Felkai Gábor
Két társadalomelméleti illúzió széttörése a jelenkori magyar közgondolkodáson
A
második szabad országgyűlési választások tétjét – és titkát – egy miskolci
taxisofőr árulta el nekem, 1994 április közepe táján, viharvert gépkocsiját
a Tiszai pályaudvar irányába navigálva. Arra a tudálékos kérdésemre, hogy
ugye a kormány tervezi a taxik szigorúbb feltételek melletti levizsgáztatását,
az öregúr így válaszolt: – Igen, ez így van. De sebaj – mosolyodott el magabiztosan
–, majd visszaszavazzuk a Horn Gyulát. Neki jó lesz az én 12 éves Skodám
is. Nem feledhető képsorok a televízióban a választási győzelmét ünneplő MSZP-s vezérkarról, Szekeres Imrével a középpontban. A régi Locomotiv GT-számot éneklik, ilyenformán: „Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel ... Miénk itt a tér ... (közbekiáltás egy lelkes párttagtól:) – És az is marad! (egy pillanatnyi csend után feltör a harsány, önfeledt, mégis fenyegetőnek tetsző nevetés a dalnokok torkából, aztán énekelnek tovább) ... mert mi viseljük el ... |
A
gondolatmenet, melyet itt előadni szeretnék, elmélettörténeti feltevéseket
ütköztet a magyarországi élet- és mentalitásviszonyokkal kapcsolatos – empirikus
adatokkal alátámasztott – hipotézisekkel. Ez utóbbiak némelyikével, azt hiszem,
Papp Zsolt nem tudna egyetérteni. Mégis úgy érzem, előadásomat megértő,
kissé talán szkeptikus mosollyal hallgatná végig, majd a tőle megszokott
sziporkázó, élvezetes stílusában helyreigazítaná némelyik elhamarkodott állításomat.
Ennek ellenére azt remélem, hogy teljesen nem vetné el az egészet.
* * *
Talán
nem teljesen indifferens, sőt, valószínűleg az itt olvasható szöveg
megértését megkönnyítheti és elmélyítheti, ha egy a társadalomelmélet, a politika
és a mai magyar mentalitás közti szövevényes összefüggéseket elemezni szándékozó
tanulmány szerzője beavatja az olvasót abba, hogy végül is miért szánta
rá magát mondandója leírására és közzétételére.
Kulcsélményként
hatott rám az 1994-es parlamenti választások kimenetele. Függetlenül attól,
hogy azok eredményét még a politikával nem naprakészen foglalkozó, de az iránt
valamelyes érdeklődést mutató állampolgárok is legkésőbb 1993 – ti.
az MSZOSZ elsöprő győzelmét hozó szakszervezeti választások időpontja
– óta bízvást megjósolhatták, mégis mélyen elgondolkodtatott az, hogy mit is
jelent az MDF–KDNP koalíció bukása és az MSZP (valamint az SZDSZ) hatalomra
kerülése. Ezzel a kérdéssel természetesen számos kutató, illetve közíró is szembenézett,
de válaszkísérleteik nem voltak számomra teljesen kielégítőek. Azok az
alaptézisek, amelyeket lentebb vitára bocsátok, már ez idő tájt, tehát
legkésőbb 1994 tavaszán csaknem hiánytalanul megfogalmazódtak bennem, de
erősen elméleti-elmélettörténeti irányultságú szociológusként, empirikus
kutatások híján, nem tudtam tesztelni, illetve igazolni azokat. Idén azonban
két kisebb felmérést készíthettem, közben mások kutatásaiból egy sor engem nagyon
érdeklő adatot megismertem, s most úgy érzem, a tudományos közösség elé
állhatok hipotéziseimmel.
A
kissé szövevényes szöveg jobb megértése érdekében röviden összefoglalom vizsgálódásaim
főbb lépéseit.
Abból
a feltételezésből indulok ki, hogy a magyar politikai kultúrát és közgondolkodást
máig hatóan formálták és befolyásolták a civilizáció, illetve a kultúra; valamint
a rendszer, illetve az életvilág, és – ez utóbbiak aleseteként – az állam, illetve
a civil társadalom fogalmaival jelzett, roppant feszültségeket magukban hordozó,
illetve ezeket megfogalmazó megkülönböztetések. Első tézisem az, hogy –
s ezt a szempontot tudomásom szerint a szakirodalomban még senki sem vetette
fel – e nagyon eltérő elmélettörténeti és politikai forrásvidékről
származó distinkciók közös eszmei gyökérzetből ágaznak el. Feltételezem
továbbá, hogy az imént említett fogalmi megkülönböztetések eltérő politikai
és világnézeti eligazodási kísérleteket, illetve megoldásokat involválnak, amelyek
a politikai pártok ideológiáiba, illetve programjaiba is beszivárognak. Megítélésem
szerint a pártok ideológiái jól elemezhetők a két (illetve három) elmélettörténeti
megközelítéssel szemben elfoglalt álláspontjuk szerint is. Tanulmányom
talán legfontosabb célkitűzése az, hogy igazoljam: mély strukturális
megfelelés van az MSZP által felkínált értékek és alkuk, illetve a mai magyar
társadalom viszonylag széles rétegeinek – nagyrészt a Kádár-korszakban elsajátított
– világfelfogása, életstratégiái és életeszményei, valamint a pártokkal és
az állammal szembeni elvárásai között. Nem tagadom, hogy súlyos aggályaim
vannak a jelenlegi kormánykoalíció által burkolt formában támogatott életstratégiák
és alkuk, mondjuk úgy: Európai Unió-konform és történeti perspektívából tekintve
hatékony, egy modern polgári társadalom, kapitalista gazdaság és képviseleti
demokrácia irányába mutató voltával kapcsolatban. Ezek az aggályok és félelmek
magyarázzák a néhol kissé éles állásfoglalásokat a szövegben. S mégsem érzem
úgy, hogy vétenék az értékmentesség Max Weber-i követelménye ellen. Egyik választott
(elsősorban a Frankfurti Iskola tradíciójában alkalmazott) módszertani
megoldásom az lesz, hogy megkísérlem megmutatni: az 1994-ben hazánkban hatalomra
került kormánykoalíció azt állítja magáról, hogy kapitalizmust és polgári
demokráciát óhajt teremteni, miközben valójában nem polgári világot, nem esélyegyenlő
versenyen alapuló gazdaságot és csak kevéssé demokratikus társadalmat épít.
Mondandóm
előadása előtt szeretném arra kérni az Olvasót, hogy a lábjegyzeteket
a főszöveg folyamatos olvasásának megszakítása árán is mindig kísérje figyelemmel,
mert az ott közölt adatokkal válik csak teljessé az általam elmondandók értelme.
I.
A
társadalomtudományok, de a társadalomfilozófiák is gyakran próbálkoztak valamilyen
kordiagnózis felvázolásával. Ezek közül talán a legismertebbek a kultúrát és
a civilizációt, illetve az életvilágot (más megközelítésben: a civil társadalmat)
és a rendszert (az államot, a gazdaságot és a közigazgatást) megkülönböztető
elméletek. Jelen tanulmányomban e két nagyszabású kordiagnózist szeretném vázlatosan
elemezni a hozzájuk kapcsolódó fogalmi holdudvarokkal egyetemben, attól a szándéktól
vezérelve, hogy megmutassam: a két megközelítés több szempontból is rokonítható
egymással; majd pedig e kordiagnózisok fogalmi deficitjeit tárgyalom. Végül
az életvilág, illetve a civil társadalom fogalmában meghúzódó előfeltételezéseket
ütköztetem a mai magyar mentalitás néhány elemével.
A 18. század utolsó évtizedeitől
kezdve egészen a Harmadik Birodalom megalakulásáig Németországban egyre érezhetőbben
és egyre eltérőbb szellemi áramlatok képviselői révén (a II. világháború
után már sokkal szórványosabban) fogalmazódtak meg érvek a civilizáció és kultúra
fogalmainak, illetve tárgyterületeinek megkülönböztetése mellett. Amint arra
németországi újramegjelentetése után széles körű visszhangot kiváltó korszakos
könyvében Norbert Elias rámutatott, e megkülönböztetés a nyugati nemzeteknél
nem fogalmazódott meg. „Mindenekelőtt a [civilizáció] szó angol és francia,
illetve német használata között van nagy különbség” – írja Elias. „Amott a fogalom
egyetlen kifejezésben foglalja össze a saját nemzet jelentősége, a Nyugat
és az emberiség haladása felett érzett büszkeséget. Emitt, német nyelvterületen,
a »civilizáció« valami egészen hasznos dolgot jelent ugyan, ám mint érték, mégiscsak
másodrendű, csak az ember külső oldalát, az emberi létezés felületét
fogja át. Az a szó viszont, mellyel németül az emberek magukat értelmezik, mellyel
elsősorban kifejezik a saját teljesítményük és lényük felett érzett büszkeséget:
a ‘kultúra’.”1
További fontos különbségként emeli ki Elias, hogy a „civilizáció fogalmában
némileg háttérbe szorulnak a népek közötti nemzeti különbségek; az hangsúlyozódik
benne, ami minden emberben közös, vagy aminek – hordozói érzése szerint – annak
kell lennie. Azoknak a népeknek az öntudata beszél belőle, melyek nemzeti
határai és sajátosságai – lévén teljesen megszilárdultak – nem különösebben
vitatottak már évszázadok óta, népeké, melyek már régóta túllépnek határaikon,
hogy gyarmatukká tegyék, ami rajtuk kívül van.
A német kultúrafogalom ezzel
szemben különös erővel emeli ki a nemzeti különbségeket, a csoportok sajátlagosságait;
mindenekelőtt e funkciója révén lett jelentősége messze a német nyelvterületen
és eredeti helyzetén túl is, például a néprajzi és antropológiai kutatásokban.
Eredetileg azonban ez a fogalom egy olyan nép helyzetét tükrözte, mely a nyugati
népekhez képest csak rendkívül későn vált szilárd politikai egységgé, melynek
határai évszázadok óta, egészen mostanáig, bizonytalanok (...) Ellentétben a
civilizációfogalom ama funkciójával, hogy gyarmatosító csoportok és nemzetek
állandó terjeszkedési törekvéseit fejezi ki, a kultúrafogalomban egy olyan nemzet
öntudata tükröződik, melynek újból és újból fel kellett tennie a kérdést:
»Voltaképpen mi is a mi sajátosságunk?«, s amelynek politikai és szellemi határait
újból és újból minden irányban meg kellett keresnie és össze kellett tartania.”2
Elias – mint később látni fogjuk – teljesen jogosan hívja fel a figyelmet
arra, hogy a németek a civilizációt előrehaladó folyamatként képzelték
el, míg a kultúra számukra egyedi, spontán tevékenységekből létrejövő
produktumok halmaza volt, amelynek nincs határozott irányultsága.
Végül Elias szépen igazolja
azt a tételt, miszerint Németországban a feltörekvő polgárság állította
szembe a pusztán külsődleges szokások és udvari etikett köré szerveződő
arisztokrácia életét saját kulturálisnak felfogott társadalmi küldetésével.3
Civilizáció és kultúra
fogalmainak megkülönböztetése hosszú előtörténetre tekint vissza. Elias
Kant „Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből”4
c. híres tanulmányában leli fel a megkülönböztetés első nyomait, ahol a
civilizáció végső soron a szokáserkölcsben, a jómodorban, azaz „a becsülés
keresésében” és a „külső tisztességben” találja meg kifejeződését,
míg a kultúra az igazi erkölcsiséggel azonosul.
A szóban forgó fogalmi megkülönböztetés
talán legmarkánsabb képviselője mégis egy kultúrszociológus, Alfred Weber,
Max Weber fivére volt. A fentebb említett motívumok mellett természetesen kifejezetten
elméleten belüli problémák, illetve az ezekre kidolgozott válaszkísérletek is
színezték Alfred Weber fogalomalkotásának irányát.5
Kidolgozandó kultúrszociológiája, melyet Spengler és Toynbee munkássága is megérintett,
de amely már a tízes évekre alapvonalaiban készen állt, elsősorban kora
naturalista történetfelfogásával – amelyet a korban elsősorban Buckle History
of Civilization in England-je testesített meg példaszerűen –, az
egyre inkább tért hódító pozitivizmussal (Comte, Mill) és materializmussal (Marx)
szemben igyekezett alternatívát megfogalmazni. Ennyiben
tevékenysége folytatása volt azon gondolkodók első nemzedékének, akik az
említett kihívásokra a szellemtudományok újramegalapozásával válaszoltak (Dilthey,6
Windelband, Rickert,7
Droysen,8
Simmel9).
Kapcsolódott tehát ahhoz a – nagyon eltérő eszmei áramlatok képviselőitől
megfogalmazódó – törekvéshez, hogy megalapozást nyerjen a „szellem” (a társadalmi-történelmi
valóság) mint önálló kutatási terület, amelynek manifesztációi e szerzők
szerint nem vezethetők le a természet tisztán mechanikus működéséből.
Alfred Weber legszínvonalasabb értelmezője, Roland Eckert szerint e szűkebben
tudománytörténeti vita mögött még legalább két további konfliktus húzódott meg:
egy társadalmi és egy inkább világnézeti jellegű.10
A szociális feszültség a keresztény, humanista és történettudományosan
képzett értelmiségi rétegek és a modern kapitalizmus, a nemzetállam, valamint
a „negyedik rend” bélyegét egyre erőteljesebben a társadalmi viszonyokra
rányomó hatalmai között volt kitapintható.11
Az előbb említettek a Nyugat magaskultúrájára, illetve annak hagyományaira
és intézményeire (vallás, filozófia, művészetek) függesztették szemüket,
melyeknek végső soron belső egységet és univerzális jelentőséget
tulajdonítottak. Egyúttal azonban a kultúrát perszonalista módon is értelmezték,
azaz egyének és közösségek teremtő-alkotó tevékenységének produktumaiként.
A másik vita a racionalizmus, illetve az intuicionizmus
és az irracionalizmus képviselői (Schopenhauer, Nietzsche, Bergson, Klages)
között zajlott le. Az utóbbiak kételyeiknek adtak hangot a világ személytelen
és tisztán elméleti megragadhatóságával kapcsolatban, és a hangsúlyt a megismerésre
mint intuitív és alkotó folyamatra helyezték.
Alfred Weber már 1912-ben az
akkor másodszorra megrendezett Német Szociológus Napokon felvázolta kultúrszociológiájának
alapvonalait. Bevezető szavaiban bírálja azt a történetfilozófiai igyekezetet,
hogy a történelmet valamilyen – vagy akár több – elvre vezessük vissza, mivel
ez megszüntetné az egyes korszakok, illetve kultúrkörök önálló értékét, jelentőségét.
Az ember – érvel Alfred Weber – egyszerre két világ lakója. Egyrészt az „általános,
tárgyi adottságok kozmoszáé”, melyet el kell sajátítanunk ugyan, de amit semmi
személyessel nem bővíthetünk, másrészt egy olyan világé, amelyben minden
individuális erőfeszítések eredménye, s amely közvetlenül emberi sorsokhoz
kapcsolódik. Az első világban az élményanyagot intellektuálisan, azaz általános
vonatkozások alapján „a gondolkodás technikai-absztrakt formája” szerint dolgozzuk
fel; a másik világ adatait az érzelmek konstituálják és lelki alakzatokká sűrítik
össze.12
Az első világot belső racionalizálódási és külső mechanizálódási
folyamatok, azaz tudatos-ösztönellenőrzött viselkedés és előrehaladó
természeturalás jellemzik. E civilizálódási folyamatot Alfred
Weber az emberiség biológiai fejlődésének naturális folytatásaként értelmezi.
A kultúra, illetve a kulturálódási folyamat szerinte nem vezethető le a
jobb ellátottság, illetve a társadalomra, a civilizációs és a kulturálódási
folyamatra bomló ittlét13
racionális alakítása érdekében meghozott áldozatokból – lényege szerint nem-célszerű,
illetve célszerűségi szempontokon túlmenő vagy azok felett álló (überzweckmäßig)
aktivitásokon alapul, melyek esetenként teljesen haszontalanok lehetnek a közvetlen
túlélés szempontjából. Saját korának legnagyobb
problémáját Alfred Weber egyrészt abban látja, hogy az emberek öszszetévesztették
az életfeltételek javulását a kulturálódással,14
másrészt pedig abban, hogy nem alakult még ki bennük egy „racionalitáson túli
belső formavilág”, amely „kulturálisan térdre kényszeríthetné a mai [üres
formulákon nyugvó – F. G.] mechanizmusok világát”.15
A civilizálódást Alfred Weber az ember természet fölötti uralmának
kiterjesztéseként, tehát technikai-technológiai haladásként fogja fel, amely
– itt tesz Alfred Weber engedményeket kora fejlődéselméletének – logikailag
rekonstruálható, fokozatokat felmutató egységes menetrendet követ. Ezen egyenesvonalú
haladás alapját, melyet csak esetenként szakítanak félbe hanyatlások vagy zsákutcás
kerülők, a kultúrszociológus szerint a természettel kapcsolatos „fokozatosan
előrehaladó intellektuális, gyakorlatilag értékesíthető tudás”16
– ez Alfred Weber szóhasználata, amely nyilván innen került át Habermas fogalmi
építkezésébe – képezi. A technika és a természettudományos ismeretek haladásával
kéz a kézben jár együtt a világ- és énképek racionális-elméleti „feltisztulása”,
amely az átreflektált-tudatos gondolkodás térnyeréséhez vezet.
A kulturálódási folyamat a
különböző népek kultúra-akarásának és az előzetesen megformált ittlét-szubsztancia
egymásratalálásának eredményeképpen jön létre. A kultúra akarása immanens törekvést
jelent környezetünk belső, lelki-szellemi megformálására. A primitív kultúrák
Alfred Weber szerint aggodalmon, a puszta élet féltésén alapultak; magas kultúráról
pedig akkor beszél, amikor a kulturális alkotásban háttérbe szorul a félelem,
és felépül egy második természet, amelynek alapját a megváltás (katharszisz)
képezi. E fejtegetésekből vezeti le Alfred Weber kordiagnózisának azt a
tételét, miszerint „saját korunkat egyenesen borzalmas, a világban talán egyedülálló
tellúrikus rebarbarizálódási korszaknak kell tekintenünk, a naturalizmusba való
csaknem teljes körű visszazuhanásként, melynek során majd’ minden katarzis
elillan (...) A külső rebarbarizálódás ezenközben csak a belső rebarbarizálódás
korrelátuma.”17
Még aktuálisabbnak hat Alfred Weber kordiagnózisának egy másik
eleme, mely szerint a modern kultúra összefüggéstelen halmaz lett. „Tudjuk –
írja A. Weber –, hogy ugyan a megértetés technikai eszközei gyarapodnak, hogy
azonban valójában egyidejűleg csökkennek a kölcsönös megértés lehetőségei”18
Ezek a szavak szinte közvetlenül Habermast előlegezik meg.
Már az eddig elemzett Alfred Weber-i szövegekben
is találkozhattunk (technikai-gyakorlati) intellektus és lelki spontaneitás
különbségével. Míg az első a létért folyó küzdelemmel kapcsolatos vitális
képesség, amely racionális alkalmazkodást tesz lehetővé a világhoz, addig
az utóbbi a vitalitáson és célszerűségen túlmutató erő, amelybe Alfred
Weber minden reményét veti. A kultúrszociológia legfontosabb feladata ugyanis
a szerző szerint annak vizsgálata, hogy a kultúrát létrehozó lelki spontaneitásnak
– különböző korokban és történelmi terekben – milyen esélye van az ittlét
meghatározására, illetve befolyásolására. Látható tehát, hogy Alfred Webernél
a kultúrának és a lelki spontaneitásnak nincs köze a racionalitáshoz.
Intellektus és lelki spontaneitás e megkülönböztetése
sem előzmények nélkül való. Alfred Weber két forrásból is meríthetett fogalmi
distinkciójához. Az egyik Buckle már említett History of Civilization in
England c. munkája, amelyben a szerző különbséget tett intellektuális
és morális igazságok között, s megfogalmazta a tételt, miszerint a történelemben
csak az előbbiek, nem pedig az utóbbiak esetében lehet fejlődésről
beszélni.
A másik forrás Henri Bergson
filozófiájában keresendő. A Teremtő fejlődésben (1907)
Bergson megkülönböztette egymástól az intellektust és az intuíciót. Az intellektus
felapróz, tetszőleges törvények köré tetszőleges rendszereket épít,
tárgya pedig a merev, szervetlen természet. Jellemző rá az élettel szemben
tanúsított értetlenség. Az intuíció ezzel szemben önmaga tudatára ébredt ösztön,
amely bepillantást enged az életbe. A különbség Bergson és Alfred Weber között
e tekintetben abban ragadható meg, hogy az előbbinél az intuíció láthatóan
nem vitalitáson túli elv, hanem az ösztön emberi megjelenésformája; Weber viszont
az intellektust tartja vitális elvnek.19
Röviden
rá kell térnünk még az ittlét hármas szerkezeti tagolására. Említettük már,
hogy e fogalom Alfred Webernél három tartományra: a társadalomra vagy a társadalmi
struktúrára, a civilizációra és a kultúrára bomlik. Utalás történik ugyanakkor
arra, hogy ezek analitikus megkülönböztetések, s hogy valójában a három szféra
kölcsönösen meghatározza egymást, és csak egymással együtt létezhet.20
A három szféra közül csak az elsőről
kell bővebben szólnunk. Egy korai megfogalmazás szerint a társadalmi struktúra
„megzabolázza és alakítja az ösztönös és akarati erőket”.21
Egy későbbi írásműből22
az derül ki, hogy – ha a tudományok felől közelítjük meg a fogalom tartalmát
– a társadalmi struktúrával a politikatudomány, a közgazdaságtan és a társadalomtörténet
foglalkozik. Ami nem a társadalomhoz tartozó tárgyterületeket illeti, azokat
a művészet-, irodalom-, zene-, vallás-, filozófia- és tudománytörténet
kutatja. A fogalom végső soron azokra az együttélési
és együttműködési formákra utal, amelyek megszervezik az emberek életét.
Ide a következők tartoznak: 1. az emberi együttélés „természetes” formái
(család, rokonság, nép, településformák); 2. specifikusan gazdasági jellegű
kapcsolatrendszerek; 3. hivatások, foglalkozások elkülönülése, differenciálódás,
társadalmi rétegződés; 4. uralmi viszonyok.23
A
civilizációs folyamatnak két oldala van. Az egyik oldal – amint láttuk – a létért
folytatott harccal függ össze, míg a másik minden hagyományt szellemi objektummá
tesz, felold a reflexióban és a racionális tudat által uralható formákká változtatja
azokat. A „tudatfeltisztulás” (Bewußtseinsaufhellung) ezen korábban már
megismert koncepciója segítségével alapozza meg Alfred Weber 1918-ban, az elvesztett
világháború utáni hangulatban formálódó politikai nézeteit.24
A
szerző szerint a racionalizálódás folyamán – hacsak vallásos vagy egyéb
szellemi erők nem hatnak ellene –, az emberek racionális gondolkodási minták
alapján racionális elképzelésekhez közeledve eljutnak önmaguk politikai jelentőségének
tudatáig, az önrendelkezés, az egyéni szabadság, az egyenlőség és a szerződésalapú
társadalom követeléséig.25
Ezeket a törekvéseket, illetve gondolkodási alakzatokat azonban Alfred Weber
a külsődleges civilizálódás eredményeként fogja fel, és korrekcióra szorulónak
minősíti. Szerinte ugyanis „[m]eg kell különböztetni a demokratikus gondolat
azon részeit, melyek egyszerűen az emberi öntudat fejlődéséből
következnek, azoktól, amelyek a civilizatórikus gondolkodás és szemlélet racionális
eszközöket mozgósító apparátusából (Mittelapparat) fakadnak.”26
Az előbbi síkján ugyanis az emberi
önrendelkezés és a minden embert megillető jogegyenlőség alapvető,
„fejlődéstörténetileg egyszer s mindenkorra adott”27
demokratikus posztulátumai fogalmazódnak meg, az utóbbi szinten azonban a racionális
szemlélet jogosulatlanul kapcsolja össze ezeket a puszta számszerűség szempontját
érvényesítő többségi elvvel, illetve az ezen alapuló politikai rendszerrel.28
Látnunk kell ugyanis – hangsúlyozza Weber –, hogy a szavazatoknak
ez a racionális számlálgatása nem oldja meg a vezetők és a vezetettek közti
megváltozott viszony újkori alapproblémáját.29
A szerző egyrészt fájlalja, hogy Németországban tradicionálisan mindig
is gondot jelentett a rátermett és erős politikai és szellemi elit kiválasztódása,
főként az alulról jövő tehetségek integrálása, mobilitási útjaiknak
biztosítása. Ehhez a megfigyeléshez járul a szerző azon
észrevétele is, miszerint hazájában hiányzik a szellemi élet (értsd: a kulturális
elit) és a politikai nyilvánosság átlátható, megfelelő közvetítéseken keresztül
megvalósuló összekapcsolódása.30
Másrészt Weber aggodalommal észrevételezi a német közgondolkodás erősen
antidemokratikus vonásait. Ahelyett, hogy a többségi elv és az elitképzés összehangolásán
töprengett volna, a német szellem egy sor antidemokratikus államelméleti hagyományt
halmozott fel. Igaz – írja Alfred Weber –, volt ennek pozitív hozadéka is, mert
a Nyugat individualista racionalizmusával szemben a szociális gondolatot csempészte
be a régi fensőbbségi állam (Übrigkeitsstaat) falai mögé. Ugyanakkor
ezek az elméleti teljesítmények elégtelennek mutatkoztak az emberek demokratikus
önmeghatározási törekvéseinek artikulálására, illetve képviseletére, mivel az
államvezetést csak tekintélyalapú fogalmakban tudták elgondolni, anélkül, hogy
észrevették volna: a tekintély a civilizálódási folyamattal együtt járó antitradicionalista
gondolkodás elterjedésével megszűnt a modern társadalom integráló ereje
lenni.31
Alfred
Weber kultúrszociológiája megítélésünk szerint szép példáját adja a saját kora
problémáival való szembenézésnek, a demokrácia megőrzési szándékának. Elemzéseiben
a szerző sok szálon kapcsolódik kora filozófiai-társadalomtudományi elemzéseihez.
Az egyik legfontosabb összekötő kapocs a technikai racionalitás bírálata.
Figyelemre méltó, hogy a századfordulótól 1933-ig, majd – újabb és újabb gondolati
alakzatokban manifesztálódva – egészen napjainkig ez a motívum, illetve e botránykőnek
tartott jelenség-együttes szinte minden szellemi áramlat képviselőit szólásra
és roppantul kritikus állásfoglalásra késztette. Olyan egészen eltérő szellemi
és szociális háttérrel, illetve hagyományokkal rendelkező gondolkodók,
mint Ferdinand Tönnies, Edmund Husserl, Max Weber, Martin Heidegger, Lukács
György, Werner Sombart, Max Horkheimer és Theodor W. Adorno, Hans Freyer és
Mannheim Károly élesen bírálták a technikai civilizációt átható racionalitást,
és sürgették egyeduralmának megtörését és a benne meghúzódó jövőtlen vagy
minden értelmet nélkülöző jövőkép korrekcióját.
A
technika-kritika azonban az általunk vizsgált korszakban – bal- és jobboldalon
egyaránt – együtt járt a demokrácia és a nyugati civilizáció nem autentikus
életformaként való elvetésével, amit Alfred Weber éles szemmel regisztrált is.
A
kultúrszociológus különbségtevése civilizáció és kultúra között – úgy vélem
– mégis illúzióknak engedő koncepció. Egyrészt maga Alfred Weber sem tudta
rész-letekbe menően kifejteni a német kultúra küldetésének tartalmát, másrészt
pedig – úgy tűnik – túlságosan szűk fogalmi keretet feszített ki azon
korszakos kérdések megválaszolására, melyeket ő maga is megfogalmazott.
Az egyéni spontaneitásból, a zseni, illetve a mégannyira is a poklok útját megjárt,
a pokolbéli dudaszót meghallott és lelkében elraktározott elit tagjainak alkotó
tevékenységéből létrejövő kultúra világa túlságosan esetleges eredményekkel
kecsegtetett; s – meglehet – valamilyen nagyon határozottan képviselt közös
alap híján nem volt eléggé erős ahhoz, hogy rányomja bélyegét az önpusztító
fejlődést generáló civilizációra.
II.
Ami
Alfred Weber kultúrszociológiai kiindulópontját és Habermas társadalomelméletét
az összehasonlítás számára először is hozzáférhetővé teszi, a két
megközelítésben egyaránt fellelhető technikai racionalitás kordiagnosztikai
észlelése és értékelése. Számomra úgy tűnik, hogy ugyanazt a témát a társadalom-
és történetfilozófus civilizáció és kultúra, míg az általános szociológus és
filozófus a racionalitás-típusok megkülönböztetése segítségével értelmezi. Egyenlőségjel
azonban nem tehető a két koncepció közé, hiszen a fogalomalkotásból adódó
hangsúlyok igen eltérőek: Alfred Webernél a nemzet és az egyén kultúraakarása,
míg Habermasnál a nyelvi kommunikációban őrzött közmegegyezés és nézetegyeztetés
eszméje és követelménye – azaz a demokrácia alapértékei – képezik a legfőbb
vonatkoztatási pontot.
A továbbiakban egészen röviden
szeretném jellemezni Jürgen Habermas megkülönböztetését rendszer és életvilág
fogalmai, illetve ontológiai minőségei között, hogy egyrészt láthassuk
e koncepciónak a kultúra és a civilizáció területeit megkülönböztető nézőpontokhoz
fűződő strukturális rokonságát, másrészt pedig, hogy világos
képet kapjunk a benne meghúzódó demokrácia-modellről, amely további fejtegetésem
szempontjából fontos szerepet játszik majd. A szóban forgó elmélet olyannyira
ismert nálunk is, hogy csak vázlatos bemutatására van szükség.32
Ismeretes,
hogy a két említett társadalomelméleti fogalom megkülönböztetése mögött munka
és interakció cselekvéselméleti; instrumentális, illetve kommunikatív racionalitás
filozófiai; végül pedig rendszer- és szociális integráció társadalomelméleti
megkülönböztetése húzódik meg.33
A megkülönböztetés alapjául szolgáló eszmetörténeti hatások ugyancsak viszonylag
jól tisztázottak.34
A kommunikációelméletileg
megalapozott habermasi társadalomelmélet legfontosabb preszuppozíciói a következőkben
foglalhatók össze. Analitikusan értelmes dolog megkülönböztetni a sikerre orientált
munka jellegű vagy célirányos tevékenységeket a kölcsönös megértés érdekében
folytatott személyközi interakcióktól, amelyek a kommunikatív racionalitás belső
szabályainak vannak alávetve. Primitív társadalmakban még minden társadalmi
folyamat közvetlen interakciók hálójában zajlott; a gazdasági tevékenységek
sem különültek el egyéb, pl. családi, nemi vagy más, a pihenést szolgáló aktivitásoktól.35
Ez az állam kialakulásával megváltozik, és lassanként egyre erőteljesebben
kialakulnak azon intézményes tevékenységi keretek, amelyek az egyének megkérdezése
nélkül is képesek működtetni a társadalom bizonyos elemeit. A rendszerintegráció
eme teljesítménye mellett azonban nélkülözhetetlennek tűnik az emberek
közötti közvetlen, nem formális érintkezés is, amely a politikai nyilvánosságban
és a magánéletben találja meg legfőbb támaszát. A szociális integráció
a szocializáció értékeinek és az erkölcsi-politikai céloknak a demokratikus
feltételek melletti kialkudását teszi lehetővé. A társadalom anyagi újratermelését
végző rendszer fejlődése hozzá van kapcsolva az életvilág belső
racionalizáltságának fokához. Egyrészt a rendszer-követelményeket jogilag és
morálisan-mentálisan le kell tudni horgonyozni az életvilágban, másrészt a technikai-technológiai
újítások is csak az emberek horizontjának színvonalán találhatnak tartós elfogadásra.
A termelőeszközök gyarapodása és a társadalmi szenvedések
csökkenése semmiképpen sem jelenti automatikusan szabadságunk növekedését. Ráadásul
a rendszer intézményeiben (gazdaság, államhatalom, közigazgatás) stratégiai
és bürokratikus sikerkalkulusokhoz igazodnak a szereplők, míg az életvilág
készenlétben tartja a társadalmi moralitás és az igazságosság mindenkor kialakult,
de mégis fejlődő, a kommunikatív etika, azaz az érdekkonfliktusokat
elvileg korlátozatlan, demokratikus vitákban az összes érintett bevonásával
eldöntő elv felé mutató normáit.36
A kommunikatív racionalitás az életvilág és a benne található emberi viszonyok
jellemző létmódja, amely egyrészt marxi értelemben a használati érték-orientációt
kéri számon a rendszer hatalom és pénz médiumától áthatott struktúráitól, másfelől
értelmet, azaz kulturálisan támogatott orientációs és szituatív interpretációs
mintákat bontakoztat ki a társadalmi együttélés számára: Habermas szerint nem
létezik ugyanis az értelem, azaz a társadalmi eligazodás bürokratikus eszközökkel
történő kialakítása. Ennek ellenére erre mindig történnek
kísérletek, állítja a frankfurti gondolkodó. Az életvilág gyarmatosítása a rendszer
folyamatos törekvését jelenti arra, hogy saját imperatívuszait rákényszerítse
az életvilág érzékeny, kommunikatív struktúráira. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni,
hogy Habermasnál az életvilág konceptualizálásai során keverednek egymással
empirikus tényállítások és kantiánus transzcendentális érvelések.37
Ezért az életvilág hol a szabadság, a testvériség és a szolidaritás valóságos
terrénumaként fogalmazódik meg, hol ezen értékeknek a nyelvben és a személyközi
interakciókban lehorgonyzott és transzcendentálisan kényszerítő közegeként.
Ezért a habermasi életvilág-fogalomról minden bírálat lepereg: ha azt tesszük
szóvá, hogy az életvilág túlságosan szublimált, túlságosan tiszta és erkölcsös
életviszonyokat feltételez, ami empirikusan nyilvánvalóan nem felel meg a valóságnak,
arra lehet hivatkozni, hogy nem vettük figyelembe, hogy itt transzcendentális
érvelésekről van szó. Ha pedig úgy próbálunk érvelni, hogy a puszta transzcendentális
késztetés nem tűnik elég erősnek ahhoz, hogy kiváltsa az erkölcsös
és csakis közmegegyezésre irányuló interakciók akarati megerősítését a
lakosság körében, akkor pedig hivatkozni lehet néhány pozitív empirikus példára
(így az új társadalmi mozgalmak némelyikében érvényesített vitákra).
Úgy tűnik, ez a konstrukciós probléma Habermast
is nyugtalanította, máskülönben nehéz megmagyarázni, hogy a társadalmi nyilvánosság
és az életvilág koncepcióit miért egészítette ki a civil társadalom kifejezetten
kelet-európai tapasztalatokból táplálkozó, de azt egy döntő fontosságú
ponton – ti. a gazdasági élettől való állítólagos függetlenség tekintetében
– mégis módosító fogalmi stratégiájával.
Habermas elsősorban Jean
Cohen és Arató András közös könyve38
alapján építi fel a civil társadalom fogalmát. A polgári társadalomnak ez az
újonnan tudatosuló szférája Habermas értelmezésében nem foglalja magában „a
magánjogilag konstituált, munka-, tőke- és árupiacok révén irányított gazdaságot”,
mint Marxnál. „Intézményes keretét – hangsúlyozza Habermas – sokkal inkább azok
a nem-állami és nem-gazdasági jellegű összefogások és szabad akaratból
létrehozott egyesülések képezik, melyek a nyilvánosság kommunikációs struktúráit
az életvilágban mint társadalmi alkotórészben horgonyozzák le. A civil társadalom
azokból a többé-kevésbé spontán módon létrejött egyesületekből, szervezetekből
és mozgalmakból tevődik össze, melyek felszívják magukba, majd kondenzálják
és hangjukat felerősítve továbbítják a politikai nyilvánosság felé azokat
a rezdüléseket, amiket a társadalmi problémahelyzetek a magánélet tartományaiban
keltenek. A civil társadalom magvát az egyesülésnek az a módja
képezi, amely megszervezett nyilvánosságok keretében általános érdeklődésre
számot tartó kérdésekről problémamegoldó vitákat intézményesít.”39
Cohen és Arató is az államtól, a gazdaságtól és más funkcionális
társadalmi rendszerektől független életformákat, illetve -közösségeket
értenek civil társadalmon, melyeket a szerzők a pluralitás, a nyilvánosság,
a magán-jelleg és a legalitás fogalmai alapján osztályoznak. Félreérthetetlen
e fogalmi stratégia forrásvidéke: az autonóm polgárság és a sértetlen magánszféra
szoros összefüggésének felvetésével, az egykori szovjet típusú államokban érvényesített
uralmi technikákkal és életmódokkal összehasonlítva nyeri el a civil társadalom
fogalma teljes értelmét a szerzőpárosnál.40
A jogállami garanciák ugyanakkor önmagukban
még nem óvják meg a szabad polgári önmeghatározás és önérvényesítés területeit
a deformációktól: a nyilvánosság kommunikációs struktúráit a polgárok aktív
szerepvállalása, felelős részvétele képes valódi hatóerőként fenntartani
és működtetni.41
Cohen és Arató is utalnak arra, hogy hatékony és életképes civil társadalom
csak a már racionalizált életvilág alapjain épülhet fel a szabad, jogállami
garanciákkal óvott politikai kultúra, az ennek megfelelő szocializációs
minták megléte és a sértetlen magánszféra feltételegyüttesének teljesülése esetén.42
Valójában úgy tűnik, hogy Habermas
a civil társadalom fogalma segítségével az általa is elemzett új társadalmi
mozgalmakat akarja lehorgonyozni a nyilvánosság koncepciójában. Nem vagyok azonban
meggyőződve arról, hogy e fogalmi újítás növelné a habermasi társadalomelmélet
mélységélességét, sőt, bizonyos kelet-európai folyamatokkal és tapasztalatokkal
szemben még érzéketlenné is teszi.
Mielőtt rátérnénk a civil társadalom néhány
további koncepciójának ismertetésére, szeretnénk felhívni a figyelmet kultúra
és civilizáció, illetve életvilág és rendszer megkülönböztetésének egy további
– szerkezeti – hasonlóságára. Ahogy az előbbi dichotómia minden igazán
fontosnak tekintett értéket a kultúra területén lokalizált, és az arra leselkedő
társadalmi veszélyeket a civilizáció területére gyűjtött össze, úgy kerül
az utóbbi esetében a demokrácia, a közmegegyezés eszméje, a szabad és közösségi
életforma minden lehetősége és ígérete az életvilág tartományába, míg a
pénz és a hatalom már-már nem emberi léptékű intézményes csapdája a rendszer
szintjére. Mindkét konstrukció valójában kapitalizmus-ellenes elképzeléseknek
ad kifejezést – habár nagyon eltérő perspektívából és még eltérőbb
történelmi konstellációk szorításában.
A civil társadalom elméletének egyes hazai képviselői
erőteljesebben összpontosítottak a kelet-európai és a magyarországi tapasztalatokra.
Miszlivetz Ferenc e tapasztalatok fényében így határozta meg a fogalmat:
„A civil társadalom–állam fogalompár
akár a politikai retorikát, akár a társadalomtudományi irodalmat vesszük, ott
magyarázó erejű és válik paradigmává, ahol a megroppant, de még túlsúlyos
(állam)hatalom és egy magát megvédeni és kifejezni akaró, de még gyenge, az
önvédelem és önszervezés módozatait és intézményeit még bizonytalanul vagy sehogy
sem birtokló társadalom kerül szembe egymással.”43
Gábor
R. István és Galasi Péter kutatásaira támaszkodva Hankiss Elemér már sokkal
nagyobb mértékben hangsúlyozta az ún. második gazdaság44
jelentőségét a civil társadalom kiépülésében.45
Voltak, akik a megszakadt magyar polgárosodás ígéretes továbbfolytatását, a
polgári erények és mentalitásformák elterjedését várták a második gazdaság szereplőitől.46
Mások – mint pl. Kolosi Tamás – sokkal realisztikusabban értékelték a második
gazdaságnak a magyar polgárosodásban betöltött szerepét. (Lentebb még visszatérünk
erre a kérdésre.)
Kétségtelenül
volt egy másik tábora is a civil társadalom eszméje képviselőinek. „Az
antikommunista ‘másként gondolkodók’ civiltársadalom-ideológiája – írja Körösényi
András – túlélte a rendszerváltást, s nemcsak része maradt a politikai gondolkodásnak,
hanem egyenesen mítosszá vált. A magyar politikai gondolkodás főáramában
a civil társadalom fogalma olyan ‘természeti’ állapotot ír le, ahol nincsen
háború, konfliktusok vannak ugyan, de azok a politika/állam közbeiktatása nélkül,
azaz a civil társadalom keretében – konszenzussal vagy kompromisszumok nélkül
– megoldódnak. Ezt a civil társadalmat az egyéni szabadság,
az érdekek egyensúlya (klasszikus pluralizmus, illetve láthatatlan kéz), a morálisan
helyes rend és a társadalmi béke jellemzi. Ez a harmónia pártérdekektől,
politikai és állami beavatkozástól mentes, illetve éppen ez a politikamentesség
a harmónia garanciája. Miként a gazdaságban a szabad piac ‘láthatatlan keze’
(illetve a korporatív egységek rendszere) teremti meg az egyensúlyt (illetve
a konszenzust), úgy a civil társadalomban is egy ehhez hasonló »láthatatlan
kéz« működik. Az idea a politika, s ezáltal az uralom kiküszöbölése.”47
Körösényi
jellemzéséhez még egy szempontot fűznék hozzá. Úgy tűnik, hogy a civil
társadalomról alkotott koncepciók még különösebb, a civil társadalmon belül
fellépő patológiákról sem tudnak, melyekről Habermas a kultúra, a
társadalom és a személyiség mozzanatait átfogó életvilággal kapcsolatban részletesen
megemlékezik és a marxi megközelítésekkel szemben mint nagyobb mélységélességű
szempontokat érvényesít.48
Csak Miszlivetz Ferenc említi meg a kelet-európai kultúrákban
kódolt sajátosságokra hivatkozva a civil társadalom törekvései kiüresedésének,
karikatúrává válásának, öntömjénezésének veszélyét.49
III.
A
civil társadalom ezen némiképpen tovább árnyalható koncepcióit szeretném most
ütköztetni a magyar életvilágnak és mentalitásának „realitásaival”. Ezek több
vonatkozását igyekszem empirikus adatokkal alátámasztani. Néhány kijelentésem
– s ezek a fontosabbak – azonban feltevések státusára tarthat csupán igényt:
olyan megfontolásokat bocsátok bennük vitára, melyek validitását csak alapos
társadalomtörténeti vizsgálódások és empirikus felmérések tudják majd eldönteni.
Az elmúlt mintegy hét-nyolc év magyar politikai
közgondolkodásának elemzéséhez gyümölcsözőnek tartom – még ha e tanulmány
keretei között alaposan nem igazolhatom is – annak végiggondolását, hogy a fentebbi
elméleti részekben megismert distinkciók alkalmasak lehetnek a politikai ideológiák
nagyobb, durvább összefüggései elemzésére is. Úgy vélem ugyanis, hogy az általam
tematizált két nagyszabású kordiagnózis – ezt látszottak igazolni Norbert Elias
fentebb idézett fejtegetései is – nem marad meg a társadalomtudományos megközelítések
keretén belül, hanem számos alkotó személyiségen és művein keresztül nagymértékben
hozzájárult társadalmi nagycsoportok önértelmezéseinek, illetve -igazolásainak
kialakításához, sőt, úgy tűnik, bizonyos pártideológiák megalapozásához
is. Számomra úgy tűnik, hogy a közelmúltban, a politikai pártok újjá-,
illetve megszerveződésének időszakában – egyéb eszmei áramlatok mellett
– a civilizáció és a kultúra dichotómiáját előtérbe állító elméleti vonulat
elsősorban az MDF, a KDNP és részint az FKgP, míg a civil társadalom és
a szociális önszerveződés demokratikus lehetőségeit társadalompolitikai
elmélkedéseinek homlokterébe állító irányzat az SZDSZ és – legalábbis a közelmúltig
– a FIDESZ politikai ideológiájában – és részben gyakorlatában – éledt újra.
Az MSZP-nek mint egykori hatalmát megváltozott körülmények közepette konzerválni
óhajtó szervezetnek az utóbbi években mérvadó, uralkodó csoportja mindkét irányzathoz
cinikusan, pillanatnyi érdekei alapján – „pragmatikusan” – viszonyul, miközben
a pártban meghúzódó politikai irányzatok kétségkívül valamilyen szinten felvállalnak
bizonyos elemeket belőlük. A párt egészét azonban – ez megjelenített önképének
záloga – sokkal inkább a szakszerűségre és a pragmatizmusra való hivatkozás
jellemzi. Az ideológiai vitáknak ez a tudatos kerülése, melyet a párt oly fontos
törekvésének könyvel el, többszörösen „fizet”. Egyrészt gyógyírként hat a polgároknak
a „parttalan” politikai vitáktól felborzolt idegeire, másrészt – ahogy azt Habermas
a mai modern társadalmak uralmi technikájáról írta, életkérdéseket szakkérdésekké
nyilvánít, így vonva ki azokat az össztársadalmi mérlegelés illetékességi köréből,
és ruházza át a mindenkit érintő döntések jogát szociálisan jórészt ellenőrizetlen
grémiumokra. Hatását tekintve még fontosabbnak tartom, ahogy a párt sugallja
a szocializmussal a maga különalkuját megkötött magyar társadalom tagjai felé
a – lelkileg nyilván valamelyest felszabadító – erkölcsi és elméleti kérdésekkel
kapcsolatos közömbösségét, csak egy dologra: a „szociális érzékenységre” bejelentve
különigényét, verbálisan biztosítva a lakosságot párt- és állampolgári érdek
közös gyökeréről. Lentebb bizonyítani szeretném, hogy a magyar társadalom
széles rétegei ugyancsak egyfajta morális interregnum állapotában vannak.
Az MSZP által sugallt morális közönyt mi sem bizonyítja érzékelhetőbben,
mint parlamenti frakciója, melyben ártatlan, sőt, nyilván jó szándékú vidéki
tanító- és tanárnők, jól képzett jogászok és más hasznos polgárok gyűrűjében
lépnek fel az MSZMP egykori, többé-kevésbé súlyosan kompromittálódott vezetői,
akik bírósági felszólításra sem mondanak le képviselőségükről vagy
az államapparátusban betöltött pozíciójukról, hangsúlyozván, hogy múltjuk a
választópolgárok előtt nyitott könyv volt...
Az MDF politikai ideológiáját alapvetően
meghatározza az alapkérdéseknek a nemzeti identitás szempontjából történő
megítélése; a gazdaság- és társadalomfelfogásban pedig egyfajta harmadik út
kidolgozásának víziója, s erősnek bizonyult a kapitalizmussal, sőt
a jelzők nélküli demokráciával szemben tanúsított gyanakvása is. Fentebb
láttuk, hogy ezek a jellemzők meghatározó mértékben jelen voltak a kultúra/civilizáció
dichotómia nézetrendszerében is.
Az SZDSZ – elsősorban reprezentáns tagjai
révén – egy időben igen erőteljesen síkraszállt a demokrácia, a polgári
szabadságjogok és a kapitalista gazdaság értékei mellett. A párt teoretikusai
a fordulat évéig igen határozottan bírálták a Kádár-korszak gazdasági, politikai
és kulturális berendezkedését, s rámutattak a rendszer alapjául szolgáló hallgatólagos
konszenzus hazug voltára. Az évek során azonban egyre ellentmondásosabbá vált
az SZDSZ gyakorlati viszonya is az általa vallott értékekhez. Úgy tűnik,
hogy az egykori demokratikus ellenzék tagjainak sajátos, konspiratív szabályokat
szem előtt tartó belvilága, valamint az a valószínűsíthető érzésük,
hogy élharcosok ők egy jobbára közönyös, felvilágosításra, illetve valós
érdekei megjelenítésére és végrehajtására szoruló társadalomban, nem kedvezett
a demokrácia ügyének, mégpedig sem a párton belül, sem az egész ország tekintetében:
a „tudjuk, merjük, tesszük” szlogen mögött meghúzódó – Hankiss Elemérnek egy
más összefüggésre használt szavával – hiperracionalizmus nemcsak az önmagukat
szocialistának kikiáltók törekvéseivel rokonítható, hanem eltorlaszolja az utat
mind a bázisdemokratikus modell, mind az állampolgárok véleményére, az életvilágbeli
tudásokra valóban odafigyelő politizálás előtt is, holott a párt mintegy
az újonnan kialakuló társadalom követeként és képviselőjeként fogta fel
önmagát.
E rendkívül vázlatos, inkább csak jelzésszerű
pártelemzés után rátérek a mai magyar mentalitás egyes sajátosságainak elemzésére,
hogy közelebb kerüljek annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy – megítélésem
szerint – mivel magyarázható az 1994. évi magyarországi választások kimenetele,
s hogy mi is ennek a jelentősége.
a) Hazánkban – úgy tűnik
– mind a mai napig az állami beavatkozástól mentes övezetben képzelik el a szabadságot,
sokkal kevésbé a politikai életben való aktív részvételként.50
Csakhogy e liberális elv-töredék igazi jelentését lényegesen átszínezik a kelet-európai
tapasztalatok közvetítette szemléleti minták. Ezek egyik legfontosabb
eleme az, hogy régiónkban – talán az egykori NDK polgárai lógtak ki e tekintetben
a sorból –, de leginkább nálunk, az államot egyfelől kifejezetten az egyéni
és családi törekvések ellenlábasaként, másfelől pedig stratégiai eszközökkel
kihasználandó fejős tehénnek tekintik.51
Közkeletű felfogássá vált, hogy: „A szabályok azért vannak, hogy megszegjük
őket”. Az állami politikában és adminisztrációban tevékenykedők ezt
sejtik, és – legalábbis a választások közti időszakokban – nem is törekszenek
túlságosan racionális elismerés megszerzésére. Erről árulkodnak az időnként
megfogalmazódó önkritikus hangok a két eddigi kormánykoalíció tagjainál, miszerint
elmulasztották volna időben és alaposan tájékoztatni a közvéleményt, vagy
hogy ezt megkísérelték, de nem elég hatékonyan.
b)
A Kádár-korszakban eredményre vezető életstratégiák sajátosságaival, valamint
a politikai rendszer nem legális (törvénytelen), de a hetvenes évekre lassanként
legitimmé vált52
alakjával függ össze az állampolgári kötelességek külsődleges-stratégiai
felfogása (ami leginkább talán a néhai Antiphón megköze-lítésével53
rokonítható). Ennek a
mentalitásnak, amely gyakran az állampolgári privatizmus (azaz a rendszerkonform
juttatásokkal kapcsolatos tömeges igény) és etatizmus formájában jelentkezik,
egy nagyon fontos vonatkozását ragadták meg Kornai János és munkatársai.54
E mentalitás elterjedtségét bizonyítja, hogy egy 1995 márciusában végzett felmérés
szerint55
a megkérdezettek 48,1%-a nem ért egyet azzal a kijelentéssel, hogy: „1990
óta az embereknek több lehetőségük van az ország sorsának befolyásolására”.
S a paternalista állam iránti erős igényről (ugyanakkor e kérdésben
a lakosság megosztottságáról is) tanúskodik az az adat,56
hogy a megkérdezettek 44,7%-a azonosul azzal a nézettel, hogy: „a Kádár-rendszer
idején a vezetők azért jobban odafigyeltek az emberek véleményére”. Nemzetközi
összehasonlító vizsgálatok adataiból Örkény Antal is nagyfokú etatizmusról számol
be a magyar mentalitásban. Bulgária, az egykori Kelet-Németország és Szlovénia
polgáraival együtt a magyar lakosság is teljes körű állami beavatkozást
óhajt mind a létminimum, mind az állások biztosítása, mind a jövedelmek felső
határának maximálása érdekében.57
Sági Matild mutatott rá arra az összefüggésre, miszerint „éppen azokban az országokban
igényli a közvélemény az állami beavatkozást, amely országokban a többség túlságosan
nagynak értékeli és észleli a jövedelmi egyenlőtlenségeket”.58
c)
Sajnos meg kell állapítanunk, hogy Magyar-országon az eltulajdonítás több formája59,
továbbá a korrupció és a kiskapuk ügyes kihasználása (az „umbulda” sokszínű
világa) a javak és szolgáltatások mozgatásának, sőt a társadalmi érintkezés
és érvényesülés egyik rendkívül elterjedt módjává vált.60
Megváltozott körülmények között is elgondolkodtató módon töretlenül érvényesülni
látszik az „úrtól lopni nem szégyen” mentalitása. Ezt a mai Magyarországon sokan
még radikálisabban fogalmazzák meg,61
sőt az előrejutás ezen eszközei közül néhányat morálisan sem tartanak
aggasztónak.62
A felemás hazai polgárosodás, illetve
polgári mentalitás néhány fontos szempontját Kolosi Tamás és munkatársai vetették
fel. A szerzők szerint nálunk a Kádár-korszakban a középosztályosodás folyamatai
elősegítették, egyúttal azonban el is torzították a polgárosodást. „Semmiképp
sem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a második gazdaság viszonyrendszerét nem
tekinthetjük tisztán piacinak. A második gazdaság nem egyszerűen a redisztributív
gazdaság mellett, attól függetlenül jött létre, hanem éppen azzal szoros kapcsolatban:
belekapaszkodott azokba a résekbe, amiket az első gazdaság nem tudott kitölteni,
azokat a feladatokat, illetve újratermelési funkciókat vette át, amelyeket az
első gazdaság megoldatlanul hagyott. (...) A
re-disztributív és a második gazdaság szoros kapcsolata azt is eredményezte,
hogy a második gazdaság kénytelen volt átvenni a primér szocialista gazdasági
technikákat: hiánygazdaságban az alapanyagot ‘szerezni’, nem pedig vásárolni
kell, az ügymenet gyorsítására meg kell találni a hivatal leggyengébb, korrumpálható
láncszemét, a jogszabályok dzsungelében kiskapukat kell keresni.”63
Ezekkel a feltételekkel magyarázzák a szerzők, hogy nálunk nagyrészt a
Max Weber által leírt,64
még a tradicionális vagy prekapitalista mentalitásból származó szerzésvágy alakítja
a vállalkozók gondolkodását.
d)
Hankiss Elemér és munkatársai egy – sajnos máig is csak kéziratos formában hozzáférhető
– klasszikus, a ’80-as években elvégzett munkájukban65
hívták fel a figyelmet a magyarországi lakosság értéktudatának torzulására.
Ennek egyik fontos megjelenési formája, hogy – az USA-beli helyzettől eltérően
– az anyagi érdekeknek, a pénznek olyan primátusa figyelhető meg a magyar
mentalitásban, amely nem ágyazódik bele más, humánus-kulturális értékhalmazokba,
s ezek híján teljesen uralja az értéktudatot. Ez
az egzisztenciális és anyagi orientáció egyébként ma minden párt szavazóbázisában
kimutatható.66
Hankiss Elemér – Bogár László fejtegetéseit67
összefoglalva és továbbgondolva – még a rendszerváltozás előtt felvetette
azt a lehetőséget is, hogy az erőforrásokat a végletekig felélő
kommunista rendszer vonzó mértékű javadalmazás hiányában fogja elveszíteni
maradék támogatóit.68
Visszatekintve úgy látom, hogy ez az előrejelzés – legalábbis a párttagság
bizonyos körei tekintetében – beigazolódott.
Fábri István PhD-hallgatóval végzett áprilisi
felmérésünkben ugyanakkor csak a minta kevesebb, mint egynegyede (de a 18-29
éves korosztály 29%-a!) tartotta „az életben a legfontosabbnak, hogy elegendő
pénzünk legyen”, viszont hasonló arányban fogalmazódott meg az igény az erkölcsi
autonómia, a morális önmeghatározás iránt. A megfelelő mértékű anyagi
javakkal való ellátottság igénye a mi felmérésünkben a családra és az egészség
megőrzésére való hivatkozással jelentkezett erősen (a megkérdezettek
több mint 70%-ánál).
e) A mai magyar társadalom tagjai – részben
nagyon is érthető történelmi okokból – igen sajátosan viszonyulnak a tulajdonhoz.
Nálunk viszonylag széles rétegeknél a tulajdon prekapitalista, illetve erősen
baloldali töltésű felfogása jellemző. Az emberek természetesen vágynak
a tulajdonra és törekszenek megszerzésére. A tulajdon szociális
biztonságot, bizonyos mértékű függetlenséget és – kétségkívül – hedonista
örömöket szavatol. Ebből a tulajdonfogalomból azonban jórészt hiányzik
a tulajdonhoz kapcsolódó felelősségnek és az egyéni, vagy kis csoportok
körében megvalósítandó állampolgári vagy vállalkozói iniciatívák kidolgozásának
a gondolata. A szélsőjobboldali, illetve a szélsőbaloldali kapitalizmus-
és vállalkozó-ellenesség eszmei motívumai (amelyek nem utolsósorban romantikus
antikapitalista megfogalmazásokra építettek69),
nem tűntek el nyomtalanul a magyar mentalitásból. Ezek a politikai irányzatok
a tőkést talajtalan, népnyúzó, a túlcsordulásig menő bőség képét
felidézően testes, szivarozó-keménykalapos, pénzeszsákon ülő alakként
óhajtották láttatni. Teljesen kimaradt e gondosan felépített és elterjesztett
közképből a beruházásokért, a fogyasztható javak előállításáért és
a munkahelyek ezreiért felelős vállalkozó arca. Fábri Istvánnal közösen
végzett májusi mentalitás- és erkölcsszociológiai vizsgálatunk adatai szerint
ma a magyar lakosság 45,6%-a (50,8% ellenében) látja még mindig úgy, hogy „a
tőkések és vállalkozók semmi hasznosat nem csinálnak, csak kizsákmányolják
az embereket”. Ugyanakkor viszont – s a két adat egyszerre már jóval nehezebben
értelmezhető – a megkérdezettek 80,3%-a értett egyet többé-kevésbé azzal
az állítással is, hogy „ha a vállalkozók gazdaságilag megerősödhetnének,
az mindenkinek jó lenne, mert akkor munkahelyeket teremthetnének”. A két adat
jól tükrözi az emberek elbizonytalanodását a vállalkozók megítélésével kapcsolatban,
amit e szféra gyakran tisztátalannak, privilegizáltnak vagy éppen – esetenként
– a bűnözéssel összefonódónak tartott világával kapcsolatos vélekedések
csak tovább táplálnak. A második kijelentés felfogható talán óhajnak is, amivel
már a megkérdezetteknek könnyebb volt egyetérteniük. Elképzelhető azonban
egy utilitarista magyarázat is: eszerint az emberek nagy része közömbös egy
sor jelenséggel kapcsolatban, ami (látszólag) nem közvetlenül hat ki saját életkörülményeikre,
és ami látókörükbe kerül, azt egyszerűen annak alapján értékelik, hogy
hasznos-e számukra, vagy sem.
Magyarországon családok tízezrei
vásárolták meg 1990-től valóban csaknem szimbolikus áron önkormányzati
lakásaikat – és háborodtak fel, amikor tudomásukra jutott, hogy a szükségessé
váló felújításokat jórészt nekik, az újdonsült tulajdonosoknak kell vállalniuk.70
Ez év májusában készült vizsgálatunkban a megkérdezettek 42%-a találta „felháborítónak”
(50,8%-uk viszont nem így érzett), „hogy az embereknek saját pénzükön kell felújítaniuk
és karbantartaniuk az önkormányzattól megvásárolt öröklakásokat”. E valóban
infantilisnek nevezhető tulajdonfogalom egyik legfőbb mentalitásbeli
akadályát képezi a piacgazdasági viszonyokhoz való sikeres alkalmazkodásnak.
Még nagyobb jelentősége van ennek az adatnak, ha tudatosítjuk, hogy – felmérésünk
tanúsága szerint – elsősorban a diplomások (61%) és a fővárosiak (56%
szemben a falun élőkkel 30%) óhajtják öröklakásukat közpénzekből fenntartani.
Ezek a számadatok még akkor is elgondolkodtatóak, ha törésvonalat feltételezünk
az önerőből felépített falusi házak tulajdonosai és a – sokszor igen
rossz állapotban lévő – fővárosi bérházak újdonsült lakástulajdonosainak
érdekei között, hiszen nyilván nem csak a diplomásoknak és a fővárosiaknak
kell szembenézniük a felújítás gondjaival.
A tulajdonnal kapcsolatos beállítódások
itt felvázolt képét sokban árnyalják és gazdagítják Angelusz Róbert és Tardos
Róbert idevágó kutatásai, melyekből itt csak egyetlen vonatkozást emelnék
ki. Az alábbi táblázatban közölt adataik azt tükrözik, hogy hazánkban „(a) magántulajdon
irányába való átmenet hagyományos formáival szembeni averzió nemcsak tartósnak
mutatkozik, de még erősödött is. (...) Még jellemzőbbé vált (...)
a ‘modernizált állami tulajdon’ előnyben részesítése.”71
1.
tábla 72
Kik legyenek
a tulajdonosok? – a választott lehetőségek megoszlása
1991-ben, 1993-ban és 1995-ben (százalékban)
1991 |
1993 |
1995 |
|
|
|||
a régi tulajdonosoknak kellene az elvett tulajdont visszaadni |
16 |
15 |
12 |
az állami tulajdont el kell adni azoknak, akik a legtöbbet fizetik |
11 |
7 |
8 |
a vállalatok dolgozóit kellene tulajdonossá tenni |
26 |
28 |
30 |
az állami tulajdont kellene feljavítani hozzáértő szakemberekkel |
36 |
41 |
45 |
egyéb válasz, nem tudja |
11 |
9 |
5 |
100
|
100
|
100
|
|
|
f) Óriási gondok vannak
a racionális életvezetéssel is, amelynek hiányzó hagyományai történetileg –
egyebek mellett – a hazai protestantizmus különutasságával hozhatók összefüggésbe.73
A magyar társadalom egészségi és mentális állapota miatt igen nehéz már a középkorú
nemzedékek átképzése is. Rendkívül vontatottan halad előre a teljesítmény-elv
társadalmi elismerése, működő mérceként való alkalmazása, főként
az állami szektorban. Az emberek nagy része – és ez alól sajnos a fiatal nemzedékek
egyes rétegei sem képeznek kivételt – tapasztalataim szerint inkább a Kádár-korszakban
bevált életstratégiákhoz igyekszik visszanyúlni, vagy egyre nagyobb számban
önsors-rontó életformákba kényszerül.
g) A mai világhoz való
korszerűtlen alkalmazkodási stratégiákért azonban nem egyszerűen a
kommunista rendszerben kialakult reflexek, rossz beidegződések, a baloldali
hagyományokból folyó, lényegében teljesíthetetlen állampolgári igények tehetők
felelőssé, hanem a rendszerváltozás után kialakult adminisztratív és kormányzati
apparátus működése is. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az 1994. május
8-i országgyűlési választások nyomán létrejött koalíció sem a racionalitást
testesíti meg, hanem nagyban ugyanolyan beidegződések alapján cselekszik,
mint a „nép”:74
jól észlelhető az előrelátás hiánya, illletve annak újabb és újabb
feláldozása a „szociális érzékenység”, értsd: a különböző lobbik külön-érdekeinek
oltárán. A Németh Miklós nevéhez fűződő ún.
„spontán privatizáció” pártvégrehajtásával vette kezdetét az állami-társadalmi
vagyon hatalmi alapon történő elosztása, amikor a kommunista tanácsok által
kinevezett gyárigazgatók magántulajdonába kerültek a vállalatok. Egy rövid intermezzo
után ma újfent a gyors tarolás stratégiái élveznek prioritást. E racionalitás-válságra75
jó példa a „Bokros-csomag” sorsa, amely vélhetően még saját párttagsága
nagy többségétől sem kapott támogatást, és a tervezet alapos, szakmailag
átgondolt korrekciója és differenciált alkalmazása helyett az emberek megnyugtatásának,
sőt szimpátiáik visszanyerésének reményében látható eredmények nélkül,
de annál inkább valószínűsíthető károk okozása árán (az abortusz-esetek
számszerű növekedése stb.) érte meg elsorvasztását. Megítélésem szerint
elsősorban a magánszektor egy része teljesítőképességének, és nem
a lényegében visszavont „stabilizációs program” áldásos hatásának köszönhető,
hogy a gazdaság nem omlott össze Magyarországon.
Az MSZP–SZDSZ koalíció működésének legfontosabb
hatását szűkebben társadalmi-politikai nézőpontból az alig elkezdődött
polgárosodás esélyeinek folyamatos rombolása, valamint a polgárosodást helyettesítő
klientúra-rendszer részleges kibővítése és újra-megszilárdítása címszavak
alapján jellemezném.
Az MDF–KDNP-koalíció elkezdte a munkálatokat
a polgárosodás megteremtése érdekében. Ez a kísérlet azonban magán viselte a
– hogy egy habermasi kategóriát alkalmazzunk egy a szerző eredeti intencióitól
eltérő értelmi összefüggésre – „kulturalisztikusan megrövidített” modernizáció
sajátosságait: a központi akarat által kiválasztottak bizonyos fokú kedvezményezését,
a helyesnek vélt életformák és gondolkodásmódok preferálását és meglehetősen
erőszakos sulykolását. Sajnálatos módon az MDF-ről
csak sokára levált radikális jobboldali csoportosulás kultúra és civilizáció
megkülönböztetésének Oswald Spengler (illetve jellemzőbb módon Szabó Dezső)
nevével fémjelezhető eszmei vonulatának értelmezései felé fordult, amely
hagyomány elsősorban kifejezett demokrácia-ellenességével, illetve a vele
szemben tanúsított szkepszissel jellemez-hető.76
Csurka István lapja 1990. március 15-i ünnepi számában szinte kizárólag olyan
cikkeket közölt, amelyek a demokráciának a magyar szellemiséggel és hagyományaival
való állítólagos összeegyeztethetetlenségét fejtegették. Ennek ellenére hazánkban
mégis kezdtek kibontakozni a polgárosodás bizonyos felté-telei, habár jóval
kevésbé az önszerveződő életterek erejéből, mintsem az új küldetéstudatra
ébredt állam jóvoltából.
Az 1994-es kormányváltás ezt
a folyamatot félbeszakította, illetve más irányba terelte. Bauer Tamás, az SZDSZ
egyik legjelesebb és legbefolyásosabb közgazdásza egy 1991-es cikkében77
olyan programelveket tett közzé, amelyek – megítélésem szerint – sokban hozzájárulhatnak
a mai folyamatok jobb megértéséhez.
A cikkben két alapvető gondolatmenet körvonalazódott.
Az egyik centrális stratégiai, azaz a magyar (gazdaság)politika egyik legfontosabb
kérdésére, tudniillik a magánosítás kívánatos terjedelmét illetően dolgozott
ki választ, míg a másik a nemzeti önazonosság követendő mintáival foglalkozott.
Ez utóbbi kérdést a szerző sikeres nyugati társadalmakra
– elsősorban Angliára – hivatkozva közelíti meg. Abból indul ki, hogy Nyugaton
az emberek nem annyira a közös nyelv és történelem vagy leszármazás alapján
azonosulnak hazájukkal, hanem önazonosságuk szilárd alapját a biztosított szabadságértékekkel
és a gazdasági teljesítményekkel kapcsolatos büszkeség képezi, és sürgeti, hogy
Magyarországon is az utóbb említett identifikációs minta váljon a nemzeti önazonosság
alapjává. Ez az óhaj sajnos figyelmen kívül hagyja, hogy Magyarországon egy
más, nyelvi-kulturális-történelmi alapú önazonosság-tudat alakult ki,78
és nehezen hihető, hogy ez – főként a rendszerváltás óta eltelt esztendők
„sikereire” gondolva – egyhamar megváltozik. Ezt a hagyományt
figyelmen kívül hagyni azt jelenti, hogy félreértjük és negligáljuk a realitásokat
és a társadalmi irracionalitá-sok szerepét, jelentőségét.79
S ez azzal a következménynyel járhat, hogy a kívánatosként felmutatott azonosulási
minták hatástalanok maradnak, sőt, mint bürokratikusan sulykolt eszmékkel
ellenérzés is alakulhat ki velük szemben, és csak még inkább aktivizálódhatnak
az önazonosság-keresés és eligazodás régi módozatai (amint az – megítélésem
szerint – az 1994. évi országgyűlési választások idején történt).
Az elsőként említett témakörben Bauer Tamás
a tekintetben foglalt állást, hogy a privatizációnak milyen szempontokat kell
figyelembe vennie, ha arra a kérdésre keresünk választ, hogy e döntés milyen
értékeket valósít meg, illetve milyen mellékkövetkezményekkel járhat. Ama tételét
igazolandó, hogy a mai fejlett nyugati országokban nem a tulajdon képezi az
állampolgári szabadság alapját, hanem 1) az erős munkásképviselet; 2) a
társadalombiztosítás átfogó rendszere; 3) az ingyenes közoktatás vagy a fejlett
ösztöndíjrendszer és 4) az életszínvonal jelentős emelkedése – amely vívmányok
mindenki számára elérhetővé teszik a lakást, a gépkocsit és az üdülést
–, a szerző arra az összefüggésre hívta fel a figyelmet, hogy minél fejlettebb
egy ország Nyugaton, annál kisebb az önállóknak, a kapitalista vállalkozóknak
a kereső népességen belüli aránya. A legfejlettebb országokban
ez az arány 8-12%, a kevésbé fejlettekben ez az arányszám felkúszhat 18-20,
illetve – Görögország esetében – 32%-ra is.80
Ezen érvelés logikája tehát így rekonstruálható: Magyarország nyilván a fejlett
országokhoz akar felzárkózni, helytelen tehát, ha a fejletlenebb régiók gyakorlatát
(a nagyszámú önálló kitermelését) követjük.
Ezzel az érveléssel nem tudok egyetérteni. A
nem tulajdon-alapú állampolgári szabadság eszménye problematikus, hiszen a mi
körülményeink között felidézi a „koraszülött” jóléti állam képzetét, mert erősíti
az etatista-paternalista állammal szemben támasztott tömeges igényeket, és nem-aktivisztikus,
nem-racionális életvezetésre hangolja a polgárokat, miközben jórészt teljesíthetetlen
igényekkel túlterheli a hihetetlen méretekben túlköltekező állam által
egyébként is aláásott költségvetést. A nem-tulajdonosok közös gondolkodása és
érdekegyeztetése pedig nyilván nem képes elég hatékony politikai nyilvánosságot
létrehozni és fenntartani. A hosszú évtizedek során megerősödő, tulajdon-alapú,
művelt és kritikus közönség kialakulása – megítélésem szerint – előfeltételét
képezi annak, hogy az önállók majdan bekövetkező számarány-csökkenése ne
járjon együtt a nyilvánosság szerkezetváltozásának Habermas által jelzett tendenciájával.
Ezen okokból úgy látom, hogy a Bauer Tamás által előadott javaslatok feladják
a civil társadalom, illetve az életvilág koncepcióiban lehorgonyzott demokratikus
elveket – azokat az elveket, melyekért az SZDSZ elitje egykor igen bátran síkraszállt.
Az önállók kívánatos számarányával kapcsolatban
megkérdőjelezhető továbbá, hogy egy fejletlen ország egyszerűen
csak át tud ugrani fejlődési fokokat. Hiszen maga a szerző utal arra,
hogy hány évtizeden, illetve évszázadon keresztül alakult ki a legfejlettebb
országokban az önállók jelenlegi aránya!
Azután az
a kérdés is felmerülhet, hogy vajon jó-e, ha egy fejletlen ország a legfejlettebb
országok munkamegosztásbeli-hatalmi arányait importálja vagy másolja szerves
fejlődés, valamint a társadalom al- és cselekvésrendszerei hálóinak spontán
kibontakozása és interpe-netrációja81
nélkül?82
A legsúlyosabb dilemma azonban a következő.
Ha Bauer azt akarja, hogy Magyarországon is 8-12% között mozogjon a tőkések
aránya, akkor ki mondja meg, hogy a jelentkezők közül kire mosolyogjon
a szerencse? Erre gyakorlatilag aligha létezhet más válasz: ezt a döntési hatalommal
felruházottak fogják egymás között kialkudni – s nem kétséges, hogy milyen elvek
alapján. (E dilemmáról, illetve a kiválasztás mechanizmusáról egyébként a szerző
nem tett említést). – Azt állítom, hogy
a Bauer Tamás által felvázolt megfontolás politikai erővé válva melegágyává
lehet a legszélsőségesebb, az egész államapparátust átfogó korrupciónak.
A jelenleg hatalmon lévő kormánykoalíció eddigi működése – úgy tűnik
– megerősíti ezt az aggodalmat. Úgy látom, hogy e koalícióban hatásosan
összekapcsolódott az SZDSZ talán nem is anynyira ártatlan aufklärizmusa az MSZP
egy bizonyos irányvonalának legújabb kommunisztikus83
stratégiájával: a színlelt kapitalizmussal,84
vagy egy közíró találó kifejezésével: a „vadszocializmussal”. E stratégia két
legyet üt egy csapásra: a mai kor szavának engedve kényszeredetten bár – hiszen,
mint a gazdasági-filozófiai kéziratokból tudjuk, a magántulajdon elidegenedéshez
és elnyomáshoz vezet –, de minden vagyont megbízható kezekben akar tudni, s
ha már megvan, akkor a lehető legszámítóbb módon óhajtja kiaknázni a mindenkori
tulajdontárgyban rejlő lehetőségeket a munkavállalók megszokott jogai
gyakori semmibevételével. Másrészt az erre a hittételre szomjúhozókra való tekintettel
tovább éltethető – még ha megint újra mérhetetlen messzeségekbe távolodik
is el – a kapitalizmus „meghaladásának” reménye (amely fordulat ismét az MSZP-nek
válna javára, hiszen ők már régen megmondták, hogy a kapitalizmus embertelen
gazdasági-társadalmi berendezkedés...).
Úgy vélem, hogy a fentiek alapján viszonylag
biztosan rá lehet mutatni az MSZP és az SZDSZ között 1994-ben kötött – sokak
által megdöbbenéssel fogadott – koalíció egyik legfontosabb közös érdekalapjára.
Amint láttuk, az SZDSZ lényegében sohasem szorgalmazott kis- és középtulajdonosok
által meghatározott gazdasági struktúrát, és nem alakított ki erre épülő
polgárságképet. S természetesen az MSZMP jogutód-pártja is megmaradt a nagyvállalati-nagyipari
és a nagyüzemi mezőgazdasági modell mellett (miközben ismeretes, hogy az
államszocialista korszak egyik legnagyobb gyengéje éppen a mozgékony, alkal-mazkodóképes
közép- és kisvállalatok hiánya volt). Közös törekvésnek tekinthető tehát
a két koalíciós pártnál a kisszámú leendő tulajdonos sajátérdekű kijelölése.
A klientúra-rendszer részleges kibővítése
és újramegszilárdítása szemeink előtt zajló folyamat, melynek számos eleméről
(elsősorban a hűségeseknek való latifundium-juttatásokról) a közvélemény
gyakran tudomást is szerez. E tendenciában az a legelszomorítóbb, hogy nem szerez
érvényt a teljesítmény-elvnek, hatásában tehát polgári értékeket kérdőjelez
meg, és régi-új függési hálót borít a társadalom tagjaira.
Közgondolkodásunk vázlatos jellemzését az 1994.
évi országgyűlési választások eredményének értelmezés-kísérletével zárom.
Olyan egyszerű tételeket védelmezek, amelyek verifikálásához egyelőre
nem rendelkezem elegendő adattal. Csak rövid idő óta van lehetőségem
empirikus adatfelvételek kezdeményezésére, s remélem, hogy ezek segítségével
hamarosan alaposabb vizsgálatnak vethetem alá téziseimet.
Arra az általános kérdésre, hogy vajon minek
volt köszönhető az MDF vezette kormánykoalíció leváltása, több okot lehetne
felsorolni.
a) Az első szabadon választott koalíciós
kormány kellő körültekintés nélkül szüntette meg az 1956 körül kialakult
társadalmi amnéziát oly módon, hogy a terrorral, majd a bársonyos diktatúrával
kiegyezett állampolgárokat két osztályra bontotta: az egykori hősökre,
illetve a későbbi ellenzéki megmozdulások tagjaira és a többiekre. A másodrendűségnek
ez a megtapasztalása egy kibontakozó demokráciában nyilván nagyon különböző
rétegekre egyaránt elkeserítően, sőt sértően hatott, továbbá
sokaknál fájdalmasan téphetett fel gondosan elhárított régi emlékeket, és tehetett
– legalábbis időlegesen – illuzórikussá viselkedési-érzületi mintákat.
Voltak, akik életüknek megpróbáltak merőben új irányt adni, de sokan közülük
nem tudták elviselni az átépítéssel járó lelki terheket: a rendszerváltás éveiben
hazánkban nagymértékben nőtt a pszichés megbetegedések száma. A társadalom
nagyobb része mégis – s ez leginkább az emberiség ellen elkövetett bűnök
üldözéséről való lemondásban érhető tetten – kivonta magát az önreflexió
alól, elkezdte felértékelni a Kádár-korszakot, egyidejűleg pedig elfordult
a politikai beleszólás lehetőségétől és a korábban megszokott individualista
életstratégiákat próbálta töretlenül alkalmazni.
b) Valamelyest – legalábbis bizonyos iskolázottabb
városi rétegeknél – hozzájárulhatott a népszerűség korai elvesztéséhez
az MDF szerencsétlen, hisztérikus, minden önreflexiót nélkülöző, erőszakos
és brossúraízű kultúrpolitikája is (elsősorban a Magyar Televízió
egyes műsoraiban és a párt belső ellenzékének szélsőjobboldali
beszédcselekvéseiben). A kultúra alakításának ez a vehemens gyakorlata nyilván
összefügg azzal az erős küldetéstudattal, amit Norbert Elias és Alfred
Weber alapján a civilizáció és a kultúra megkülönböztetésére épülő eszméknél
oly meghatározónak találtunk tanulmányunk első részében. Miközben ez a
kultúrpolitika valójában a részint a magyar társadalomra kívülről rákényszerített,
részint a szocialista korszakban begyakorolt évtizedes helyzetészlelési, világ-
és történelemszemléleti mintákat akarta leépíteni, és a nemzetben való gondolkodást
meghonosítani, illetve újrafogalmazni, e törekvések talán nem legautentikusabb,
de annál hangosabb hordozói sajnálatos módon a modern magyarság-gondolat kidolgozásához
erőtlennek és gondolattalannak bizonyultak, és – megítélésem szerint –
csak a régi ellenségképek feltámasztására és egy döbbenetesen alpári közös nevező
felvázolására maradt energiájuk: működésük nyomán a legitim kommunikációs
univerzum – benne a tömegkommunikáció – részévé vált, mondhatni, szalonképessé
lett a rasszista argumentációk teljes eszköztára.
c) A statisztikailag adatolható életszínvonal-csökkenés
és nemzetitermék-visszaesés együtt járt a lakosság kétharmadának azzal a feszítő
szubjektív érzésével, hogy megélhetési helyzete a rendszerváltozás után romlott.
d) Ugyanennyire sokkszerűen hatott
a lakosság körében a munkahely elvesztésének rémképe, illetve valósága. A munkanélküliségre,
illetve az azzal kapcsolatos megterhelésekre a lakosság sem gazdaságilag, sem
lelkileg nem volt felkészülve.
e) Úgy tűnik, hogy a magyar nagyüzemi-termelőszövetkezeti
mezőgazdaság kifulladása egybeesett az első szabadon választott kormány
földprivatizációs intézkedéseivel, ezért az emberek többsége a mezőgazdaság
válságát az MDF–KDNP működésével hozta összefüggésbe.
f) Bénítólag hatott bizonyos rétegekre
a teljesítmény-elv megjelenése, illetve egyes területeken – elsősorban
a magángazdaságban – való alkalmazása, ami megnövelte az igényt a munkaerőpiacon
és a mindennapi életben való eligazodás és teljesítmény-beosztás régi, bevált,
az intimitásig ismert formáinak visszaszerzése iránt. Ezt igazolja pl. az érettségi-
és nyelvvizsga-bizonyítványok, illetve a diplomák hamisításának sajátosan magyar
gyakorlata, melynek valóságos méreteiről ma még nagyon keveset lehet tudni.
Ugyanez mondható el a különböző hitelkonstrukciók gyakran nem-racionális
felhasználásáról is.
g)
A Mészáros József és Szakadát István által készített választási térképekből
és egyéb adatokból kiderül, hogy a 60 év felettiek, illetve a szegények, valamint
az egyszobás lakással rendelkezők felülreprezentált területi megoszlása
és 1994-ben az MSZP-t átlag feletti mértékben támogató települések meglehetősen
jól fedésbe hozhatók egymással.85
Másfelől az észak-nyugati megyék kivételével az MSZP erős támogatást
szerzett a három és több szobás lakások tulajdonosai, illetve a magasabb jövedelemmel
rendelkezők körében is.86
Ezek az egyszerű összefüggések is igazolják azt a – Tölgyessy Péter által
már a választások előtt jelzett, és lehetséges következményeit is részletesen
számba vett – tényt, hogy az MSZP-t 1994-ben mind az átalakulás vesztesei, mind
pedig haszonélvezői egyaránt szívesen választották.
Általánosítóan azt lehetne tehát mondani, hogy a választók vissza akarták
kapni a Kádár-korszakban megszokott eligazodási mintákat és érvényesülési utakat,
s ily módon visszaszerezni a megrendült szociális biztonságot, illetve megtartani
az elért életszínvonalat.87
A magyar társadalom nagy része (67,7%-a!) érezte két évvel ezelőtt úgy,
hogy „a szocialista rendszerben az emberek jobban bízhattak a jövőben”,
és a megkérdezettek 79,1%-a ért egyet azzal, hogy „hiába vannak a törvények,
addig csűrik-csavarják őket, amíg úgyis a hatalmon levőknek lesz
igazuk”.88
S honfitársaink egynegyede nem tud azonosulni azzal a kijelentéssel, hogy „ma
nagyobb a szabadság, mint a szocialista rendszerben”.89
Hat egykori szocialista ország közül Magyarország
lakossága (74%) ítéli meg messze a legkedvezőbben az egykori szocialista
gazdaságot, és csak Bulgária megkérdezettjei látják kilátástalanabbnak a rendszerváltás
utáni gazdasági helyzetet a magyar válaszadóknál (29%). S ugyanígy: a magyar
minta 68%-a ítéli meg pozitívan a szocialista (politikai) rendszert (amit a
többi ország kérdezettjei messze alulmúlnak) és csak 43%-a a jelenlegit.90
– Ezek az adatok nyilván a „legvidámabb barakk” egykori lakóinak életérzését
is tükrözik. Mégis valószínű, hogy valami másról is lehet szó. Ezt a benyomást
látszanak megerősíteni a Bruszt László kutatási eredményeiből91
származó adatok a ’80-as évek végéről, amelyek szerint a rendszerváltás
előtti Magyarországon az emberek 25%-a ítélte meg úgy, hogy helyi szinten,
s csupán 10%-a (!) úgy, hogy országos szinten tehetnek valamit érdekeiket sértő
intézkedések ellen. Látható tehát, hogy a Kádár-korszak utolsó éveit a lakosság
korántsem rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélte.
Az adatok
által jelzett múltba fordulást – úgy tűnik – relativizálja az a tény, hogy
Magyarországon az emberek a rendszerváltás után öt éven belül mind a gazdaságban
(69%), mind a politikai rendszer terén (72%) jelentős javulást prognosztizáltak.92
Örkény Antal értelmezési javaslata szerint a jelen éles és kiábrándult elutasítása
és a múlt idealizálása egy „társadalmi szerepjátékot, önigazolást, adaptációs
stratégiát” jelezhet, „semmint a jelenlegi helyzet elviselhetetlenségét vagy
valóságos nosztalgiát és múltba vágyást. A negativizmus módot ad a távolságtartásra,
az egyéni érdek korlátlan érvényesítésére, a másokkal való szolidaritás elhárítására
(amely valóban a kádári korszakot idézi), valamint felmenti az egyént attól,
hogy szembenézzen az egyéni felelősség kötelezettségével és következményeivel.”93
(Miközben Örkény Antal ezen értelmezése nagymértékben alátámasztja eddigi fejtegetéseinket,
meg kell jegyeznünk, hogy – megítélésünk szerint – a negativista attitűdök
nem szükségszerűen vezetnek individualista életstratégiákhoz.)
A szolidaritás elhárításának tendenciáját Fábri
Istvánnal végzett áprilisi felmérésünk is jelzi. Csak a megkérdezettek 27,5%-a,
ezen belül inkább a nők (31%), mint a férfiak (24%) értettek egyet azzal
a kijelentéssel, hogy: „Számomra akkor volna a legszebb az élet, ha az emberek
kölcsönösen tisztelnék egymást, és ha képesek volnának néha lemondani valamilyen
vágyukról a többi ember érdekében, ha ezzel valóban segíteni tudnának.” Még
elgondolkodtatóbb, hogy a barátság jelentősége is elenyészni látszik (26,8%
tartja csak nagyon fontosnak a barátságot, s közülük is inkább a legfiatalabb
korosztály és a diplomások). Úgy tűnik tehát, hogy a mai Magyarországon
szétszakadófélben vannak a kölcsönös elismerés finom hálói, melyek nélkül sem
érvényes kommunikáció, sem egészséges személyközi viszonyok nem lehetségesek.
Ugyanakkor adataink szerint nagyon határozott igény fogalmazódik meg az emberek
közti képesség-, illetve teljesítménybeli különbségek elismerése iránt. A teljesítménykülönbségek
elismerését két adat is alátámasztja. A májusi vizsgálat szerint a megkérdezettek
64,5%-a értett egyet teljesen, s további 27,7%-a részben azzal az állítással,
miszerint „az volna helyes, ha a jól dolgozókat nem nyomnák el a gyakran lusta,
képzetlen vagy tehetetlen többség kedvéért”. Ezzel párhuzamosan az emberek 75,4%-a
utasítja el (és csak 22,0%-a pártolja) azt, hogy „minden magyar állampolgárnak
egységes nyugdíjat kellene kapnia, függetlenül a munkában eltöltött évek számától
és korábbi jövedelmétől”.
Áprilisi vizsgálatunkban a
megkérdezettek 76,1%-a látta úgy, hogy „Magyarországot ellepte a bűnözés
és a korrupció; csak egy erős, feltétlen tekintélynek örvendő vezető
személyiség volna képes rendet teremteni”.94
Adataink szerint ehhez erős állampolgári privatizmus társul: a család eltartásához
szükséges tisztességes munkabér igénye és – a megkérdezettek felénél – a „csendes,
nyugodt, örömteli családi élet” értékeire való orientáció. Ijesztőnek találom
felmérésünk azon adatát, amely szerint csak a megkérdezettek 26,3%-a – ezen
belül a diplomások és az érettségivel rendelkezők inkább (34%), mint a
szakmunkások (27%) vagy az alapfokú végzettségűek (20%) – tartottak igényt
arra, hogy „saját erkölcsi mércénk szerint élhessünk”. Májusi erkölcsszociológiai
vizsgálatunkban pedig talán az a legfeltűnőbb, hogy a megkérdezettektől
mennyire távol esnek az erkölcsi problémák mérlegelései. Azt az erkölcsi elvet,
miszerint „a fontos döntéseket azoknak kellene meghozniuk, akiknek el kell viselniük
ezeknek a döntéseknek a következményeit”, ugyanúgy mintegy 80% választotta,
mint azt az előbbivel – a jelzős szerkezet kisebb eltérése ellenére
megítélésem szerint – összeegyeztethetetlen követelést, hogy „a fontos, mindenkit
érintő döntéseket a legkiválóbbakra kell bízni”. A társadalmi
életnek ez az erkölcsi megítélések alóli emancipálódása, azaz a cinikus beletörődés
és az ebből fakadó szociális bénultság vagy fásultság adhat magyarázatot
arra a tényre, hogy az MSZP választási győzelme után sok gyermeket kivettek
a szülők a hittanoktatásból, valamint hogy az 1994. évi országgyűlési
választások után egy éven át hirtelen mintegy 10%-kal nőtt (23%-ról 33%-ra
ugrott), majd ingadozni kezdett, de a korábbi évekhez képest elég magas maradt
azoknak az aránya, akik magukat „nem vallásos”-ként minősítették. Ezzel
párhuzamosan kissé csökkent (12%-on állapodott meg) azok aránya is, akik maguk
számára elfogadhatónak tartották a megállapítást, hogy „az egyház tanítását
követem”.95
Amikor családok
kormányváltások irányához szabják nevelési elképzeléseiket és világnézetüket,
akkor félő, hogy megroppant a társadalom egy részének „morális gerince”,
és hosszú időre megszűnik integritása, autonómiája. Ezt a tendenciát
igazolják azok az Andorka Rudolf által közzétett számadatok, melyek szerint
1994-ben honfitársaink 27,7%-a ítélte meg úgy, hogy „a legkevésbé fontos”, hogy
az állampolgárok beleszólhassanak a kormányzati döntésekbe, és 54,7%-a (sic!)
rangsorolta hasonló helyre azt a követelést, hogy szükséges megvédeni a szólásszabadságot.96
Azt, hogy Magyarországon
az emberek igyekeznek nem morális szemszögből látni és észlelni az életüket
és az őket körülvevő világot, 1956-tal hozom összefüggésbe. Ekkor
élte át a társadalom nagyobb része azt, hogy saját hazájában nincs mód a morális,
gazdasági és politikai önmeghatározásra. Világossá vált és elkerülhetetlen sorsként
rögzült a külső megszállás és a belső gyarmatosítás. Ekkor jött létre
a Kádár-korszak legitimációs bázisa: az emberek átengedték a politikai irányítás,
a szellem, az érdekegyeztetés formális intézményeit az omnipotens pártnak, illetve
az általa életben tartott és felügyelt szervezeteknek, miközben elviselték az
ideológiai imamalom állandó surrogásának hangjait. És elkezdtek szinte kizárólag
az anyagi gyarapodással és a magánélet kínálta élmények hajszolásával törődni.97
A szabadságvágyat a hétvégi telken, de főleg az egyre szélesebb körben
elérhetővé vált autózással élték ki.
Az erkölcsi önfelmentés ugyanakkor
hihetetlen erővel párosul nálunk a politikusokkal szemben támasztott morális
elvárásokkal: áprilisi mintánk 94,8%-a csatlakozott azon véleményhez, hogy:
„Egy politikusnak fáradhatatlanul a köz javát kell szolgálnia, és nem szabad
a legkisebb erkölcsi vétséget sem elkövetnie vagy pozíciója segítségével anyagi
előnyökre szert tennie.”98
Ugyanakkor az adatok azt az értelmezést is megengedik, hogy a politikai élet
tisztaságával kapcsolatos vágy annak ellenére megőrződött a lakosságban,
hogy tökéletesen tisztában van a realitásokkal.
Rendkívül
fontos változás, hogy a munka – a nyugati fejleményeket követve99
– nálunk is határozottan kezd kikerülni a biográfia középpontjából: csak a megkérdezettek
22,5%-a választotta – két, viszonylag bő kínálatból választható további
életérték mellett – a munkát mint az életvezetés szempontjából fontos, emberi
tartást és anyagi hasznot nyújtó tevékenységet. Ez a tendencia azért elgondolkodtató,
mivel Magyarország még nem érte el a gazdasági bőségnek és az anyagi biztonságnak
azt a fokát, amelyen érthető volna a munkának ez a megítélése. Ráadásul
nálunk a hangsúly még nem tevődik át határozottan a posztmateriális értékek
irányába, és az ún. „szabadidős társadalom” problémái is még fényévekre
vannak jelenlegi viszonyainktól, bár fontos körülmény, hogy a 18-29 éves korosztály
választotta a legkevésbé (14%), és a 46-59 éves korosztály a leginkább (31%)
a munkát mint értéket. Ugyanakkor biztosra vehető, hogy a munkával kapcsolatos
új beállítódást nem lehet a munkától való elidegenüléssel magyarázni: 1994-ben
a megkérdezettek 54,4%-a határozottan, míg további 22,6%-a inkább hajlott azon
állítás elutasítására, hogy „a munkában általában nem lelem örömömet”.100
A két adat közti sajátos feszültség – tehát a munkának az emberek életében játszott
szerepének elhalványodása, másfelől pedig a munkának mint örömforrásnak
az elismerése – a rendelkezésemre álló információk alapján nem oldható fel racionális
magyarázat keretében.
IV.
A
civil társadalom, illetve az életvilág koncepcióinak elvárásaival szemben összefoglalóan
a következőkre szeretnék utalni. A magyar életvilág vagy civil társadalom
nagyon kevéssé civil jellegű, azaz alapvetően nem polgári értékeket
hordoz.101
(E tézis érvényességét ugyanakkor egy-két fentebb említett adat korlátozza,
felhíva a figyelmet arra, hogy a meglehetősen vigasztalan összkép mögött
esetleg biztató jelek is kialakulófélben lehetnek. A már többször hivatkozott
májusi erkölcsszociológiai kutatás ezen a téren kellemes meglepetéssel is szolgált:
a megkérdezettek 65,3%-a többé-kevésbé egyetértett abban, hogy „a vagyon, a
pénz nem arra való, hogy feléljük, hanem arra, hogy vállalkozásunkat bővítsük,
vagy hogy egyszer mi magunk is vállalkozásba fogjunk”.)
Az öntudatos, érdekeit nyilvánosan
és érdekközösségben a politikai rendszerbe becsatornázó polgári nyilvánosság
színterei helyett amorf, kétségbeesett tömegek csendes szitkozódása, illetve
különlegesen kedvező önszervezési eszközöket birtokló szakmai csoportok
szinte kizárólagosan anyagi javakért folyó harca tapasztalható.102
A
teljesítmény-elv nem talál általános elfogadásra sem a „felül” (azaz a kormányzó-döntéshozó
elit), sem az „alul” levők körében, s Magyarországon nem is nagyon hisznek
az emberek abban, hogy az egyéni teljesítmény meghozza gyümölcsét.103
Még kevésbé fedezhetők fel a magyar életvilág struktúráiban az uralommentes,
nézetegyeztetésre törekvő cselekvési orientációk esetei. A magyar társadalom
csaknem fele a közügyek gyakorlásába való beleszólást nem nyilvános, nem kommunikatív
úton óhajtja megvalósítani.104
A nagyrészt a régi
elit által kézben tartott állam, illetve az állampolgárok csendesen új szerződést
kötöttek. A magyar – és egy sor kelet-európai – társadalom tagjai a régi, könnyebbnek
és főként biztonságosabbnak, kockázatmentesebbnek tekintett életkeretek
visszaszerzésének reményében lemondtak a „fent” elkövetett bűnök elszámoltatásáról,
illetve megnevezéséről is. E „nagyvonalú” gesztussal azóta sem záródó seb
tátong az alig kialakult jogállamon és a jog alapvető szubsztanciáján,
hiszen a jog meghatározó jelentőségű funkciója, hogy üldözze és szankcionálja
a definiált bűncselekményeket, amit azonban már a korábbi koalíció sem
engedett kibontakozni.105
„Oidipusz – írja
Milan Kundera – nem tudta, hogy saját anyjával hál, mégis, amikor rájött az
igazságra, nem érezte magát ártatlannak. Képtelen volt nézni a tragédiát, amit
tudatlanságával okozott, kiszúrta a szemét, és vak emberként elhagyta Thébát.”106
Kelet-Európában és Magyarországon nemcsak hogy nem ismerte el vétkeit a korábbi
rendszer elitje, hanem a térség népei, ha úgy tetszik, visszahívták a trónra
Oidipuszt; igaz, legalábbis nálunk, kisszámú és pusztán szimbolikus hatalommal
rendelkező – és fölöttébb elnéző – felügyelőket helyezve mellé.
Az ezt lehetővé tevő,
illetve az ebből fakadó morális károk még felmérhetetlenek. Éppen ezért
szükséges e kérdésnek a kutatása. Megítélésem szerint Durkheim óta most válik
újra időszerűvé az empirikus alapokon felépítendő erkölcsszociológia
kidolgozása, valamint mai morális és mentalitásbeli állapotaink jobb megértése
céljából a társadalomtörténeti kutatások további szorgalmazása. Már csak azért
is, mert történelmünk és közelmúltunk bővelkedik az emberi helytállás,
a higgadt bölcsesség, sőt az erkölcsi magasztosság példáiban is. A magyar
életvilágnak ez a sajátos regeneráló képessége és struktúrája, ami ahhoz a közismert
jelenséghez vezetett, hogy a magyar társadalom csaknem mindig politikai vezetése,
illetve elitje fölött állt tisztességben és áldozatvállalásban, ugyancsak elmélyültebb
magyarázatra szorul. Hiszen az életvilág sajátos, Jürgen Habermasnál kifejtett
igénye a magyar közgondolkodásban is megfogalmazódik: az emberek csaknem 70%-ában
él az igény arra, hogy beleszóljon a kormányzati döntésekbe – igaz, csak 40,6%
kívánja ezt nyilvános, konszenzust kereső módon elérni.107
A magyar életvilág
mentalitására még mindig a „vitam et sanguinem – de a zabunkat nem” régi beidegződése
jellemző.108
Az életvilág nálunk az óvatos kivárás, a gyorsan lohadó lelkesültség és a jobb
időkre tartogatott teljesítmény terrénuma is.
S annyi
már most is látható: a jelenlegi kormánykoalíció nem polgári társadalmat épít,
és egyes tárcái töretlen magabiztossággal keverednek bele újabb és újabb korrupciós
ügyletekbe, illetve döntenek – mint az energiaszektor privatizációja, a dunai
vízlépcső-építés ismételt kierőszakolása (amit az egykori rendszerváltó
akaratok nyers hatalmi eszközökkel történő cinikus megrendszabályozásaként
lehet csak értelmezni) és a készülő új földtörvény kérdéseiben – egyértelműen
külön-érdekeik alapján. Ez mérhetetlen károkat okoz a magyarországi morális
tudatnak, mert az emberek a „fent” űzött gyakorlatra mutogatva109
megerősítve érzik magukat a Kádár-korszakban begyakorolt életstratégiák
további érvényességét – és főleg alternatíva-nélküliségét – illetően.110
Ha habermasi kategóriákkal kísérelnénk
meg leírni a jelenlegi helyzetet, akkor azt mondhatnánk, hogy a magyar életvilág
sem kulturális mintáit, sem ösztönzőit, motivációit tekintve nem eléggé
racionalizált, így a – mint láttuk: ergyébként is „félszívűen” képviselt
– rendszer-követelmények nehezen horgonyozhatók le benne; ugyanakkor – másfelől
– a rendszer-dimenzióba olyan mértékben hatolnak be a nem racionalizált életvilág
mintái, hogy a rendszerintegráció meghiúsul az életvilág csendes ellenállásán.
A kelet-európai tömb gazdasági-politikai bukásának
egyik legfontosabb oka az volt, hogy a bürokratikus szabályok által megmerevített
és alkalmazkodásra képtelen rendszer nem tudta integrálni a legújabb termelési
és információs-kommunikációs technológiákat. Az eleve nagyon ellentmondásosan
előrehaladó rendszer-racionalizálódás elé a tőkehiányon, az elavult
infrastruktúrán, a viszonylagos technológiai elmaradottságon, egész iparágak
leépülésén és a gazdasági kitörési pontok hiányán túl most az életvilág jelentős
erőinek ösztönös tiltakozása is gátat emel. Megítélésem szerint azonban
az MSZP politikai szándékainak éppen ez a kapitalista és polgári racionalitással
kapcsolatos tömeges szkepszis jön kapóra.
A jelenlegi kormánykoalíció
úgy próbálja az országot bekapcsolni a világ és Európa vérkeringésébe, hogy
közben megmaradjon az életvilág kiskorúsága, értelmi kiüresedettsége, szélsőséges
individualizmusa, morális nihilizmusa vagy szkepticizmusa111
és főként politikai absztinenciája, valamint hogy a folyamatot kizárólag
a bürokratikus-elitariánus rendszerintegráció követelményeinek és a hatalmi
aspirációknak megfelelően, a megbízhatók és a tévedhetetlen szakértők
irányításával „vezényeljék le”.
Az MSZP és a hozzá kötődő gazdasági
elit alapvetően nem érdekelt a gazdasági-technikai modernizációban, hiszen
a párt jelenlegi hatalmi pozíciója a piacképes, informált konkurencia letörésén,
azaz saját emberei „helyzetbe hozásának”, illetve a legfontosabb gazdasági posztokon
való megtartásának lehetőségén áll vagy bukik. De nem válik előnyére
a gazdasági-technikai modernizáció, illetve a teljesítmény-elv elterjedése az
alacsony szakképzettségű vagy konvertálhatatlan tudással rendelkező
rétegeknek sem, hiszen az még inkább valószínűtlenné teszi munkaerőpiacra
kerülésüket.
Éppígy nem érdekelt az MSZP
a morális és politikai felvilágosodásban, azaz a polgárosodás tulajdoni-anyagi
vonatkozása melletti legfontosabb dimenzió törvényi és intézményi feltételeinek
biztosításában sem. A párt kétségbeesetten próbálja újra és újra felajánlani
az embereknek a ’80-as évek néma megegyezését: azt tudniillik, hogy a kormány
állampolgári ellenőrizetlensége fejében széles körű feketegazdaságbeli
aktivitásokat tűr meg.112
A kormányzat az emberek bűnrészessé, cinkossá tétele árán óhajtja megvásárolni
a morális semlegességet, illetve a politikai apátiát, miközben hihetetlen mértékű
pazarlásának és korrupciós tevékenységének terheit az adófizetőkre akarja
áthárítani.
Ennek a stratégiának azonban már csak azért is
szűkre szabottak a korlátai, mivel a megerősödő alvilág olyan
pozíciónyerésre lehet képes, ami megkérdőjelezheti, de legalábbis veszélyeztetheti
az autonóm kormányzás lehetőségét.
Amire
az MSZP épít, az – J. G. Fichte etikai elgondolásainak113
mércéje szerint – a legrosszabb az emberben, ti. emberi aktivitásunk, önrendelkezésünk,
önreflexiónk és felelősségünk bennünk megbúvó (lényegében fizikai és lelki
tunyaságon alapuló) megtagadása, a morális értelemben vett Nem-Én: a slendrián.
Miközben a slendrián-magatartás és -mentalitás modernizációnk egyik legfontosabb
akadálya, addig az MSZP uralmának feltétele és elve pontosan ez a hozzáállás.
Röviden
szólnunk kell még az MSZP–SZDSZ-koalíció kultúrpolitikájának egy eleméről.
Sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy e téren sem beszélhetünk az átláthatóság
javulásáról, azaz az álláspontoknak, irányzatoknak, illetve következményekkel
terhes döntéseknek, a lehetséges konszenzus megtalálása érdekében folytatott
nyílt viták keretében történő térnyeréséről. Sokkal inkább a nézetütköztetések,
illetve bizonyos témák látványos kerülése tapasztalható (főként az elektronikus
tömegtájékoztatásban), ami a kései Kádár-korszak szellemi életére emlékeztet.
Az
1998-as választások egyik nagy kérdése az, hogy vajon a lakosság a biztonság,
a stabilitás és a megszokott életstratégiák továbbfolytatásának esélyét melyik
pártnál véli majd megtalálni. De az sem kizárt, hogy a kérdést másként fogja
feltenni a szavazópolgároknak egy, a magángazdasághoz kötődő része,
mert esetleg úgy látja, hogy az előreláthatóság és kiszámíthatóság értelmében
vett biztonságot inkább a polgári társadalom, a kapitalista gazdaság és demokrácia
keretein belül lehet megtalálni. Ehhez azonban a magánszektornak jelentős
fejlődésen kellene keresztülmennie és nagyobb fokú autonómiára szert tennie
az állammal szemben. Az MSZP-ben csoportosuló ellentétes erők érdekei ebben
a kérdésben is diametrálisan eltérőek, de a magángazdaság struktúrái már
nem áshatók alá korlátlanul – már csak azért sem, mert ez saját érdekcsoportok
sérelmére történne.
Ha
tehát megszerveződnének a polgári életforma, morál és termelés érdekei,
akkor a polgároknak már csak meg kellene találniuk azt a pártot, amelyről
elhihető, hogy ezeket a célokat vállalja fel.
De
ez sem látszik könnyű feladatnak.
Bezárulni
látszik tehát a kör. Láttuk, hogy a politikai közgondolkodást leginkább meghatározó
elméleti keretek, illetve értékminták a nemzeti önmeghatározást, a kulturális
önkifejeződést, a hagyományok megőrzését, az egyén közösség általi
meghatározottságát, illetve más oldalról a politikai önmeghatározást, a demokratikus
részvételt, a lokális erőknek a közösségiekkel szembeni egyenjogúsítását
hangsúlyozták, illetve ajánlották fel az embereknek eligazodási és identifikációs
mintákként. A magyar társadalom tagjai azonban – amennyiben helyesen
értelmezzük eredményeinket – egyértelműen a „civilizációt” részesítik
előnyben a magyarországi liberális és konzervatív politikai pártok
által képviselt „kultúra” értékeivel szemben.114
Ez önmagában még nem tűnik végzetesnek, hiszen elvben reménykedhetünk még
abban, hogy a Nyugat gazdasági szintjének elérése vagy legalább megközelítése
után talán nagyobb hajlandóság alakulhat ki – elsősorban a majdani fiataloknál
– a demokratikus érdekérvényesítés és politikai részvétel különböző formái
iránt. Mégis, kínzó kérdések is felmerülnek a fenti tendenciával kapcsolatban.
Vajon lehetséges-e gazdasági felzárkózás polgári vagy egyszerűen csak „Európai
Uniós mentalitás” hiányában? És a hazánkban megszokott életstratégiák nem döntenek-e
majd hosszú évekre előre a gazdasági felzárkózás menetét és lebonyolításának
eddig ismert, hatékony ellenőrzés és számonkérés híján önállósult elitariánus-bürokratikus
kereteit illetően?
A tanulmány az 1997. évi Papp Zsolt–emlékülés alkalmából készült. Azóta a szöveget kismértékben kibővítettem.
Jegyzetek
1. Norbert Elias: A civilizáció folyamata. Budapest: Gondolat 1987. 102. old.
2. Norbert Elias: i. m., 103. sk. old.
3. V. ö.: Norbert Elias: i. m., 107. skk. old.
4. Megtalálható Immanuel Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások c. művében (2. jav. kiad., Budapest: Gondolat 1980.).
5. Az Alfred Webert ért eszmetörténeti hatások számbavételéhez sokban támaszkodtam Roland Eckert: Kultur, Zivilisation und Gesellschaft. Die Geschichtstheorie Alfred Webers – eine Studie zur Geschichte der deutschen Soziologie c. monográfiájára. (Tübingen: J. C. B. Mohr, Kyklos Verlag 1970.)
6. Lásd elsősorban Bevezetés a szellemtudományokba c. művét. Megtalálható Wilhelm Dilthey: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban c., válogatott munkáit tartalmazó kötetében. (Budapest: Gondolat 1974. 57–247. old.) Lásd főként 113. old. Összegző kései művében Dilthey még egyértelműbben fogalmazza meg társadalom-, illetve természettudományok különbségét. A fizikai világot, illetve annak törvényszerűségeit a szerző szerint csak individualitásunk tudatos visszaszorítása árán tudjuk megismerni, tér idő, tömeg és mozgás viszonylatai szerinti absztrakt felfogása segítségével. A szellemtudományok esetében sajátos fordulat játszódik le, amit Dilthey az ember önmaga életéhez és élményvilágához való visszatérésként értelmez. Lásd: W. Dilthey: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Id. kiad., 502. old.
7. Lásd főként Die Grenzen der naturwissenschaftlichen Begriffsbildung (1902, 2. kiad. 1913) c. könyvét.
8. Lásd uő: Grundriß der Historik, 1867.
9. Ebből a szempontból legfontosabb munkája a Probleme der Geschichtsphilosophie 2. kiadásának szövege. A mű kritikai kiadása megtalálható a Georg Simmel Gesamtausgabe (Frankfurt/M.: Suhrkamp Verlag 1997) 6. kötetében.
10. V. ö.: Roland Eckert: i. m., 13–15. old.
11. Lásd ehhez Dirk Käsler: Die frühe deutsche Soziologie 1909 bis 1934 und ihre Entstehungs-Milieus – eine wissenschaftssoziologische Untersuchung. Opladen: Westdeutscher Verlag 1984. Lásd még ehhez F. Ringer: Die Gelehrten. Stuttgart 1983.
12. V .ö.: Alfred Weber: „Der soziologische Kulturbegriff” [1912], in: uő: Ideen zur Staats- und Kultursoziologie. Karlsruhe: Verlag Braun 1927. 33. sk. old.
13. Az „ittlét” (Dasein) fogalmán Alfred Weber lényegében az egész emberi létet, főként a történelmet érti, fogalomalkotásának nincs köze tehát M. Heidegger műszavához, aki számára az ittlét az egyén mindenkori létezésével (életével) azonosul. (Lásd Martin Heidegger: Lét és idő 2. §) Ezt az „egészet”, mellyel a szociológiának foglalkoznia kell, s „ahol világ és szellemi ember találkoznak egymással” (Alfred Weber: i. m., 41. old.), állította szembe Alfred Weber a „társadalom” saját korában főként H. Spencertől konstruált, természettudományos eredetű fogalmával. R. Eckert e tényt úgy kommentálja, hogy Alfred Weber ily módon tart ki a szociológia egyetemesség-igénye mellett, és szabadítja ki azt egy monisztikusan konstruált társadalomfogalom szorításából. – Vö. R. Eckert: i. m., 44. old.
14. V. ö.: Alfred Weber: i. m., 39. old.
15. Alfred Weber: i. m., 46. old.
16. Uő: „Kultursoziologie”. Lexikoncikk az Alfred Vierkandt által szerkesztett Handwörterbuch der Soziologie c. műből (Stuttgart: Enke 1931. 284–294. old. [idézet: 286. old.]). Újra megjelent „Geschichts- und Kultursoziologie als innere Strukturlehre der Geschichte” címmel a szerző Prinzipien der Geschichts- und Kultursoziologie (a továbbiakban: Prinzipien) c. kötete egyik fejezeteként. München: R. Piper & Co. Verlag, 1951. 22. old.
17. Alfred Weber: „Kultursoziologie”, 290. old., Prinzipien, 33. old.
18. Alfred Weber: Religion und Kultur. Jena 1912. 3. old., idézi R. Eckert: i. m., 102. old.
19. Lásd ehhez R. Eckert: i. m., 31. old.
20. V. ö.: Alfred Weber: „Kultursoziologie”, 286. old.; Prinzipien, 25. old.
21. Lásd Alfred Weber: „Kultursoziologie” 286. old.; Prinzipien, 25. old.
22. V. ö.: Alfred Weber: Einführung in die Soziologie. München: R. Piper & Co. Verlag 1955. 14. skk. old.
23. Lásd R. Eckert: i. m., 67. old.
24. V. ö.: Alfred Weber: „Die Bedeutung der geistigen Führer in Deutschland”, in: uő: Ideen zur Staats- und Kultursoziologie. Id. kiad., 102-121. old.
25. V. ö.: Alfred Weber: i. m., 112. old.
26. Alfred Weber: i. m., 113. old. Nyilván nem egykori mentorától függetlenül, ezt a tendenciát Mannheim később „a társadalom fundamentáldemokratizálódásának” nevezte. Lásd Karl Mannheim: Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus. Leiden: A. W. Sijthoff’s Uitgeversmaatschaappij N.V. 1935. 18. old.
27. Alfred Weber: uo.
28. A többségi elv történetéről, valamint a teljesítőképességével kapcsolatos megfontolásokról lásd: Felkai Gábor (szerk.): Új társadalmi mozgalmak és politikai tiltakozás (Miskolci Egyetemi Kiadó, 1995) c. szöveggyűjtemény II. fejezetében közölt tanulmányokat O. v. Gierke, C. Offe, B. Guggenberger és G. Sartori tollából. Lásd a kötethez írt Előszavamat is (i. m., 7–22. old.) E tanulmányban röviden áttekintettem a többségi elv történetét is.
29. Mannheim később egyenesen az elitek és a tömegek közti „újfajta elhatárolódásban” pillantotta meg a vezér iránt megnyilvánuló tömeges igényt Németországban. Lásd Mannheim: Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus. Id. kiad., 36. old.
30. V. ö.: Alfred Weber: „Die Bedeutung der geistigen Führer in Deutschland”, i. h., 114. old. Tizenhét évvel később Mannheim – egyértelműen ezen Alfred Weber-i megfontolásokhoz kapcsolódva – a liberális demokrácia kultúrájának válságát arra vezette vissza, hogy az eltömegesedés akadályozza a reflexív elit kialakulását. Lásd Mannheim: Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus. Id. kiad., 63. old.
31. V. ö.: Alfred Weber: „Die Bedeutung der geistigen Führer in Deutschland”, i. h., 115. old.
32. A koncepció máig legszínvonalasabb tárgyalása nálunk Papp Zsolt nevéhez köthető. Lásd uő: „A racionalitástól a kommunikatív racionalitásig”, in: Csepeli György – Papp Zsolt – Pokol Béla: Modern polgári társadalomelméletek. Budapest: Gondolat 1987. 51–152. old.
33. V. ö.: Felkai Gábor: Jürgen Habermas. Budapest: Áron Kiadó 1993. 261. old.
34. Lásd elsősorban: Thomas McCarthy: The Critical Theory of Jürgen Habermas. London – New York 1978; Petrus Johannes van Niekerk: Demokratie und Mündigkeit. Eine kritische Auseinandersetzung mit der politischen Philosophie von Jürgen Habermas. Johann-Wolfgang-Goethe-Universität: Frankfurt/M. 1982., valamint Felkai Gábor: Jürgen Habermas, id. kiad., 13. skk. old.
35. Hasonlóan látta ezt Polányi Károly, aki az „Arisztotelész felfedezi a gazdaságot” c. tanulmányában Arisztotelész-szöveghelyek segítségével vázolja fel azt a történelmi pillanatot, amikor a „beágyazott gazdaság”, melyet Margaret Mead leírásai segítségével szemléltet, lassan átadja a helyét az árutermelésnek. In: uő: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Budapest: Gondolat. Semmit nem von le Polányi érdemeiből, hogy ezt az öszszefüggést már Albert Schäffle is a leghatározottabban felismerte. Lásd Schäffle: Bau und Leben des sozialen Körpers. I. kötet, 2. kiad., Tübingen: Verlag der H. Laupp’schen Buchhandlung, 1896. 81. old.
36. Lásd Jürgen Habermas: Kommunikatív etika. A demokratikus vitákban kiérlelődő konszenzus és társadalmi integráció politikai-filozófiai elmélete. Miskolci Egyetemi Kiadó 1995. (Válogatta és fordította: Felkai Gábor.)
37. V. ö.: Felkai Gábor: „Kritikai megjegyzések a habermasi cselekvéselmélethez”. Szociológiai Szemle 3–4 (1993) 45–59. old. (Hivatkozás: 55. old.)
38. Lásd: Jean Cohen – Andrew Arato: Civil Society and Political Theory. Cambridge (Mass.) 1992.
39. Jürgen Habermas: Faktizität und Geltung. Beiträge zur Diskurstheorie des Rechts und des demokratischen Rechtsstaats. Frankfurt/M.: Suhrkamp Verlag 1992. 443. sk. old.
40. V. ö.: Jürgen Habermas: i. m., 446. old.
41. V. ö.: Jürgen Habermas: i. m., 447. old.
42. V. ö.: Jürgen Habermas: i. m., 449. old.
43. Miszlivetz Ferenc: „Látlelet: Kelet-Európa sérülései”. In: uő: Békák a szárazon. Budapest: Múzsák 1989. 181. old.
44. Lásd Gábor R. István – Galasi Péter: A második gazdaság. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1981. A szerzők így határozzák meg az alapfogalmat: „Széles értelemben vett második gazdaságon a munkavégző képességnek a gazdaság szocialista szektorán kívüli hasznosítási módjait, illetőleg a jövedelmek társadalmilag szervezett elosztáson kívüli újraelosztási folyamatainak összességét értjük.” (Gábor – Galasi: i. m., 17. old.) „A második gazdaságban keletkező jövedelmeket forrásuk szerint tekintve a) munkán, b) felhalmozott vagyonon, pénzmegtakarításon, c) hivatalosan elfoglalt pozíción, valamint d) a gazdasági szférán belüli kapcsolatok szervezésében kifejtett ügynöki, közvetítői tevékenységen alapuló lakossági mellékjövedelmeket különböztetünk meg.” (Uo., 23. old.)
45. Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1989. 134. sk. old. (3.2-es táblázat)
46. Lásd Szelényi Iván több idevágó munkáját.
47. Körösényi András: „A magyar politikai gondolkodás főárama”. Századvég 1996 tél, 93. sk. old. A szerző összefoglaló értelmezésének egyes kitételei nem alkalmazhatók zökkenőmentesen Habermas, illetve Cohen és Arató, valamint – mint láttuk – Miszlivetz Ferenc felfogására. Ennek egyik oka az – azon túlmenően, hogy Körösényi (választott témájához híven) csak a magyar elméletképzést faggatja –, hogy a szerző a civil társadalom koncepcióit együtt tárgyalja az antipolitika koncepciójával (amit egyébként Szoboszlai György és nem Konrád György munkásságával hoz összefüggésbe).
48. V. ö.: Jürgen Habermas: Theorie des kommunikativen Handelns. Frankfurt/M.: Suhrkamp Verlag 1981. 2. köt., 215. old. Az újratermelési zavarokból fakadó életvilágbeli patológiák habermasi koncepciójának bizonyos gyengeségeiről lásd: Felkai Gábor: Jürgen Habermas. Id. kiad., 308. sk. old.
49. V. ö.: Miszlivetz Ferenc: i. m., 182. old. – „Szimbólumokban élő, metafórákban kifejeződő, külsőségekre koncentráló, sem állandó, nyílt kritkához nem szokott, sem önreflexióra nem kényszerülő kultúrák esetében – tehát a kelet-európai kultúráknál – nagy a kísértése az öncelebrálásnak, az alig-létezés hangos és látványos ünneplésének, az üres, halott formák élő tartalmakkal való összekeverésének.” Miszlivetz: uo.
50. V.ö.: Gazsó Ferenc: „Pártok és választók két választás között”. In: Gábor Luca – Levendel Ádám – Stumpf István (szerk.): Parlamenti választások 1994. Budapest: Osiris – Századvég, 1994. 553. old. – Örkény Antal nemzetközi összehasonlító vizsgálatából pedig egyenesen az derül ki, hogy 14 ország lakói közül a magyarok tudtak a legkevesebb, bármilyen típusú politikai aktivitásukra visszaemlékezni. Lásd Örkény Antal: Hétköznapok igazsága. Budapest: Új Mandátum 1997. 103. old. (15. grafikon).
51. 1997 májusában a JELTÁRS Jelenkor Társadalomkutató Bt. szervezésében 1000 fős reprezentatív mintán Fábri Istvánnal végzett felmérésünkben a mintában részt vevők 20,2%-a teljes mértékben, s további 24,1%-a inkább egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy „az a helyes, ha minden állami tulajdonban van, mert akkor az állam gondoskodik az emberek lakásáról, munkahelyéről, iskoláztatásáról és egészségéről”. Ugyanakkor 26,4% inkább nem, valamint további 26,8% egyáltalán nem csatlakozik e véleményhez.
52. A Kádár-rendszer törvényen kívüli megszületése közismert tény. Azt állítom azonban, hogy e rendszer mind deklarált elvei, mind politikai gyakorlata alapján a hetvenes évekre – nyilván súlyos társadalomlélektani torzulások (így pl. az 1956-os szabadságharccal kapcsolatos „társadalmi emlékezetkiesés”) árán – a lakosság széles rétegeiben elismerést, elfogadást tudott kiváltani.
53. Mint ismeretes, Antiphón élesen megkülönböztette az örök és változatlan természettörvényeket a szerinte önkényes, emberek közötti megegyezésen alapuló és változékony törvényektől (phüszei és thészei ellentéte). Ebből Antiphón azt a következtetést vonja le, hogy az emberi törvényeket szégyen és büntetés nélkül meg lehet sérteni, ha e cselekedetek észrevétlenek maradnak. V .ö.: „A” fragmentum in: Wilhelm Capelle (szerk.): Die Vorsokratiker. Stuttgart: Kröner 1968. 376. sk. old. – A JELTÁRS Jelenkor Társadalomkutató Bt. szervezésében 1997. áprilisában Fábri Istvánnal közösen végzett 750 fős, országos, nem, 18. életévtől kor, iskolai végzettség és lakóhely tekintetében reprezentatív vizsgálatunkban a megkérdezettek csaknem 48%-a értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy: „Az állam és a munkaadók csúnyán elbánnak az egyszerű dolgozókkal. Ezért velük szemben minden eszköz megengedett – amit nem vesznek észre –, hogy megélhessünk.”
54. Lásd: Csontos László – Kornai János – Tóth István György: „Az állampolgár, az adók és a jóléti rendszer reformja”. Századvég, 1996 ősz. Ferge Zsuzsa „Az adótudatosságról és az állam felelősségéről” c. tanulmányában (Századvég 1996 tél, 154–162. old.) cáfolni igyekszik a szerzők centrális tételeit, s árnyaltabb értelmezést javasol. Az általa használt adatok alapján sem lehet azonban teljesen elvetni, hogy nálunk viszonylag erős a „mindent” az államtól váró állampolgári érzület.
55. Köszönettel tartozom Kovács Andrásnak (ELTE Szociológiai Intézet), amiért 1995 márciusában végzett országos, reprezentatív, 1500 fős mintán készült, egyelőre publikálatlan antiszemitizmus-vizsgálatának számomra fontos adatait rendelkezésemre bocsátotta.
56. Lásd Kovács András idézett vizsgálatát.
57. V.ö.: Örkény Antal:. i. m., 86. sk. old. (6. táblázat)
58. Sági Matild: „Egyenlőségek és egyenlőségtudat”. In: Andorka et alii (szerk.): Társadalmi riport 1996. Budapest: TÁRKI, 552.. old. Idézi Örkény Antal: i. m., 88. old.
59. Hadd utaljak ebben az összefüggésben csak az audio-CD-k, a CD-ROM-ok, az audio-és videokazetták, valamint a számítógépes programok döbbenetes mértékű törvénytelen másolására és terjesztésére hazánkban.
60. Aki túl erősnek véli ezt a tételt, gondoljon vissza a népszerű humorista, Kapossy Miklós egykori, hetenként jelentkező rádiós sorozatára, amelyben a legkülönbözőbb szakmák képviselői beszéltek arról, hogy munkájuk elvégzéséhez milyen korrupciós trükkökhöz és pénz- vagy teljesítménynövelő technikákhoz kell folyamodniuk. A példákban bővelkedő műsorból azt a következtetést lehetett levonni, hogy a gazdasági-szolgáltatási tevékenységek egyszerűen ellehetetlenülnének a kölcsönösen elvárt juttatások, paraszolvenciák és jutalmazások interakciós hálói nélkül.
61. V. ö.: Kovács András fentebb idézett felmérésével. Azzal az állítással, hogy: „Ebben az országban csak tisztességtelen úton lehet meggazdagodni” a megkérdezettek 59,4%-a értett egyet.
62. Lásd a Fábri Istvánnal közösen végzett áprilisi vizsgálatunk adatait. A megkérdezettek 66,5%-a értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy: „A mai nehéz világban nem lehet teljesen becsületes az ember. Kisebb ügyeskedések, személyes kapcsolatok, összeköttetések igénybe vétele megengedhető.” Májusi felmérésünkben ugyanerre a kérdésre (összesítve a teljesen és a részben egyetértők arányát) 67,7% válaszolt pozitívan.
63. Kolosi Tamás – Róbert Péter – Sági Matild – Fábián Zoltán: „A rendszerváltás társadalmi hatásai és a középrétegek”, in: Magyarország átalakulóban. Budapest 1994. 80., 81. o.
64. Vö. Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest: Gondolat 1982. 60. skk. o.
65. Lásd: Hankiss Elemér – Füstös László – Szakolczay Árpád: Kényszerpályán? A magyar társadalom értékrendszerének alakulása 1930 és 1980 között. Budapest: MTA Szociológiai Kutató Intézet, 1982.
66. V. ö.: Gazsó Ferenc: i. m., 553. old.
67. V. ö.: Bogár László: „Fordulóponton a magyar társadalom”. Századvég 3 (1987) 140–144. old.
68. Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák. Id. kiad., 199. sk. old.
69. Jó példa erre F. Tönnies Közösség és társadalom c. műve, amely a szociáldemokrata érzelmű szerző saját későbbi értékelése szerint muníciót szolgáltatott a nemzetiszocialista eszmerendszer számára.
70. Természetesen nem állítom, hogy a lakásmagánosítás – főként a lakások helyenként valóban tragikus állapota miatt – problémamentes folyamat lett volna.
71. Angelusz Róbert – Tardos Róbert: „Az átalakulás és a közvélemény arcai”. Társadalmi Szemle 3 (1997) 9. old.
72. Forrás: Angelusz – Tardos: uo.
73. Lásd Molnár Attila A „protestáns etika” Magyarországon c. úttörő munkáját (Debrecen, 1994. Societas et ecclesia sorozat, 2. köt.). A racionalitás-fogalom kidolgozatlanságát tárgyalja Kemény, Szekfű és Bibó szövegeiben Pál Eszter: A münchi racionalitás-értékek Magyarországon c. szakdolgozatában (Budapest: ELTE Szociológiai Intézet é.n. [1996], kézirat). A modernitás Münch által kidolgozott alapértékeinek (aktivizmus, racionalizmus, individualizmus, univerzalizmus) magyarországi sorsát ugyancsak Pál Eszter vizsgálta nagyszerűen „Modernitás-értékek Magyarországon” c. tanulmányában in: Felkai Gábor – Lukács György (szerk.): Etűdök szociológiára. Budapest: ELTE Szociológiai Intézet 1995. 11–47. old.
74. Ezzel többet és mást állítok, mint hogy e koalíciónak nehéz dolga van az elkerülhetetlen gazdaságpolitikai lépések és a nagyon szerteágazó szociális elvárások összeegyeztetésével.
75. Ismeretes, hogy e válság-típust Habermas az adminisztratív rendszerhez köti, amidőn a törvényhozók, illetve az illetékes szaktárcák képtelenek a gazdaság szereplői számára (mertoni értelemben véve) funkcionális döntéseket meghozni. Vö. Jürgen Habermas: „Válságtendenciák a kései kapitalizmusban”. In: uő: Válogatott tanulmányok. Budapest: Atlantisz 1994. 97. skk. old.
76. A spengleri konzervativizmusról lásd Kovács Gábor kitűnő tanulmányát, amely jelen dolgozatom lezárása után került a kezembe: „»Meg akartunk szabadulni a pártoktól. Maradt egy: a legrosszabb«. – Oswald Spengler demokráciakritikája”. Világosság 1 (1997) 22-39. old.
77. Bauer Tamás: „Modern polgárosodás Magyarországon.” Magyar Nemzet, 1991. augusztus 15. (csütörtök), 4. old.
78. Ez még akkor is így van, ha az egyéni orientációkban elismerem az erős anyagi orientációt. Az utóbbi ugyanis szerintem nem teremt semmiféle identitástudatot.
79. Ismeretes, hogy Mannheim Károly a bürokratikus konzervativizmus és a liberalizmus egyik fontos jellemzőjeként a társadalmi irracionalitások figyelmen kívül hagyását, észlelésének, megragadásának és kezelésének képtelenségét említette meg. Vö. Mannheim: Ideológia és utópia. Budapest: Atlantisz 1997.
80. Kolosi Tamás és munkatársai az önállók arányát az aktív népesség százalékában a következő táblázatban foglalták össze:
|
1982 |
1986
|
1988
|
1989
|
1990
|
1991
|
1992
|
1993
|
Összes önálló |
2,8
|
4
|
4,4
|
4,5
|
6
|
6,3
|
7,8
|
10,5
|
Forrás: Kolosi Tamás – Róbert Péter – Sági Matild – Fábián Zoltán: „A rendszerváltás társadalmi hatásai és a középrétegek”, in: Magyarország átalakulóban. Budapest 1994. 84. old.
81. Ismeretes, hogy R. Münch Max Weber-i belátásokkal egészítette ki a modernizáció rendszerdifferenciálódásként felfogott parsons-i elméletét. Eszerint a puszta rendszerdifferenciálódás még nem hoz létre nyugati kapitalizmust; ehhez az alrendszerek kölcsönös, összehangolt függése szükséges. Lásd Richard Münch: Die Kultur der Moderne. 1-2. köt., Frankfurt/M.: Suhrkamp Verlag 1986.
82. Természetesen jogosult lehet az a kérdésfeltevés is, hogy vajon bizonyos privatizációs gyakorlatok nem kényszerítik-e az országot hosszú időre az elmaradottság, az előre kódolt téves alkalmazkodás pályájára. Ha azonban Bauer Tamás ezt a problémát kívánta volna vizsgálni, akkor a fent említett összefüggés érzékeltetésén túlmenően még egy sor más bizonyítékot kellett volna előadnia.
83. A szónak A német ideológiában található értelmében. Marx itt azt hangsúlyozza, hogy a kommunizmus nem valamilyen eszme, ami megvalósítandó (és ezért számonkérhető), hanem a munkásmozgalom valóságos gyakorlata. (Lásd MEM 3. köt.) Eszerint nincs antimarxistább elgondolás, mint a marxizmus által vallott értékek és eszmék számonkérése a mozgalmon, illetve a valóságon. Nincs tévesebb – mondjuk –, mint Lenin, Sztálin, Rákosi vagy Kádár „elhajlásaival” szemben rámutatni a „tiszta források”-ban foglaltakra, vagy kidomborítani a marxizmus humánus oldalát. Jól példázza ezt a ’60-as-’70-es évek „marxizmus-reneszánsz”-ában részt vett teoretikusok sorsa mind idehaza, mind Csehszlovákiában vagy Jugoszláviában. – A mozgalomnak mindig igaza van. Bármi történjék is, az a maga helyén és idejében azonos a mozgalom gyakorlatával, realitásával – s tudjuk, hogy nem kérhetünk tőle számon holmi értékeket vagy eszméket. Világosan látta ezt Lukács György is, aki 1956-tal kapcsolatos különvéleménye ellenére visszavételét kérte a Pártba (a hegeli világszellem e világi megtestesülésébe).
84. A kifejezést nem ifj. Leopold Lajos azonos című tanulmányában („Színlelt kapitalizmus”, in: Medvetánc 2-3 [1988] 321-355. old.), kidolgozott értelme szerint, hanem sokkal direktebben, szó szerinti értelemben használom. – E gyakorlatnak azután újra könnyen lehet az a következménye, amit Leopold oly plasztikusan leír. A kapitalizmusnak ez a jelenlegi kormánykoalíció általi színlelése – úgy tűnik – annyira sikeres, hogy még szociológusokat is megtéveszt. Dessewffy Tibor a Tocsik-botrányt (és annak magyarországi megítélését) a kapitalizmus új korszakának azzal a – megítélésem szerint egészen más síkon (ti. az egyértelmű korrupciós bűnözés területén) elhelyezkedő – jelenségével hozza összefüggésbe, hogy a legnagyobb nyereséget ma már nem a kétkezi munkából származó teljesítmény, hanem a pénzügyi tranzakciók beható, csak kevesek számára hozzáférhető ismerete biztosítja. Lásd Dessewffy Tibor cikkét a Népszabadság 1997. május 17.-i számában.
85. Lásd Mészáros József – Szakadát István: Magyarország Politikai Atlasza. Budapest: Konrad Adenauer Alapítvány 1995. 4., 7., 74. old. – Fábri Istvánnal végzett májusi felmérésünk szerint a 60 éves és idősebb korosztály 57%-a tart igényt gyámkodó államra.
86. V. ö.: Mészáros – Szakadát: i. m., 8., 11., 74. old.
87. E tételt alátámasztandó, az e tanulmány mottójául választott történet mellett hadd utaljak kiegészítésképpen még egy további esetre mindennapjainkból, melyet 1992-ben egy munkanélküli diplomások számára szervezett számítógép-kezelői és idegennyelv-tanfolyam – egyébként kifejezetten baloldali elkötelezettségű – résztvevője mesélt el nekem. Az átképzésen sok 30 év körüli fiatal vett részt, ám nem túlságos erőbedobással. Informátorom azon kérdésére, hogy miért nem veszik komolyabban a tanulást, egységesen így feleltek a megkérdezettek: „Minek strapáljuk magunkat? Visszaszavazzuk a kommunistákat, akkor ismét lesz munkahelyünk, és erőlködni sem kell.” – Ezen esetlegesnek mondható történetek üzenetét talán megerősíti egy adat Kovács András már idézett felméréséből. Azt az állítást, miszerint „a régi rendszerben könnyebb volt eligazodni a szabályok és törvények között”, a megkérdezettek 68,5%-a tartotta igaznak.
88. Az adatok és a kérdések Kovács András már idézett felméréséből valók.
89. Az adat ismét Kovács András kutatásából származik.
90. Az adatok R. Rose egyik tanulmányából valók, melyeket Örkény Antal (i. m., 108. old.) ismertet.
91. V. ö.: Bruszt László: „Nélkülünk, de érettünk?” In: Szalai Júlia et alii (szerk.): Arat a magyar. Budapest: MTA Szociológiai Intézet 1988. 27. old. Idézi Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák. Id. kiad., 84. old.
92. Ezek az adatok ismét R. Rose egyik tanulmányából valók, melyeket Örkény Antal (i. m., 108. old.) ismertet. Megjegyezzük, hogy szinte egészen pontosan ugyanezeket az eredményeket hozták egy másik felmérés adatai is. Lásd Andorka Rudolf: „Politikai rendszerváltozás és a társadalom modernizációja”. Jogállam 1–2 (1996) 55–78. old. 11. sz. táblázatát. – 1997 májusában Fábri Istvánnal végzett vizsgálatunk azonban már más eredményt hozott. Azzal az állítással, hogy „öt év múlva sem lesz sokkal jobb a gazdasági helyzet Magyarországon” a megkérdezettek már 54,2%-a értett egyet, s csak 31,7%-a nem osztotta ezt a véleményt (míg 14,1%-a nem tudott választ adni). Arra az állításra pedig, hogy „öt éven belül sokkal jobb lesz a politikai helyzet az országban, mint eddig”, a következőképpen alakultak a válaszok: 21,5% egyetértett, 58,5% nem értett egyet, és 20,0% volt bizonytalan válaszát illetően. Megítélésem szerint ez azt jelenti, hogy az utóbbi két-három évben ismét sötétebb tónusokban képzelik el az emberek a jövőt, illetve a jövőkép újra elhomályosulni látszik. Ezt a benyomásomat csak erősíti májusi felmérésünk azon adata, hogy az emberek több mint fele nem ért egyet azzal az állítással, miszerint „a következő országgyűlési választások jelentős változást fognak hozni az ország életében”.
93. Örkény Antal: i. m., 109. old.
94. Ezt az adatot óvatosan kell megítélni, mert valószínűsíthető, hogy a válaszadók nagy része inkább a tulajdonképpen két állítást megfogalmazó kijelentés első részével értett egyet.
95. Az adatok Fischer György: „A ‘közszolgálati’ médiumok és a vallásos közönség” c. tanulmányának 1. ábráján találhatók. In: Vigilia 3 (1997) 194. old.
96. Lásd Andorka Rudolf fentebb idézett tanulmányának 12. sz. táblázatát.
97.
Forintos György szerint az 1956-os felkelés után: „A politikai legitimációt
a rendszer gazdaságival igyekezett helyettesíteni, vagyis a közjogi viszonyok
magánjogivá transzformálása útján; ez volt a konszolidációs politika lényege.
A hatalom a népszuverenitásból eredő felhatalmazás hiányát a jogokat és
kötelességeket keletkeztető szerződés mint sajátos, önálló jogforrás
által megalapozott legitimációval kívánta pótolni. Ez volt az az alkufolyamat,
amelyben az állam a társadalmat e kimondatlan, csupán ún. kölcsönös ráutaló
magatartásokkal meghatározott szerződés feltételeinek elfogadására rábírni
igyekezett, az a történelmi kompromisszum, amelynek pragmatikus érvényesülését
társadalmi konszenzusként ünnepelte.” Forintos György: „A társadalmi demokrácia
esélyei a kommunista rendszer összeomlása után”. In: Csepeli György – Kéri László
– Stumpf István (szerk.): Állam és polgár. Változás és folyamatosság a politikai
szocializációban Magyarországon. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete
Magyarországi Politikai Képzési Központ 1992. 72. old.
Nem
tudok azonban azonosulni a szerző ama véleményével, miszerint „az egyéni
cselekvés szabadságfokának növekedése” (amit Forintos a a keresőtevékenység,
a fogyasztás, a tulajdonszerzés, a külföldi kapcsolatok és tapasztalatok, valamint
az új gazdasági társaságok, illetve a második gazdaság lehetőségfeltételeiből
vezet le) „az így meghatározott körben a demokrácia iránti igény növekedését
mint nem szándékolt (sőt, azt éppen csökkenteni vagy legalábbis ellensúlyozni
kívánt) következményt is kiváltotta.” (Uo.) Inkább Kolosi és munkatársai fentebb
ismertetett megítélését érzem véleményemhez közelebb állónak, miszerint éppen
a Forintos által jellemzett, csakis egyéneknek lehetővé tett és bármikor
visszavonhatóan felkínált érvényesülési utak nevelték bele az emberekbe a különutak,
a kiskapuk keresését, azaz a nem szolidáris, nem demokratikus akarat- és érdekérvényesítési
módok alternatíva nélküliként való elgondolását. S legkésőbb Max Weber
és az ún. „megértő” szociológia felfedezései óta tudjuk, hogy az, amit
az emberek gondolnak a társadalmi tényekről, az e tények alapvető,
azoktól elválaszthatatlan alkotórészévé válik.
98. Májusi vizsgálatunkban újra teszteltük az állítást; összesítve a teljes mértékben és az inkább egyetértőket 95,1% csatlakozott e véleményhez.
100. Az adatok Andorka Rudolf már idézett tanulmányának 16. sz. táblázatából valók.
101.
Simon János, aki a mai magyar mentalitásnak a miénktől helyenként eltérő
értelmezését nyújtja, maga hangsúlyozza:
„Ha
megvizsgáljuk a különböző szervezetekben való részvételi arányt, azt látjuk,
hogy a magyar társadalom az elmúlt negyven évben politikailag alulszervezett
társadalom volt, s ez napjainkra nemhogy csökkent volna, hanem tovább növekedett,
mindenekelőtt a politikai pártok létszámcsökkenése miatt. A Kádár-korszakban
mindössze a polgárok 0,1 százaléka volt tagja valamilyen autonóm szervezetnek,
vallási, kulturális vagy szabadidős szerveződésnek. 1985-ben az ország
egyetlen politikai pártjának, a hatalmon levő MSZMP-nek 850 ezer tagja
volt, egyetlen szakszervezetének pedig 2,3 millió. A politikai rendszerváltozás
után, 1992-ben a hat parlamenti párt összes taglétszáma nem érte el a 200 ezer
főt, a szakszervezetek tagjainak száma pedig az 1,5 milliót sem. 1990-ben
egy kérdőíves országos vizsgálat keretében megkérdezetteknek mindössze
2 százaléka válaszolta azt, hogy tagja valamilyen szervezetnek. Hogy ez az arány
kelet-európai mércével mérve is rendkívül alacsony, azt jól mutatja, hogy például
Ukrajnában ez az arány 6 százalékos, Szlovéniában 12, Észtországban 14, Csehszlovákiában
pedig 26 százalékos.” (Simon János: „Politikai kultúra Magyarországon a »melankólikus
forradalom« alatt és után (1989–1992)” in: Balogh István (szerk.): Törésvonalak
és értékválasztások. Politikatudományi vizsgálatok a mai Magyarországról.
Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete 1994. 177. old.)
102. A „taxisblokádot” 1991-ben „gazdasági indíttatású engedetlenség”-ként írtam le, úgy jellemezve ezt a nyugati polgári engedetlenségi akciókkal szemben, hogy: „A harc [nálunk] nem a civil társadalom méltóságának megőrzéséért, hanem egyrészt a puszta megélhetésért, másrészt a gazdasági-hatalmi pozíciók újraelosztásáért folyik.” (Felkai Gábor: „Új társadalmi mozgalmak és polgári engedetlenség: átok vagy áldás a képviseleti demokráciára?” I. h., 114. old.)
103. Fábri Istvánnal végzett májusi kutatásunkban azzal az állítással, mely szerint „aki a mai Magyarországon jól dolgozik vagy rendesen tanul, annak nincs félnivalója a jövőtől”, a megkérdezettek 27,6%-a tartotta csak igaznak és 68,6%-a utasította el.
104. Lásd ehhez ismét Andorka Rudolf idézett tanulmányának 12. sz. táblázatát.
105. A mai kormányzópártok prominens tagjai érveltek azzal, hogy az 1956-os és az az előtt elkövetett emberellenes bűntettek üldözése azért nem indokolt, mivel az azóta eltelt hosszú idő valószínűtlenné teszi a megbízható, hiteles és tévedhetetlen bizonyítékok beszerzését. A jognak azonban, ha azt akarjuk, hogy megőrizze lényegét, mégis kötelessége a bűncselekmények körülményeinek kivizsgálása. Bizonyítékok hiányában természetesen egyes konkrét esetek felmentésekkel végződhetnének, ez azonban nem jelentheti a jog alapfunkciójának (a szankcionálásnak) gyakorlati és politikai megfontolásokból történő felfüggesztését.
106. Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége. Budapest: Európa Könyvkiadó 1994. 229. old.
107. Lásd ehhez ismét Andorka Rudolf idézett tanulmányának 12. sz. táblázatát.
108. Ezt hozta szóba 1997. május 18-i reggeli műsorában Benedikti Béla szerkesztő is a Petőfi-adón.
109. Ismét utalok Fábri Istvánnal végzett áprilisi kutatásunkra, ahol a megkérdezettek csaknem fele (de a diplomásoknak csak egyharmada) értett egyet a következő kijelentéssel: „Az állam és a munkaadók csúnyán elbánnak az egyszerű dolgozókkal. Ezért velük szemben minden eszköz megengedett – amit nem vesznek észre –, hogy megélhessünk.”
110. Bogár László a – közelebbről nem meghatározott – elitcsoportok közötti megoldatlan viszályra, a magyar állam külső eladósodására és a jelentős külső erőforrások bevonási képtelenségére vezeti vissza nehéz helyzetünket, melynek foglyai vagyunk. „Amíg ugyanis az elitek között nincs alku, addig állandó a kísértés arra, hogy az egyes elitcsoportok a vesztes többség nagy tömbjeit használják eszközül más elitcsoportokkal való leszámolásra. Mindez konzerválja a bizonytalanság állapotát, és a veszteseket nap mint nap megerősíti abban a tudatban, hogy továbbra is minden erejükkel arra kell törekedniük, hogy a feketegazdaság elmúlt két évtized során elsajátított technikáival építgessék tovább család- és háztartásgazdaságuk túlélésének mikrostratégiáit. Ez viszont tovább rontja a makro-mérlegek egyensúlyát, ami súlyos további restrikciókra kényszeríti a kormányt, amire válaszul, aki csak teheti, még mélyebbre merül a feketegazdaság tengerébe és ezzel a kör bezárul.” Bogár László: „Csapdában. Töprengések a magyar modernizáció esélyeiről.” Magyarország Politikai Évkönyve. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány 1995. 249. old.
111. V. ö.: Felkai Gábor: „A NAT kommunikációfelfogása a mai elméletek tükrében” Vigilia (6) 1977. 426–434. old.
112. Ez év tavaszán megfogalmazott végkövetkeztetésemhez nagyon hasonlít egy közíró véleménye: „Az MSZP-re úgy tekint a társadalom, mint rokonára vagy cinkostársára. Ebből pedig logikusan következik, hogy sokan elnézőek a szocialista párt ‘botlásaival’ szemben, hiszen ezekben is egy kicsit magukra ismernek – s az ember önmagával szemben igencsak elnéző tud lenni.” Fricz Tamás: „Egy következmények nélküli ország: Az MSZP már megszedte magát, maradjon?!” Magyar Nemzet 1997. szeptember 26. 6. old. – A Kádár-korszak legitimációs bázisát is hozzám nagyon hasonlóan határozza meg Fricz Tamás.
113. Lásd J. G. Fichte: Az erkölcstan rendszere. Budapest: Gondolat 1976., főként 290. old.
114. Nemzetközi összehasonlító vizsgálat tanúskodik arról, hogy Magyarországon és Lengyelországban az emberek arra a kérdésre, hogy a szabadságot és az állami beavatkozás elmaradását, vagy pedig a szűkölködés hiányát és az erős állami beavatkozást tartják-e fontosnak, a túlnyomó többség az utóbbi lehetőséget részesítette előnyben. Lásd Simon János: „Mit jelent a demokrácia a magyarok számára?” Politikatudományi Szemle (1) 1995. 43. skk. old.