Molnár F. Tamás
Egy Pobjeda motorháztetõ ível az idõben
Esszé sasszé No. 2.
Summary
Bevezetõjében a szerzõ megpróbálja összekötni, elõzõ: 1997-es kísérletét* a jelen dolgozat anyagával. Elsõ nekifutásában a hangalaki jellemzõk mentén igyekszik felfejteni a matériát. Babonalogiai okfejtései során bizonytalan tájakra téved és kis híján elsüllyed. Érintõlegesen oroszozik, mely utóbb — elkerülhetetlen — historizáló mellékízt is kap. A latin szótár — sejtése szerint valóban rejti a megoldást, de valamiért nem nyitja ki. Frankofób kijelentéseket követõen a keleti utat — pár bizonytalan lépés után — zsákutcának ítéli. A második nekifutás ígéretesebb: A gyermekkorba menekül és egy noveletta keretében vall magáról, koráról és korábbani önmagához való viszonyáról -burkoltan nagyon. Az ívekrõl fecseg még levezetõül valamit a végén. Conclusiója — akárcsak csattanója — nincs.
Bevezetõ
Második nekifutás, most a déja vu ürügyén. Újólagos próbája annak, hogy a bizonytalan érzések, elejevesztett és végenincs gondolatfoszlányok alá végre szilárd és némiképp logikus talpazat kerüljön. Ettõl amazok még lebeghetnek, de legalább van nekik mi fölött. Határoló felszíneket keresek, hogy értelme legyen az innennek és onnannak.
Innen talán lehet. Onnan már biztosan nem. Ez ide-oda pillogás, a térben és az idõben is. (Déja vu-nél legalább fél szemmel hátra.) Mezsgyekutatás. Nem is annyira azt, hogy hol húzódik, hanem hogy húzódik-e egyáltalán, tehát hogy van-e. Az már majdnem másodlagos, hogy akkor ki húzta, ha húzta egyáltalán valaki.
Diagnosis is. Hogy akkor tárgyunk mi igen és következésképpen mi nem. Tagadásállítás. Úgy tûnik — rémlés — errõl már volt szó, és én el is mondtam már mindent, amit el tudok mondani. Azt még nem tudom, hogy mit mondtam. Megyek tovább, hátha ott le van írva. Lényeges, hogy megkülönböztessük a jelentéktelen jelenséget a jelentõs láthatatlantól. (Pimasz közbevetés, feszes combú kékes harisnyák esetére: akkor is, ha az elõbbeni gyönyörû?) Vagy fordítva. A csapdát, melybe esni veszélyes elkerülni úgy van esélyünk, ha takarékoskodunk a fõnevek díszítésétõl, a mellékes nevek túlhasználatától. Jelzõdiéta. (Példa: jelenség/lényeg. Alkalmazási terület: A K. Herceg)
Megkülönböztetés — distinctio. Tárgya: ami megtörténik valóban versus (vs.) ami csak megtörténni tûnik. Vélelem. A déja vu mint a vélelem bére. Például. Avagy — és ez is könnyen megeshet ám — tudni véljük, hogy megtörtént már egyszer — most. Azazhogy két most is lenne? (Az egyik most, a másik mindörökké. De ez csak játék, elég ócska.)
A nosologia mindig segít, ha bajba kerülsz: szófejtõk elõre. Hiába a cikázhatnék, a mûfaj fegyelmet kíván. Önbéklyó. Csak semmi villódzás, szavak töredékelése, magakelletés. A dévaj ü nem lehet puszta ürügy intem magam magam. Innen csak egy ugrás már a davaj ü — errõl még lesz majd szó (sose gondoltam, hogy egyszer még oroszozhatnékom támad). Most szembenézünk a feladat komolyságával. Tiszta sor, igazi férfit kíván. természete szerint tehát nõ. (Általában)
Elsõ kísérlet: Hangalaki megközelítés
Dézsa vü. Egy kopott népdaltöredék kezdete. Elhasznált katonaláda, vonatkerékcsattogás. A mondat többi része letört valahol, ott lehet a kacatok között a sutban. Pókhálós padlászug: még egy dézsa vüt találtam — ott is van még, és a szomszédnál is láttam. Kell még lennie valaminek (van is) az ü után, folytatódik valahogy, csak nem emlékszem még. Volt idõ persze amikor tudták a többit is, akkoriban az egész ismert volt — így a néprajztudós. Talán — legvalószínûbben — a férjhezmenõ lánynak adott tanácsból szakadt le. "Ha rossz kedve kerekedik az uradnak, tégy a tornácra egy dézsa vü..."
Nem megy ez a vü sehogyse, mégse. Mondókás mese lesz ez mégis, csak elkopott a vége. Rontáslevételes, még a kisgömböcnél is jobb. Csak ez — valamiért úgy gondolom, hogy — folyékony. Egy bögre vü. Emlékek: amikor kiömlött a padlóra a vü... A dézsából — ez nyilvánvaló. Kajlaságba hajlanak a mondatok — pedig nem ez volt a szándék. Sokkal inkább falusi nyarak tejszagú lányai és csillagos egei kívánkoztak ide.
Botorságra vall nem észrevenni, hogy a vu (ejtsd vü) nem hajlandó megadni magát. Nyelvi ellenálló. Nem juthatok vele dûlõre. Sovány mentség a mûfaj — a próbálkozás magában nem érdem.
Bezzeg könnyû a szlavistának, neki ez a vü napi lételeme, közege. Hiszen számára a szájba böffenõ se u se ü az éltetõ anyag. A magamfajtának legfeljebb történeti tudattöredék. Már legalább P.S. esetét követõen, legkevesebbet mondva ködös szürke felhõ ereszkedett népeink közé, (a gyanakvás felmosórongyai) A Bruszilov offenzíva óta bizonyosság, hogy a Kárpátok bérceit megkerülõ, a hágókon átbukó mireánk lezúduló mük, vük zavarbaejtõen õsi, primitiv és objektive tekintve szégyellnivaló védelmi reflexeket nyitogatnak. Ilyen a tûzhely és a leányok valamint a föld védelme. (Azt az ellenkezõ irányú, Endrés, Halicsba való kirándulást nem tekinthetem komoly görcsoldó, kiegyenlítõ tényezõnek, ó ruszok rusza, idevonulásunk rögös útjait pedig hagyom a past tense ködébe és a történeti atlaszok összetapadt oldalai közé veszni. Felvethetõ a Gyorshadtesti megszálló tevékenykedésünk és az urivi hídfõ inclusive, de a dicsfénybõl sokat levon a csatlósi mivolt: a mérlegelésbõl kihagyom tehát. Ellenoldali bizonyítás ó, turkok turka — hallgass reám. Mennyire más a gyaur-török viszony, ahol a gárdonyi csillagos egymásnakveselkedés elkeseredett gyûlöleteit jótékonyan oldja a M. Kelemen-féle tengerek mormolása és egyéb mentegetések. Utalnék itt B. József és tsai ügyére bõvebben is, ha volna idõm, s helyem: tempus et spatium — de nincs.) Nem térnék ki rá részletesen, de nem hagyhatom említés nélkül sem amaz két kultúra — a galloké és a ruszoké közötti kapcsolatot, mely feltehetõen tudatalattimban is munkált, midõn hidat láttam ívelõdni a két vu között.
Hagyom, elmegyek — kár pedig, ez a dézsa dolog mint megoldási kísérlet kedves volt nekem. Szelidített, élt tompított, rosszat, boszorkányost csitított.
A vu lesz a kulcs — ez már bizonyosság. Vu, a gall: mivé korcsosult a komoly római õs: Video, vidi, visum. Higgadt triumverek. Látták elõre e hadonászós nyikhajt? (V.ö.. Marcus Aurelius vs Benito Mussolini)
V:
1. Lát, meglát, megpillant, észrevesz, megél.
2. Belát, felfog, megért
3. Meggondol, fontolóra vesz, gondolkozik, gondja van, vigyáz
4. Elétûnik, jelentkezik, mutatkozik, tetszik, látszik
5. valakinek úgy tetszik, abban a hitben van: quae visa sunt
Forrás: Holub-Köpesdy : Latin-magyar kézi szótár. Bp. 1895
Az eredetiben valamival több van, de az nem érdekes. Hozzá nem tettem, lényegest el nem vettem. Tiszta forrásba kicsit piszkoltam.
Mit lehet errõl még mondani? Kidõlt a dézsával a vu is. Szabad a gazda. Egyre reménytelenebb a szóbirkózás — hiába a szabadfogás. (Szabadesés, Szabadka Zombor Újvidék — és ott állunk, égre fordított arccal a légoltalmi ágyúk tövénél megint.) Túlmagyarázhatnék. Beteszem a szádba, rágd te is. Több száj többet rág. Van olyan is, minek tagadnám, aki vu-t keleti harcmûvésznek látná szívesen — fekete kefehaj, pizsamában, rúgja mindig épp le a csillárt. Vu így mellizomivá válik, egy tanyasi komondor empátiakészségével rendelkezik és gyûrt videoszalagon, mellékutcai videokölcsönzõ polcán lakik. Nem, ez nem vezet sehová.
Második nekifutás
Ha nem tudod megfogni, rajzold le, ha nem sikerül, írd le. Van ez így néha nõvel is, de az nem érdekes most és itt. Találtam egy kérdést, de hogy megfogalmazhassam könnyedén, használnom kell a dézsát mint munkaszót. Jobb híján. Szükségszerû-e tehát az a keserédes feszengés a dézsához, hogy igen, már megtörtént velem és azt is tudom, hogy most mi következik. Csak nem jut épp eszembe. Pedig itt a nyelvemen. Színész, aki elfelejtette a szerepét. Amikor pedig történik a következõ pillanatban, ami történik, a megvilágosodás: igen — ez volt az, ezt vártam, ennek kellett jönnie.
Sine qua nonja ez minden dézsának? Vagy csak az eminens törekvése, a helyeslési vágy kibuggyanása — mellékzönge, utóíz?
Nagyon személyes ez így — de lám az elõbb a hûvös tudósi attitûd nem vitt sehová. Meglehet, a kérdés kissé izgatott, különösen így feltéve, összeesett vállakkal, a szék széléig elõrecsúszva, ficergõsen, a válaszra várva. Hisz így meredünk a dézsás helyzetre magára is. Érdekes —semmi menekülhetnék — hisz az idõ mindjárt kioldoz minden görcsöt. És tényleg — de ez már a csalódott hátradõlés, a háttámlának zuttyanás — ez volt. Õk se tudják. Az segít, ha nem harcolsz — jaj, jusson eszembe, hisz tudom is, én készültem — hagyd hogy az idõ kiforogja. Bezzeg a Holub-Köpesdy tudja. A gallok elszószátyárkodták. Jelentésromlás. Várni arra, ami megtörtént. Elõre emlékezni.
Ha ez nincs, ez a bizsergés hiányzik, akkor az nem dézsa? Akkor csak afféle fordított jövendõmondás? Nézzük a dolgokat a beteljedés felõl, visszájukról. Elalvással kezdõdõ koitusz. Merlinnek könnyû volt —már ha hihetünk T.H. White-nak. A varázsló visszafelé élt. Mint aki a hazaúton a kupéban háttal ül a menetiránynak. Még elõtte a fiatalsága, a gyermekkor szépségei és legvégül a születés kínjai. Mit szól ehhez az anyja? Legyen ez White gondja.
Errõl jut eszembe, halandó vagyok magam is.
(Enélkül persze, a dézsának nem is lenne értelme.) Öröklétben felesleges az idõrõl beszélni. Kit izgat, hogy elõbb, utóbb, korábban vagy késõbben történik meg ez vagy az a dolog? Mihez képest?
A dézsa ezek szerint az a hûs érzés, hogy valami mintha megtörtént volna már velem.
És persze közben minthának nagyon mintha. Csak a már nem biztos, igaz nem is biztosan bizonytalan. Ez a "már" pedig határozottan tol hátra az idõegyenes mentén, megállíthatatlanul csúszunk vissza önnön múltunkba.
A gyermekkor per definitionem nem lehet dézsa, mert hiányzik belõle a minthaság. Megtörtént ugyanis, biológiai jelenünk a legékesebb bizonyítéka annak, hogy immár véglegesen mögöttünk van. Bizonyíthatóan megesett, befejezett múlt.
Badarság.
A saját mögöttesünk tények és múlt idejû feltételezések elegye. Az emlék és az esemény, ahogy az tényleg volt, ritkán egy. Gyakran kettõ, és van úgy, hogy sokkal több. Dézsa inog itt elõre — hátra, és egyre kevésbé érdekes, hogy tényleg vagy mintha vagy hátha.
Íve van ennek, mint minden igaz dolognak. Például az autók motorházteteje. Nem mindegyiknek persze — és ma már egyáltalán — de háromról konkrétan tudok. Háromkirályok: Opel, Skoda és Pobjeda. Még konkrétabban Olympia, Tudor — és érdekes: a Pobjedának nincs keresztneve. ha lenne, Viktória volna. Vagy Olga. Pobjeda Olga. De nincs.
Opel Olympia fénylõ fekete és bõrszaga van. Kilométerórája sárga bakelit, százhúsz van beleírva, kárpitja feszes és kemény.
Skoda Tudor tompán zöldell és barátságos. Hátsó kereke olyan csálén áll, mint amilyenek a prágai viccek. tetõkárpitján tûsarkú cipõ nyoma — ezt akkor még nem tudom értelmezni. Tudornak van egy öccse is, Colonial. Vászontetõs, kockás termetû kalandos nevezetû, terepjáró. Most, hogy írom gondolom — lehet hogy Colonel?
Fényszóróit fémháló védte — én õt kedveltem igazán.
Pobjeda — az más. Test és fajidegen, mégis része az egésznek, és így nkem magamnak, és az írásmûnek csakúgy.
Történetem idején még nem álmodott a kis lengyel unokahúgról, Warszawáról. Teljes oroszos kompaktságában állt a Déli pályaudvar taxidrosztján. Tetején, elöl a szélvédõ fölött téglaszerû lámpa. Nem látom tisztán: talán szabad, vagy inkább az van odaírva: nagy kocsi. Ahogy kilépek az állomásról, édesapám mögött, fönn a dombtetõn a királyi várat látni. Vagyishogy azt látom, ami megmaradt belõle. Húsz évvel vagyunk az ostrom után — kis idõ ez egy nagy nép életében. A miénk nem az. Mert — ahogy kissé kelekótya nagybátyám szokta volt emlegetni — kicsi az ország, a hatalom és a dicsõség. Beszállunk a Pobjedába, az olajos benzinszagba. Macskakövön rázkódunk, egyre gyorsulunk. Forgolódok, fennhangon olvasom az utca és tértáblákat. Moszkva tér, Széna tér. Megnézem a házfalakon a lövésnyomokat. Egy második emeleti erkély különösen izgalmas — mintha kicsipkézték volna. Apám ül elöl. Láthatóan nem figyel rám, elõre néz.
— Húsz év nem volt elég? (Tizenkettõ vagyok.)
— Mire?
— Bevakolni a házakat. Hiszen ez így borzasztó. Mintha fekélyesek lennének.
Megelõzünk egy villamost, elé állunk, csúszkálunk a macskakövön. Még sohasem autóztam sínen. Kaposváron sokszor láttam az állomáson egy sínautót, egy Chryslert, de az meg fekete-fehér volt, és nem tudott már az úton menni. Margit körút.
— A Szovjetúnióba megyünk — mondom a sofõrnek, aki nyilvánvalóan az egyetlen ember az autóban, aki figyel rám. Apám hátrafordul. Kihûl az autó. Margit híd.
— Kárpátaljára megyünk, a szüleimhez — mondja az édesanyám. — A háború óta nem találkoztunk. Csapra elénk jön az öcsém.
— Az más. — A sofõrnek karcos hangja és erõs dohányszaga van.
—Tizenhét forint — mondja, és elõrehajolva lecsavarja az órát. A Nyugati csarnokát megtölti a Csornaja Moszkva parfüm és az orosz cigarettafüst. A taxis hozza a nagyobbik bõröndöt. Kifordulok a kupéból, megyek utána a nagy, zöld CCCP feliratú pullmankocsi ajtajáig. Már lenn, a peronon áll amikor visszafordul.
— Figyelj ide, öcsi. Nem húsz év az, csak kilenc. De micsoda kilenc. Az is elég.
Az idõ és a három autó motorháztetejének íve egy ugyanazon szögben hajlik lefelé. Az osztott szélvédõ elõtt hosszan, messzire nyúlik elõre a gerinc. Az út ennek szerves folytatása — inne ahol ülök, legalábbis így tetszik. Az Opel orrán szivar vagy léghajó, a Skodáén szárnyas alak. A Pobjedára nem emlékszem, hátul ültem. A sofõr bal szeme fölött forradás volt. A sárvédõ lankásan hajlik le kétoldalt. A fényszórók szegélyét krómozzák. Dézsa. Várunk arra, ami megtörtént. Retro jövõ idõben. Cikázás. Csak semmi szellemkedés — emlékek töredékelése, múltaprólékolás. Egybemarkolt idõcserepek. Hogy múlik el a dézsa? Csak úgy szétoszlik, mint a köd? hogy lesz vége — mi módon. És észrevesszük-e, hol ér véget a nemvolt múlt és kezdõdik a jelen. most úgy tûnik, már álltam itt Sellyén ebben a kultúrházban, és egy Pobjeda motorháztetejérõl beszéltem. Nem emlékszik valaki véletlenül, hogy mivel fogom befejezni ?
* Diagnosis papíron, ceruzával in: Diagnózis. Szép literatúrai ajándék 1998, különszám,86-91.
Tartalomjegyzék