|
|
Amikor a fügefának
zsenge az ága és a levelei kihaj- tottak,
tudjátok,
hogy közel van a nyár. Így ti is, ami- kor mindezeket
[a jeleket] meglátjátok, tudjátok meg, hogy
közel van, az ajtóban.
|
Mindannyian tudjuk, hogy mit jelent a déja
vu, és sejtjük, hogy mit jelenthet testvére, a presque
vu is: azért gyûltünk ide, hogy róluk beszéljünk.
Az akkor és a most áthatásáról van szó
mindkét esetben: magam a továbbiakban az egyiket így
értem: "mintha már lett volna így", a másikat:
"mintha így lenne majd", és azt akarom megmutatni, hogy a
déja vu és a presque vu hogyan értelmezhetõ
a (keresztény) teológiában. A teológiát
természetesen nem ilyen terminusok mentén szokták
elgondolni: e két fogalom azonban jól megvilágítja
a keresztény gondolkodásnak egyfajta szerkezetét.
Az, amirõl beszélni akarok,
majdnem lefedhetõ a "tipológia" modern fogalmával.
A tipológia egyfajta spirituális látásmód,
amely a Biblia szent történelemében meglátja
az elõképeket és beteljesüléseiket, és
ezzel egyben kapcsolatot is teremt köztük. A továbbiakban
azonban nem használom a szót: ugyanis asszimetriát
visz be a déja vu és presque vu viszonyába,
az elõbbi javára. Ha az utóbbiról is szeretnék
beszélni, akkor a tipológia mellé egy másik,
újabb asszimetrikus fogalmat kéne felvenni, a próféciáét
- de ez már túl messze vinne minket a témától.
A keresztényeket a Teremtés
és az Utolsó ítélet által határolt
intervallumban jelek vezetik; igéretek, amiknek megvalósulását
várjuk, elõjelek és árnyékok, amiket
az eljövendõek vetnek elõre. Szavak és tettek,
amiket majd újra megtesznek és kimondanak; épületek,
amiket újra felemelnek; elbeszélések, amiknek elõre
ismert végét a történelem rajzolja ki majd.
Annak, aki
fel akarja ismerni a jelek betöltõdését, erõs
értelmezési kerettel kell rendelkeznie. A beteljesedés
által ismerszik meg, hogy valami elõkép volt (tekintsünk
el itt a próféciától és a csodától,
nem feledve, hogy Spinoza Traktátusa meghatározó
módon értékeli át azt) - ez azt jelenti, hogy
a közeli múltból vagy jelenbõl kell visszafelé
tekintve megérteni két jelenség rokonságát
és kapcsolódását: azzal együtt, hogy éppen
ez a visszatekintés emeli ki azokat az elemeket, amik közt
létrejõ a kapcsolat, és ugyanez a tekintet az, ami
megmutatja (és létre is hozza egyben) a kapcsolatot. Ahhoz,
hogy így lássuk, hitre van szükség - ez pedig,
ahogyan egy középkori, viktorinus definíciója
mondja, egyfajta bizonyosság a vélekedés felett, de
a tudás alatt. Mi úgy mondhatnánk: egyfajta bizalom.
A kereszténység történetileg
kötött vallás: az Inkarnáció megteremti
azt a pontot az idõben, amihez képest beszélhetünk
elõképrõl és annak beteljesedésérõl.
E kettõ kapcsolja össze a két szövetséget:
ha elvetjük ennek a lehetõségét, akkor az Ószövetség
vagy történelemkönyv lesz (ráadásul a gonosz,
kegyetlen ószövetségi Isten történelemkönyve,
mint a markionitáknál), vagy az Újszövetség
lesz fura, szakadár toldalék az Íráshoz.
A múltban
ott hevernek szétszórva a mozaikkövek ahhoz a képhez,
ami a jelenben készül, de meg kell õket látni:
ehhez a fátyolnak el kellett vonatnia, a Templom függönyének
el kellett hasadnia. A régi szövegekben szétszórt
részletek az újban egésszé állnak össze,
mint Szardeszi Melitónnál is olvashatjuk Krisztusról:
õ az, akit megöltek Ábelben, akit megkötöztek
Izsákban, akit eladtak Józsefben, akit kitettek Mózesben,
akit leöltek a bárányban.
A vacsora
A között a három szöveg
között, amelyekkel meghívásként a déja
vu fogalma illusztrálva volt, szerepelt egy evangéliumi
idézet: egy - kissé feszült hangulatú - vacsorának
és az azon elhangzott szavaknak a leírása. A folytatás
- bár mindannyian ismerjük - érdemes lesz még
a vizsgálatra: elõbb azonban a kevésbé ismert
elõzményekrõl essen szó. Déja vu:
az asztaltársaság az Egyiptom rabságából
való kijövetel emlékünnepét üli. Kollektív
emlékezet a sült bárány felett.
A Fáraó
népének és Mózes népének egymás
mellett élése végül kölcsönösen
terhessé vált, a kényszermunka és a különbözõ
formában visszatérõ csapások miatt. A kilencedik
csapás után házanként le kellett ölni
egy bárányt. Ennek a vére váltságul
is szolgált: az Átvonuló nem ölte meg elsõszülötteiket
- míg Egyiptomra hatalmas éjszaka, áthatolhatatlan
sötétség és tapintható halál borult,
Melitónnal szólva. A vérrel megjelölt ajtók
mögött, a kifordított zsengeáldozattól megmenekülõknek
a bárányt közösen kellett elfogyasztaniuk: csontja
töretlen, egészben megsütve. Ez után következik
majd az exodus, a kivonulás: de ezzel az eseménnyel
ünnep is alapíttatik, egy évrõl évre megülendõ
emléknap (tekintsünk el az aitiológia firtatásától).
A kissé feszélyezetten
vacsoráló társaság egy ilyen ünnepi bárányt
fogyaszt el: visszaemlékezik. Itt következik be a fordulat,
ami húsvéttá teszi a pászkát. Itt hangzanak
el azok a szavak - nevezzük õket 'szereztetési igéknek'
az egyik hagyomány szerint - amelyek átformálják
ezt az ünnepet: leágazást teremtenek, ágakat
oltanak be a törzsbe. Ezek a szavak adnak majd hagyományt a
nem-népbõl lett népnek, az Egyháznak. A Zsinagóga
azóta is pászkát tart: azonban az itt elhangzó
szavak: "Ez az én testem" és "ez az én vérem"
- nevezzük akár az úrvacsora szerzésének,
vagy az eukharisztia elrendelésének - új törvényt
hoznak: alapul szolgálnak majd a késõbbi ünnepek
déja vu-jénak. Ünnep alapíttatik itt is:
"cselekedjétek ezeket az én emlékezetemre" - és
ez, ha úgy tetszik, egy nyílt presque vu. Hogy vajon
a testrõl és vérrõl szóló mondatok
transszubsztanciációt, konszubsztanciációt
vagy egyszerû emlékezést tesznek-e feladatunkká,
hitágazat kérdése - de ezek a szavak, jelentsenek
bármit is, ma is elhangzanak; hirdetjük halálát,
és minden kon- és transszubsztanciáció és
megemlékezés alkalmával erre az pászkára
is visszaemlékezünk. Inkább csak egy "megszûntetve
megõrzött" halvány nyom az, ami a testi kivonulás
ünnepére emlékeztet - ahol "Izrael fiainak testi kijövetele
a földi Egyiptomból ábrázolja a mi kijövetelünket
a lelki Egyiptomból": ugyanúgy, ahogyan "a Vörös-tengeren
való átkelés, valamint a fáraó és
az egyiptomiak elmerülése a keresztség misztériumát
és a lelki ellenségek pusztulását ábrázolja",
ahogyan Rabanus Maurus mondja [Comm. in Exod, Praef.].
De van itt egy rejtett
presque vu is: töretlen csontút eszik, akinek csontját
nem törik, vérrõl beszél, akinek vérét
veszik. És a déja vu és presque vu kettõssége
végig jelen van a passióban. Jézus szavai a kereszten:
Istenem, Istenem, miért hagytál el engem [Mt 27,14]
nem csak az elhagyatottságot mutatják: ezek a XXI. zsoltár
kezdõszavai: a zsoltáros Dávid szavai. És közvetlen
folytatásuk tartalmazza azt, amirõl az Evangélium
hallgat: az agóniát, mindazt, ami a kereszthalált
halóra vár: minden csontom kificamodott, ajkam, mint a
cserép, kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt [...]
átlyuggatták kezemet és lábamat [...]
köntösömre sorsot vetettek. Ugyanakkor elég
az elsõ sort elmondani: a közvetlen folytatás már
reprezentálva van a haldokló testében, a körülvevõ
tömegben, a ruhákon osztozó katonákban.
Ha a másik oldalról nézzük,
akkor a fenti vacsorán egy másik ünnep is létrejön:
a Húsvét, ami közvetlenebbül érezteti velünk
az egyszer megtörténteket. Itt, ebben a kultúrkörben
a római (és nem a kisázsiai) gyakorlatot követjük
a 325-ös Niceai Zsinat döntése értelmében.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az évek folyamában ugyanúgy
pénteki napon tartjuk Krisztus halálának emléknapját,
mint akkor volt, és ugyanúgy a vasárnap a feltámadásé,
ahogyan akkor: bár kétszer ugyanabba a folyóba nem
lehet, de ezek biztos gázlókövek egy egyéni túlpartra.
Az épület
A déja vu és presque
vu dinamikáját nem csupán események és
cselekedetek idézhetik fel. Az akkorra és a mostra
való emlékeztetést épület is végezheti:
a kiemelten fontos épület, a Templom. A térben fennálló
épületek kapcsán vethetõ fel a látvány
identitásának kérdése: mit is látunk?
a közvetlenül elénk táruló látvány
mögött hány réteget találunk még?
az emlékezet - a tradíció - hány réteget
enged látnunk?
Mózes a hegyen
pontos elõírásokat kap arra, hogy milyen legyen Isten
mozgatható kultuszhelye, a Frigysátor - másként
a Szövetség Sátra. Ezen a helyen nem csupán papi
rítuálé és az áldozatok végzése
zajlik: Isten jelen van (lásd Exodus XL,34 - jelentsen bár
ez majdan bármekkora problémát a teológiában)
- elannyira, hogy a helyet a Találkozás Sátrának
is nevezik. A sivatagtól a Sátrat oszlopokra függesztett
fehér lenvászon leplek választották el. A leplek
által alkotott udvaron belül állt a kétosztatú
Sátor: elsõ helyiségében, a Szentélyben
állt a hétágú mécstartó, a kenyerek
asztala és az illatáldozat oltára; a második
helyiség õrizte a Szövetség Ládáját,
benne leginkább a két törvénytáblát.
A Sátornak ez az Istentõl elrendelt struktúrája
a késõbbiek során mélyen meghatározza
a templom terérõl való gondolkodást. A késõbbi
kultusz centrumának, a Jeruzsálemben megépített
salamoni Templomnak (2 Krón 3) ez a Sátor lesz a mintája:
a Templom méreteiben kétszerese lesz a Sátornak, tíz
asztal és tíz mécstartó áll majd benne,
udvarok veszik majd körül.
A Templom többször
is elpusztult: utoljára a 70-es években, a zsidó háború
alatt: azóta is rom, a zsinagóga anyja. A valóságban
elpusztult, csak az írásban és az emlékezetben
fennálló Templom azonban mintául és elõképül
szolgált a nem látásban járó kereszténység
számára, több tekintetben is. A Sátor és
a Templom is az Egyház elõképeinek számítottak:
helyiségeik a bekövetkezett Megváltás adta történelem
egy-egy fázisát jelölik. A térbeli elrendezés
így a üdvtörténelem képe lesz, mint például
Rupert von Deutz-nak a Sátorra adott allegorikus értelmezésében
(Commentarium in Exodum). Itt a Szentek szentje a mennyet, a Szentély
a (jelenlegi) Egyházat jelöli, az udvaron álló
égõáldozati oltár a zsidók Krisztust
megelõzõ temporale ministeriuma, az általa
betöltött törvényt jelöli (azaz a lex scripta
korszakát), az udvar pedig a törvény elõtti
(ante legem) élt patriarchákat és szenteket.
Itt az Egyház elõképeként értelmezett
Sátor centruma az idõnek: tõle távolodva egyre
távolabb kerülünk az Inkarnációtól,
visszafelé haladva az idõben.
A Szentírás
kommentárjain kívül a fenti két épület
a középkori épületallegorizálásban
is fontos szerepet kap. Ha az Egyház a valódi, a szellemi
Izráel, akkor templomainak is mintája a jeruzsálemi
Templom. Ez a gondolat nem annyira az építészettörténetben,
hanem a templom terérõl való gondolkodásban
érhetõ tetten. A nem túl eredeti XII. századi
szerzõként elkönyvelt Honorius Augustodunensis Gemma
animaeja szerint [cap. cxxiv] a Frigysátor szerkezetét
követve építik a keresztények templomaikat: a
Szentély képére formálódik az elõház,
ahol a nép áll (ne feledjük, a középkori
templomokban nem voltak padsorok), a szentély pedig, ahol a klérus
áll, a Szentek szentje mintájára. Az ószövetség
papjainak és laikusainak Krisztus szolgáinak rendje felel
meg, a kürtök hangjának a harangok. Ez idáig egyfajta
"funkcionális" értelmezés: ez azonban könnyen
vegyül az allegorikus értelmezéssel, mint itt (szintén
Honorius: cap.cxxix sqq):
|
"Az egyházépület az
Egyházat jelképezi, amely benne Isten szolgálatára
gyülekezik össze. Ez a ház kõsziklára épül:
és az Egyház Krisztusra, erõs kõsziklára
alapíttatik. Négy fallal emelkedik a magasba: és
az Egyház négy Evangélium által növekedik
az erények magasába [...]
az átlátszó ablakok, amelyek a vihart kizárják
és a fényt beengedik, az egyháztanítók,
akik az eretnekségek szélviharának ellenállnak
és a tanítás fényét az Egyházba
árasztják."
|
- és ezt még hosszasan lehetne
idézni, más szerzõktõl is, ahol pl. a templomépület
tizenkét oszlopa a 12 prófétát és a
12 apostolt jelentik, a kettõs torony a két testamentumot
(és így tovább). - Ezek meglehetõsen közkedvelt
és közkeletû gondolatok voltak: nem poétikai teljesítménynek
számítottak, hanem egyszerûen az a valóság
feletti meditatio termékének (ami viszont becsületbeli
feladata volt a kor klerikusainak).
Ezeket a példákat
nagyjából a déja vu alá sorolhatjuk.
Idáig nem
említettük, de a templomépületnek a középkor
során volt egy, a presque vu-höz tartozó funkciója
is: a jövõ emlékeként a Mennyei Jeruzsálem
(re)prezentációja. Nem csupán egy újabb ószövetségi
minta beteljesedésérõl van szó: a tér
itt elõre jelöli, elõre megjeleníti az eljövendõket.
A jövendõ megépített képében mozgunk.
Hogy ez egy rövid példán érthetõbbé
váljon, a templomszentelés régi liturgiájának
magyarázatából idézek, újra Honorius
nyomán. A templomszentelés utolsó mozzanatánál
tartunk, már minden elkészült: a püspök Krisztus
személyében már számos jelképes cselekvést
vitt végbe a templomépület körül és
a templomban, most már a szentelési mise van hátra.
A szövegrészlet címe: az Ítélet napjáról.
|
"A fõpap visszatér
a sekrestyébe rendjeivel [itt: a segítõivel]
és más ruhákba öltözik, és Krisztus
visszatér az ítéletre az angyali rendekkel; más
ruhákba öltöznek, mert szolgai alakot mutat fel a hitetleneknek:
amikor meglátják majdd, kit feszítettek meg, és
az igazak a maga ékességében látják
meg a dicsõség Királyát. Eztán felékesítik
az egyházat, és meggyújtják a világítókat,
mert akkor az igazak tettei ragyognak, amelyekért õk felékesítve
örökké fénylenek, mint a nap. Akkor az énekes
elkezdi: Terribilis est locus iste [rettenetes ez a hely]. Mert
mi rettenetesebb annál a napnál, amikor az angyalok félni
fognak, és a hitetlenek az örök kínra fognak menni?
Akkor elõlép a fõpap ünnepélyesen, és
teljes örömmel megtörténik a szertartás, mert
az ítélet elvégeztével Isten színrõl
színre láttatik majd, az õ dicsõségében,
és Isten lesz minden mindenekben, és amint fény [lesz]
a szemeknek, úgy öröm a lelkeknek."
|
A jövendõk hatalma
A hátralévõ idõben
egy nagyszabású (bár kicsit komor, ágostonos
jegyeket viselõ) vízió kapcsán a két
akkor és az egy most áthatását
akarom megmutatni, némi kora-skolasztikus szentségtani kitérõvel.
Az ecclesia militans
vízióját a XII. század elsõ felében
élt Hugo de Sancto Victore vázolja fel. Eszerint a megtestesült
Ige úgy érkezik e világba, mint egy hadat viselõ
király. Hadserege körülveszi: elötte járnak
a Megtestesülés elõtti korok szentjei, követik
õt az elsõ eljövetel után élt szentek.
A hadba vonuló Krisztus király azért jött el
seregével, hogy elûzze az idegenébe tolakodott zsarnok
diabolust.
A hadba vonuló
királynak is megvan a maga emberi serege, a zsarnoknak is: a két
sereget az választja el, hogy tagjaik a diabolus vagy Krisztus szentségeit
viselik. E szentségek - és ez lesz különösen
fontos - már a világ kezdetétõl instituálva
vannak: mind Isten, mind a diabolus elhelyezik szentségeiket az
idõben. Most számunkra a gyõztes hadvezér szentségei
lesznek fontosak (a sacramenta diaboli kérdése pedig
amúgy sem kifejtett téma forrásainkban). Ez a XII.
századi szentség-fogalom igen erõs jel-karakterrel
rendelkezik: a szentségek a szellemi kegyelem jelei (gratiae
spiritualis signa), és ahogyan a jelek betelnek az idõ
haladtával, ezek a fajta jelek is egyre világosabbakká
válnak. Mit jelent mindez?
Szentségek
voltak mind a természeti törvény (lex naturalis),
mind az írott törvény korszakában: az elsõre
példa az áldozatok és a tized, a másodikra
például a körülmetélés. Ezek a szentségek
csupán jelei és elõképei (signa et
figurae) azoknak a szentségeknek, amelyek Krisztus eljövetele
után, a kegyelem korában tárulhatnak majd fel. A Megváltó
távollétében homályosak a jelek: ez áll
a két Törvény alatti korra; közeledtével
elközelgett az a kegyelem, aminek a jelei ezek a szentségek
- és így feltárulhattak az új szövetség
szentségei.
A Megtestesülés
elõtti korok szentségeit a majdan eljövendõk
szentelik meg. Ezek a szentségek - és ezért is déja
és presque vu - Krisztus passiójából
nyerik megszentelõ erejüket, és azokból a szentségekbõl,
amelyek kinyilvánulnak, feltárulnak a kegyelem korában.
Ezek a szentségek megszentelik azokat, akik bennük a jövendõk
jeleit tisztelik, már az Eljövetelt megelõzõ
korszakokban. Ez a korokon átívelõ híd talán
a legszebb példája az idõk áthatásának
a déja és presque vu-ben.
Az idõ azonban
nem áll meg itt. Az általunk élt jelen maga is még
az úton-levéshez tartozik: a szentségek - legyenek
bár tökéletesebb jelek a korábbi korok szentségeinél
- még jelek. Röviden arról, hogy mi lesz majd a jelek
után. A kereszténység mostja Krisztustól tart.
Elõtte volt az árnyék és elõkép
(umbra et figura) kora: testi és látható történések
(ezek is szentségnek [sacramentum] számítottak
a korban!) mutattak elõre, egy akkori jövõbe.
Ez a kor a mi jelenünk: a test és a dolog (corpus et res)
kora. Ez az a test, ami elõre vetítette az árnyékát
az Ószövetségbe. Most ugyanúgy: testi és
látható történésekrõl van szó
- de tisztábban (a hét szentség tana szerzõnk
korára lassan kialakul). Ezek a szentségek, jelek azonban
még tovább utalnak minket, a harmadik stádiumba, a
szellem és az igazság korába. Ez az a jövõ,
amelynek láthatatlan történéseit a mostani szentségek
elõre jelzik. Hogy egy példával világítsuk
meg: a Vörös-tengeren való átkelés árnyék
és elõkép: az a dolog (test), aminek
az elõrevetülése, a keresztség szentsége.
Ez a szentség azonban szintén jel: a bõnöktõl
való tisztulásnak -- ami a szellem és az igazság
körébe tartozik - a jele.
* * *
Ott lenni és mégse: már
nem vagy még nem - "ebben áll a nagy titok". Az ott-és-mégsem-ott-lét
variációi mindazok, amikrõl szó esett: az itt-létbe
hozott ott-lét formái, ha úgy tetszik. Az emlékezés
formái; a jelekkel rendezett emlékezés formái.
Ez a hagyomány a múlt és a majd közt áll:
a múltak termei távolodva egybenyílnak mögöttünk,
és mi haladunk az utolsó terem felé. Tudjuk, mi vár
ott: pontosabban vannak közvetítõ szavaink rá.
Aki látta, tanúságot tesz róla.
Megjegyzés,
lábjegyzetek tömege helyett. Az
itt olvasható szöveg a Sellyén 1998 nyarán elhangzott
elõadás meglehetõsen átírt változata.
Az általam közölt tényszerûségeket
bármelyik jobb egyháztörténetben és biblikus
lexikonban ellenõrizni lehet. Noha itt nem használtam, a
tipológiáról számos kiváló tanulmányt
tartalmazó kötet: A tipológiai szimbolizmus (szerk.
Fabiny Tibor). Szeged, JATEPress, 1998 [1988]. A Szentírást
az új, Neovulgata-fordítást követve idéztem
(Szent Jeromos, 1997). Melitón püspök homíliáját
a II. századi görög apologéták kötetében
olvashatjuk (Szent István, 1984). Hugo de Sancto Victore De arca
Noe morali (lib.IV) és a De sacramentis Christianae fidei
címû mûveit J.-P. Migne kiadásában
olvashatjuk, in: Patrologiae latinae cursus completus (PL), tom.175-177.
Honorius ugyanitt a 172., Rabanus Maurus a 108. kötetben olvasható.
Köszönetet
mondok a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány
és a Soros Alapítvány támogatásáért,
amelyekben részesülhettem.
Tapolca-Pécs, 1998