Ahogy kishalak emléke,
pikkely és néma
suttogás,
a tenyérbõl
nadrágszáron
elkent csillogás, idõvel
és sok vízzel kijön.
Mintha már megtörtént volna, hogy errõl beszélek, nem tudtam, hogy megtörténik majd, és
mégis. Tudhattam volna. Semmi nem tûnik el attól, hogy nem szólít meg. Egyszerûen csak
elnémul, de a csendben mégis valóságos marad, ami nem beszél. Nincsenek különálló emlékeim;
nincs saját hangjuk, egymással történnek meg. Akkora szükségem van rájuk, hogy egyenként
csak a csendben találnak helyet maguknak. Kimondom, úgy hagyom csupaszon, egyedül: eltûnik.
Mint egy találkozás, nincs az a mondat, ami megtartaná magában.
Az iszapba süllyed, Luca Brazzi a halakkal alszik.
Halak szemébõl néz vissza kifejezéstelen nyugalommal. A szicíliai üzenet: aludj! Vége a
repüléseknek, lebegés tartja az emléket, a vízben csapkodó kar ernyedése: aludj! Halak
szeme, néz bele a parttalanságba és otthon van, nem mérlegel. Ezen a képen úszott ki
a félelem és lett újra vízszagú a csend.
De mégis, élni az más. Ezek az elveszés képei,
visszavágyódás oda, ahová nem érhetsz el. Talán az elsõ levegõvétel teszi, és a hangok:
elválni a csendtõl. Partra fúródott bálnák küzdelme, hogy inkább saját súlya préselje ki
belõle a levegõt. Kavicsok éles peremén dörzsöli sebesre bõrét, és a fájdalomban érzi
meg a lebegés csapdáit. Egy hal soha nem mászna ki a partra.
Az emlékeim kezdetén egy gyerek fekszik, vagy annál, amit a kezdetnek gondolok.Kitalált
valami megszûnést, és egyedül maradt vele, a szoba sötétjében és a szorosra zárt szemei
elõtt futkosó zöld és lila karikák között. Kinyitni, becsukni. Elképzeli, hogy a különbség
megszûnik. Valahogy csapdába ejteni az idõt, ami elszabadult. Rábízza magát a sodrásra, de
úgy, hogy visszafelé is pörögjön, forogjon és ne csak valami elé. Egyszerû számolás: eltelt
kilenc év. Mennyi van még hátra, meddig lehet élni. Eddig még félelmetes. Hányszor lehet
elosztani ezzel a kilenc évvel azt az optimista egész számot, amit az elvárható életkorként
hallott a tévében. Ez azt jelenti, hogy még hétszer ennyi idõ. És aztán visszafelé
elképzelni, milyen sok az a kilenc év. Egyre távolabb, újabb és újabb folyosókat, utakat jár
be, amíg el nem alszik a képek egymásbafonódó sorozatában. Véges számú elembõl kitalálni egy
végtelent.
Déja vu: egy helyrehozhatatlan szakadás a hálón,
rádöbbenés, hogy nem lehet kerékbe törni az idõt, nem lehet halogatni. Minél inkább próbálna
megfeledkezni róla, annál gyakrabban történik. Kereket csinál, és mire észbekapna, már egy
kocsit is tettek a kerekek fölé, hadd guruljon. Déja vu.
A rakpartra kiszaladt a folyó, a hullámok alatt
rejtélyes kék ábrák a betonon: laknak odalent. Amint visszahúzódik a víz, újra unalmas és
észrevétlen lesz. Pontosan olyan mint a Tisza. Nem vagyok hal a vízben.
Déja vu, presque vu: két öregember: az egyik a nagyapám, a másikról még semmit sem
tudok.
Nagyapám, aki teljes súlyával ránehezedett a
dolgokra, úgy bízott az idõben, ahogy nyáron este egy meleg kõfalhoz lehet dõlni, gond és
napsütés nélkül, egyszerûen csak bízva a melegben. Elszánt dolgokat mûvelt, pedig semmi
elszántság nem volt benne. Aztán egyszer elesett, fejjel elõre, és úgy maradt, teljes
súlyával ránehezedve a földre. Lelépett az idõszalagról, egyetlen mozdulattal lerakott
mindent, körülnézett és már nem volt mihez képest lenni.
Onnét, ahonnét visszanézett, minden pillanat és
minden emlék déja vu, egy sosemvolt hely, ahol már megtörtént minden. Többet nem tudtam
számokba feledkezni.
A másik öregember is még gyerekkoromból van.
Azelõtt jutott eszembe, hogy egyáltalán ismertem volna azt a szót, hogy presque vu.
Alacsony, barna öltönyös férfi, mindennap ugyanattól a megmerevedett mosolytól ráncolt
arccal, egy narancssárga, koszos, skálakópés szatyorral. Ez a kép jelent meg, meg az,
hogy söröskupak van az orrán. A söröskupak nem hagyott nyugodni. Valami más helyett
került oda mint emlék.
Féltem tõle, és a kupakkal akartam megszelidíteni.
Elõször azt gondoltam, hogy mindig részeg. Részeg az, aki sört iszik. Aztán meg azt, hogy
úgy bolond, ahogy a cirkuszban a bohócok szoktak: hazamegy, átöltözik és nincs semmi baj.
Gondolom a krumpliorrból meg a sörbõl öltöztettem be.
Azért féltem tõle, mert idõnként elordította magát,
mindig pontosan délben, és mindig ugyanazt a mondatot: "Dombóvár végállomás, nem megy tovább!"
Ennyire emlékeztem, meg arra, hogy Kakukkos Józsinak hívták. Aztán már ez az egyetlen mondat
járt vissza egész nap, nem tudtam kiverni a fejembõl, kellett, hogy története legyen.
(És talán ez a történet várta, hogy legyen ez a szó:presque vu.)
Dombóvárnál egy vasúti átjáróban gázolták el a
családját. Biztos voltam benne, hogy így kell kezdõdnie.
Ha az idõnek van kereke, akkor ezen a pillanaton
nem tudott tovább gördülni, bent szorult a saját maga vájta barázdába és oda-vissza gurul.
Csapdába esett, és lett a jövõben soha megtörténõ emlék.
Azóta utazik ugyanazon a vonalon, ismer mindet
fát, a horizont véget nem érõ, monoton közeledését. Egészen addig, a kificamodott,
visszaáramló idõ cseppfolyósodásának pillanatáig még megtörténhetne bármi. De az az emlék
nem történhet meg, utána pedig csak azoknak van, akik kívül maradtak.
Megtartott egy mondatot, elmondja az embereknek,
ami rájuk tartozik. Mint órában a kakukk, körben járó mutatók, összeakaszkodó kerekek és
rugók között lakik. Kipattan a dobozából, aztán vissza. Megbízható õrült, hozzá lehet
igazítani az órát. Egy átfordulás, a mutatók billenése, tizenkettõ után egyre megy.
Nem nekem kell forgatni az idõt. A bennem mozgó mozdulatlanság tudata – és egy érzés,
hogy én megmozdítom az õ emlékeit is.
Egy együttlét után, ami újra csak a hajnalba
érkezett. Hazamegyek, próbálom elhinni, hogy nem újra történt valami, az ismétlõdéssel
csak a képzeletem játszik: déja vu.
És közben óvatosan kerülgetem a kérdést, miért
nem elég emlékírások között keringetni azt, ami egy helyzetben belesimulhat a hallgatásba.