalom, meg elmélet, aztán Apró Béla közölte, õ nem is érti, de annyira jól érzi magát, szerinte lehet, hogy ez az egész megtörtént már velük valahol valamikor, de hogy meg fog még történni, az hétszentség. Éppen megpróbálták az újabb felvonásokat elképzelni, de ebben a pillanatban belépett a helyiségbe Apró Béláné, megállt az asztaluk elõtt, és az ablakpárkányon álló virágtartó edényre meredve kisvártatva megszólalt:
        - Nem tudom, mitõl van ilyen jó kedvetek. Mindenesetre ezt a dézsát láttam már valahol.
 
Tartalomjegyzék