Takáts József

Baksay, Oravecz, Tolsztoj

Amikor Mekis János felkért, hogy tartsak az emlékezet/felejtés témakörében Sellyén elõadást, kézenfekvõnek látszott, hogy Baksay Sándorról beszéljek, vagy inkább arról az emlékezetmunkáról, amellyel egymástól nagyon különbözõ emberek nagyon különbözõ célokat követve megpróbálták Baksay mûveit megóvni elõbb a részleges, majd a teljes felejtéstõl; s kézenfekvõnek tûnt az is, hogy az alábbi mondattal kezdjem: "Azt hiszem, nagyon kevesen vagyunk e teremben olyanok, akik bármit is olvastunk Baksay Sándortól, sõt az is lehet, hogy én vagyok az egyetlen." Hogyan lehetséges, hogy arról az íróról, akit a Magyar Tudományos Akadémia elnöke hatvanegynéhány évvel ezelõtt az elbeszélõ próza Arany Jánosának nevezett, ma már csak néhány szakmabeli tud? Miért tûntek el szövegei a kánonból? - e kérdésekre akartam választ adni az elõadásomban.
        Elõször járok az Ormánságban, ahol Baksay a gyerekkorát töltötte, ahová hosszú élete végéig visszavágyott, s nem tudott visszaköltözni, s ahol elbeszéléseinek jórésze játszódik. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben megfelelõ kötetébe õ írta az Ormánságról szóló részt: "Az egész kis hegylánc [ti. a Villányi-hegység] félkörben fogja be a Drávára dûlõ síkot, kb. olyan alakban, mint a Kárpátok az egész országot." Baksay Ormánsága egyrészt elkülönül a Magyarország egészétõl, másrészt a makettje annak. Önálló világ, amely egyben reprezentálja is azt, aminek része csupán. "Az Ormánság... szép lapályán mintegy negyven apró faluban fehérben jár a nép, maga-szõtte vászonban hétköznap és finom patyolatban ünnepen." Bár az Ormánságban vagyunk most mi is, világos, hogy ez nem az az Ormánság. Nem csupán azt akarom mondani, hogy eltelt közben száz év, s természetesen megváltozott mondjuk az itt lakók ruházata, bár világos, hogy a ruházkodás megváltozása majd' minden másnak a megváltozását is jelenti. Nem valamilyen folytonosság túlsó és innensõ vége a "fehérben járó nép" és a mostaniak, akiket az autóból kitekintve láttam, míg keresztüljöttünk a piszkosszürke ormánsági falvakon; az volt a benyomásom, hogy nem folytonosság, hanem szakadék van "akkor" és "most" között, vagy egyszerûen csak Baksay képzelete és az enyém között. Egyáltalán nem kézenfekvõ Sellyén Baksayról elõadni.
        Eredetileg két szövegrõl akartam itt beszélni, az egyik 1932-es, a címe: Baksay Sándor emlékezete, a másik 1982-es: Hogyan készülõdik a nagypeterdi honismereti szakkör Baksay Sándor születésének 150. évfordulójára? Elsõ látásra nagyon jó választásnak tûntek: az elsõ emlékbeszéd (az irodalmi emlékezetmunka kitüntetett mûfaja) a magas kultúra csarnokában, az Akadémián, bizonyára szónokias, nemzeti és elõíró jellegû, amilyenre csak vágyhat a kanonizáció kutatója; a másik viszont az irodalom használatának egyik alsó szintje egy falusi mûvelõdési házban (ilyen helyekre csak olvasásszociológus ereszkedik le, kánonkutató nem), ahol a falu nagy szülöttérõl való megemlékezés a szülõföld szeretetére nevelés jegyében zajlik - a szocializmus világának nyelvi bornírtságával átszõve. A két szöveg csak részben bizonyult ilyennek. Az utóbbi valóban hangsúlyozza, hogy a szakköri tagok, miután megismerkedtek Baksay életével és néhány mûvével, s miután megkeresték a térképen mindazokat a helyeket, ahol az író hosszabb ideig tartózkodott, honismereti vetélkedõn vesznek részt "Ki tud többet Baksayról?" címmel - amely cím, fiatalabbak kedvéért, gyanúsan hasonlít a "Ki tud többet a Szovjetunióról?" címû korabeli vetélkedõk címéhez, s ez, Baksay személyében református püspökrõl lévén szó, kissé mulatságosnak is tûnik. Ám míg azt olvassuk, hogy "1982. augusztus 1-én koszorúzási ünnepség lesz Baksay szülõházában, valamint a templomban. A szülõház elõtt a koszorúzáson képviselteti magát az iskolai úttörõcsapat, a KISZ-szervezet, a Népfront-szervezet, az asszonyklub", egyre erõsödhet bennünk a gyanú, hogy mintha valami másféle célja is volna e történet szereplõinek, amely cél nem az úttörõcsapat, a KISZ és a Népfront által reprezentált kinevezett közösség célja, hanem egy valóságos közösségé, amelyet e kinevezett közösség és szocialista nyelve csak eltakar. E valóságos közösség akkor 'szólal meg', amikor ezt a rosszul fogalmazott mondatot olvassuk: "Elindítja [ti. a Népfront] a templom restaurálásának gondolatát, helyi gyûjtést szervez a tatarozási költségekhez." E közösségnek, mely a szövegben láthatatlan, a középpontjában - így képzelem - temploma áll, akár egy Baksay-elbeszélésben, mondjuk a Patak banyában, amelyrõl a késõbbiekben még szeretnék beszélni.
        Az akadémiai emlékbeszéd is, melyet Ravasz László tartott, inkább elégikus, mint elõíró. Nem kanonizálni igyekszik Baksay szövegeit, hanem azt magyarázza, miért nem lehetséges, hogy kanonikusak legyenek. Ennek Ravasz szerint az az egyik oka, hogy olyan világhoz kötõdnek, amelyet szakadék választ el a jelentõl. Elismeri Baksay bírálóinak azon vádját, hogy elbeszélései unalmasan lassúak és prédikátori jellemûek. Csakhogy, írja, elbeszéléseinek

"prédikátori jelleme... elvezet abba a boldog világba, ahol esztétikai szépség az erkölcsi követelménnyel nem hasonlott meg... E meghasonlás ott szokott elõállani, ahol az erkölcsi törvények... bilincsekké válnak vagy az ébredõ bestialitás [értsd: testiesség] ilyennek hirdeti. Ilyesmi csak egy dekadens kultúrában, lelki forradalomban jelentkezik, s Baksay meghalt anélkül, hogy ezt az akkor induló és ma már tomboló forradalmat észrevette volna."

Eszerint tehát Baksay akkori kanonizálhatatlanságának, késõbbi elfelejtésének az az oka, hogy mûvei olyan kulturális képlethez tartoznak, amelyet idegennek vagy értéktelennek tekint az a rákövetkezõ (dekadens) kulturális képlet, amely idõközben uralkodóvá vált. Ám Baksay nemcsak ezért nem kanonizálható Ravasz szerint, hanem mert eleve nem kanonikus figura: "Magát dilettánsnak nevezte s a céhbeli irodalom csakugyan ezt állítja róla." "Olyan volt neki az írás, mint sok magyar népmûvésznek a gölöncsérség, a szûrszabóság vagy a faragászat..." Azaz sem szerzõnk, sem a céh nem tartotta mûveit a magas kultúra részének és Ravasz is inkább népmûvésznek tekintette.
        Csakhogy ez nem egészen igaz. Péterfy Jenõ például, aki mégiscsak a legjobb kritikusa volt azoknak az évtizedeknek, amikor Baksay mûvei jórészt megjelentek, 1889-ben egyik bírálata zárlatában hosszan szidja a magyar beszélyirodalmat, amely csak külföldi divatok utánzásából áll (ugyanezen évben például, éppen emiatt, roppant gúnyosan írt Bródy vagy Justh új köteteirõl) - s ez alól csak egy kivétel van, "ki gondosabb mûvészettel magyar életet fest", s e kivétel, bár Péterfy nem nevezi meg, azonosíthatóan Baksay. Mikszáth pedig (akin különben Péterfy 1889-ben szintén elverte a port) egyik híres Almanach-elõszavában azt a történetet meséli el, hogyan kérték fel õt, állítson össze a trónörökös fõherceg számára egy könyvlistát tíz magyar elbeszélõ mûvel, amelyekbõl a fõherceg megismerheti a magyar nép szokásait és lelkületét. A történet szerint hol ezt, hol azt a regényt írta föl majd húzta ki Mikszáth, hol ezért, hol azért, míg végül úgy volt kénytelen átadni a listát, hogy csak két írótól szerepelt rajta összesen négy könyv: három Jókaitól és Baksaytól a Gyalog-ösvény (ebben jelent meg a Patak banya is). Harminc vagy negyven évvel Ravasz László beszéde elõtt Baksay szövegei részei voltak a kortárs kánonnak.
        Írni kell tehát valamit arról, gondoltam, milyen volt az a kulturális képlet, amihez Baksay tartozott, s amire már 1930-ban is mint a szakadék túlsó oldalára pillantott elégikussá szelídített kultúrkritikai pillantással Ravasz László - mégsem írtam róla semmit. Eltérített egy költemény néhány sora, s belezuhantam abba a világba, amelyet e költemény és kötetbeli társai rekonstruálnak, s már nem volt kedvem kijönni belõle értekezõnek. Ugyanazokban a napokban, amikor felkészülésként erre az elõadásra a Baksayról szóló szövegeket jegyzetelgettem a könyvtárban, esténként Oravecz Imre új könyvét olvastam, a Halászóembert. Elég kevés olyan költõ van, öt-hat, akinek szinte minden versét elolvasom már folyóiratban, Petri, Rakovszky, Szijj, Kovács András Ferenc, Térey (valakit biztos kihagyok), bár ez nem sokat jelent, hiszen például Tandori közléseit egyáltalán nem követem, ugyanakkor rendkívül nagyra tartom a mûködését; mindezt csak azért említem, mert Oravecz sose tartozott a folyamatosan olvasottak közé, ugyanakkor kritikusként mégiscsak hozzá van a legtöbb közöm: az egyetlen kortárs költõ, akirõl nagyobb tanulmányt írtam. Sõt, tizenöt éve egyik kötetérõl, a Hopik könyvérõl írtam kritikusi pályám elsõ bírálatát - a Mozgó Világba írtam, s mire készen lettem volna vele, leváltották az egész szerkesztõséget, s az elmúlt évtizedek egyik legjobb folyóiratának vége lett. Talán azért érdekelt mindenki másnál jobban Oravecz, mert úgy véltem, a pályája együtt halad a 70-es évek elejétõl a mûvészeti szituációknak a mozgásával, s akkori érdeklõdésem elsõsorban ezeknek a megértésére irányult. Továbbá talán azért, mert nagyon érdekesnek tûnt, mennyire különböznek egymástól a kötetei, pontosabban a verssorozatai, s úgy gondoltam akkoriban, Oravecz abban is reprezentatív figura, a költészet új szakaszának reprezentatív figurája, hogy költõi mûködésében a hangsúly az önálló költeményekrõl teljesen áttevõdött a sorozatokra, analóg módon a képzõmûvészettel, ahol már szintén nem az egyes festmények a mûvészeti tevékenység alapegységei, hanem a kiállítások. Hogy ma mit gondolok ezekrõl a kérdésekrõl, most mindegy. Csak azt akartam megmagyarázni, miért nem figyeltem folyamatosan a folyóiratközléseit: kiállításainak lelkes híve voltam, ám egyes festményeire a kiállításon kívül nem nagyon voltam kíváncsi.
        Persze, szakmai érdeklõdés, elolvastam néha egy-egy szövegét a Szajla-ciklusból, de arra, ami a Halászóemberben várt rám, egyáltalán nem voltam felkészülve. Az egyes szövegekbõl nem sejtettem az egész méreteit. Mi kell ahhoz, hogy tovább lapozz egy könyvet, amelybe belelapoztál? Hogy úgy érezd, ezt az ötszáz oldalt végig kell olvasnod? Nincs erre általános válasz. A Halászóemberbõl olyan monumentalitás, mánia és monotónia áradt, ami lenyûgözött. Ebben a kötetben találtam rá tehát azokra a sorokra, amelyeket olvasva rájöttem, hogy Sellyén másról kell beszélnem, mint amit elterveztem. Mielõtt azonban idézném e sorokat, a kötetrõl kell mondanom valamit. Kb. 250 költemény: aprólékos, tárgyias, gyakran katalógusszerû rekonstruálása egy valaha volt világnak, paraszti közösségnek. Tárgyak és mindennapi gyakorlatok rendszere: a Halászóember olyan falumonográfia, melyet a Fél Edit-Hofer Tamás-féle Átány-könyvvel kellene együtt olvasni. Az elbeszélõ egy közösségrõl számol be: emberekrõl, akik egy örökölt életmód és a család, a "had" biztonságában éltek - õ maga viszont hangsúlyozottan magányos. A kötetet úgy is lehet olvasni, mint énfelépítést: a beszélõ a régi Szajla leltárszerû felsorolásából építi fel magát. A beszédhelyzet így jellemezhetõ: én, aki még abból a világból, kultúrából való vagyok, beszélek nektek, akiknek mindez már idegen. Az emlékezés a kötet uralkodó beszédformája, s egyben a kötet ideológiájának is egyik legfontosabb eleme. Az õsök világa az ismétlõdés világa volt, minden ugyanúgy történt mindegyik napon, a gyerekek megismételték szüleik életét, s közben a családok, a "hadak" észrevétlen "tökélyre emeltek egy tudást, egy kultúrát, egy életmódot" (Barczai-had, 82.), amelyet aztán el kellett felejteniök. A Halászóember költészete politikai költészet. A valaha volt, tökélyre emelt kultúra akkor roppan össze, amikor kommunisták bekényszerítik a férfiakat a téeszbe. A hadak szétesnek, az ismétlõdés ritmusa megtörik, az újabb nemzedékek már nem a szüleik életét folytatják, a mindennapi gyakorlatok elfelejtõdnek, a tárgyak elkallódnak. Beszélni az egykori világról (az emlékezés) egyben helyreállításának kísérlete.
        A kötet nyolc ciklusból áll, s a negyedik ciklus utolsó verse, amely tehát nagyjából a kötet középpontjában található, Az öregek látogatása címet viseli. Õk azok, az öregek, a már halott õsök, akik helyre tudják állítani az egykori világot, akik tudják, minek hol a helye, mikor minek van ideje. E költemény azt mondja el, hogy elõjönnek a temetõkbõl a halott elõdök, és újrakezdik a valahai életmódot, újra "felépítik a lerombolt házakat, istállókat, csûröket, disznóólakat",

"feltörik a parlagon hagyott földeket, / mindenki visszakapja a magáét, / nincs vita, veszekedés, / az öregek még emlékeznek rá, kié hol volt, / az új dûlõutakon nem változtatnak, / de a régi gyalogutakhoz ragaszkodnak, / visszahozzák a lovakat, / boldogan nyerítenek, mikor megérkeznek, / visszakerül a sok kocsi, vetõgép, hám, szerszám, minden, / mindenki kap egy üszõt az induláshoz, / aztán a betanítás következik, / megmutatják fiaiknak, unokáiknak, / amit elfeledtek vagy sose csináltak..."

Hát, ezek voltak azok a sorok. Ilyen paraszti világban nõttem fel én is. A családomnak, mint sok más parasztcsaládnak is, sok évre volt szüksége ahhoz, hogy megértse, értelmét vesztette az életmód, amely szerint generációi korábban éltek. Elõbb a kuláklista, a kolhozosítás; beadni a lovakat, a szerszámokat, a földet a közösbe, mindent, amit több generáció évtizedeken keresztül lassan, rengeteg munkával megszerzett és továbbadott; aztán a második téeszesítés, munkaegység, egy valaha gazdaságilag erõs család fokozatos tönkemenetele, végül a tanya eladása. Ma már a tanya helyét sem lehet meglelni, s nincs meg semmi abból a természeti környezetbõl sem, ahol felnõttem. Az akácfasort, ami a tanyánkhoz vezetett be, kivágták, a gyümölcsöst már korábban. A földjeinken gépállomás mûködött, a fáradt olajat évtizedeken át öntötték ki a laposabb részekre, szennyezett az egész terület. Nem tudom kifejezni azt az érzést, ami a téesz vagy kolhoz szavak hallatán elfog; szorongással vegyes gyûlölet. A Halászóembert egészen másként olvassa az, aki saját "önéletrajzaként" tudja olvasni, mint én, s másként az, akinek a számára ez költészet. Persze, költészet.
De nem errõl akartam beszélni, hanem csak a fenti költemény idézett sorairól, pontosabban egyetlen soráról, mert az térített el a tervemtõl és vezetett mégis vissza Baksayhoz. "de a régi gyalogutakhoz ragaszkodnak" - olvasom itt. Miért fontosabbak a régi gyalogutak az új dûlõutaknál? Errõl szeretnék beszélni a mostani elõadásomban. A dûlõutakat a gazdálkodási ésszerûség jelöli ki általában, míg a gyalogutak nem kikalkuláltak, nem valakinek vagy valakiknek a döntése következtében kanyarognak éppen arra, amerre haladnak, sõt azt sem lehet pontosan megmondani, honnan és hová is haladnak, mint ahogy azt sem, mikor taposták ki õket. Aki jár rajta, egyben alakítója is, de senki nincs, aki elõször járna rajta: az ugyanis még nem gyalogút. A gyalogúton, amely a határban, a mezõn, bevetett és lekaszált földek vagy a tanyák között vezet, mindenki csak mások nyomában lép. A gyalogútban megtestesül valamifajta közösségi elhatározás, amit ugyanakkor sosem beszéltek meg egymással e közösség tagjai, sõt, még azt sem lehet pontosan megmondani, kik is tartoznak e közösséghez. Továbbá közösségi tudás is megtestesül benne: a gyalogúton járók folytonosan korrigálják is ezért vagy azért az út vonalát, amit ha a többi nyomukban járó ember bölcsnek talál, követ, ha nem, akkor változatlan marad az út vonala. A gyalogutak hosszú életûek, gyakran több generációt túlélõk, mert annak nagyon nyomós okai vannak, hogy épp arra futnak, amerre, mégha ezeket az okokat nem is tudnák azok felsorolni, akik járnak az úton. S nem tudná egy szociológus sem, aki megvizsgálná, miért éppen azokat a gyalogutakat alakította ki e közösség, amelyeket kialakított. A gyalogút az embernek az az alkotása, amely a leginkább illeszkedik a természethez: aszerint kanyarog, hol milyen állagú a föld, hol kell bokrot, fát, mélyedést kikerülni. De ugyanígy az emberek érdekeihez is illeszkedik: gyakran érinti valakinek a földjét, néha keresztülszeli, néha a szélén halad, ám mindig megtalálva azt a nyomvonalat, amely egyként elfogadható a gyalogúton járó közösség és a föld használója számára. Hát ezért ragaszkodnak az öregek a régi gyalogutakhoz.
Emlékeznek, Baksay kötetének ez volt a címe: Gyalog-ösvény, s azt igértem néhány bekezdéssel ezelõtt, hogy beszélek e kötet egyik elbeszélésérõl, a Patak banyáról. Éppen ide vezetett vissza az idézett Oravecz-sor, ehhez az elbeszéléshez. Idézem is:

"Már most oda nézzenek. Ott jön a Patak banya, éppen most lépett át a kert gyepûjén és a gyalogútra tér, mely a búzavetések közé visz. Mit beszéltek ti a ti vasútaitokról és azokról a vörös szemû szörnyetegekrõl, melyek azon a két keskeny sínen éjjel és nappal lótnak-futnak fel-alá, mint az átkozott lélek, mely az elveszett üdvösségét keresi? Az a lihegés, melyet az elõl járó szörnyeteg tesz, a ti korotok nyereség és élvezet utáni vágyát fejezi ki. Kész mindent összezúzni, a mi õrült rohamának ellene áll. [...] De nézzétek ezt a gyalogutat, amint a búzavetések vagy az erdõ csalitja között bujkál... Szeszélyesen szökken dombról-dombra, jobbról-balra, mégis a legegyenesebb, a minõ csak lehet. Gondosan kerül minden sarat, pocsolyát; nem él vissza az emberséggel, nem követel nagymérvû kisajátításokat, közmunkákat; nem tesz kárt az egyeseknek, mert nem hosszában, hanem keresztbe szeli a mesgyéket; pályája rövid és keskeny, czélja szerény, mint a rajta járóké. Nincs szükség útkaparóra, úttöltõkre, mégis tiszta, egyenes, mintha mindennap felmosnák. Sem por, sem sár rajta. Azok a tiszta lelkek, kiket a farizeusok bevádoltak a szombatnapi kalászszedésért, bizonyosan ilyen gyalogúton jártak.
Ezen megy végig a Patak banya. Egy gyönyörû szép fiatal alak... Alakja teljes harmóniája mind azon szépségnek, melyet az ormánsági faj kiváló példányaiból lehetne csak összeszerkeszteni."

Mi azonban nem követjük most Patak Ilona útját, fájdalmas paraszttörténetét. Baksay gyalogútja más, mint Oraveczé: az evangéliumokba kanyarog vissza. Ahogy Oravecz kötetében, a fenti idézetben is élesen szembeállítva jelenik meg múlt és jelen; a gyalogút az elõbbit, a vasút az utóbbit szimbolizálja. Baksay kitérõjébõl, amellyel megszakítja elbeszélését, olyasmi következik, hogy míg az az életforma, amit a régmúltbeli, gyalogúton járó parasztközösség élt, ekvivalens a vallásos hittel, addig a másik, a modern, vasúti életforma, "nyereség és élvezet utáni vágyával", non-ekvivalens. Érdekes narrációbeli sajátosság, hogy bár e kitérõ nyilvánvalóan nem a történet idejében, hanem az elbeszélés idejében hangzik el, a narrátor nem az elbeszélés idejének közönségével azonosítja magát, hanem a történet idejének közösségével: az idõt tekintve a jelenben beszél, az értékeket tekintve a múltból. De vajon miért lehet a gyalogút a hit szimbóluma? Nézzünk egyetlen apró részletet az idézett szövegbõl. A gyalogúton járók "czélja szerény": dolgozni mennek rajta vagy hazafelé, vagy istentiszteletre, vagy rokonlátogatóba stb. A vasút mozdonyának jellemzése ("Kész mindent összezúzni, a mi õrült rohamának ellene áll.") nemcsak a technikai eszközrõl szól, amely nem illeszkedik a természethez (ellentétben a gyalogúttal), hanem az emberi ambícióról is, amely átalakítja a természetet e technikai eszközének mûködése miatt. A gyalogút a szerény emberi célok és a természethez illeszkedés útja, a vasút az emberi ambícióé és a természet megváltoztatásáé. S Baksay világában a természetes hittel teljeset is jelent.
A Patak banyában nem a gyalogút az egyetlen természethez illeszkedõ emberi "alkotás": az aratás is ilyen.

"Búzát aratnak, tiszta búzát. Ötven-hatvan asszony széltiben elfogja a nagy tábla aranytengert s vígan dalolva, nevetgélve vágják engedelmes hullámait. Mögöttük férfiak kötözik kévébe a lerakott markokat... A nõk tiszta fényes fehér ruhába öltözve, mint az angyalok. Óh a búza nagy király, aratása nagy innep... Szelid kézzel kell összefogni egy-egy markot (a ki szépen bánik vele, azt megérzi a kalász, gyöngéd szeretettel simul hozzá...), gondosan kihagyni a konkolyt, mint azt az evangéliomi gazda parancsolta; nagy tarlót hagyni, mert aki tövin vágja, az egytõl három napig tartó derékfájásra ítéltetik a bölcs természettõl, a miért a földtõl ellopta, a mi a földé."

Bizonyára kissé idétlen tréfának is lehet tartani e derékfájásról szóló mondatot, ám valójában arról a tapasztalatról szól, hogy a jó aratómozdulat a természet igényei szerint alakult ki. A jó aratómozdulatban egymáshoz illeszkedik az arató érdeke és földjének érdeke. Mivel, ha jól látom, hallgatóim többsége fiatalabb vagy jóval fiatalabb mint én, megintcsak azt kell hangsúlyoznom, amit a Halászóember esetében: az olvasásunkat, vagy mondjuk így, a képzeletünket nagyon erõsen meghatározza az "önéletrajzunk". A Baksay-bekezdésben leírt aratást egészen másként olvassa az, aki szedett markot és kötött kévét vagy legalábbis tanították erre gyerekként aratáskor, mint engem, s az, aki sosem látott keresztbe rakott kévéket és nem is fog ilyet látni soha. Azt akarom ezzel mondani, hogy míg én bizonyos értelemben odatartozom ehhez a Baksay-bekezdésben arató közösséghez (egy eltûnt életformához), más olvasók nem tartozhatnak oda.
De lehet, hogy nincs igazam, s az odatartozásnak és a képzeletnek másféle lehetõségei is vannak. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen Tolsztoj-olvasó, aki már alig emlékszik pontosan, hogyan is bonyolódott Anna Karenina és Vronszkij szerelme, ám nem tudja elfelejteni a híres kaszálásjelenetet. (S egyáltalán: aki Levinre emlékszik legjobban az Anna Kareninából.) S itt sem az ideológia érdekes, nem Levin csodálata a paraszti életforma egyszerûsége és tisztasága iránt, vágya, hogy alámerülhessen ebbe a közösségbe. Hadd idézzem emlékezetükbe röviden a regénynek ezt a részletét. Levin egész nap, reggeltõl estig együtt kaszálja a füvet a parasztokkal, oldalakon keresztül nem is olvashatunk másról, csak errõl a munkáról. De inkább idézek a könyvbõl:

"Munka közben voltak már percei, amikor elfelejtette mit csinál, könnyûnek érezte magát, s ezekben a percekben az õ rendje is majdnem olyan szép egyforma lett, mint Tyité. De mihelyt eszébe jutott, hogy mit csinál s jobban akarta csinálni, a munka mindjárt nehézzé vált s a rend is rosszabbul sikerült."

Számomra a kaszálásjelenet, benne e sorokkal, nagyon közeli azokhoz a mondatokhoz, amiket Baksaytól és Oravecztõl idéztem a gyalogútról. Aki kaszál, olyan cselekvést végez, amiben nagyon kevés egyéni vonás van. Csak gyakorlatban lehet megtanulni, leginkább olyasvalakitõl ellesni, aki mestere e cselekvésnek, s aki szintén elleste valakitõl korábban e mozdulatokat, s megismétli õket, nem pontosan ugyanúgy, mint akitõl elleste, de majdnem ugyanúgy. A fiúk általában apjuktól tanulják meg. A jó kaszálás ráadásul nem racionálisan ellenõrzött cselekvés, hanem olyan begyakorlott mozdulatsor, amelyben felfüggesztõdik az akaratlagosság - mint Tolsztoj írja, a magafelejtés mozdulatsora. A kaszálás mozdulataiban öntudatlanul mindig egy közösség mozdulatai ismétlõdnek: az egymást követõ mesterek, az apák magafeledt mozdulatai. Amint ilyen ismétlõdõ, nem elhatározott, szerény célú közösségi cselekvések alakították ki a gyalogutakat is.
Persze, mondhatják, ezt a gyalogútról, kaszálásról és az ismétlõdésrõl szóló zegzugos gondolatmenetet inkább egy "hagyomány / racionalitás" témájú összejövetelen kellett volna elmondanom. A gyalogút létrejöttében, a kaszálás megtanulásában vagy a Halászóemberben leírt múltbeli életmód mindennapi cselekvéseiben nem akaratlagos emlékezés mûködik, amely szeretne valamit megmenteni a felejtéstõl. A kaszáló ember mozdulatsora nem emlékezés, hanem ismétlés. Hadd hozzak újra az Anna Kareninából példát, ezúttal arra, mi a különbség egy életformára való emlékezés és megismétlése között. Talán emlékeznek a regénynek ezen mondataira, melyek Levinnek a szüleihez való viszonyáról szólnak:

"A ház nagy volt és ódon, s Levin, noha egyedül élt, az egész házat lakta és fûtötte... ez a ház volt a világa. A világ, amelyben apja, anyja éltek és meghaltak. Azt az életet élték, amely Levin szemében a tökéletesség eszménye volt, a feleségével és a családjával õ is ezt akarta feleleveníteni."

Megismételni a szülõk életét - olyan vágy ez, melyet alig tudunk megérteni már az önkifejezés, az önkiteljesítés uralkodó eszménye miatt. A Halászóember beszélõje erre vágyna, megismételni elõdei életét, de - Levinnel ellentétben - neki nincs erre módja, csak emlékezni tud egykori életformájukra. Ötszáz oldalnyi szövegben összpontosít arra, hogy minél pontosabban és egyértelmûbben emlékezzen. Azonban szövegeit olvasva senki sem tudná megismételni azokat a cselekvéseket, amiket leír. Az emlékezés az ismétlõdés megszakadásának a jele.

Tartalomjegyzék