Szigeti Csaba
Emlékrombolás
Az elõadás tárgya az emlékezés jelensége, ahogyan Jacques Roubaud A nagy londoni tûzvész címû mûvében megjelenik 1, valamint az a poétikai fogalom, amit a szerzõ így nevez meg: prose-mémoire, emlékezéspróza, az írásban rögzített emlékezés poétikája. A mûben (mert nem szokványos regényrõl van szó; az alcím szerint "elbeszélés, beszúrásokkal és elágazásokkal") és a mû feltételrendszerében kettõs, egymással összekapcsolt, egymással megfeleltetésben álló gyakorlat mûködik: emlékezésgyakorlat és lejegyzésgyakorlat. E párhuzamossá tett két tevékenység eredeti, különleges alkotást (értelme szerint: különleges rombolást) eredményezett, mely egyediség részben a sajátos oulipói írásmódnak, a megkötéseket használó írásmódnak, részben pedig a koncentrált, elmélyült, önreflektáló emlékezéstevékenységnek, valamint az emlékezés egy olyan sajátos felfogásának az eredménye, mely számos tekintetben rokon az emlékezés többé-kevésbé elterjedt felfogásaival, de amely felfogás egyedi jellemzõket is mutat.
"Szeretném nagyjából változatlannak megõrizni a prózaírás lehetõ leghétköznapibb körülményeit: szeretném, ha a hely majdnem invariábilis lenne, az idõ kötött; ha a jelek, amelyeket leírok és amik egymást taszigálva sorjáznak a füzetemben, a kvázi-állandóság képét hangsúlyoznák, hogy csak saját maguk nyomjelzései legyenek, önnön zárt határaik között. És megpróbálom majd a megtett utat a saját leírásán keresztül megjeleníteni. Kézenfekvõ, hogy jelentéktelen, ám valós vigaszt lelek abban, hogy elbeszélésem útnak indítását épp ilyen körülmények között beszélem el, azaz az asztalnál a körülöttem lévõ csendben, a békés és reménytelen sárga fényt megsemmisítõ napfelkelte mindig megújuló kezdetén (a növekvõ zajokkal, a fénnyel); egy, két, három néma óra, mialatt minden, a házban, sugárúton, az utcákon, minden vagy majdnem minden alszik, mindezt magamra kell kényszeríteni, hogy beszámolhassak arról, ami - jóllehet azon vagyok, hogy a lehetõ legkevésbé távolodjam el a megkomponálás idejétõl - lényegileg emlékezési kísérlet lesz." |
"Így azok a körülmények, melyek közé belehelyezkedem, magamra kiszabott megkötéssel, jóllehet a hasonlóság nagyon elemi, elmondanak valamit arról, amit próbálnék véghezvinni." 5 , |
"Ehhez az elején kell megfogni a dolgot. Ezért tûnik némelykor úgy, hogy az ember helyek alapján emlékszik vissza dolgokra. Ennek az az oka, hogy az egyik dologtól gyorsan érkezünk el egy másikhoz, például a tejtõl a fehérhez, a fehértõl a kevegõhöz, ettõl a nedveshez, arról meg az õszre emlékezünk, ha ezt az évszakot kerestük. Általában minden esetben úgy látszik, a középpont a kezdet. Mert ha valaki elõbb nem emlékezett, emlékezni fog, mihelyt ide elért; vagy ha nem, akkor máshonnan sem fog." 7, |
"Különös életmód ez, persze. Az emlékezés mûvészetének elméletében találtam rá igazolást, nagyon tetszett. A helyek, mivel mozdulatlanok, személyhez kötöttek és érzelmileg fontosak, alkalmasak arra is, hogy biztos pontokként maguk köré szervezzék az emlékezetet, visszasegítsenek hozzá, visszaadják régi fényét. Amikor meg akarunk valamit jegyezni, memorizálni akarjuk például az Odüsszeiát vagy egy beszédet, ajánlatos, hogy elõször megválasszuk a helyünket: egy sor jól megkülönböztethetõ, rendezett, ismerõs helyet találjunk. Késõbb ezekhez a helyekhez fogjuk kötni a képeket, amikre emlékezni fogunk. A jól ismert, biztos helyek kiválasztása lényeges elem az emlékezés mûvészetének gyakorlatában. Tudatos, rendezett, átgondolt tevékenység ez, mely belsõ világunkat egyszerre szervezi az emlékezés és a gondolkodás jegyében. Azok a civilizációk fejlesztették ki, ahol nem lehetett könnyen könyvhöz jutni, ahol tehát mindenkinek a fejében kellett tartania a könyvtárát. Magam spontán módon gyakoroltam, és örültem a felfedezésnek, hogy volt idõ a civilizáció történetében, amikor ez teljesen természetesnek számított." 9, |
"Hiszen, mint korábban is mondottuk, valahányszor emlékezetébe idézi az ember, hogy ezt meg ezt látta, hallotta vagy tanulta, eleve érzete van arról, hogy ez korábban történt. A korábban és a késõbb pedig az idõben van " 10, |
"Ami engem illet, nemcsak azokat ismerem, akik most élnek, hanem atyákat és nagyatyákat is, és midõn a sírfeliratokat olvasom, nem félek tõle, hogy, amint mondani szokás, emlékezõtehetségemet elveszítettem, sõt éppen azzal, hogy ezeket olvasom, idézem vissza emlékezetembe a halottakat." 12, |
"az a múlt, amit felidézek, amit "megalkotok" (nem abban az értelemben, hogy kitalálom, hanem abban az értelemben, hogy megformálom a megtörtént és egymásra ható dolgok plazmáját, felfüggesztve az idõben, megõrizve a leírás egységességében, az ugyanilyen múlttal való összefüggésében és a belõle következõ módosulások nyalábjával együtt), a jövõre nézve nem tartalmaz tanítást." |
"semmi esetre sem lehetséges emlékezéssel a transzcendentális múlt teljességét valaha is kimeríteni. Az idõben egyre hátrább álló és azután összezáruló emlékek lineáris lánca lényegileg soha nem érinti a tudat "kezdetét". Ez a lánc ugyanakkor nem is végtelen, véget ér, miközben járhatatlan, áthatolhatatlan sötétségbe vész. [...] A múlt végnélkülisége lényegében minden lehetséges visszaemlékezést megelõzõ sötétség. [...] Ezt a tézist a múlthorizont visszaemlékezésekre való beválthatatlanságáról azonban nem szabad úgy értelmezni, mint azt a "magától értetõdõséget", miszerint nem lehet "immanensen" hozzáférni a kezdethez (durván: a születéshez), mivel éppen a kezdet a tudattalanból lép elõ"." 16 |
"Arra törekedtem, hogy kihámozzam, képek formájában, a régi emlékeket. Az emlékezet persze nem csak képekbõl áll, ennél sokkal tágabb, ám a felismerhetetlen kotyvalékból a képek válnak ki. Ami még a képek megjelenése elõtt van és az emlékezet alapszövetét képezi, az leginkább valami ritmus. Valószínûleg nem függ össze a látás-érzékeléssel. Andrej Bjelij orosz regényíró, a jólismert Szentpétervár szerzõje, egy meglepõ szövegében - a Kotik Letajevben - majdhogynem születése elõtti emlékeihez próbál visszatalálni. A világnak úgymond a ritmusát írja le, mely a képeket megelõzve hatol belé. Nem lát semmit, nem tud semmit, de egy ritmus formájában már befogadta a világot." 17 |
"Miként a diafan test fénybõl, úgy van a megformált elbeszélés a homályosságból. Azon a helyen ragadva meg az ösztönzést, ahol az emlékezet fogva tartotta, ahol az emlékezet feltartóztatta, 'ebben a házban', a konyha kövein szétszóródott fügével. [...] Az emlékezet prózája az összefûzés prózája volt, a Grál-regények mintája és a megkötések módozatai alapján; ritmikai befoglalások homályos változatai." 18 |
"Azon képek közül, melyeket a biológusok az emlékezésfenomének értelmezésére javasolnak, én itt a következõt veszem elõ, ez tetszik a legjobban: az agyban lévõ nyomként minden emlék vagy emléksor hasonlít a hókristályok elrendezõdésére a földön. Az emlék maréknyi hó; a hó szüntelen hull az agyban, lerakódik. A lerakódásnak volna bizonyos elhelyezõdése, s a legrégebbi emlékek a legmélyebben betemetettek lennének."(GIL, 322). |
"[...] azért is tûnik tova, mert, azt hiszem, minden elmesélt vagy leírt emlék tovatûnik. Csak lerögzítéséig maradhat fenn, csak feketévé váló nyomjelzéséig. (De lehet, hogy ez csupán az emlékezés, az emlékezet egyik szkeptikus felfogása.)." (GIL, 53. §.) |
"Az emléknek, hogy túlélõ legyen, nem szabad átlépnie egy bizonyos testi korláton, a határon én és a világ között. Nem szabad, hogy - kívül rajtam - tekintet essen rá; még az enyém sem ." |
"[...] az emlékek fénye elhalványul. E tényre gondolok, amikor a tinta elpárolgásának, megszáradásának képét használom; vagy a vízét a tenger kivetette kavicson, melyen a nap meghagyja a víz kifakult nyomát, a sóbevonatot. Az emlék izgalma eltûnt. Olykor, ha azt, amit leírtam, hogy úgy mondjam, kielégítõnek találom (késõbb, újraolvasva), érzek valami másodlagos izgalmat, ugyanazok az egymás után elõjövõ, nagyon apró, fekete sorok okozzák, a látható vékonyságuk indukálja, szimulákrumaként annak az elsõdleges izgalomnak, mely távolivá vált, elérhetetlenné. Nem ismétlõdik meg, meggyengült. Egészen gyakorlati okok miatt valójában rombolásról van szó. Belemerültem abba a vállalkozásba, hogy emlékezetemet leromboljam. [...] Felgyújtom, és szilánkjaival, roncsaival szénné égetem a papírt (másik kép). Nem azért, mert ez, a nyom, eltûnt; minthogy van nyom, minthogy a sorok, melyek felidézik, kommentálják, miközben beszélnek róla, megrögzítik; volt emlékezéstevékenység, ez itt a beszámoló róla. Igazságában nem kételkedem (noha e bizonyosság õszintén szólva a hit tiszta és egyszerû ügyletén alapszik; hogy amikor elbeszéléstöredékem valamilyen emléket megragadott, az nem csupán valóságos, de pontos, hûséges volt). De az emlék, ha most a leírása alkalmával faggatom vagy csak egyszerûen rágondolok, ettõl fogva mozdulatlan; és most ez a másodlagos, a fantom, a szimulákrum. Elvesztettem, és anélkül vesztettem el, hogy elfeledtem volna. Mert természetesen egyszersmind elfeledhetetlenné vált, mivel általam birtokolt tudásként bármely pillanatban hozzáférhetek. Itt van, valahol a prózában. Itt van, megvan; és halott.." (GIL, 260-261.) |