Zilahy Péter

Az utolsó ablakzsiráf

Gyerekkoromból az elsõ emlék, amire emlékszem: négykézláb mászom, csendespihenõ az óvodában. A lefüggönyzött teremben hold süt a fehér takarókra. Nem lehet a hold, nem voltunk este óvodában. Négykézláb mászok az ágyak alatt, attól félek, ha a többiek felébrednek én is felébredek. Egyedül vagyok, egy majdnem fiktív gyerek, egyensúlyozok a nyikorgó parkettán, morzsák fúródnak a térdembe. Kicsi vagyok, nem lát senki, kúszom elõre a hatalmas teremben, mintha már órák óta mennék. Kerülgetem a fehér lepedõk közt lecsüngõ kezeket, lábakat. Döglenek az angyalkák. Bárányfelhõk úsznak el szabályos rendben, pedofil mennyország, puha ujjbegyek, grübedlik, göndörödõ tincsek. Na! Valaki szembejön az ágy alatt, összekoccan a fejünk, nem látom az arcát a lepedõtõl. A nyakamba liheg, forró a lehelete. Jönnek az óvónõk, fehér a ruhájuk, fehér zoknik és fehér papucs, lapulunk az ágy alatt, megfogja a kiskezem a kiskezével, izzad a tenyere. Jaj!

Szûz voltam, de nem zavart. Fogalmam sem volt róla. A világ fekete-fehér volt, a tévében lehetett nézni. Ma is elõttem a holland-argentin futballdöntõ hosszabbítása, a Baader-Meinhof és a Szojuz-Apolló összekapcsolódása, Elvis, a király, halála (ezt nem értettem, de apám ki volt bukva), a zsanai gázkitörés, a Mount St. Helen vulkáni felhõje, a magyar ûrrepülés és a bûvöskocka-világbajnokság Budapesten. A sport izgalmas volt fekete-fehérben, a bokszmeccsen azt kellett figyelni, kinek hány csík van a zokniján. Még az elsõ randimon is emlékszem, hány csík volt a csaj lábán, a szeme színe már bizonytalan, most is fekete-fehérben látom. Az elsõ csók után a szüleim vettek egy színes tévét, és kiderült, hogy a hollandok narancssárgák, az olaszok kékek, sõt vannak zöld és vörös ördögök, csak a németek maradtak fekete-fehérek, mintha büntetésben lennének, az országuk is ketté volt vágva, nem irigyeltem õket.

A jugók fejjel magasabbak, ûrhajó van a mezükön, és 46-os tornacipõt hordanak. Hosszúra nyúltak az árnyékok a csillebérci pályán. Drazsen könnyedén nekitámaszkodott az aurámnak. Nem akartam gyomorszájon vágni, a gégéjére mentem. Akkor vezették be a hárompontost. Nemrég kezdtem mutálni. Minden olyan hirtelen történt. Idõt kérek. Egy örökkévalóság a palánk alatt. Növésben vagyok, és leárnyékolják az aurám, kezemben tépett jugoszláv trikó. Akkor ment a tévében az olimpia, amit pártunk és kormányunk bojkottált, Románia már a huszadik aranynál tartott. Ha nincsen Trianon, egyetlen magyar érem sem születik Los Angelesben. Ott álltam végleg kiállítva, megkésett forradalmi lendülettel. Faszom tele volt. A bírói ítélet kódolt tárgyszerûsége – személyi hiba – mintha létezésem kudarcával szembesítene. Az öltözõben hasztalan kerestem a halált, a cipõfûzõm rövidnek bizonyult. Genetika, magyarázta Drazsen, a meccs után, ahol elõször láttam úttörõt zsákolni. A jugók zsenik, folytatta, mindent a jugoszlávok találtak fel, ott van például a golyóstoll, a gyufa, vagy a zeppelin. Ismerõsen csengõ neveket sorolt, és aki marokra fogja a kosárlabdát, annak jól állnak a tények. Felcsigázott a sport és a tudomány összekapcsolása. Egy ideig azt hittem, a TF-en tanítják a genetikát.
        Arról álmodoztam, egy napon én is két ujjal fogom a lasztit, a kisujjam eltartva. Fejbõl fújtam az aranycsapatot: Gyivác, Pászpáj, Rádzsa, Kukocs, Petrovics, Vrankovics, Danilovics, Grosics, Puskás, Czibor... Istenek a maguk nemében. Egy harmadik világválogatott, el nem kötelezett kosárlabda: csíptek, szúrtak, haraptak, az ellenfél fülébe duruzsoltak, folyékonyan anyáztak a balti nyelvektõl az arámiig. Felejthetetlen gáncsok és hibátlan lökések. Rajtaütésszerû támadásaikban egy magasabb erkölcsiség manifesztálódott, a partizán virtus, mely szembeszáll a túlerõvel, a szabályok ellenére is gyõzni akar, és mer.
        Felnéztem a jugoszláv kosárlabdára, erõt adott a nehéz napokban. Erõt, amikor orvosi vizsgálat címén lemázsáltak, és megmértek. Egy rúd alá állítottak, ami aránytalanul magasabb volt nálam, levettették a cipõmet, és a fejemre húztak egy lapátot. A fizika törvényei szerint meg kellett volna állnia a koponyámban, de tovább csúszott lefelé az iskolai guillotine, és vágta a centiket a méretembõl. A hajam rövidre nyírták, hogy ne tudjak védekezni, hiába ágaskodtam, lenyomtak a sarkamig, és amikor már azt hittem, hogy a fejem a két lábam közé szorul, a fülembe súgtak valami légbõl kapott számot derékmagasságban, hogy próbára tegyenek.
        Tudtam, hogy összesküvés folyik az idõ ellen, és figyelmeztetnem kell a világot, itt genetikai kísérletek folynak úttörõkkel, megszegik a helsinki záróokmányt, pigmeusokat képeznek aknaszedésre. Horogkeresztet rajzoltam az iskola falára, és engem bíztak meg, hogy nyomozzam ki a tettest. Akkor jöttem rá, hogy egész életemben ezt várták tõlem, hogy fülön csípjem magam, és ezüsttálcán nyújtsam át a fejem. A rendszer embertelen, és a hallgatásomért cserébe legfeljebb önmagam bûnbakja lehetek. Elõbb adjam fel magam, aztán felnõhetek, köszönöm nem, én az egész világot akarom. Az kéne, felébreszteni az alvó oroszlánt, és ugrik a gimi meg a felsõoktatás, engem nem paliznak be. Tudom, mit akarok. Génsebész leszek és visszavágok.

Gyakorlati órán fakardot és nyársakat faragtunk, fûtött a hidegháború. Tátva maradt a szám, amikor rajtunk ütöttek az indiánok, a nyílvesszõ a torkomban állt meg. Egyszer voltam jenki. A Jánosban már vártak, és panaszkodtak, elhanyagolom õket az utóbbi idõben. 56 után betiltották a játékfegyvereket, nehogy beleéljük magunkat. Házilag barkácsolt fegyvereinkkel ölni lehetett. Általában a ruszkik voltak az indiánok, az amerikaiak a kavbojok, de elõbb-utóbb mindenki mindenki ellen harcolt. A Nemes kapott egy fröccsöntött macsetét, az apja volt Vietnámban. Jól jött a dzsungelharcban, de kevés volt a lõfegyver. Addig rágtam apám fülét, amíg nem hozott nyugatról mûanyag revolvert. Az volt az áttörés. Nem panaszkodhatok, mindenünk megvolt: kvarcóránk, déligyümölcsünk, matchboxunk. Az ÁFÉSZ-ba jártunk kultúrcikket venni. Apámat nem léptették elõ, mert nem lépett be a pártba, de nem tudták nélkülözni mint szakembert, és magas prémiumot kapott. A szüleim nem politizáltak. Szidták a rendszert, de nem harcoltak ellene. Engem is szidtak, ellenem se harcoltak, felmérték, hogy a küzdelem reménytelen.

Orosz tanárom szerint akkor fogom megérteni a szláv kultúrát, ha eredetiben olvasom a Háború és békét. Neki a transszibériai expresszen sikerült oda-vissza. Akkor már inkább a Bûn és bûnhõdés, azzal megúsznám Moszkváig. Talán elég lenne a bûnön keresztülrágnom magam. Visszafelé jöhetnék Aeroflottal, az is milyen szép szó. Mint egy harcigázból visszaforgatott kölnivíz. A nyelv az álcázás része volt, úgy kellett csinálni, mintha tudnánk oroszul. Nú! Negyvenöt percig oroszul néztem, oroszul bólogattam, oroszul sóhajtoztam, kitettem a pad szélére a Háború és békét.
       Eszembe se jutott, hogy a nyelvtudásnak haszna lehet. A tudás a növekedés feltétele volt, valami önmagáért való, ha nõni akartál, megcsináltad a házi feladatot. Oroszul is azért tanultunk, mert egy gyönyörû nyelv, nem mintha a magyar nem lenne meseszép. Akkoriban csak az orosz tanárok beszéltek oroszul, az ötven körüli festett hajú nõk. Militáns etnikai kisebbség törzsi rítusokkal. Rögeszméjük a jelentés, ez volt az életben maradás feltétele, jelenteni a létszámot minden bevetés elõtt. Orosz katonát csak háborús filmekben láttam, de az is magyarul beszélõ volt. Akkor láttam elõször igazi orosz katonát, amikor kivonultak. Véget ért a hidegháború, és véget ért a béke is, többé nem volt értelme meghalni érte, az oroszok eszmei értéken árulták a felszerelést. A haverom ejtõernyõt akart venni, én voltam a tolmács.
        Párásút jeszty, kérdeztem, van-e ernyõjük, de beleröhögtem, lemaradt a ty, te jó ég, a szovjet létige összecseng az amcsi yes-szel, mégsem hiába tanultam. Egyre megy a yankee go home és a pasli damój, a megszállás egy vonal a térképen, egy ékezet, egy kötõszó. Nem a tankok, nem a nyolcosztály, nem a Misa mackó. Egy aláírás az ellenõrzõmben. A tizedes magyarul válaszolt, két vodka lesz, mondta, és mutatta, hogy kettõ, mert ketten vannak. Érdeklõdött, hogy megy a suli. Bizalmaskodásnak vettem, és konokul morogtam magam elé, hogy nú-nú, miképpen a Csendes Donban láttam. Elmondta, hogy neki is van egy fia, a Szergej, és tudja, hogy nem könnyû nekünk se, mit szólnánk egy Kalasnyikovhoz? Vagy itt ez a pisztoly! Nem vagyok édesszájú, de ilyen lehet a pufinak a cukorkaboltban. Dobtárat is adna szóróajándéknak, igyunk a régi szép idõkre. A régi szép idõk, amikor még nem éltem, és apáink boldogan ölték egymást, arra igyak az ellenséges katonával, aki a nyelvemen szólít. Ege segedre, mondja az altiszt, kilóg a nazdaróvje. Ege segedre – a nyelv zseniális! Szergejt is Szergejnek hívják, mint a fiát, nekünk Szerjózsa – kezembe nyomja az üveget, és Petõfit idéz hibátlanul. Magyarország költészet, mondja. Elmesélem, hogy egy magyar tudóscsoport azonosította Petõfi Sándort egy barguzini nõi csontvázban. Nem lepi meg, mondja, Oroszország hatalmas. Egyáltalán nem tolakodó, inkább készséges. Nem szívesen megy haza, megszokott itt, szereti a magyarokat, különösen a nõket, rám kacsint, mint aki tudja, mirõl van szó. Visszakacsintok egy pavlovit, mert tudom, a nõknél kacsintani kell. Nem is zavarnánk tovább, de marasztal, továbbra is magyarul. Jobb lesz, ha vigyázok! Lehet, hogy nem beszél oroszul? Obi-ugor kettõs ügynök? Integetve hátrálunk kifelé, az ajtóban még utánunk szól, nem akarunk-e vinni néhány kézigránátot?

A történelmi épület a Sas-hegyen, ahová iskolába jártam, apácazárda volt, mielõtt oktatási intézménnyé avanzsált. A német bevonuláskor a színházteremben volt a fõhadiszállás, itt tartóztatták le Budapest katonai parancsnokát. A színházteremben voltak a tornaórák, szaladgáltunk körbe-körbe a történelmi falak közt, honismeret zsugorfejállásban. A magyarok a népek országútján jöttek, mondta a harcsabajszú, ez jól hangzott. Velõscsonttal stoppolnak a sztyeppén, amire rá van rovásírva: Magyarország, de senki sem tudja elolvasni. Bakugrás a svédszekrényen földre érkezéskor cigánykerékkel. Tanár úr szerint van egy puszta a Csendes-óceántól az Alföldig, nagyjából az Amur és a Duna között. Az egyik végén a magyarok, a másik végén a Gulag, úgyhogy viselkedjünk. Két kézzel pofozott, hogy ne vágódjunk el – ez volt az aranyközép. Inkább rúdra mászom, vagy futok két kört, azt mondta, leveszi rólam a kezét, és rámnehezedett a hangsúlyával, õ csak becsületes magyar embert akart faragni. Tudtam, hogy valami nem stimmel, mert ahhoz képest, hogy a nyelvünk a legnagyobb kincs, ami fennmaradt, engem arra akartak rávenni, hogy fogjam be a szám, a honismeretet egybemosták az anatómiával, a hazafiságot a nyelvtannal, a szolidaritást pedig a faragással. Szóval a magyarok ezer éve jöttek, és még ma is jönnek, ha meg nem haltak. Senki se tudja, honnan, és hová. Aki tudja, téved. Vagy nem magyar. Vagy nem becsületes. A magyar az homályba van burkolva. Vagy odavész. Egy magyar nem feltûnõ, úgy néz ki, mint bárki, bárhol könnyen asszimilálódik, kivéve Magyarországon, ott nem tud elvegyülni, megakadályozza a közös nyelv. Kicsit szerbhorvát a magyar. Kicsit hazátlan. Jön a népek országútján, hatalmas csordákat terel, és állandó harcban áll. Óriási pofonok jönnek mögötte a bukószéllel. Nincs kecmec. May Károly és a Feszty-körkép tanulmányozása közben kirajzolódó magyarságképem egyesítette a vadnyugat és a vadkelet haladó hagyományait. A magyarok úgy éltek, mint a kovbojok, és úgy harcoltak, mint az indiánok. Mûkincseket gyûjtöttek, megelõzve a Nagy Földrajzi Felfedezõket. Cortez és Pisarro Lehel és Búlcsú utódai. A magyar indiánok megtámadták a középkort, félúton, mint valami postakocsit, hujjogva körbeugrálták, és lenyilaztak mindenkit, aki kidugta a fejét. Megtámadták a vikingeket és a mórokat is, kifosztották a kolostorokat, szétrúgták Európa seggét, de erre nem illik büszkének lenni. Nem is azért mondom. Aztán megnézték az Atlanti-óceánt, és rájöttek, hogy a legelõk véget érnek, nem lehet körbehujjogni a földet, ott volt keresztben a tenger. Mit volt mit tenni, felszálltak a postakocsira, a kerék fölé. A Kárpát medence is tenger volt, ha idejében érkezünk, hajós nép lettünk volna. Saját tenger, nem történelmi, nem vérrel áztatott, nem bérelt hétvégi nyaraló.

Dugovics izzadt tenyerébõl kicsúszik a zászló. Utánakap. És elfogja a kétely. Vajon jó apa volt-e? Jó férj? Jó katona? Egyszerre érnek a zászlóhoz. Beakad a páncélinge a zászlóvivõ amulettjébe. Dugovics a vár fokán a törökkel látszólagos mozdulatlanságban. Összetapadva halálos ölelésben, megpróbálják kibillenteni egymást. Szarvasbogarak borostyánban. Dugovics az idõvel birkózik, a felejtéssel és az emlékezettel. Hatalmas vásznat lát egy múzeumban. A festményen õ maga, ugyanabban a barna páncélingben. Hasonlít egy másik arcra, amit lándzsára tûzve látott a várnai csatában.
        A hivatalos verzió szerint a vár falára tûzött lófarkas zászlót – mivel nem tudta másképpen eltávolítani – a törökkel együtt magával rántotta a mélybe. Lefekvés után a plafont bámulva ezerszer elképzeltem, hogy szerzem meg a zászlót a töröktõl. Hátracsavarom a kezét, mint a Nemecseknek, vagy dupla nelsonnal, mint a Sohárnak, amikor körzõvel végigkergetett a folyosón. Lehet, hogy tele volt a kezük zászlóval, vagy mindketten egyszerre ejtették el a kardjukat, mint a Hamletben. Kakasviadalt játszottak hátrakötött kézzel féllábon ugrálva. A Sohár, aki kétszer bukott, azt mondta, szerinte nekidõlt a korlátnak, és tataroztak, egyik nagybátyjával történt hasonló. Beleesett a meszes gödörbe. Dugovics neve, a diákfolklórban élõ hagyománnyal ellentétben, nem a magyar dug szóból származik. A szerbhorvát dug magasat jelent, ami összhangban áll azzal a Pajtásban megjelent cikkel, mely pontot kívánt tenni a Dugovics-ügy végére. Állítása szerint a nyúlánk Dugovics nem bírta letaszítani a zömök janicsárt a bástyáról, ezért rántotta magával a mélybe. Mint növésben lévõ kamasz, megragadott, hogy valaki a magassága miatt halja a hõsi halálát. Az szép. Dugovics tette szimbolikus és megismételhetetlen, mint a magyar történelem, hõsi halála örök fejtörõ minden kisiskolás számára. Úgy zuhan elõttünk tíz-tizenkét emberöltõ messzeségben vegytiszta példájaként a hazaszeretetnek. Egy ország veti magát vele együtt a mélybe, és próbálja lerántani Ázsiát: törököt, tatárt, aranyhordát, szovjetet – tizenöt millió schengeni határõr. Tizenöt millió ellenség nélkül maradt kamikáze. Európa védõbástyája. A magyar öngyilkossági statisztika.

Általánosban megtanították a betûket egymás mellé írni. A szavak egy könyvben voltak, mint a megoldás, csak olvasni kellett. A szótárban benne volt az összes szó, amit mondani lehet. A felnõttek világához tartozott, de éreztem, valahogy felettük áll, a szótárak emberfeletti hatalommal bírtak. Bármit mondtál, ha hiányzott a könyvbõl, nem volt semmi értelme. Csak ha le volt írva.
        A szótár olyan szavakat állít egymás mellé, amelyek az életben soha nem fordulnak elõ együtt. A szótár a találkozások helye, a véletlent emeli törvényre, mint a naplóban a névsor. A napló is szótár, ahol számon tartanak névszerint, beírják a születési adataim, az apám nevét és foglalkozását. Tudják, hogy a szüleim villamosmérnökök, én pedig villamosmérnök szülõk gyereke vagyok, tehát valószínûleg értek valamicskét a villamoshoz. Írók nem voltak az osztályban, akkor le lehetett volna tesztelni a dolgot. Az ábécé, mint a tornasor, legyõzhetetlennek tûnt. Legalábbis kívül állt az érzékelhetõ idõn. Kire kerül ma sor? Már a születésemkor egy szó voltam.

A szótárban minden szó nélkülözhetetlen, külön-külön felesleges, csak együtt van értelme, mint a névsorban. A szavak szolidaritása teremti a nyelvet, mint ahogy az osztályban is létrejön a szolidaritás, bárkire sor kerülhet, és mindennap névsorolvasással kezdõdik. Felolvassák, hogy megvagyunk-e az ablaktól a zsiráfig, az Almásitól a Zsuppánig, mindannyian.

Az úttörõ én vagyok! Bátor és merész. Mitõl féljek? Huszonöt kilóm a megtestesült utópia. Szüntelenül fejlesztem tudásom, jókedvvel és önként, valamint a népek barátságát. Az úttörõ én vagyok. Ahol tudok, segítek. Rajtad, rajtad, és rajtad is! Nemhiába kerültél bajba. Rendületlen vagyok, mint bennem a bizalom, miképpen bennetek is. Nyakkendõm egyetlen rántásától zokogva menekül a reakció.

Az úttörõk tizenkét pontja a normatív tízparancsolattal szemben leíró szemléletet tükrözött. A beteljesült jövõt vetítette elénk. Az úttörõ kész, tökéletes lény, ezt és ezt csinálja, például mindig igazat mond – a hatodik pont. Akkor már inkább az Újszövetség. Dobd vissza kenyérrel, még jó, kajával dobálni az mindig bejön, ha az alkotó kifogy az ötletekbõl. Akkor jön a burleszk. De mi van, ha egy úttörõ azt mondja, hogy minden úttörõ hazudik? Tudja meg az egész világ, hogy a Sohár nem mond igazat, pedig nyakkendõje van és sípja is. Jó kis síp, a Sohár meg sem érdemli. Be kell látni, az úttörõ is ember. Ez lehetne a tizenharmadik. Ez olyan nyilvánvaló, hogy nincs is szükség külön pontra. A tizenharmadik a kimondatlan pont. Mindenkinek van gyenge pontja. Én például elloptam a zoknimban a logikai játékot. Igaz, még kisdobos voltam, és a szüleim visszavitették velem, de látszott rajtuk, hogy nagyon büszkék, mert õk a fiuk olthatatlan tudásszomját látták a csillogó színes karikákban és háromszögekben, a lopásról pedig nem volt semmilyen pont, az bele volt építve a rendszerbe.

Tartalomjegyzék