Presque vu – Déja vu

       Az alább olvasandó három idézet arról szól, hogy szerintem mi az: presque vu. Sehol nem olvastam róla szakirodalmat; minden, amit tudok, barátoktól és beszélgetésekbõl tudom, sõt, még azt is a barátaimtól tudom, hogy ha csak a három idézetet írom ide, akkor ez a – még számomra is új és homályos – kifejezés méginkább idegesítõ lehet annak, aki olvassa a sellyei meghívó e részletét, még akkor is, ha már hallott arról, mi az a presque vu. Vagyis: az idézetek nem beszélnek maguktól és magukért. Jézus, Humbert Humbert, a Lolita narrátora és Marcel, mikor arról értekeznek, hogy a jelen pillanat miképpen tartalmazza azt a jövõbeli pillanatot, ami ezt a jelenbélit idézi fel, akkor messze nem ugyanúgy beszélnek. A fogalomban rejlõ kettõs tükrös struktúra számtalan módon körüljárható, és nem múlik el nap, hogy a dolgok, amiket elvégzünk, ne ebbe a – bizonyos szempontból nárcisztikus – struktúrába illeszkedve nyernék el azokat a tulajdonságaikat, melyekkel felruházzuk õket. és köztük is legelõször mi magunk illeszkedünk bele ebbe a struktúrába. Végrehajtjuk a parancsot: mindig megidézzük azt a jövõt ebben a jelenben, ami majd megidézi ezt a jelent önmagában. Emlékek jóslása, emlékezés „visszafelé”, emlék emlék hátán, elmékezés az emlékre.
       És hol marad a déja vu? Milyen viszonyban áll a presque vu-vel? Van-e hozzá köze egyáltalán? Az a jövõbeli pillanat, ami a presque vu-ben feltételezõdik, tulajdonképpen soha nem jön el. Az a pillanat, ami a déja vu döbbenetére ad lehetõséget, soha nem is volt. Vagy egyik állítás sem igaz.

„És midõn eljött az óra, asztalhoz ült, és vele a tizenkét apostol. És mondá nekik: Vágyva vágytam ezt a húsvéti vacsorát enni veletek, mielõtt szenvedek. Mert mondom nektek, hogy soha többé nem eszem azt, míg be nem teljesedik az Isten országában. És felvévén egy poharat, hálát adván, mondá: Vegyétek ezt és osszátok el magatok között. Mert mondom nektek, hogy mostantól fogva már nem iszom a szõlõ termésébõl, mígnem eljövend az Isten országa. És vévén a kenyeret, hálát adván, megszegé és nekik adá, mondván: Ez az én testem, mely értetek adatik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen a kelyhet is, miután vacsorált, mondván: Ez a kehely az új szövetség az én vérem által, mely értetek kiontatik. Azonban íme az én árulómnak keze velem van az asztalon.” Szent Lukács Evangéliuma 22, 14-21.

„Ott úszott tehát Charlotte engedelmes sutasággal (igen hitvány hableány volt), de nem minden fennkölt gyönyörûség híján (tán mert habfiúja ott úszott oldalán?); és ahogy majdani emlékezetem kérlelhetetlen világosságával figyeltem (tudják – az ember igyekszik úgy látni a dolgokat, ahogy majd fel fogja idézni õket), nedves arcának – mely minden igyekezete ellenére alig sült le – fényes fehérséget, sápadt ajkát, meztelen, domború homlokát, a feszes, fekete sapkát, a vaskos, nedves nyakat, tudtam, mindössze annyit kell tennem, hogy hátramaradok, mély lélegzetet veszek, azután megragadom a bokáját, és sebesen lemerülök a foglyul ejtett tetemmel.” Vladimir Nabokov: Lolita

„S az oly ideges természetnél, mint amilyen az enyém is – akinél a közbensõ szervek, az idegek rosszul mûködnek, vagyis hogy nem tartják fel a tudat felé vivõ úton, hanem, ellenkezõleg, egyenesen odaengedik a tûnõfélben levõ én legparányibb elemeinek tisztán érthetõ, gyötrelmes, számlálatlan s fájó panaszát – az a szorongó ijedtség, amelyet a túl magas és ismeretlen mennyezet alatt éreztem, csak annak a barátságnak a tiltakozása volt, amely még most is tovább élt bennem egy alacsony és meghitt mennyezet iránt. Ez a barátság bizonnyal eltûnik majd, mihelyt egy másik ül a helyébe (s akkor a halál s egy új élet, melyeket együtt Szokásnak hívnak, elvégezték kettõs mûvüket); de addig is, míg megsemmisül, minden este szenvedni fog, s fõképp ezen az elsõ estén, egy már megvalósult jövõ elõtt, ahol nincs hely a számára, állandóan lázadozott s egyre gyötrött panaszos kiáltásával, valahányszor a tekinteten, nem tudván elfordulni attól, ami folyton bántotta, ezen a megközelíthetetlen mennyezeten próbált megállapodni.” Marcel Proust: Az eltûnt idõ nyomában



MÜLLNER ANDRÁS



Tartalomjegyzék