Otto Hintze

A képviseleti alkotmány világtörténeti feltételei

I.

     A képviseleti alkotmány, amely ma az egész civilizált világ politikai életére rányomja bélyegét, keletkezését tekintve történetileg a középkor rendi alkotmányára vezethető vissza. Ez utóbbi viszont, ha nem is mindenütt és kizárólag, de a legfontosabbnak tekinthető országokban nagyrészt a feudalizmus rendszerének politikai és társadalmi viszonyaiban gyökerezik. A középkori rendi alkotmány és a modern képviseleti rendszer között némely téren komoly elvi ellentét feszül. Mégis egyetlen, összefüggő történeti fejlődési sor tagjai, s az ezzel kapcsolatban újabban – jellemző módon a német tartományi alkotmányok álláspontjáról – megfogalmazott kételyeknek1 el kell némulniuk, ha felidézzük – mondjuk – Anglia alkotmányának fejlődését. Ott ugyanis nehéz meghúzni a határvonalat a rendi alkotmány és a képviseleti alkotmány között. A francia forradalomban egyértelműen megmutatkozik a rendi és a modern-képviseleti alkotmány közti történeti folytonosság és ugyanakkor elvi ellentét, amidőn a harmadik rend szétfeszíti az újra életre hívott rendi alkotmányformát, és önmagát modern népképviseletként, „nemzetgyűlés”-ként konstituálja.
      Ma a képviseleti rendszer a köztársasági államformával is összekapcsolódik. Ám a monarchiában jött létre, ahol a monarchával, azaz az államegység reprezentánsával a rendek állottak szemben. Ezek sokrétű érdeket képviseltek, de újra és újra egységes egésszé kellett összeforrniuk. Ez a kettősség alapvető jelentőségű a képviseleti alkotmány tekintetében és a modern állami életben „állam” és „társadalom” polaritásának, az egy népszövetségen belül megjelenő érdekek egységének és sokféleségének formájában jelenik meg újra.
      A német, francia és angol alkotmánytörténetben megszokottá vált korszakolás szerint a feudális állam után a rendi állam korszaka következik, majd – az abszolutizmus közbülső stádiumával vagy anélkül – a képviseleti állam modern, konstitucionális korszaka. Az összehasonlító kutatás hosszú ideig nem tudott kitörni ebből a körből. Talán csak a kelet-európai viszonyokat vonták be alkalomadtán a kutatásba, de úgy tűnt, hogy ezek – ha nem is minden korlátozás nélkül – ugyanebbe a sémába illeszkednek.2 Újabban azonban a szociológiai konstrukció ugyanezt a sémát kezdte el alkalmazni valamennyi nép államfejlődésére, tekintet nélkül a különböző kultúrkörökre – természetesen ismét csak nem minden korlátozás nélkül. E konstrukciós kísérlet már ellentmondásra késztet. Két német szerzőt veszek szemügyre. Nagyszabású Völkerpsychologie-jának VIII. kötetében Wilhelm Wundt a feudalizmus és a rendi állam korszakait minden nép számára a modern politikai szerveződéshez vezető szabályszerű átmeneti fokokként fogja fel. Így jár el Franz Oppenheimer is átfogó System der Soziologie című művében, melynek az államról szóló kötete nemrég jelent meg átdolgozott kiadásban. Ebben az említett sémát az ókori földközi tengeri kultúrák államaival szembeállított szárazföldi államokra vonatkoztatja. Megvizsgáltam e tétel indoklását és úgy találtam, hogy az általánosságnak ezen a fokán tarthatatlan.3 Max Weber is távol állt attól, hogy elfogadja, ugyanakkor különböző fejtegetései éppen a rendi alkotmány problémájának tekintetében feltűnően hiányosak, kiegészítésre szorulnak.
      Azt nyilván mindenki elismeri, hogy feudalizmus az európai népek körén kívül is előfordul, bár e fogalom meghatározatlansága miatt természetesen a feudalizmus különböző típusainak a szokásosnál világosabb meghatározását kell megkövetelnünk.4 Megítélésem szerint azonban a rendi államot a keresztény Nyugat kultúrkörére kell korlátoznunk, mivel azokban az országokban, amelyek e kultúrkörön kívül mentek át a fejlődés feudális stádiumán – mint Japán és az iszlám országai, s talán még az ókori Egyiptom is a régi birodalomból a középső birodalomba átmenő korszakában, valamint a mükénei kultúra ókori Görögországa – nyomát sem találjuk a tulajdonképpeni rendi alkotmánynak. A polisz kialakulásával az antikvitás az állam- és alkotmányfejlődés teljességgel más pályáján halad tovább. A keresztény Nyugaton viszont ez a jelenség meglehetősen általános, mégpedig nemcsak a római-germán népeknél, hanem a tisztán germán, skandináv Északon, de még a szlávoknál és a magyaroknál is. A rendi alkotmány Nyugaton csak ott nem fejlődött ki teljesen, ahol az ókorból örökölt municipális struktúra mértékadó hatást gyakorolt az államfejlődésre – azaz Itáliában, de másutt is Dél-Európában. Dél-Itáliában a feudalizmus és a rendi alkotmány nem törzsökös, hanem a normann hódítás közvetítette. Enélkül – akárcsak Észak- és Közép-Itáliában – ismét a municipális szervezeti forma győzedelmeskedett volna. Az ókori, „elvileg monisztikus, tisztán testületileg konstituált, a szabadok és rabszolgák közti éles megkülönböztetés társadalmi alapján” (Jellinek) felépülő városállam éppoly kevéssé fér össze a rendi-feudális szerveződéssel, mint az univerzális világbirodalom, amelyben – megfordítva – a monarchikus tényező teljesen legyűrte a testületi tényezőt.
      A feudális-rendi alkotmány tulajdonképpeni eredete az újabb kori Európa római-germán magjára nyúlik vissza, melyet a nagy frank birodalomalkotás jellemez. Onnan sugárzik szét a legkülönbözőbb irányokba, bár csak részben van szó közvetlen átvitelről; rendszerint megvannak már bizonyos kezdetek vagy kezdemények, melyeket csak átalakítanak vagy kibontakoztatnak. Így például Anglia, amely már az angolszász korban felmutatott ilyen, igen fejlődőképes kezdeményeket, a XI. századi normann hódítás nyomán egy különösen erőteljes és nagy jövőjű feudális-rendi rendszer klasszikus hordozójává vált, amely a hűbéri jog és az országos szokásjog (common law) korai összeolvadásával jellemezhető. Így váltak az északi országok, valamint Lengyelország és Magyarország e fejlődés részeseivé. Ez utóbbival kapcsolatban Aragónia sajátos magyarországi befolyását szeretném kiemelni, amit Marczali professzor állapított meg újabban.5 Sőt, a rendi alkotmányforma túlnyúlik a keresztény Nyugat, azaz a római egyház szűkebb körén. Kezdeményeit Konstantin Jirecek6 kimutatta a szerbeknél és más délszláv népeknél is. S ami Oroszországot illeti, Makszim Kovalevszkij7 megvilágosító erejű munkája után többé nem lehet kételkedni abban, hogy ott a XVI. és a XVII. században nem csupán a mágnások felsőháza, a bojárok dumája létezett, hanem az – igaz, elsősorban Moszkvából és környékéről való nemesi származású tisztviselők és városi honoráciorok alsóháza is –, amelyeket gyakran zemszkij szoborokká neveztek ki és fontos tanácsadói funkciókat töltöttek be. Ugyanakkor azt is látjuk, amit olyan orosz történészek, mint Klucsevszkij és Miljukov Kovalevszkij, még határozottabban hangsúlyoztak, hogy tudniillik Oroszországban a rendi képviselet sokkal gyengébben fejlett, mint Nyugaton. E képviselet főként a fejedelemhez kapcsolódó intézmény, de a nyugati országokhoz képest csekély a belső ereje és a rendek testületi önállósága.
      Mármost felvetődik a kérdés: mi a magyarázata annak a sajátságos ténynek, hogy a rendi-képviseleti alkotmányok nagy általánosságban csak a keresztény Nyugaton találhatók meg törzsökös jelenségként, míg a világ többi részén nem?
      A magyarázat alapjául természetesen először is az a két átfogó rendszer kínálkozik, melyek uralják a középkori állami és társadalmi életet: a feudalizmus és a keresztény egyház, nevezetesen a római katolikus hierokrácia formájában. S valóban, mindkettőben fontos alapmotívumokat fogunk találni, melyek kedveztek a rendi alkotmányok kialakulásának. Azonban még egy harmadik, az előzőekkel szorosan összefüggő szempont is felvethető. Ez pedig az, hogy Nyugaton az államalakulat sajátos formájának köszönhetően az egyes állami képződmények közt szakadatlan versengés folyt a nagyobb fokú hatalmi önérvényesítésért. A versengés egyfelől megakadályozta egy egyetemes birodalomban való egyesítésüket, másfelől viszont – részben az ókori civilizációból az egyház közvetítésével áthagyományozott eszközök alkalmázásának köszönhetően – az államigazgatás működését intenzívebbé és racionálisabbá tette, ami viszont újra kiváltotta a testületek reakcióját.
      E folyamat eredménye két, egymással szorosan összekapcsolódó világtörténeti jelenség: az európai államrendszer és a modern szuverén állam. Kiépülésük és sajátosságaik éppúgy a keresztény Nyugatra korlátozódtak, ahogy a rendi-képviseleti alkotmány is csak itt található meg törzsökös jelenségként. Megkockáztatjuk azt az állítást, hogy ezen államrendszer és a szakadatlan rivalizációs harcok, valamint az ezzel összefüggő modernizálódás, azaz az állami működés intenzívebbé és racionálisabbá tétele nélkül nem jöhetett volna létre a rendi-képviseleti alkotmány sem. Ez az alkotmány csak az európai államélet eme struktúrája általi meghatározottságában érthető meg teljesen. E struktúra a késő középkorban kezdett fokozatosan kialakulni, hogy azután a XVI. és a XVII. századra maradéktalanul kifejlődjék. Mint mindenütt az újabb kori Nyugat történetében, a háttérben az a többé-kevésbé rejtett hatás húzódik meg, amely az ókorból, főként a Római Birodalomból indulva érvényesült a keresztény egyház közvetítésével.
      Maga a Római Birodalom mindazonáltal már csak municipális struktúrája, de abszolútisztikus-monarchikus kormányzati módja okán sem válhatott a középkor rendi alkotmányának közvetlen mintaképévé. A princeps és a szenátus kettős uralma, amely Augustus korát jellemzi, s amely bizonyos fokú hasonlóságot mutat a rendi alkotmány dualizmusával, csak átmenetileg tett szert jelentőségre, és nem közvetlen történelmi folytonossággal, hanem csupán humanista reminiszcenciák révén hatott az államok újabb kori világára. Ugyanakkor ebben az összefüggésben megalapozottnak tűnik, hogy a XVI. és XVII. században olyan országok, mint Lengyelország és Svédország, rendi képviseletük felsőházát szenátusnak nevezték, és hogy olyan államok, mint az Észak-Amerikai Unió és a Francia Köztársaság még ma is ugyanezt a megjelölést használják első kamarájukra. Nagyobb jelentőségű ama közvetett befolyás, melyet a római provinciákban az – ebben az összefüggésben korábban gyakran alábecsült – tartományi gyűlések (concilia) gyakoroltak a keresztény zsinatok feltételezett példaképeiként a keresztény Nyugat képviseleti rendszerének fejlődésére. Konrad Lübeck8 kutatásai legalábbis nagyon valószínűvé tették, hogy e zsinatok először a birodalom keleti, majd nyugati felében ösztönzői és példaképei voltak a tartományi gyűléseknek, melyek elsősorban a császárkultusz fenntartását voltak hivatva szolgálni, később azonban szerteágazó képviseleti jogosítványokra is szert tettek9, és először a birodalom keleti, majd nyugati részén ösztönzőivé és példaképeivé váltak ezen országrészek keresztény gyülekezetei periodikus szinódusainak összehívása számára is. Fontos kiegészítése ez annak az alapvető belátásnak, hogy a keresztény egyház szervezete messzemenőkig követte a Római Birodalom által kínált példaképet. Jómagam azt a tényt is szeretném hangsúlyozni, hogy azon a szöveghelyen Tertullianusnál, melyet az ókeresztény zsinatok legkorábbi bizonyítékaként szoktak idézni, a „repraesentatio” szó valószínűleg a világtörténelemben először jelenik meg a ma általánosan bevett jelentésében.10 Ami a zsinatoknak a középkori képviseleti gyűlések fejlődésében játszott szerepét illeti, arról lesz még szó; egyelőre elegendő talán, ha Nicolaus Cusanus tanúságtételére utalunk, aki a német birodalmi gyűlések és az egyházi zsinatok közti belső történeti összefüggést egyenesen magától értetődőnek tekinti, amidőn a birodalmi gyűléseket egyszerűen a zsinatok világi megfelelőiként tárgyalja.11
      A feudalizmus tisztázásra szoruló és meglehetősen szerteágazó fogalom. Amint azt von Below12 tanította, el kell különítenünk a voltaképpeni hűbériségtől. Ez utóbbi világosan definiálható jogi fogalom, míg a feudalizmus inkább társadalmi típusként vagy gyűjtőfogalomként jelenik meg. A hűbériség szűkebb, a feudalizmus tágabb fogalom. Az azonban, amit a hűbériségen túlmenően még a feudalizmuson érteni óhajtunk, kétségesnek tűnhet. E ponton eltérek von Belowtól. E kérdések azonban önálló problémát képeznek, melyet külön tárgyaltam.13 E probléma megoldása egyébiránt témánk szempontjából nem feltétlenül mérvadó, hiszen nincs általános és szükségszerű kapcsolat a feudális és a rendi alkotmány között. Vannak olyan feudális alkotmányok, amelyek sohasem vezettek rendi alkotmányhoz – mint Japánban és Törökországban; másrészt pedig rendi alkotmányok olyan országokban is keletkeztek, ahol tulajdonképpen nem volt hűbéri rendszer – mint Magyarországon és Lengyelországban. Amint látni fogjuk, itt mind a feudális, mind a rendi alkotmányon belüli tipikus differenciálódásokról van szó.14 Mindenesetre azok a mozzanatok, amelyek a feudalizmusból kiindulva vagy azon keresztül a rendi alkotmány kialakulására hatottak, magának a feudalizmus problémájának részletezése nélkül is meglehetősen határozottan felismerhetők. Két ilyen pontról van szó. Először is a monarchikus uralkodói és alattvalói szövetség különös, sajátos, néplélektanilag meghatározott jellegéről, amely már a nyugati hűbéri állam alapjául is szolgált – arról az alapeszméről tudniillik, hogy az uralmat, amely eredendően vezetésen és nem elnyomáson alapul, a nép összességének nevében és annak hozzájárulásával gyakorolják (függetlenül attól, hogy ezt a hozzájárulást kifejezetten megadják vagy hallgatólagosan előfeltételezik), hogy tehát az uralkodó az összesség képviselőjeként cselekszik, amely összesség engedelmességgel tartozik neki, de amelynek ő maga is valamilyen módon felelős, úgyhogy itt uralkodó és alattvalók kölcsönös kötelezettségéről, a két fél kötelékéről van szó – ha nem is a formális jog, de a szokáserkölcs és hagyomány alapján. Olyan eszme ez, amely a legerőteljesebben a germán népek körében jutott kifejeződésre és idővel jogi érvényre is szert tett. Másodszor egyes személyeknek vagy csoportoknak az uralkodó közhatalma alóli felszabadulásáról és a közjogi hatalomnak ugyane személyekre vagy csoportokra való átruházásáról s ennek következtében az elkülönült helyi önkormányzat kialakulásáról teszek említést. Alapjában véve ez ama jogi intézmény hatására jön létre, mely immunitás néven ismeretes, s amely a tulajdonképpeni hűbériség és a földbirtok fogalmával egyetemben a feudalizmus fogalmává kapcsolódik össze. Olyan intézmény ez, amely eredetileg a császári földbirtokoknak a Római Birodalomban kitüntetett jogállásából fakad, s amely eleinte a kiterjedt egyházi birtokoknak jött kapóra majd azután a feudális-rendi jellegű helyi, világi hatalmaknak is. Mindenekelőtt az immunitáson nyugszanak azok a privilégiumok, melyek a rendi állam jellegzetes jogalapját képezik; bizonyos értelemben az alattvalók modern, szokás szerint csak természetjogilag megalapozott, szubjektív közjogainak előfutáraiként és ösztönzőiként jellemezhetők, mivel önmagukban már egyes alattvalói csoportok pozitív, szubjektív és nyilvános jogait képezik, melyek adományozáson vagy uzurpáción nyugszanak – az első esetben kifejezett, a másodikban pedig csupán tényleges elismeréssel.
      A primitív jogállam-eszme fentebb vázolt elemeivel és az alattvalók egyes privilegizált csoportjainak szubjektív, nyilvános jogokra irányuló követeléseivel hozható összefüggésbe a Nyugaton létrejövő sajátos formájú államalakulat, amely az állam és az egyház világtörténetileg fundamentális dualizmusán nyugszik, és amely végül létrehozta a népjogilag alátámasztott államrendszert. Az egymás közti szakadatlan rivalizálás és konkurencia miatt az államok működésük folyamatos intenzivebbé és racionálisabbá tételére kényszerülnek, ami egyedülálló a világtörténelemben, ami sokoldalú és fontos következményekkel járt. E modern államalakulat legfőbb hordozója, a fejedelmi hatalom elsősorban természetesen a lakosság azon elemeire támaszkodik, amelyek tulajdonuk, valamint helyi fensőbbségi autoritásuk révén különösen alkalmasak katonai és financiális teljesítményekre, s ilyeténképpen segédkezet nyújtanak a fejedelmi hatalomnak az új állam kiépítésében – pontosan ezek az úgynevezett „rendek”. Õk eleinte a fejedelem született és felesketett tanácsadói, akikkel a fejedelem az ardua negotia regniket szabályszerű időközökben, gyakorta közvetlenül a nagy egyházi ünnepekhez kapcsolódva, az udvari gyűléseken tárgyalja meg. Amilyen mértékben azonban a fejedelmi hatalom igénye fokozódik a politikája számára mozgósítható katonai és anyagi teljesítmények iránt, miközben alkalomadtán még a hatalmasságok nyilván egyre terhesebbé váló közreműködésétől is szabadulni akar, s amilyen mértékben az új államigazgatási üzem intenzifikálása és racionalizálása a tisztán uralmi szervek és funkciók megerősödéséhez vezet az udvarnál és az országban, pontosan olyan mértékben kényszerülnek az alattvalók privilegizált csoportjai arra, hogy szabadságaiknak és privilégiumaiknak a megszilárduló államszövetségen belüli megőrzésére csoportosan és együttesen is egyesítsék erőiket, és – mintegy kompenzálásként – minden általuk meghozott fokozott teljesítményért privilégiumaik gyarapítását vagy megszilárdítását követeljék – amit végül legtöbbször el is érnek. Ez a leghatározottabban a fokozódó és rendszeresebb adókövetelésekre adott reakciójukon figyelhető meg, amely követelések az államigazgatási üzem intenzifikálásának legfőbb exponensei voltak, s mintegy a rendi alkotmány fejlődésének lendítőerejeként működtek.
      Ilyen intenzív és racionális állami üzem csak Nyugaton található. Ahhoz, hogy kézzelfoghatóvá váljék ez az ellentét a modern nyugati állam és a régi keleti kultúrák állami működése között, csak a török kádi igazságszolgáLtatására kell gondolnunk, amely a tisztességgel és a célszerűséggel kapcsolatos megfontolásokon alapul a Korán útmutatása alapján, és roppant messze van a racionális igazságszolgáltatás szellemétől; vagy az irodalmi-humanista műveltségű kínai mandarinok igazgatási módszereire, akik mindennemű adminisztratív, gazdasági és pénzügyi szakismeret hiányában, a konfuciánus tanok alapján látják el hivatalukat. Nyilvánvaló, hogy az egyház, mégpedig különösen a racionális-jogi szellemtől átitatott római egyház hatása az, amely mértékadóan befolyásolta a Nyugat államainak világát. S az egyház mögött az ókori civilizáció áll, nevezetesen a Római Birodalom jogi és közigazgatási rendje. A római jog hatalmas emeltyűvé vált a modern állam működése számára. Alapjában tehát két, egymással összefonódó világtörténelmi léptékű kultúrkör az, ami létrehozta a Nyugat sajátos politikai fejlődését.

II.

     Vegyük most szemügyre valamivel alaposabban vázlatunk egyes pontjait. Azzal kezdeném, amit a primitív jogállamiság-eszme csírájának szeretnék nevezni. Ez a germán jogban különösen erőteljesen és határozottan kialakult eszme, amely az uralkodó és az alattvalók közti kölcsönös kötelezettséget hangsúlyozza az uralkodói jogok és az engedelmesség kötelessége egyoldalúságával szemben; az az eszme ez, mely szerint a politikai uralmi viszony a jognak vagy a hagyománynak alávetett. Ez a szabadságnak az az eszméje, melyet Montesquieu már Tacitus Germaniajában megtalált15, s amelyre az angol parlamentáris alkotmányt vissza akarta vezetni. Olyan felfogás ez egyébként, amelynek – amint azt egy újabb szakmunka megmutatta – már Montesquieu előtt is hosszú története volt.16 E szabadságeszmét később Guizot és Eichhorn is elfogadta, újabban pedig A hűbéri államtól a rendi államig című könyvében Spangenberg is kifejezetten emellett tette le voksát.17 A nálunk megszokottá vált felfogás azonban, mely szerint itt specifikusan germán, fajpszichológiai képességről lenne szó, nyilván nehezen tartható. Hasonló alapeszmét találunk ugyanis a szláv népeknél is, sőt, Schrader18 azt is feltételezi, hogy ez az eszme általánosan indogermán jellegű: akárcsak Tacitus, mindenütt a fejedelmet és az országgyűlést találja az államrend két alappillérének. De még ez a kör is túlságosan szűknek bizonyul. Ugyanez az alapeszme található meg ugyanis a magyar tradícióban, és másutt is. Egy német misszionárius19 a nyugat-afrikai Togo-beli ewék törzsénél véli ugyanezt az eszmét megtalálhatni. Nem valamilyen különleges faji képességről van itt szó, hanem azon népeknél található általános és tipikus jelenségről, amelyek a primitív törzsi alkotmány kulturális fokán állanak.
      Montesquieu egyébiránt távol állt a szűkkeblű fajpszichológiai felfogástól. Nyilvánvalóan inkább az általa annyira kedvelt „éghajlati” tényező hatására gondolt, amelyen annak természeti alapjait értette, amit Karl Marx később „a társadalom gazdasági struktúrájának” nevezett. Az erdei élet, a primitív erdei kultúra tűnt számára a germán szabadság bölcsőjének. E tekintetben nyilvánvalóan a városállamokon felépülő ókori földközi-tengeri kultúra és az Egyiptomban, Mezopotámiában és Kínában bürokratikus közigazgatású patrimoniális óriásbirodalmakat kiépítő nagy, régi folyami kultúrák közti ellentétre gondolt. A települési viszonyok és a materiális kultúra alapjainak különbsége nyilvánvalóan nagy jelentőségű a bennünket érdeklő probléma tekintetében, de ehhez – mint látni fogjuk – még további fontos mozzanatok társulnak. Bizonyára beszélhetünk egy általános néplélektani hajlamról, amely a primitív törzsi és nemzetségi alkotmány kultúrfokán csaknem mindenütt tipikus formákban jelentkezik, de amely az előrehaladó civilizálódás során mégis csak bizonyos helyeken tudott akadálytalanul magasabb formák irányába fejlődni. A problémát a következőképpen célszerű megfogalmazni: milyen körülmények hatásának köszönhető, hogy a primitív jogállamiság-eszme ezen eredendő csírája a világ legnagyobb részén végül mégsem bontakozott ki, s inkább csak a nyugati kultúrkörben fejlődött ki maradéktalanul?
      Mint mondottuk, ebben először is a települési szerkezetnek van szerepe. A Földközi-tengerhez és annak partjaihoz kötődő ókori városállamokban e csíra egészen másképpen fejlődött, mint a folyamok és erdők hatalmas kiterjedésű belterületein. De ezen túlmenően mérvadó volt itt egy másik körülmény is, amelynek köszönhetően a szóban forgó csíra gyakran teljesen elsorvadt. Ez a körülmény az uralmi faktor túlságosan erőteljes kifejlődése volt az államalakulatban, amely a vallással és az abból fakadó társadalmi impulzusokkal való összekapcsolódás révén jött létre. Az egész ó- és újabb kori Keletre jellemző ez a tendencia. Az uralkodó itt vagy a Földön ténykedő isten, mint a régi Egyiptomban, az akkád asszíroknál, Kínában és Japánban; vagy pedig legalább az istenek kitüntetett védence és megbízottja, mint Marduk babilóniai királyai, az Ahuramazda archemenidái, vagy az általuk alávetett birodalmak többi helyi istene, vagy mint az iszlám birodalmak kalifái, a próféták helytartói; vagy pedig az antik apoteózis révén isteni vonásokkal ruházzák fel, mint Nagy Sándort vagy a római imperátorokat. Keleten mindenütt azt találjuk, hogy a világi autoritást papi autoritással, illetve állam és egyház egységének eszméjével roppant mértékben megerősítik, mint Konstantinus óta a Római Birodalomban és az iszlám birodalmakban. Ezzel könnyen kapcsolódik össze az egyetemes monarchia és az uralkodói erőszak korlátlan abszolutizmusa irányába mutató tendencia. Minden általunk említett esetben mindkét tendencia megvalósult, s a jogállamiság eszméjének csírája elsorvadt.
      Ezek a tendenciák Nyugaton sem hiányoznak, főként a germánoknál nem. Az angolszász királyok családfájukat mind Wotantól eredeztették, s a Meroving-kor királyai is isteni eredettel büszkélkedtek, ami még a kereszténység felvétele után is igen jelentősnek mondható mágikus-szakrális felszenteltséget kölcsönzött nekik, amit azután helyettesített vagy fel is erősített Chlodvignak az égből származó ámpolna olajával való legendás felkenése. Majdhogynem világtörténelmi jelentőségű fordulópont volt, hogy a Karolingok, akik nem érvényesíthettek a maguk számára ilyen szakrális tradíciót, abban voltak érdekeltek, hogy a római egyházzal szorosra fonják a köteléket azért, hogy a legitimitás hiányát az egyház általi felkenéssel helyettesítsék, s ily módon legitimálják az uzurpációt. Attól fogva azonban az egyházi szentesítés az uralkodás jellegét eleve korlátozta az isteni joghoz való kötöttséggel. Az uralkodóknak Nagy Károly óta az egész Nyugaton szokásossá vált megjelölése a „dei gratia” kifejezéssel, melynek jelentéséről oly sokat vitatkoztak, mégiscsak főként ezt a kötődést tartalmazza, s ezzel az uralkodói méltóság pogány, mágikus-szakrális jellegének enyhítését, továbbá garanciát arra, hogy ez a méltóság nem fajul zsarnoki önkénnyé és mindent átfogó, egyetemes erőszakká. Az egyházi doktrína tehát magába olvasztja a jogállamiság germán eszméjét, a fent ismertetett módon konzerválja, megvédelmezi a hanyatlástól, ugyanakkor azonban összekapcsolja a jus divinummal kapcsolatos egyházi elképzelésekkel, a antik-természetjogi, pontosabban sztoikus gondolatokra vonatkozó reminiszcenciákkal egyetemben, így teremtve meg a keresztény társadalomfelfogás ama tanítását, melyet a XIII. században – Arisztotelész újrafelfedezése és Aquinói Szent Tamás általi egyházi recepciója után – átfogó tanrendszerré fejlesztettek, s amely a továbbiakban uralta a középkor világát. Ez vált a Nyugat rendi alkotmányainak szellemi táptalajává.
      E szellemtörténeti fejlődés ugyanakkor csak azután mehetett végbe, hogy az egyház a Cluny-i apátságból kiinduló mozgalom segítségével megszabadult a védelem világi hatalmának patrimoniális és feudális függésétől, amely a földesurak birtokába került egyház uralkodó korszakában az egész Nyugaton, nevezetesen a szász és a száli uralkodók birodalmában alakult ki. Az egyház az invesztitúra-harcok befejeztével autonóm intézménnyé vált a hierokratikus igényekkel fellépő pápaság erőteljesen központosító vezetése alatt. Hamarosan konfliktusba keveredett előbb a császársággal, majd később más világi hatalmakkal is. E konfliktus hosszan tartó feszültsége, amely a XI. századtól a középkor végéig tartott, egyike volt a legbefolyásosabb világtörténeti tényezőknek, és mértékadó befolyása volt a rendi alkotmányok keletkezésére és kialakulására is. Az egyház állam- és társadalomelmélete nagyrészt maga is a sacerdotium és az imperium közt zajló küzdelem kísérőjelensége. A XI. század egyházi vitájában kovácsolták ezt a fegyvert és nagy sikerrel használták. Csak Lauterbachi Manegold és Salisbury János nevét kell ebben az összefüggésben megemlítenünk. Az ókorból származó természetjogi beszüremkedések itt már a népszuverenitás egy fajtájának, tudniillik a korona nép általi átruházásának a germán jogtól tulajdonképpen meglehetősen idegen gondolatát hozzák magukkal. A jogtalan erőszakkal szembeni ellenálláshoz való ógermán jog ezzel új és erőteljesebb alapokra helyeződik. Nem foglalkozom részletesen ezekkel a dolgokkal, hiszen von Gierke, újabban pedig Fritz Kern20 és Kurt Wolzendorff21 kutatásai világos és éles fényt vetettek rájuk. Csak azt kívánom hangsúlyozni, hogy ezzel összefüggésben a római egyház eljutott ahhoz, hogy a világi uralkodók választások általi beiktatásának elvét világosan és határozottan előnyben részesítse. A kora középkorban a régi germán jogban – és másutt is – a vér szerinti jog és a választás között hol versengés, hol együttműködés tapintható ki, miközben a választásnak voltaképpen mágikus-rituális eredete van. Egyáltalán nem azon a megfontoláson alapul, hogy a korona várományosát önkényesen teszik meg uralkodónak, hanem azon, hogy megtalálják a megfelelő férfiút, akit a korona jogszerűen megillet. Az egyház befolyására mármost a vér szerinti jogot háttérbe szorítják; a választás elvét részesítik előnyben; a választás aktusának mágikus jellegét egyházi szférába emelik és többé-kevésbé mindenütt lelkészi közreműködéshez kötik. A királyt megválasztók között egyházi mágnások játsszák a vezető szerepet; az pedig, hogy a megválasztott személynek az őt megválasztókat az elsők között kell a kormányzati tevékenységben való közreműködésbe bevonnia, mindenütt élő hagyomány volt.
      Egyáltalán: a főpapság mindenütt hordozója lesz annak az egyházi felfogásnak, miszerint a világi hatalmat az isteni jog és az e jogon alapuló keresztény társadalom természete szerint korlátozásnak kell alávetni. Ezáltal sikerült mégis valamit átmenteni az ebben az egyházi tanításban rejlő alapvető germán jogi gondolatból a nem-germán népek számára is, amennyiben e népeknél ez a gondolat gyengébben fejlődött ki, vagy elhomályosult, mint azt például – úgy tűnik – a lengyelek esete mutatja. Eközben emlékeztetnünk kell arra, hogy az egész primitív állami működést a kancelláriákban egyházi kezek irányították, s e kancelláriák formulái országról országra, udvarról udvarra terjedtek, s hogy ily módon a korai középkorban megteremtődött a politikai és adminisztratív gondolatvilág egyfajta uniformizáltsága, ami csak később adta át helyét a népszellemek egyre messzebbmenő differenciálódásának. Akárcsak a „dei gratia” formulája, számtalan más ilyen képlet is bejárta a Nyugat egészét, s velük együtt a keresztény társadalomról szóló egyházi tanítás, amely aztán táptalajává vált a rendi alkotmányoknak.
      A rendi gyűlések szabályszerű intézményekké alakulása szempontjából nagy jelentősége volt a középkori egyházi zsinatok példájának. A Frank Birodalomban az udvari gyűlés napjai, melyeket a király magas rangú személyekkel együtt ül meg, s amelyek alkalmasint formális birodalmi gyűlésekké terebélyesednek, eredendően egyrészt a régi Heerschau des Märzfeldeshez,* az átalakított ógermán községhez, másrészt pedig az egyházi nemzeti zsinatokhoz vagy szinódusokhoz kapcsolódtak. E tekintetben az utóbbiaknak volt mértékadó befolyásuk. Az egyik, 755-ben Verneuilben (Pippin uralkodása alatt) megtartott egyházi szinódus22 úgy határozott, hogy évente két szinódust kell tartani; az egyiket márciusban, a király jelenlétében, ott, ahová összehívja (régi szokás szerint tehát a Märzfelddel egybeesően, melyet egyébként éppen ugyanebben az évben tettek át májusra, ami nyilván az egyházi gyűlés időpontjának eltolódását vonta maga után), míg a másikat október elején, azon a helyen, melyben a püspökök márciusban megegyeznek. „Vélhetően az akkor elhatározott két szinódushoz kapcsolódva”, írja Brunner23, „terjedt el az a szokás, hogy minden évben két udvari gyűlést tartsanak.” Ez az a két gyűlés, amelyekről Hinkmar De ordine palatii című írásában beszél. A tavasszal esedékes gyűlést májusban tartották és a Maifelddel** esett egybe. Formális birodalmi gyűlés volt ez, amely a birodalom papi és világi nagyságaiból tevődött össze, a fegyverviselő néppel a háttérben, melynek szokás volt kihirdetni a határozatokat; míg az őszi ülésszak csak a különösen bizalmas viszonyban álló papi és világi tanácsosok valamint mágnások gyűlése volt kizárólag fontos ügyek elintézésére és a következő tavaszi gyűlésre készülő előterjesztések bizalmas, előzetes megbeszélésére. A zsinat és a birodalmi gyűlés így ténylegesen egybeesett, még ha fogalmilag szétválasztották is azokat. A „placitum generale” és a „conventus generalis” megjelölések mellett megtalálhatók a nagyobb gyűlésre a „concilium” és a „synodus” kifejezések is. Ez utóbbi – Hinkmar leírása szerint – egy egyházi és egy világi kúriára tagolódott, melyek részint külön, részint együttesen üléseztek. Az egyházi kúria némelykor a püspökök, illetve az apátok külön gyűlésévé alakult. Az, hogy a király hívja össze és oszlatja fel a gyűlést, nyilván világi szokásokból is magyarázható; az pedig, hogy a gyűlés a király által előterjesztett kérdésekhez kötődik és nem rendelkezik a saját kezdeményezés jogával, nyilvánvalóan a zsinati tradíciónak*** feleltethető meg. Az előterjesztések és határozatok megfogalmazása bizonyosan mindenkor egyházi kezekben volt.
      Olyan intézménnyel van tehát dolgunk, amely két világtörténeti forrásból táplálkozik: a germán hagyományból és az írott egyházi jogból. Feltételezhetjük, hogy az egyházi zsinatok példaképe e képviseleti gyűlések intézményi megszilárdítására és testületi kialakítására mértékadó befolyással volt. A karoling placitum generale, illetve concilium, mint Brunner leszögezte, ama rendi és parlamenti képviseleti testületek jogtörténeti csírájának tekinthető, melyeket később Nyugat- és Közép-Európában találunk. S ha nincs is közvetlen összefüggés, tovább hat a hagyomány, s ugyanezek az erők és tendenciák voltak azok, amelyek később – más körülmények között – az udvari és rendi gyűléseken is működtek.
      A félig egyházi vonásokat mutató nyugati gót birodalomban az egyházi zsinatok befolyása az udvari és az országos gyűlésekre még erőteljesebb, mint a Frank Birodalomban. E befolyás az iszlám uralom után is annyira jelentős volt a Pireneusi-félsziget új keresztény királyságaiban, hogy Marina, a kasztíliai jogtörténet atyja a cortesek eredetét egyenesen az egyházi zsinatokra akarta visszavezetni24.
      Az angolszász birodalomban – a Frank Birodalomhoz nagyon hasonlóan – szoros kapcsolat valósult meg az országgyűlések egyházi és világi elemei között. A witenagemote-ban a püspökök, a witanok álltak, és itt is létrejött az egyházi és a világi kúriák szétválasztása.25 Az anglonormann birodalomban, melyet a kúriák segítségével alapítottak, megőrződött a – hamarosan egyre inkább normannokból álló – püspöki kar mértékadó befolyása azokon az udvari gyűléseken is, melyekből a prelátusok és bárók eredeti parlamentje létrejött. Mielőtt a király e nagytanácsa a grófságok és városok voltaképpeni országgyűlési képviselői, a commonok révén a későbbi parlamentté (parliament) egészült volna ki, voltak még Angliában olyan egyházi képviselőgyűlések is, ahol nem pusztán a püspökök és a többi prelátus, hanem a templomok papi kollégiumainak, az adományozóknak, valamint az egyházmegye alacsonyabb rangú klérusának a képviselői is mint a dékánátusok és archidiakonátusok prokurátorai (proctors) jelentek meg. Ezek voltak a konvokációk,26 melyeket a XIII. század kezdete óta többé már nem kizárólag és nem közvetlenül a király hívott össze, (és nem is az egész birodalom számára), hanem a két egyházi provincia, York és Canterbury számára külön-külön az érsekek hívtak össze – esetenként királyi parancsra –, hogy részt vállaljanak az egyházi törvényhozásból. A konvokációk VIII. Bonifác pápa és IV. Fülöp francia király közt a klérus állam általi megadóztatása ügyében kirobbant vitája során tettek szert fontosabb politikai jelentőségre. A „Clericis laicos” című bulla (1296) Angliában is megtiltotta, hogy a klérus megfizesse a király által követelt adót. Ezt követte azonban a kompromisszum a „Romana mater” című bulla (1297) alapján, amely Anglia számára is megengedte az adófizetést, feltéve, hogy az szabad elhatározásból történt. Ezzel a klérus adóengedélyezési privilégiumra tett szert, amely egyértelműbb és szélesebb körű volt annál, amit az 1297. évi „confirmatio chartarum”27 a világi parlament számára biztosított. S a klérus nem is mulasztotta el, hogy konvokációi során éljen is ezzel a privilégiumával – amivel I. Edward király kevéssé volt elégedett. A király kísérletet tett arra, hogy a klérus képviselőit kivonja a konvokációkból, és beszippantsa őket a világi parlamentbe olyképpen, hogy az úgynevezett praemunientes-klauzula alapján kötelezte a püspököket, hogy a parlamentbe való kinevezésükkor vigyék magukkal a papi kollégiumok és az archidiakonák első embereit, továbbá katedrálisonként a világi klérus egy, és a püspöki igazgatási klérus két képviselőjét.28 Ez a kísérlet azonban nem járt sikerrel. A klérus képviselői soha nem jelentek meg elegendő számban a parlamentben, és 1332-től kezdve teljesen elmaradtak. Inkább azt választották, hogy engedélyezéseiket a konvokációkon hagyják jóvá, amelyek egészen 1664-ig működtek. A klérus prokurátorait a XIV., sőt, még a XV. század során is rendszerint meghívták a parlamentbe. A XIV. századból származó „modus tenendi parliamentum”-ról szóló írás,29 amely pontosan az alsóház képviseleti jellegét iparkodik hangsúlyozni az egyházi és a világi lordokkal szemben, a három gradus sive generahoz, melyekből a communitas parliamenti (a parlament közössége) áll, első helyen a procuratores cleriket (a klérus prokurátorai), másodjára a grófságok lovagjait, míg harmadikként a cives et burgenses-eket (polgárok és városlakók) említi meg. A képviselők e három csoportja – ellentétben a mágnásokkal – azok, qui repraesentant totam communitatem Angliae (akik Anglia egész közösségét képviselik). A procuratores clerik, akik a püspökségekben a dékánátusokba és archidiakonátusokba beválasztatták a püspököket, a commons-oknak a parlamenti munkába történő bevonása előtt is tevékenykedtek már a konvokációkon, s nagyon valószínű, hogy ők szolgáltak mintául a helyi érdekszövetségeknek az országgyűlésben való világi képviselete számára. Itt már megvalósult a képviselet eszméje, még mielőtt a grófságok lovagjait (először 1213-ban János királynak köszönhetően), majd pedig a civitates et burgik képviselőit meghívták volna a parlamentbe. A képviseleti gondolatot nyilvánvalóan a zsinat tradíciója közvetítette, és nincs szükség arra, hogy specifikusan germán jogi elképzelésekből jogászi konstrukció útján jussunk el hozzá. Hatschek, aki éppen ezt kísérli meg, megítélésem szerint alaptalanul tagadja a konvokációk képviseleti jellegét.30 Szeme előtt egyértelműen a népképviselet modern fogalma lebeg, ahogy az a francia forradalom óta elterjedt, nem pedig a középkor specifikusan rendi képviselete. A képviseleti elvnek a tartozás és a kezesség szétválasztásán nyugvó ógermán jogi alapelvből31 történő levezetése, amit a szerző javasol, számomra nem tűnik sem megvilágosító erejűnek, sem meggyőzőnek, hiszen ez a társiassági elvből fakadó alapelv a képviseleti viszony jogi konstrukciójának pusztán formális lehetőségét szavatolja, nem pedig létrejöttének materiális alapját. Ezenközben Hatschek maga hangsúlyozza – joggal –, hogy a képviselet sajátlagos formája Angliában – amely eleinte kötelesség, s nem jog volt – az arra irányuló kemény állami erőszakkal magyarázható, amely a régi társias szövetségeket passzív kötelesség- és teljesítmény-alapú egyesületekké tette és szolidáris felelősséget rótt ki rájuk azért, amit törvényes elöljáróik – kisebb vagy nagyobb nyomás hatására – beszolgáltatások és más teljesítmények formájában a királynak megszavaztak. A grófságok törvényes képviselőinek azok számítottak, akik megjelentek a country courtban, míg azokról, akik nem tettek eleget a hívásnak, önkényes jogi fikció alapján azt feltételezték, hogy egyetértenek. Az általános országgyűlésen, a parlamentben azonban a grófságok és a városok képviselete az oda kiküldött lovagok és polgárok által a püspöki klérusnak a prokurátorokon keresztül megvalósuló képviselete elvén nyugodott. Ha a parlamentek létrejöttét Stubbs-szal egyetértve a helyi közigazgatási gépezet koncentrációjaként fogjuk fel, akkor elképzelhető, hogy ezt a folyamatot a régebbi egyházi képviselet példaképe ösztönözte, még akkor is, ha később a konvokációkra – éppen megfordítva – némely kérdésben (így például a két ház szétválasztásában) a kifejlődött világi parlament lehetett befolyással. Ha ez így van, akkor a régebbi egyházi gyűlések rejtett történeti összefüggést közvetítenek a parlament és a régi witenagemote között, amint azt korábban Freeman és más angol jogtörténészek – igaz, elégtelen forrásismeret és tarthatatlan konstrukció alapján – feltételezték.
      Az, hogy nemcsak a karoling birodalom utódállamaiban, hanem Spanyolországban – és mindenekelőtt Angliában – is megállapítható az egyházi zsinatok intézményének mértékadó hatása a képviseleti országgyűlések kialakulására, legalábbis nagyon valószínű. Mindenütt nagy jelentősége volt annak, hogy az egyházi konzíliumok tagjai egyúttal a világi ország- vagy birodalmi gyűlések kiemelkedő, gyakran vezető tagjai voltak. Általánosságban feltételezhetjük, hogy a középkori birodalmi rendi mozgalmak vezetői éppen a magas rangú papok közül kerültek ki. Az, hogy a német territóriumokban az egyházi kúria inkább a háttérbe szorul, illetve részben teljesen hiányzik – amire von Below32 különlegesen nagy hangsúlyt helyez –, nem bizonyít semmit a magas rangú papok többszörösen igazolt befolyásának általános jelentőségével szemben a régi korokban és nagyobb viszonylatokban. A német territóriumok ugyanis kis, abnormális képződmények, és nem szolgálhatnak általános alkotmánytörténeti ítéletek alapjául.
      Igaz tehát, hogy sok helyen úgy látjuk, a római kúria egyenesen arra törekedett, hogy jótékonyan hasson a rendi-konstitúcionális állapotok megteremtésére. Általában ügyelt arra, hogy korlátok közé szorítsa a világi uralmat, valamint hogy megteremtse az egyházi politika állandó hatásának a lehetőségét. Erről később még szólunk.
      A rendi alkotmány tulajdonképpeni elmélete még nem található meg Aquinói Szent Tamás tanításában – s ezt nem is várhatjuk el. A Summa Theologiae ismert szöveghelye33, ahol a vegyes alkotmányokról van szó, s ahol a monarchia a principes-ekkel mint arisztokratikus elvvel, a nép viszont, amely őket megválasztja, megválaszthatja, vagy meg kellene őket választania, a demokratikus elvvel azonosul, megítélésem szerint nem fogható fel a rendi alkotmány leírásának. A szövegben az egész keresztény Nyugat alkotmányáról mint nagyszabású, átfogó egységről van szó. A monarchia a pápa császár által támogatandó univerzális hatalma vagy maga a császár mint a világi kard tulajdonosa. A fejedelmek a kereszténység egyes királyai, akiket nagyrészt választottak. Itt is kidomborodik az egyház előszeretete a választási elv iránt. Ez képezi a rendi alkotmány talaját, nem pedig a rendi alkotmány maga. Csak a zsinatok kora óta, amidőn az abszolutizmusig emelkedett pápai egyház nagy alkotmányos válságon ment keresztül, melynek során a zsinati elv szembehelyezkedett a pápai szupremáciával, találunk egyházi szerzőknél is általános rendi elméletet, így például Nicolaus Cusanus ismert szöveghelyén,34 melyre Gierke több ízben is hivatkozott.35 A szöveg valamennyi európai állam birodalmi, tartományi rendjeire utal. Nem véletlen, hogy a nagy reformzsinatoknak ez az évszázada a világi-rendi képviseleti alkotmány fellendülésének kora is volt, főként a Német Birodalomban. Az – úgymond – konstitucionális ellenmozgalom, amely az akkoriban – a XIII. században – abszolutista hatalmi tökélyre emelkedett pápai egyházkormányzással szemben szerveződött, a világi szférában is hasonló törekvések előtt egyengette az utat, melynek során gyakran magas rangú egyházi személyek vették át a vezetést. Nicolaus Cusanus kardinális Concordantia catholicaja rendkívül hatásos módon jeleníti meg ezen egyházi és világi mozgalmak párhuzamosságát, melyek az egész Nyugatot magukkal ragadták.
      A korporációs tan, melyet – német és római jogi elképzelések alapján – a kánonisták teremtettek meg, túlságosan későn jött ahhoz, hogy mértékadó befolyást tulajdoníthatnók neki a rendi alkotmányok létrejöttét és első kialakulását illetően. Egyáltalán, a testület mint tényleges jogi jelenség régebbi a korporációs elméletnél. A rendi jogok későbbi kialakulása szempontjából azonban az elmélet mégis nagy jelentőségű volt. S ehhez járult még egy további fontos és következményekkel terhes hatás. Míg a régebbi és voltaképpen rendi alkotmány fejedelem, illetve nép fejedelmi államiság illetve testületi tartományi képviselet összehangolásának dualista elképzelése következtében kifejezetten ellentmondásos jellegű, s ezt a jelleget meg is tartja, úgyhogy fejedelem és tartomány gyakran paktáló vagy akár harcoló felekként állnak szemben egymással, addig a korporációs tan egy organikus képződménynek éppen a rendi állam számára is újszerű felfogását fogalmazza meg, egy világi corpus mysticusét, mintegy a fej és a testrészek elképzelésével, melyek együvé tartoznak és organikus egységet képeznek. Elegendő, ha ebben az összefüggésben páduai Marsiliusra és ismét Nicolaus Cusanusra utalunk. Érdekes megfigyelnünk, hogy miként változtatja meg ez a tan már a XIV. és XV., majd különösen a XVI. században a rendi államra vonatkozó felfogást, és alakítja át a modernebb konstitúcionális-képviseleti formává. E tényezők hatásán – melyek ugyanakkor nem a XIII. század, mint korábban gondolták, hanem a XIV. század végétől igazolhatók – alapul a szent korona doktrínája36 Magyarországon. Hasonló felfogás kezdeményei találhatók alkalomadtán másutt is, így például Franciaországban és Svédországban. Az Erzsébet-kori Angliában egy kortárs teoretikus is azt a felfogást képviseli, hogy király és parlament úgy tartoznak össze, mint a fej és a végtagok, s hogy ugyanígy együtt kell működniök.37

III.

     A második szempont, amelynek alapján a nyugati rendi állam egyszerisége megmagyarázható, abból a tényből indul ki, hogy a rendek esetében nem csupán a lakosság gazdasági-társadalmi differenciálódásáról van szó – amit minden magasabban fejlett civilizációban megtalálunk –, hanem privilegizált, mégpedig jogi és politikai tekintetben privilegizált lakossági csoportokról, azaz nem pusztán papokról, lovagokról, parasztokról, kézművesekről, kereskedőkről, akikkel Keleten is mindenütt különböző alakzatokban találkozunk, hanem a klérus és a prelátus sajátos képződményeiről, melyek a római katolikus egyházra jellemzők, tudniillik a mágnások és lovagok többé-kevésbé erősen privilegizált, korporatív alapon szövetkező arisztokráciájáról, valamint a privilegizált városi közösségekből kinövő homogén polgári rendről.
      Azonban – látszólag tézisünknek ellentmondóan – már az indiai történelem kezdetein olyan városfejlődést találunk, amely meglehetősen pontosan egybevág az „oktató rend – védelmi rend – élelmező rend” nyugati sémájával, amint az a XVII. és XVIII. századi elméletben skolasztikus és humanista megfogalmazásokhoz, de a valóban fennálló rendi viszonyokhoz is kapcsolódva kibontakozott: ez a legrégebbi indiai törvénykönyvek (a Manu és a Jajnavalkja) tanítása a bráhmanok, a ksattriják, a vaiszják és a szúdrák négy „varnás”-járól, akik közül az első három a hódító árja nép előnyben részesített rendjeit, míg az utolsó a sötétbőrű őslakosok alávetett, szolgasorban élő osztályát jelenti, akikhez az összes többi, idegen, nem-árja elem is tartozik.38-39
      Az árjáknak ez a hármas felosztása a papi, a harcos és a gazdálkodó kereső meglehetősen pontosan megfelel a papok, a nemesek és a harmadik rend (oktató rend, védelmi rend, élelmező rend) nyugati sémájának. Ez a felosztás már a régi India esetében is kifinomult szociológiai konstrukció volt, amely ideáltipikusan leegyszerűsíti a valóságos állapotot, melyet sokkal több osztály megléte jellemez. Meglehet, hogy ez a rendekkel kapcsolatos nagyon meggyőző óindiai elmélet – egy nem példa nélküli nagyszabású világtörténeti összefüggés keretein belül – hatással lehetett a Nyugat társadalomtanaira. Ami ennek valóságalapja, az egy papi és egy hadviselő arisztokráciának a kialakulása a kultúra magas fokán álló uralkodó árja népen belül, amely évezredekkel Krisztus születése előtt észak-nyugat felől hódító szándékkal nyomult be Indiába, ahol egy sor kis királyság létrehozásával szilárdította meg uralmát, s csak a Kr. előtti IV. században fonódott össze nagyobb birodalommá. Az árja nép azonban sajátos kultúráját és civilizációját nem volt képes tiszta formában megőrizni, mivel minden, tabukkal alátámasztott akadályozás ellenére elkerülhetetlenül bekövetkezett a keveredés a bennszülött fajokkal, melyek náluk sokkal alacsonyabb kulturális fokon, primitív törzsi és nemzetségi alkotmány alapján álltak. Ez alapjaiban változtatta meg az egész népesség struktúráját. A régi árja rendi tagozódás helyébe az Indiára jellemző kasztok szerinti tagozódás lépett, melyekben a primitív nemzetségi alkotmány mintája az etnikai-faji különbségekkel, öröklődő foglalkozási specializálódással, valamint a házassággal, az ételekkel és a tisztátalanság elkerülésével kapcsolatos mágikus-rituális előírásokkal egyetemben egy egészen sajátos, a szakrális jogot magában foglaló társadalmi tagozódás rendszerévé kapcsolódott össze, amely éppen szakrális merevsége okán zárta ki a Nyugatéhoz hasonló rendi szerveződést. A bráhmanok és a katonai arisztokrácia két legfelső rendje közt meglévő szakadatlan rivalizálás, amely rendek közül – a papok tanítása ellenére – eleinte az utóbbi volt fölényben, végül a harcos rend teljes felmorzsolódásával végződött, úgyhogy a bráhmanok a régi rendek közül egyedüliekként kerültek át a későbbi kasztok rendjébe. Az az uralkodó azonban, aki Nagy Sándor diadókus korában kiterjesztette Magadha birodalmát, tudniillik Csandragupta, nem az uralkodó árja faj leszármazottja volt, hanem a szúdra-kaszt tagja. Az ő utódai támogatták a buddhizmust, amely háttérbe szorította a régi hindu hitet, s amely a megváltás individuális tanítását függetlenítette a kasztrendszertől, miközben a kasztrendszert magát érintetlenül hagyta.
      A bennünket érdeklő összefüggés szempontjából e tényállásban az a lényeges – s ezzel fel is számolódik a tézisünkkel szembeni látszólagos ellentmondás –, hogy nemcsak az árják eredeti rendi struktúrája tűnt el az indiai kasztrendszerben, hanem már az óindiai rendi tagozódásból is – akár elméletként, akár valóságként tekintjük – teljességgel hiányzik a politikai képviselet szempontja, valamint hogy a felsőbb rendek előnyei nem jogilag elismert privilégiumokon alapultak, hanem szokáserkölcsön és mágikus-vallásos természetű leszármazáson, tehát ezért tulajdonképpen nem politikai és társadalmi jogrenddel van itt dolgunk, melynek segítségével egy – itt még meg sem jelenő – államhatalommal szemben lehetne meghatározott igényeket megindokolni, hanem csak a vallási szokáserkölcs és leszármazás által szabályozott rangviszonnyal, melyet a papság saját érdekét szem előtt tartva tart fenn és interpretál, s amelyben jellemző módon sok szó esik ajándékok adásáról és elfogadásáról, de egy hang sem bizonyos teljesítésekről, mint amilyenek a beszolgáltatások vagy az adók. Ez pedig lényegesen eltér attól, amit a rendi privilégiumok rendszere jelent Nyugaton; annak csak kezdeménye, ami azonban nem bontakozott ki.
      Kasztok csak Indiában vannak; mégis a régi nemzetségi alkotmány fenntartásából – annak őskultuszával és az államon kívüli önkormányzás bizonyos funkcióival egyetemben – hasonló hatás indult ki a társadalmi tagozódásra a jogilag és politikailag privilegizált rendek kizárásának értelmében, ami a Keletet továbbra is megkülönbözteti a Nyugattól. Kínában példának okáért a tulajdonképpen privilegizált rendek hiánya nyilvánvalóan összefügg a nemzetségi alkotmány fenntartásával, amely a kínai kultúra egész területét családszövetségek erős szálú hálóival fonja be, melyek patriarchális közösségi szellem alapján egyfajta lokális, de még azon is túlmenő önkormányzást tettek lehetővé, úgyhogy a különösen privilegizált rendek kialakulása itt komoly akadályokba ütközött – teljesen eltekintve attól, hogy egyes csoportok szubjektív jogigényei a császári autoritással és kormányzati szerveivel szemben a vallásos tekintélytisztelet elleni vétségeknek tűntek volna. Feltűnő, hogy Kínában egyáltalán nem alakult ki lovagi-katonai arisztokrácia, ami pedig Nyugaton mindenütt a rendi szerveződés magját képezte. A vizsgáztatott literátorok, a hivatalok várományosai, akikből a konfuciánus vallásos tekintély szellemétől áthatott mandarinok lettek, népképviselők és – bizonyos körülmények között – oppozícióra is képes privilegizált rend voltak. A rendi-képviseleti ellenőrzés és oppozíció helyébe Kínában a szervezetlen néptömegeknek a rossz kormányzással és az elnyomással szembeni alkalomszerű felkelése lép, amelynek az érintett mandarinok gyakran áldozatul estek. Ezek a mozgalmak természetesen nem – mondjuk – természetjogi doktrínákra támaszkodtak, hanem a szokáserkölcsre és leszármazásra – s pontosan ebben rejlett hatékonyságuk.
      Az egyes foglalkozási rendek testületi összefogása Kínában mindenesetre nem hiányzott teljességgel. Nevezetesen a kereskedők és a kézművesek itt is céhekbe tömörültek, s ezeknek nagy a jelentőségük. Ugyanakkor nincsenek pontos ismereteink e szövetségek struktúrájáról és szelleméről. Nem szabad őket minden további nélkül egyazon szociológiai szintre helyezni a nyugatiakéval. Feltételezhető, hogy az atyai-autoritatív vezetés, valamint a testvéri-szolidáris együttműködés elve húzódik meg bennük, amint azt a közelebbről ismert orosz „artel”-ről tudjuk. Ez az elv a családi vagy nemzetségi közösség szelleméből és szokásaiból származik, és alapjában tér el a nyugati, főként a germán „önkéntes egyesülés”-től, ami egy már erőteljesen individualizált társadalmi rend szelleméből fakad, és a szövetkezés egyes tagjainak teljesen kifejlődött jogi szféráját előfeltételezi. Ezzel beleütköztünk Kelet és Nyugat néplélektani különbségének alapproblémájába, tudniillik a személyiség eltérő kialakulásába, amely az egyik oldalon kifejletlenül megrekedt a tradicionális családi és nemzetségi kötöttségek között, míg a másikon teljesebb körű individuális szabadsággá, önállósággá és egy szélesebb társadalmi körön belüli aktivitássá alakult. „Közösség” és „társadalom” megkülönböztetéséről van itt szó, ahogy azt Tönnies tanította, illetve amely őt megelőzően már a státusviszony és a szerződéses viszony jogfilozófiai megkülönböztetésének alapjául szolgált. Míg a Kelet megrekedt az eredeti közösség családi, illetve nemzetségi viszonyai között, addig a Nyugat privilegizált rendjei – s ezzel az egész rendi alkotmány – egy kibontakozó, még ha fejlődésében nem is lezárt, modern társadalmi renden alapul, amelyben először az egyes családok háztartásának uralma alakul ki erőteljesebben a régi nemzetségi szövetség helyén. Ez hívta életre azután a „privilégiumokban” a személyes jogi szféra gazdagodását, ami az államhatalommal szembeni szubjektív jogigények kibontakozásához vezetett, és a státusviszonyról a szerződéses viszonyra való átmenet révén megteremtődött az egyes privilegizált jogi személyek szövetkezésének a lehetősége, ami az önkéntes egyesülés és ezzel a tulajdonképpeni rendiség lényege.
      A Nyugaton végbement fejlődés csak egy viszonylag modern állam- és társadalomrend alapján válhatott lehetővé, amely már nem a régi törzsi és nemzetségi alkotmány hagyományain, hanem a pozitív jog tételes racionális szellemén alapult, melyet nemcsak az ókori földközi-tengeri medence érintkezésének római joga testesített meg, hanem a germán jog- és a római katolikus egyház germán és római szellem által megtermékenyített kánonjoga is. A szóban forgó fejlődés továbbá azon jog- és államfilozófián is alapult, amely Arisztotelészhez és a sztoikusok kozmopolita tanításaihoz kapcsolódva a keresztény, valamint a római-germán jog- és morálfelfogásokat a természet- és isteni jog normatív rendszerévé gyúrta össze, amely az egyes népek pozitív jogrendszere mögött húzódott meg, azt kiegészítve és szabályozva.
      Azt, hogy mennyire mások voltak a nem-nyugati, nem-keresztény kultúrkörök szellemi előfeltételei, talán a kínai magaskultúra mutatja a legnyilvánvalóbban, a maga konfuciánus állam- és társadalomfelfogásával, amely nem racionális jogon, hanem tradicionális szokáserkölcsön nyugodott; nem a személyiségen, hanem a családi szövetségen; nem individualisztikus társadalmi struktúrán, hanem nemzetségi közösségi szellemen; s amely éppen ezért nem ismerte az egyes emberek szubjektív közjogi igényeit, csak a leszármazásnak való alárendelődést és mindenekelőtt az atyai autoritás minden formájának és a régebbi nemzedékeknek a tiszteletét.
      Ebből a talajból természetszerűleg nem sarjadhatott rendi alkotmány – nem is szólva a menny fia által gyakorolt államhatalom elvi korlátlanságától. Ez a korlátlan államhatalom egyébiránt a törzsi és nemzetségi alkotmány ősrégi patriarchális életformáiból jött létre, amely nem ismerte még az egyházi és világi autoritás közti szétválasztást, s amelyben a törzs vagy a nemzetség első embere egy személyben volt pap és az ősök kultuszának megőrzője, illetve vezető a világi ügyekben.
      A Nyugat államaiban található elkülönült, privilegizált harcos rend már említett hiánya Kínában nyilvánvalóan a toborzott vagy kényszersorozással felállított hadseregek korai előfordulásával is összefügg, melyeket állami forrásokból tartottak fenn, illetve fegyvereztek fel, s amelyek nem engedélyezték a harcosoknak vagy magánseregeknek a privát fegyverkezést és kiképzést. A hadseregek bürokratikus igazgatásának ez az ókori Keleten széles körben elterjedt jelensége, melynek keretében gyakorta rabszolgákat is felfegyvereztek és harcosokká képeztek ki, adott alapot Max Webernek40 a rendi alkotmányok Keleten tapasztalható hiányára vonatkozó – igaz, csak felületesen sejtetett – magyarázatkísérlete számára, amely ugyan a problémát nem teljes terjedelmében és mélységében ragadja meg, de mégis figyelemre méltó és alaposabb kifejtésre érdemes.
      E magyarázatkísérlet szerint a nagy folyamok régi kultúrájának területein, így például Egyiptomban, Mezopotámiában és Kínában a folyamszabályozás és öntözés vízépítési berendezéseinek létrehozása céljából szervezett tömegmunka egységes, tervszerű vezetésének szükségszerűsége nagy területeken már igen korán, még a naturálgazdálkodás talaján, életre hívta a bürokratikus államigazgatást, amely azután a hadseregben is hatott, s amely eleve visszaszorította vagy kizárta a katonák magánvállalkozások keretében megvalósuló – Nyugaton mindenütt uralkodó – önfelfegyverzését és -kiképzését. Viszont éppen ezen az alapelven nyugodott a feudalizmus Nyugaton, amely eredetileg az elburjánzott háborús magánvállalkozások államosítását kísérelte meg, s későbbi fejlődése során oda vezetett, hogy az önmagát fölfegyverző és kiképző lovagi harcos rend, amely ebből létrejött, a fejedelmi hűbér- és hadurak sokasodó követelményei hatására, melyeket a politikai szükségszerűségek hoztak magukkal, hatékony koalícióvá kapcsolódott össze, s ezen összefogás révén olyan privilégiumokat eszközölt ki magának, amelyek továbbra is előnyös jogi-politikai állást és gyakorta a kialakuló államrendben való egyfajta kormányzási részvételt biztosítottak számára. Annak lehetősége, hogy a magas fokon kiképzett, önmagukat felfegyverző harcosok egymással szövetségre lépve a fejedelmi hadúrral szemben privilégiumokat harcoljanak ki maguknak, főként ott mutatkozott meg, ahol nem létezett tulajdonképpeni hűbéri jog, mint Lengyelországban,41 ahol a nemesség rendi privilégiumait – az 1374. évi nagyszabású, privilégiumokat szabályozó általános kaschaui rendelet előtt és után is – nyomásgyakorlással kellett kikényszeríteni, melyet kritikus helyzetekben az önmagukat felfegyverző harcosok koalíciója volt képes kifejteni a fejedelmi hadurakra.42 Másrészt azt találjuk, hogy Nyugaton az állandó hadsereg kialakulása, amelyet a bürokratikus igazgatás rendszerének megfelelően állami eszközökből állítanak fel, tartanak fenn, fegyvereznek fel és képeznek ki, mindenütt a feudális-rendi állam- és társadalomrend halálát jelenti.
      Feltételezhető tehát, hogy a rendi mozgalom legfőbb támaszának, tudniillik a privilegizált harcos rendnek a hiánya Keleten a hadsereg korán bekövetkezett állami-bürokratikus igazgatásával függ össze. Ez a magyarázat ugyanakkor nem kimerítő. Egy ilyen megítélésnek már az is ellentmondana, hogy – ha nem is Kínában, de másutt a Közel- és Távol-Keleten, a hadsereg bürokratikus igazgatása ellenére, sőt, részben ezzel történelmi összefüggésben – sor került a hűbériség és a feudalista államrend olyasfajta kialakulására, amely nagyon közel áll a nyugatihoz, nevezetesen Japánban és az iszlám országokban. Ugyanakkor itt a feudalizmus nem a rendi alkotmány irányába vezetett, mint Nyugaton, hanem kiegyezett az abszolút monarchikus államrenddel, melyben sem az államhatalom harcos, sem más előnyben részesített, jogi-politikai privilégiumokkal felruházott rendje nem állt szemben egymással, s nem volt képes betölteni az alattvalók szövetségének képviseleti szerepét.
      A japán feudalizmus43, amely sok szempontból hasonlít a nyugatira, mégis nagyon lényeges vonatkozásban különbözik attól, mégpedig a feudális szerződés jogi természete tekintetében, amely nem két fél elvi egyenjogúságán és kölcsönösségén alapul, hanem a vazallus sokkal nagyobb mérvű függésén a hűbérúrtól, mint az Nyugaton általános. Ez megfelel a Japánban is alapvetővé vált konfuciánus tanoknak, melyek oda vezettek, hogy a hűbérúrnak a vazallussal szembeni egyfajta atyai autoritást tulajdonítottak, ami végső soron abban leli magyarázatát, hogy a japán vazallusi viszony, a „kenin”, eredetileg a kiterjedt nemzetségi kötelékekben meghúzódó kliensi viszonynak felelt meg, amelynek keretében az idegeneket gyakran mint ifjabb fiakat vagy fivéreket – a legkorábbi időkben nyilván a vérszerződés szimbolikus aktusával – felvették maguk közé, és háborúságok vagy belső zavargások esetén felfegyverzett kíséretet formáltak belőlük. Kézenfekvő az ellentét a germán kísérők csoportjával, melyek a későbbi vazallusi viszony kiindulópontját képezték. Tacitus tanúságtétele szerint ezek a nép szabad fiainak a nyilvános tartományi gyűlés előtt tett szándéknyilatkozatán alapultak, amidőn ott valamelyik vezér önkénteseket toborzott egy általa tervbe vett háborús vagy zsákmányszerző hadjáratra. Ezzel szemben Japánban a kíséret alapjául eredendően patriarchális viszony szolgált, amely akkor sem vált egyenjogú felek viszonyává, amikor ez a vonása már elhalványult. A hűbéri viszony mindenhol státusszerződést jelent, a szerződéses és a státusviszony szintézisét; olyan kontraktust, amely egy meghatározott, tipikus státusviszony létesítésére irányul. E státusviszony a germán jogban a szabad férfiú státusviszonya, akit egy hadvezérnek való önkéntes alárendelődés – aki ráadásul eltartásáról is gondoskodik – nemcsak hogy nem alacsonyít le, hanem inkább felértékel, főként ha a vezér fejedelem vagy király. Japán szokáserkölcs szerint azonban ez a státus a fiatalabb fiút vagy fivért illeti meg abban a nemzetségben, melynek feje a hűbérúr. Ez sokkal nagyobb mérvű függőséggel jár együtt, amit az ősök közös tisztelete még szakrálisan is megerősít. Nyilván ez a magyarázata annak is, hogy később, amikor ez az eredet már rég feledésbe merült, a hűbérurak elégtétel gyanánt megadták vazallusaiknak a jogot, hogy felvegyék uruk családnevét és viseljék családi sisakforgóját. A nagyúr összes vazallusát „han”-jának nevezték, amely annyit tesz: „kerítés”, és a „hag” szóra emlékeztet, ami a német hűbériségben is szerepet játszik (gondoljunk csak a „hagestalden”-re, a hűbérúr „hag”-jában alkalmazott és ellátott nőtlen kíséretre, szemben a családjukkal saját földbirtokokon elkülönülten élő vazallusokkal). A japán „han” szót angolra korábban a „clan” szóval fordították le. Aakawa professzor44, a japán alkotmánytörténet egyik kimagasló szakértője, hevesen tiltakozik e – szerinte anakronisztikus – megoldás ellen. S valóban, az általa főként szem előtt tartott Tokugawa-korban, azaz a mi időszámításunk szerinti XVII. században, már egy évezred telt el a nemzetségekre felépülő állam korszaka óta. De még ha a XVII. század óta a „han” szó nem jelentett is már többet, mint a hűbéri fejedelemségek kiterjedését és területét, azért ez nem zárja ki, hogy a korábbi évszázadokban – melyek során még nem ment végbe a hűbérbirtokok kiterjedt sorának megteremtése, valamint a hűbéri fejedelemségek territoriális konszolidációja – inkább valamely nagyúr hűbéreseinek személyes kapcsolatrendszerét jelentette, melyet kibővített háznépként foghatnánk fel. Ezt a felfogást képviselte Karl Rathgen45 és Tokuzo Fukuda46 is. A döntő kérdés ugyanakkor az, hogy a japán jogban található feudális szerződés a vazallusoknak olyan messzemenő hűbérúri alárendelését vonta maga után, a hűbérúr olyan mérvű patriarchális tekintélyét, hogy abból nem alakulhatott ki az az államjogi dualizmus, amely a Nyugat rendi alkotmánya számára oly alapvetőnek bizonyult.
      Japánban a papi rend még kevésbé jöhet számításba a rendi képviselet szempontjából, mint a harcosok rendje, hiszen itt ráadásul két, egymással versengő vallási rendszerről van szó. A sinto vallás papjainak kötelességük volt gondoskodni a császári ház őskultuszának ápolásáról. Tőlük kiindulhatott ugyan impulzus a császárság későbbi restaurációjára, de nem a helyi hatalmak megszervezésére és a központi kormányzat korlátozására. Éppily kevéssé fért össze ez a rendies tendencia a buddhizmus szellemével, amely kimerült az individuális lélek üdvéről való gondoskodásban, s ha politikai szerepet vállalt, akkor képes volt ugyan megalapozni és kormányozni egy teokratikus községet a tibeti hegyek magaslatainak magányában, de nem volt alkalmas egy világi állam kormányzásában történő alkotmányos részvételre. A buddhizmusból éppúgy hiányzott a racionális-jogi szellem, mint a sintoizmusból, amely szellemet a keresztény, nevezetesen a római katolikus egyház vett át örökségként a Római Birodalomtól, s amely képessé tette arra, hogy ennyire jelentős szerepet játszhasson a Nyugat államéletében.
      Az iszlám országok47 feudalizmusából is hiányzott az a dualista szellem, amely Nyugaton létrehívta a rendi alkotmányokat. A hűbér ott eredetileg jutalom volt a kimagasló arab harcosok számára, később pedig helyettesítője a török katonákat és vezetőiket megillető zsoldnak. Itt hiányzik a személyes vazallusi viszony, melyet az igaz hitért folytatott harc vallási kötelezettségével helyettesítenek. Bár a szpáhik lovas harcosok privilegizált rendjét alkották, e rend mégsem tudott olyan politikai jelentőségre szert tenni, mint a nyugati lovagság, mivel a különös rendi érzés mindig csak a sokkalta erősebb általános szolidaritás-érzés nem túlságosan hatékony hatványozódása volt, amely a hívő mohamedánok egész közösségét átlelkesítette, s amely még a hívők fölött uralkodókkal szemben is elvileg olyan lojalitási viszonnyal kapcsolódik össze, amely kizárja a Nyugaton meglévő rendi dualizmust. Az iszlám állam ugyanis mindenekelőtt vallási közösség, s az azt átlelkesítő szellemet erőteljesen befolyásolják a törzsi és nemzetségi alkotmány tradíciói, melyek ezen állam megalapításakor még elevenek voltak, és sokáig azok is maradtak.
      Bár a papok vagy tanult emberek összessége, az ulema, sokrétű tagoltságában és különböző szinteken persze – inkább csak ténylegesen, mint jogilag – privilegizált rendet képez, de már csak azért sem veheti át a nép- vagy országképviselet politikai funkcióit, mivel maga is nagyon fontos részét képezi az állami kormányzati gépezetnek. Állam és egyház itt valóban tökéletes, patriarchális szellemtől átlelkesített egységet képez, ami nem engedi úgy kibontakozni a rendi dualizmust, amint az Nyugaton történt.
      Egészen másfajta képződmény volt a földközi-tengeri országok ókori városállama, de az is nagymértékben a nemzetségi alkotmányon alapult, s már ezért sem kínált kedvező lehetőséget privilegizált rendek kialakulására és az ezen rendekre épülő képviseleti alkotmányra. A nemzetségi jellegnek azonban itt egy különleges esetével van dolgunk. Max Weber nyomatékosan utalt arra, hogy a nyugati város lényege, többek közt az ókori földközi-tengeri kultúra polisza is, a polgári elemek társulásának aktusán nyugodott, továbbá hogy ez csak ott volt lehetséges, ahol az eredeti nemzetségi alkotmányt nem jellemezte olyan mérvű, az individuumok rituális-tabuizáló megkötöttségei és gátlásai révén megteremtett exkluzivitás, mint az indiai és Egyenlítő-menti népek körében.48 Ahol azonban adott volt a különböző nemzetségi szövetségek szakrális egyesítése, ott éppen ez képezte – a védelmi és települési közösséggel összekapcsolódva – a szilárd államképződmény alapját. Eredetét tekintve az ókori városállam egy törzs vagy törzsi csoportok nemzetségi szövetségeinek konföderációja, melyek közös szentséggel, valamint egy politikai életközösség alapvető intézményeivel rendelkeznek. S az ókori városállam mindig makacsul kitartott nemzetségi alapstruktúrája mellett. Ezen nyugszik rendi tagozódása is, amely teljesen eltér attól, ami a római-germán népek rendi alkotmánya alapjául szolgál. A régi nemzetségi szövetségekhez eredetileg a politikailag teljes jogú polgárság, a patríciátus tartozik. A rendek küzdelmei itt e jogoknak a nemzetségekhez nem tartozó vagy beköltöző plebejus népességre történő kibővítése irányába mutatnak. Az így létrejövő egységes, zárt közösségben, amely leköszörülte korábban megvolt monarchikus élét, nem létezik olyan dualitás, amely megkönnyítette volna a polgárság privilegizált rendek általi képviseletének létrejöttét. A rabszolgaság intézménye felerősíti ezt a jogilag és politikailag homogén polgári szövetség irányába mutató tendenciát, amely ugyan hívott életre érdekellentéteket és pártképződményeket, de középkori értelemben vett privilegizált rendeket nem.
      A nemzetségi alkotmány megszűnése ugyanabban a lépésben szokott bekövetkezni, mint a feudalizmus kialakulása, amely a nemzetségi szövetségtől elkülönülő és azt felbomlasztó háztartás fölött gyakorolt uralmon alapul, míg azok a községi szövetségek, mint a római kúriák, az attikai frátriák vagy a spártai Oben-ek, alkalmasabbak arra, hogy fenntartsák és erősítsék a nemzetségi alkotmányt, melynek mintájára kialakították őket. Az ilyen új, művi képződményekkel, amelyek valószínűleg eredetileg a védelmi berendezkedéssel vannak kapcsolatban, ott találkozhatunk, ahol egy törzs, vagy törzsek szövetsége a feudális óriásbirodalom kerülőútja nélkül közvetlenül alapított államot. Ez történt Nyugaton például Lengyelországban vagy Magyarországon. Úgy tűnik, hogy a lengyel szlachta a régtől fogva szabad törzstagok védszövetségeiből, a „nobiles”-ből tevődött össze.49 Délszláv törzseknél a görög frátriának megfelelő képződmény (a bratsztvo) létét igazolták. Ezekben a tulajdonképpen nem feudális községekben a törzshöz tartozók véderőinek összessége nemes népként jelenik meg, nem voltaképpeni különös rendként, s a régi tartományi és népszövetségek szilárdan összetartanak, s autonóm alkotmányuk révén arisztokratikus-föderalisztikus alapvonást kölcsönöznek az államnak, ami kedvez a nemesség helyi uralmi pozíciója megszilárdulásának is. E nemesség ugyanakkor magasabb és alacsonyabb rangúra differenciálódott; a magasabbat különös címek és méltóságok, valamint nagyobb birtok jellemezte. Ami végül itt a nemességnek a privilegizált rend jellegét kölcsönözte, az ezen önmagát felfegyverző és kiképző harcosok – fentebb már hangsúlyozott – sikeres törekvése, hogy alkalomadtán jogi-politikai privilégiumokat szerezzen magának egy monarchikus hadúrtól. Az államalakulat e formája kedvezett ennek a törekvésnek, mivel itt nem egy városállam koncentrált formájáról volt szó, amely már korán lecsiszolta monarchikus élét, hanem egy kiterjedt, összetett, csaknem föderalisztikus jellegű szélesen kiterjedő államról, melynek egységét csak monarchikus vezetés alatt lehetett megteremteni, s ez az egység éppen ezért nélkülözhetetlen maradt, még ha a lokális szövetségeit latba vető nemességgel szemben mindig gyenge volt is.
      Ezeket az államokat, amelyek lakossága a törzsi életről közvetlenül az államéletre tért át egy feudális óriásbirodalom kerülőútja nélkül, egyenesen „privilégium-államoknak” lehetne nevezni, szemben a „feudális államokkal”. Ezen államok éppen a privilégiumok e rendszerének köszönhetően magukban hordták a rendi alkotmány kialakulásának feltételeit. Ezen alkotmányok jellege egyébiránt lényegesen eltér azokétól, amelyek a feudalizmusból jöttek létre50.
      A feudális Nyugaton, amely létrehozta a rendi alkotmánynak a kontinensre oly jellemző német-francia típusát, a nemzetségi alkotmány általában nem játszik szerepet többé; csaknem maradéktalanul eltűnt. Ennek legfőbb oka a germán törzsek hosszan tartó háborúskodó vándorlásaiban keresendő, amelyek ott telepedtek le a régi civilizációval rendelkező Római Birodalom területén. A nemzetségi alkotmány maradványainak teljes felszámolódásához nagymértékben hozzá járult az egyháznak a feltörekvő monarchikus államhatalmakkal való együttműködése. De nem egyedül a monarchia működött ebben közre. Kínában nagy kiterjedésű monarchikus államképződmény alakulhatott ki anélkül, hogy felszámolták volna a patriarchális törzsi alkotmányt. Éppen ezért feltételezhető, hogy Nyugaton kiváltképpen a keresztény egyház volt az, amely sürgette a törzsi alkotmány maradványainak felszámolását. Az egyháznak nyomós okai voltak arra, hogy szembeszálljon a törzsi alkotmánnyal. Először is az ősök kultuszában gyökerezett a pogányság maradványa. Másrészt kitartott a vérbosszú mellett, vagy pedig fölöttébb ésszerűtlenül, az egyházjog szellemével szembeszegülő módon kezelte a büntetés rendszerét, amely az előbbi helyébe lépett. Harmadszor kizárólagos ellenőrzést gyakorolt a családjog felett, melyet az egyház maga törekedett uralma alá vetni, főként pedig konzerválta a nemzetség összvagyonát a végrendelkezés szabadságának kizárásával, amely szabadság fenntartása az egyháznak juttatott adományok miatt az egyház legalapvetőbb érdekében állt.
      Az egyház és a vele szövetséges nagykirályság közös erőfeszítései nyomán Nyugaton mindenütt sikerült felszámolni a törzsi alkotmányt, ami a képviselői feladatokat ellátó rendek kialakulásának lehetőségét jelentős mértékben kibővítette.
      Fontos szempont az is, hogy az egyház Nyugaton egészen eltérő értelemben mozdította elő a fajok összeolvadását, mint a Kelet vallásai a maguk tabuizáló, rituális gátlásaival és megkötéseivel. A keresztény-római egyház egyre inkább kikapcsolja a mágiát a társadalmi viszonyok szabályozásából a szociális jog racionális alakításának érdekében. Max Weber már utalt arra, hogy micsoda horderejű társadalomtörténeti következményekkel járt a keresztény asztalközösség elve, melyet Pál apostol vezetett be, aki Antiochiában nem húzódozott attól, hogy körülmetéletlenekkel étkezzék. Ezzel Pál feladta a zsidók és a pogányok rituális szétválasztásának gyakorlatát, és érvényesítette mindkét származású keresztények teljes életközösségét.51 Ezen alapult a keresztény közösség létezése, s ennek újfent azokon a területeken van nagy jelentősége a városi közösség keletkezése szempontjából (amelyet egész Napkeleten nem ismernek), ahol nem létezett ókori municipális hagyomány.
      Ebben az összefüggésben kell utalni a rabszolgaság intézményének a keresztény világban való fokozatos felszámolására is. A rabszolgaság ugyan túlnyomórészt gazdasági okokból kifolyólag következett be és a földközi-tengeri városállam pénzgazdálkodó kultúrájáról a középkor naturálgazdálkodáson alapuló belterjes kultúrájára való átmenettel függ össze. Ezt a materiális tényezőt lényeges vonatkozásban támogatják meg a keresztény egyház morális és jogrendszeréből fakadó ideális ösztönzők. Nem annyira arról a többé vagy kevésbé nyomasztó szociális helyzetről van itt szó, melyben az ókori rabszolgának vagy a középkori jobbágynak része volt, hanem arról a kérdésről, hogy ezeket az embereket jogi szempontból egyáltalán személyekként értékelték-e vagy sem. Ettől függött ugyanis a képviselet lehetősége, aminek alapvető jelentősége van a rendekre épülő rendszer számára. Csak személyeket lehet képviselni, dolgokat nem. A középkori földbirtokost jobbágyai természetes képviselőjének lehetett tekinteni, de a római birtokost rabszolgái képviselőjének nem. S ha az ókor fénykorában sem teremtette meg a népképviselet típusát, ebben a rabszolgaság intézményének meghatározó része volt. Csak mivel a lakosság nagy része nem jogképes emberekből állt, alakulhatott ki és maradhatott fenn az ókori városállamokban a jogképes polgárság összességét átfogó közvetlen demokrácia rendszere anélkül, hogy a népképviselet iránti igény érzékelhetővé vált volna és érvényt szerzett volna magának. A kései római köztársaság és a császári birodalom nagyvárosainak központjaiban tömegesen létezett proletariátus, de nem létezett szabad munkán alapuló polgári rend. A rabszolgagazdaság nem csak a parasztok rendjét tette tönkre, de nem engedte kialakulni az iparos polgári rendet sem. Õ a főbűnös az ókori élet szociális szétforgácsolódásában. A kereszténység győzelme nem kismértékben azon alapul, hogy a hívők gyülekezeteiben új társadalmi közösségi szellemet hívott életre, amely még a szabadok és a rabszolgák közt húzúdó ellentétet is áthidalta, és erős és tartós kötőanyagként nélkülözhetetlennek bizonyult az új politikai társadalom felépítésében. A keresztény egyház mint a hívők közössége – más tényezőkkel egyetemben – ily módon messzemenőkig kihatott arra, hogy megteremtődtek az előfeltételei a nyugati rendi viszonyok kialakulásának. Ezen túlmenően a keresztény egyház papsága, amelyet minden más vallás papjaitól a Római Birodalom keretei közt kialakult, racionális jog által alátámasztott hierarchikus alkotmány különböztet meg, Nyugaton minden privilegizált rend példaképévé vált. Szakrális jellege okán, illetve az ókori műveltség maradványainak hordozójaként a papság erősen privilegizált pozíciót foglalt el a Római Birodalmat követő barbár államhatalommal szemben. Amíg ez a pozíció tisztán személyes természetű volt és a papi hivatáshoz mint olyanhoz tapadt, addig természetesen nem válhatott a világi rendek példaképévé. Csakhogy a papság kiterjedt földtulajdonnal rendelkezett vagy ilyenre tett szert, és e földbirtokosi szférára megkapta a jól ismert immunitást, amely a Római Birodalom császári domíniumainak kivételezett helyzetéhez kapcsolódva megadta számára a mentességet az állami fensőbbség beavatkozásai alól, majd ezzel összefüggésben hamarosan az önálló jogszolgáltatás jogát is megszerezte. Megvalósult tehát az állam bizonyos fensőbbségi jogainak az átruházása, ami magvát képezi a Nyugat rendjei politikai privilegizálásának. Az egyház példájára a világi nagyságok is erre az immunitásra törekszenek – és el is érik azt. Ez képezi a privilégiumok egész rendszerének alapját, amely mindenütt jellemzi a rendi államot. Ahol fennáll a hűbériség, ott az immunitás hozzákapcsolódik, de voltaképpeni hűbériség hiányában is megteremti a privilegizált rendek és a rendi alkotmány létejöttének feltételeit, ahogyan ez a skandináv Északon, Lengyelországban és Magyarországon történt. Svédországban52 a nemesség az adó- és más állami terhektől és beavatkozásoktól való mentességen alapult, melyben azon nagybirtokosok részesülhettek, akik lovas katonai szolgálatot teljesítettek (a frälse szó azonos az immunitással), míg Lengyelországban53 és Magyarországon54 az immunitás egyházi intézménye példaképül szolgált a nemesség privilégiumai rendszere számára, mégpedig mind a helyi hadseregállítás és önkormányzás, mind a királynak nyújtott teljesítések korlátozását illetően. A nemesség pozíciója itt a privilégiumokon, nem pedig a hűbéri jogon nyugszik. Csak később, az Anjou királyok alatt igazították valamelyest hozzá ezt a pozíciót az úgynevezett bandérium-állítási kötelezettség és az ősiség törvénye révén a hűbéri rendszerhez.55
      Oroszországban,56 ahol inkább miniszteriális jellegű, sajátlagos feudalizmus alakult ki, éppen az ilyen privilégiumok hiánya az, ami a nemességnek – mégpedig a magasabb rangú bojárnak éppúgy, mint az egyszerű hűbéresekből álló alacsonyabb rangú nemességnek – azt a jellegzetes színezetet kölcsönzi, amely őt a nyugati nemestől megkülönbözteti. Ez azzal függ össze, hogy itt az egyház sem volt felruházva olyan erőteljesen az immunitás privilégiumaival, mint Nyugaton, és még ezeket a privilégiumokat is megnyírbálták vagy megvonták, amióta az egyház a XVI. századtól nemzeti államegyházzá alakult át a moszkovita cár védnöksége alatt. Az orosz papság privilégiumai ettől fogva inkább személyes természetűek voltak. Az államhatalom itt a moszkovita cár felemelkedése óta amúgy is túlságosan erős volt ahhoz, hogy fensőbbségi jogokat kiadjon a kezéből. Nikon pátriárka arra irányuló kísérlete, hogy egyengesse az utat egyfajta keleti pápaság oroszországi létrejötte előtt, 1666-ban csúfosan kudarcba fulladt. Amikor a XVII. században bevezették a jobbágyság intézményét a földbirtokosok patrimoniális fennhatósága alatt, akkor ez oly módon ment végbe, hogy nem jelentette a nemesség számára a javait érintő állami beavatkozás alóli felszabadulást, hanem éppen ellenkezőleg az adóköteles kisparasztokhoz fűződő viszonyának rendőri rendszabályozását, továbbá a katonai szolgálattal kapcsolatos kötelezettségének új alapokra helyezését és további alakítását, amely kötelességen végső soron egész pozíciója alapult. Miljukov nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az orosz nemesség a rendi országgyűlések korában, tehát a XVI–XVII. században egyáltalában nem volt privilegizált rend; s csak a XVIII. században, II. Katalin alatt vált azzá, amikor már rég eltűnt a rendi képviselet intézménye. Ezen alapszik Oroszországban a rendi alkotmány gyengesége a XVI–XVII. században.
      Az, hogy mit jelentett az immunitás a Nyugat rendi alkotmánya és autonómiája szempontjából, természetesen ismert. Ez emelte ki a várost mint különleges jogi és igazgatási területet az alávetettek szövetségének egészéből. Emellett a városhoz még a községi közösségnek, azaz a szabad és rendileg egyenlő polgárság korporatív szövetségének fogalma is járul. A polgárok ezen szövetségének ideáltipikus eredete az esküvel megpecsételt egyesülésben, a conjuratioban, azaz egyfajta véd- és dacszövetségben érhető tetten. Mint ismeretes, ez az eredet a középkorban nem mindenütt igazolható; a „conjuratio” aktusa az újabb városalapítások esetében gyakran nem ismétlődött meg. Ahol létezett a városi közigazgatás típusa, ott ilyen eredet hiányában is át lehetett ruházni vagy át lehetett venni szellemét és lényegét, az ideáltipikus konstrukció alapjául mégis az esküvel megpecsételt egyesülés folyamata szolgál. Ebben az értelemben vett városokat csak a keresztény Nyugat ismer. Ami ezen kívül a nagy közlekedési csomópontok vagy fejedelmi rezidenciák, a közigazgatás vagy az ország védelmének központjain a város nevet viseli, tulajdonképpen nem város a szó nyugati értelmében, nem székhelye a privilegizált polgári rendnek, s ezért nem is alkalmas arra, hogy a rendi alkotmány elemévé váljék. A város mint közigazgatási egység még a keresztény Nyugaton is csak a római-germán lakosság által benépesített területen – a szónak ebben a jogi értelmében – tősgyökeres. Lengyelországba és Magyarországra a német kolonizáció nyomán került, s ott mindig is a rendi képviselet gyenge, nem teljes értékű eleme maradt. A XVI–XVII. századi Oroszországban nem is léteztek nyugati értelemben vett városok. Ez is egyik oka az oroszországi rendi alkotmány gyengeségének.
     A rendek mint politikailag privilegizált csoportok jellegén alapszik az egyesülés jelentősége a rendi alkotmányban. Az egyesülés nem egymagában képezi a rendi alkotmány alapját – az már az államszövetség révén adott –, de legalábbis nélkülözhetetlen alkotórésze az erős rendi alkotmánynak. Az egyesülés sokszor elősegítette a privilégiumok megszerzését. Másrészt a privilégiumok egyenlősége újfent a rendi egységet és a rend korporatív zártságát mozdítja elő. A rendek egymással való összekapcsolódása minden egyes rend privilégiumainak fenntartását szolgálja, ugyanakkor megteremti azt a szolidaritást a tartományok szabadságának megvédelmezésére, mely konfliktusok idején megjelenik. Ezért az egyesülés intézményének tényezőjét sokkal nagyobbra becsülöm a rendi alkotmány szempontjából, mint például von Below, akinek szemei előtt természetesen csak a német territoriális rendek lebegnek. Abban mindenesetre igaza van, hogy voltaképpen az államszövetség képezi a rendi alkotmány legfőbb alapját – az egyesülés intézménye azonban emellett alapvető jelentőségű. Az egyesülés intézménye feltűnő módon nincs jelen Oroszországban, ami nyilvánvalóan a tulajdonképpeni privilégiumok hiányával függ össze. Sem a rendek nem rendelkeznek összességükben a szolidaritás érzésével, mint arról a Kovalevszkij57 által közzétett 1642. évi Zobor-aktákból készült kivonatok tanúskodnak, sem az egyes rendek egymás között. Az orosz egyház papsága nélkülözte azt az imponáló zártságot és fegyelmet, melyet a római katolikus egyház cölibátusban élő klérusa mutat fel. A szerzetesrendekből felemelkedő magasabb rangú papság roppantul éles ellentétben állt a nős és gyakorta igen műveletlen pópákkal, mely utóbbiak egyfajta örökölhető kasztot képeztek és csekély tekintélyre tettek szert. De még a leginkább a cár kegyéből pozícióikba került püspökök és apátok sem nagyon jöhettek szóba az ország- vagy népképviselet tényezőiként. Időnként bevonták őket ugyan – mint 1642-ben – a nagy országgyűlések alkalmával, de tulajdonképpen nem tartoztak a bojár duma Magnum Consiliumához, és mint összesség nem éreztek becsvágyat arra, hogy politikai szerepet játsszanak – még akkor sem, ha egyeseknek közülük alkalomadtán jelentős befolyásuk volt. 1642-ben kifejezetten azt hangsúlyozták, hogy készek a cár politikájának lojális támogatására, de hogy egyébként – csakúgy, mint addig – papi funkcióik ellátására kívánnak korlátozódni. A bojárok rendje tagjainak féltékeny harca a családok ranglétrán elfoglalt helyéért, amint az éppen a XVI–XVII. században az úgynevezett mesztnyicsesztvo formájában lép elénk, s amely rangsort a jelen és a múlt szolgálati viszonyai határoztak meg, mindennemű szolidaritás-érzést kiölt belőlük; magatartásuk egy függő szolgáló csoporté, nem egy büszke, privilegizált rendé. Ha a rendi alkotmány csupán állami kényszerszervezet volna, mint von Below véli, akkor Oroszország képezné az ideáltípust; valójában azonban csak a rendi alkotmány nagyon tökéletlen válfajának mutatkozik, ami azért különösen tanulságos, mert megmutatja, hogy melyek a rendiség tulajdonképpeni élő hajtóerői. Az egyesülés intézménye önmagában, államszövetségi alap híján, természetesen még nem teremt rendi alkotmányt, de az államszövetség keretein belül, többé-kevésbé határozottan kimunkált formában, nagyon lényeges feltételét képezi az erős, politikailag cselekvőképes rendek kialakulásának.

IV.

     Amint azt másutt megmutattuk58, a feudális alkotmány nem jelent általánosan emberi átmeneti stádiumot a társadalmi és politikai fejlődésben. Még kevésbé lehet a rendi alkotmány rendszerét a feudális alkotmány általános és szükségszerű továbbfolytatásának tekinteni. Mint láttuk, léteznek Keleten a feudális alkotmány olyan rendszerei, melyek természetük szerint nem fejlődhettek tovább a rendi alkotmány irányába. Másrészt találunk Nyugaton olyan rendi alkotmányokat is, amelyek tulajdonképpen nem feudális alkotmányokból jöttek létre. Mindez nem zárja ki, hogy a többi nyugati államban a feudális és a rendi alkotmány szorosan összefügg egymással, sőt, hogy az utóbbit egyenesen az előbbi végső fázisának vagy folytatásának lehessen tekinteni. De a feudalizmus mellett még más feltételek is hatottak a rendi alkotmányok kialakulására. Különböző oldalakról rámutattak már e tekintetben a keresztény egyház alkotmányának történeti hatékonyságára. Ezzel függ össze – legalábbis részben és közvetetten – az a jelenség is, melyet most külön meg kell még világítanunk. Az állam működésének intenzifikálása és racionalizálása terén végbement, a modern történeti korszakra oly jellemző haladásról, valamint az államszövetség ezzel egyidejű megerősödéséről van szó. Ahol a feudalizmus korlátlan úr, mint a régi Német Birodalomban, ott könnyen megy végbe a még meg sem szilárdult államszövetség többé-kevésbé teljes körű felbomlása. Ezzel szemben tartós és fejlődőképes rendi alkotmányokat csak ott találunk, ahol megőrződött vagy helyreállt az államszövetség bizonyos fokú ereje, s ahol e keretek közt feszesebb és ésszerű számítástól vezérelt politikai élet bontakozik ki.
      A nyugati rendi alkotmány egyszeriségének legfőbb oka abban a tényben határozható meg, hogy kísérőjelenségévé vált az államok kialakulása ama sajátlagos formájának, melyet csak a Nyugat történelméből ismerünk. Míg a keresztény Nyugaton kívül az államok kialakulása a világi és a papi hatalom összekapcsolódása miatt mindenütt az univerzális monarchia felé hajlik, ami az államon belül kedvez az abszolutizmusnak, addig Nyugaton az egyház sajátságos alkotmánya és politikája, amely ellentétben áll az állammal, képezi a legmélyebb okát annak, hogy itt nem jött létre ilyen univerzális monarchia, hanem az államok kialakulása összehangolt, egymást kölcsönösen függetlennek elismerő államképződmények sokféleségének irányába mutat – abba az irányba, melyet a XVI. vagy a XVII. század óta európai államrendszernek neveznek. A nyugati államok kialakulásának e későbbi stádiumát egy korábbi előzi meg, melynek körvonalai a XII. század óta válnak láthatóvá, s amely részben még – szemben a későbbi, nagyállami-nemzeti alakzattal – egy lazább, kisállami-territoriális struktúra jegyeit mutatja, de amely mégis már az államok létrejövő rendszerének tekinthető, s amelynek összetartó keretét alkotja a római egyház. A középkori hit- és egyházközség csak később alakul át a szerződéseken és természetjogon felépülő államok társaságává; a népjog csak szekularizált átalakítása a középkori vallási kultúrközösségnek, amely a jus divinumon nyugodott.
      Azok a hajtóerők, melyek létrehozták ezt a sajátságos politikai életformát, egyfelől az államképződmények közti állandósult rivalizálás, a nagyobb hatalomérvényesítésért folytatott szakadatlan versengés, másfelől viszont a harcban álló államok ama morális szükséglete, hogy mindig újra kiegyezzenek egymással és valamilyen modus vivendit találjanak, hogy szét ne feszítsék az egyházi-vallási kultúrközösség, majd később a népjogilag alátámasztott civilizált államok társaságának kereteit. Ezen az egész alakulatot uraló politikai-pszichológiai struktúrán alapul mármost a rendi alkotmányok kialakulásának általános diszpozíciója. A szakadatlan harcok során, amelyek persze nem megsemmisítésig menő, hanem hatalombővítés és mindenféle előny kivívásáért vívott harcok, a hatalom birtokosai folytonosan rá vannak utalva a lakosság katonailag és financiálisan teljesítőképes rétegeinek jóakaratára, s ezt a jóakaratot természetesen meg kell jutalmazni, illetve meg kell vásárolni gazdasági-szociális érdekeik messzemenő figyelembevételével, politikai természetű engedmények és szabadságok megadása révén is, amint azok a rendi privilégiumokban megjelennek és a rendi alkotmány alapját képezik. Az állam felépítésében segédkezet nyújtó lakosság vagyonosabb elemei annak kormányzásából is részesednek. Egyszerű következménye ez az effajta államalkotásnak és politikának. Így alakultak ki a rendi alkotmányok Angliában és Franciaországban főként a XIV.–XV. században a hatalmi szférájuk kölcsönös elhatárolása céljából vívott hosszan tartó háború során, az északi államok azon küzdelmeihez hasonlóan, melyek kereskedelmi szövetségük felbomlásához kapcsolódtak a XV–XVI. században, a lengyeleknek a német lovagrendekkel, a magyaroknak a délszláv szomszédokkal, valamint a német territóriumoknak a birodalom belső erőivel vívott harcához a XV. században, amely harcok során nagyjában-egészében végleg meghúzták határaikat. Jellemző, hogy Magyarországnak a törökkel, a spanyol államoknak a mórokkal viselt háborúi nem azonos módon gazdagítják a rendeknek engedélyezett privilégiumokat: ezek ugyanis hitetlenekkel vívott harcok voltak, melyekre a keresztényi kötelesség és az önfenntartás egyaránt kényszerített. Egyébként nagyon is lehetséges volt, hogy egy tartomány, amely nem viseltetett jóindulattal uralkodójával szemben, egyszerűen egy másik úrnak rendelődött alá, mint ahogy a Német Lovagrend porosz rendjei Lengyelországhoz kerültek, vagy a szicíliaiak az Anjou-háztól az Aragóniakhoz. Az ellenálláshoz való jog, melyet a rendek mindenütt többé-kevésbé kifejezetten igénybe vettek, magában foglalta annak lehetőségét, hogy bizonyos körülmények között „egy másik úr mellé telepedjenek”.
      Jelentős kivételt képeznek itt a reneszánsz korabeli itáliai állapotok, melyeket a későbbi európai államrendszer előformájának tekintettek. Az egyes államok egymással szemben vívott szakadatlan küzdelmei itt nem eredményeztek az egymással harcban álló államokon belül rendi alkotmányokat. A magyarázat kézenfekvő: csaknem mindannyian városállamok vagy municipális struktúrájú államok voltak, s mint láttuk, a municipális struktúra mindenütt kizárja a rendi alkotmányt.
      Még egy további – látszólagos – kivételre kell utalnunk. A példa az európai államrendszer későbbi időszakára vonatkozik, ahol ama harcok kísérőjelenségeiként, melyek során lejátszódott az átmenet a kisállami képződmények korábbi konglomerátumából a központosított nagy államokra, sokszor éppen a rendi alkotmányokat visszaszorító abszolutizmust látjuk fellépni. Ez azonban csak átmeneti állapot, amely azon alapszik, hogy a rendi alkotmányok sokszor a nagyobb szabású államképződés akadályaivá váltak. Amint azonban kialakulnak a politikai szükségszerűség által megkövetelt nagyállamok, azt látjuk, hogy a képviseleti elv a politikai nemzettudat felébredésével együtt a konstitucionális alkotmány új formájában újra életre kel e központosított nagyállamokban. De e keretek között nem térhetünk ki erre; olyan bonyolult folyamat ez, amely önálló témát alkot.
      Bennünket itt főként a korábbi időszak érdekel, amikor a létrejövő nemzeti államok még laza, kisállami képződmények alakjában állnak egymás mellett az egyházi közösség összetartó keretei között. Ebben az összefüggésben még utalnunk kell arra a tényre, hogy a rivalizáló harcokban a római egyház részint tudatos politikájával, részint puszta meglétével és azon konfliktusok révén, melyekbe hierokratikus törekvései nyomán bonyolódott, szakadatlanul elősegítette az államok kialakulását, valamint a rendi alkotmányok létrejöttének ezzel összefüggő folyamatát.
      Ha a kánonikus elmélet mindig fenntartotta is az univerzális császárság eszméjét, a kúria mégis sokban hozzájárult ahhoz, hogy nehogy megteremtődjék a császár valóságos univerzális uralma. Ez ama – sikeres – törekvésből is látható, hogy olyan birodalmakat, mint Lengyelország és Magyarország, kiragadjon a császár fennhatósága alól és a pápa védelme alá vegye, továbbá később, III. Innocent pápa korában, abból a tervszerű politikából, amely arra irányult, hogy a lehető legtöbb keresztény birodalmat egyenesen a pápai széktől való hűbéri függés állapotába helyezzen, mint a normannokat Dél-Itáliában, Aragóniát és Portugáliát, valamint – János király idején – Angliát. Arra pedig, hogy a kúria egyenesen támogatta, sőt követelte a rendi alkotmányok berendezkedését, Magyarországon az 1222-től 1232-ig, majd a XIV. században tanúsított magatartásából, valamint Nápollyal kapcsolatos, I. és II. Károly alatt folytatott politikájából következtethetünk. Magyarországon arról a konfliktusról van szó, amely II. András király Aranybullájának kibocsátásához vezetett. A király azon volt, hogy a koronajavak bőkezű adományozása révén a főnemességet tegye a birodalom voltaképpeni uraivá, s ezzel szemben lázadt fel a servientes közép- és kisnemessége. Az egyház ugyancsak a túlhatalommal rendelkező főnemességgel szemben lépett fel, és hozzájárult ahhoz, hogy a király 1222-ben kibocsátotta Magyarország Magna Chartaját, az úgynevezett Aranybullát, amely a kisnemességnek kedvezett. Ugyanakkor a kúriának az ebben lehetővé tett ellenállási jog tartósan mégsem felelt meg. Ezért a törvény 1232. évi megújítása során olyan változtatásra törekedett, hogy a királyt ígéretei megszegése esetén egyházi tekintély ítélje el és kényszerítse ígérete megtartására. Amikor a XIV. században az első két Anjou-házbeli király (Károly Róbert és Nagy Lajos) ismét a rendek részvétele nélkül kísérelt meg kormányozni, főként a püspökök azok, akik panasszal élnek Rómában a kúriánál, hogy beavatkozásra és a rendi berendezkedés helyreállítására késztessék őket. A Nápolyi Királyságban a kúria barátságosan sürgette Anjou Károlyt, hogy rendszeresen hívja össze a parlamentet. A notabilitások gyűlései, melyeket II. Frigyes császár hívott össze alkalmanként, tulajdonképpen még nem tekinthetők parlamenteknek. Anjou Károly azonban megkísérelt teljesen ilyen gyűlések nélkül boldogulni, és a pápa ösztönzésével szemben is eleinte elutasítóan viselkedett. De utóda uralkodása alatt, miután Szicília Aragónia fennhatósága alá került, azaz 1282–1283-ban, a kúria állandó figyelmeztetése nyomán fordulat áll be, amely Nápoly számára is megalapozza a rendi alkotmányt.59
      Mindenekelőtt azonban a kúria többé-kevésbé az államok közti minden jelentősebb rivalizáló harcba belebonyolódott; részesedése csaknem minden olyan bizonyítható nagyobb válságban igazolható, amelyek rendi alkotmányok kialakulásához vezettek. A politikai konstelláció eközben felettébb változatos. A Német Birodalomban az invesztitúraharcok alkalmat adtak a fejedelmeknek a császárral szembeni oppozíciójuk megerősítésére, amit a fejedelmi-rendi szabadság alapjának kell tekintenünk. II. Frigyesnek az egyházi és világi fejedelmek számára 1220-ban és 1231-ben biztosított ismert privilégiumai hátterében ugyancsak a császár és a pápa közti ellentét húzódik meg. Az 1231. évi rendelethez kapcsolódott az a birodalmi törvény-értelmezés, amelyet, még ha nem voltak is közvetlen jogi következményei, joggal tekinthetünk a kialakulófélben lévő territoriális rendi alkotmányok első jeleként. A kúria elleni küzdelmek során a választófejedelmek 1338-ban demonstratív célzattal összefognak, ami fontos szakaszt jelent a birodalmi rendek formális megszerveződésének útján. Hasonló demonstratív aktusra hívta össze Franciaországban 1302-ben IV. Fülöp a főrendeket a Notre Dame-i székesegyházba, ami ugyancsak fontos szakaszt jelentett Franciaország rendi alkotmányának történetében. Angliában az 1215. évi Magna Charta abból a politikai helyzetből fakadt, amely a kiátkozott János király pápai hűbéri fensőbbség alá kerülése (1213) és a pápa ügyének a bouvines-i csatában (1214) aratott győzelme nyomán alakult ki. A király és a pápa által gyakorolt kettős nyomás veszélyét elkerülendő, amely először és a leginkább érezhetően az angol egyház mindkét hatalom általi kizsákmányolásában – az egyházi és világi mágnások saját egyházi igényeinek kizárásával – jelentkezett, Stephan Langton canterburyi érsek vezetésével összefogtak a prelátusok és bárók, akinek a kinevezése körül korábban a pápa és a király vitába keveredett, és kikényszerítették a híres szabadságlevelet, melynek élén az Angliában megtartandó szabad kanonikus választások engedélyezése áll. Ilyeténképpen nemcsak a tudatos politika, hanem a római egyház egész bürokratikus alkotmánya is a leglátványosabb módon elősegítette a rendi alkotmányok létrejöttét Nyugaton. Ahol azonban nem volt ilyen egyház, mint a Kelet legnagyobb részén, vagy pedig ahol politikailag volt gyenge, mint Oroszországban, ott természetesen hiányoztak ezek a hatalmas impulzusok is.
      Ha az államok kialakulása és a rendi alkotmány közti összefüggést a belső államélet aspektusából is szemügyre vesszük, akkor szembetaláljuk magunkat a régebbi, inkább extenzív állami működés (amint az mondjuk a Karoling Birodalom és az egész korábbi középkor sajátja volt) és az újabb, intenzívebb közti alapvető különbséggel (amely először nemcsak Németország territoriális kisállamaiban, hanem Franciaországban – Normandia itt nyomatékos említést érdemel – és a hozzájuk közel álló kis nemzeti államokban, mint a régi Angliában, jelentkezik). Az extenzív állami működés, amely az állam nagyságának és a rendelkezésre álló kulturális eszközöknek az aránytalanságán alapul, hajlik az uralom eldologiasítására, s ezzel egy bomlasztó tendenciákat magában hordozó feudalizmusra. Az intenzívebb azonban legyűri ezt a fajta feudalizmust a szakmai-racionális szervezeti megoldások révén, amelyek eleinte erősítik az uralmi tényezőt az államéletben, a feudális formák megőrzésével együtt részben formális feudális abszolutizmushoz vezetnek, éppen ezáltal azonban kiváltják a testületi elemek reakcióját s ezzel rendi alkotmányok kialakítására ösztönöznek.
      Az uralkodó eleinte időről időre tanácskozott prelátusai és bárói magnum consiliumával. Később azonban a három tipikus központi hatóságban: a tanácsban, az udvari bíróságban és a számviteli kamarában megteremti uralkodói akaratának tartós szervezeteit. Így jön létre a consilium continuum, amellyel azután a prelátusok és bárók parlamentje különálló testületként lép fel. A központi közigazgatás mellett megszerveződik a helyi közigazgatás. Beindul az intenzívebb, racionális működés a törvényhozásban, a pénzügyek és az országos általános közigazgatás terén. Nyomatékosan hangsúlyozni kell az egyház erőteljes hatását ezen egész szerveződés kialakulására és működésére. Az angol jogtudomány atyja Bracton lelkész volt, aki a Dialogus de Scaccario szerzője is; Franciaországban kezdetben a kincstár igazgatását a templomosok végeztek, illetve szervezték. A helyi közigazgatásban végbement átmenet a hűbéri formáról a hivatali formára felhasználhatta az egyházi officium példaképét. A komisszárok fontos intézményét a kanonista gyakorlatban a karoling missi egyházi-világi mintaképére alakították ki. A kanonistákat aztán a legisták követték; a római jognak van a legnagyobb része az állam-működés racionalizálódásában. Mindezek olyan hatások voltak, melyek csak Nyugaton váltak lehetővé, és végső soron a római és a germán elem kulturális szintézisén alapultak, miközben az egyház vette át a közvetítő szerepét. A keresztény világon kívül teljességgel hiányoztak ezek az impulzusok; Oroszországban a cezaropápizmus bizánci szelleme, amely bizonyos ingadozások után végül a XVII. században érvényre jutott, legalábbis nagymértékben gyengítette azokat.
      Az államüzemnek ez a fokozódó intenzifikálódása, s az uralmi-intézményi tényezőnek az államéletben való felerősödése mármost mindenütt, ahol életben tartották a régi jogeszményt, s ahol megvoltak a privilegizált csoportok kezdeményei, a testületi szellem többé-kevésbé látható reakcióihoz vezetett az uralmi berendezkedés egyoldalú megizmosodásával szemben. Így került sor a szabályos rendi alkotmányok kialakulására Angliában, ahol a feudális abszolutizmusnak sikerült megóvni a grófságokat a feudális bomlástól, megtartani azokat mint kötelességeket és terheket viselő szövetségeket az államhatalom szolgálatában, és bevonni a körükben található teljesítőképes, privilegizált elemeket az intenzívebb helyi igazgatás növekvő feladataiban való részvételbe. A helyi igazgatásnak ebben a szférájában már csak ezáltal is gyümölcsöző szintézis jött létre az uralkodói és a szövetségi elv között, s a parlamentáris rendszer e helyi igazgatási gépezet előrehaladó koncentrációjaként tűnik itt fel. Ahol hatalmat nélkülöző, gyakorta idegen választott királyok alatt – mint Lengyelországban és Magyarországon – a többé-kevésbé privilegizált nemesség a régi tartományi szövetségeket – a wojewodokat vagy a megyéket – rendi befolyásának dominiumává tette, ott erre az alapra a rendi rendszer egyfajta monarchikus csúccsal rendelkező nemesi köztársaságként épült rá. Ahol viszont – mint Németországban és Franciaországban – a régi grófsági és tartományi szövetségek felbomlását követően a helyi igazgatást patrimoniális szellemben alakították újra és túlsúlyban volt a fejedelemhez kötődő hivatalnoki autoritás, ott kerül a leghatározottabban napvilágra a nemesség egyesült reakciójának szerepe a rendi alkotmány kialakulásában. Az ellenálláshoz való kezdetleges jogból és annak nyers, represszív rendszabályaiból alakul ki mindenütt a törvényhozásban való rendi részvétel, az adók megszavazásának és kivetésének a rendek és szervezeteik által követett, valamint a fejedelmi hatóságok jogsértéseivel szemben emelt panaszok és petíciók finomabb, preventív módszerei. Így jönnek létre a rendi képviseleti rendszer különböző típusai. Ez a modern konstitucionális rendszer előformája, amely fokozatosan meghódította az egész civilizált világot, s amely ma a parlamentarizmusban csúcsosodik ki, s amely – úgy tűnik – a világ politikai és társadalmi struktúrájában a nagy háború óta bekövetkezett erőteljes változások folytán komoly válságba került. S habár a képviseleti alkotmány, részben már a szovjetizmus vagy a fasizmus újabb formáiban, ma az egész Földön elterjedt, azért mégsem általános-emberi találmány, hanem tősgyökeres jelenségként csak a keresztény Nyugaton fejlődött ki, mégpedig a rendi alkotmány előformájában. E fejlődés azonban olyan feltételektől függ, melyek annyira szorosan kapcsolódnak az egész világtörténet menetéhez, hogy e tekintetben nem beszélhetünk szociológiai törvényről, hanem csak egy egyedi, bár az egész Nyugatot átfogó történelmi fejlődésről, melynek eredménye később más országokra is átsugárzott.

Felkai Gábor fordítása

„Weltgeschichtliche Bedingungen der Repräsentativverfassung” [1931], in: uő: Staat und Verfassung. Gesammelte Abhandlungen zur allgemeinen Verfassungsgeschichte. 2. bővített kiad., Göttingen: Vandenhoek & Ruprecht 1962. 140–185. old.

Jegyzetek

1. Fr. Tezner: „Technik und Geist des ständisch-monarchischen Staatsrechts”. Schmollers Staats- und sozialwissenschaftliche Forschungen 1901 19. köt., 3. füzet

2. Hoetzsch: „Adel und Lehnswesen in Rußland und Polen.” Historische Zeitschrift 108., 541. skk. o. (Újranyomtatva: in: uő: Osteuropa und deutscher Osten. Kleine Schriften zu ihrer Geschichte. 1934.
50. skk. old.

3. „Soziologische und geschichtliche Auffassung”. Zeitschrift für die gesamte Staatswissenschaft, 86. köt., 1. füzet

4. „Wesen und Verbreitung des Feudalismus”.

5. Ungarische Verfassungsgeschichte (1910). Az 1222. évi Aranybulla alapgondolatához hasonlóan elképzelhető, hogy a „890. évi ősszerződés” [vérszerződés] hagyományát – melynek a legendás „Soprarbe-i Fuero”-val való hasonlóságát már Fritz Kern is hangsúlyozta Gottesgnadentum und Widerstandsrecht (1915. 370. old.) c. művében – az aragóniai példakép befolyásolta.

6. Staat und Gesellschaft im mittelalterlichen Serbien. Denkschriften der Wiener Akademie, philosophisch-historische Klasse, 55. és 56. köt.

7. Russian political institutions. Chicago 1902.55. skk. old. V.ö. most: Karl Stählin: Geschichte Rußlands 1923 I. köt. 379. skk. old.

8. Marquardt: Römische Staatsverwaltung, I. köt. 503. skk. old.

9. Reichseinteilung und kirchliche Hierarchie des Orients bis zum Ausgang des 4. Jahrhunderts. Ein Beitrag zur Rechts- und Verfassungsgeschichte der Kirche. Münster: 1901. Kirchengeschichtliche Studien, V. köt., 4. füzet

10. Tertullianus de ieiun. 13: Aguntur per Graecias illa certis in locis concilia ex universis ecclesiis, per quae et altiora quaeque in commune et ipsa repraesentatio totius nominis Christiani magna veneratione celebratur.

11. Concordantia catholica, lib. III.

12. Der deutsche Staat des Mittelalters, 243. skk. o.

13. „Wesen und Verbreitung des Feudalismus”.

14. Vö. „Typologie der ständischen Verfassungen [des Abendlandes].” c. tanulmányommal.

15. A törvények szelleme, 11. könyv, 6. fejezet.

16. Erwin Hölzle: „Die Idee einer altgermanischen Freiheit vor Montesquieu”. Historische Zeitschrift, 1925, 5. sz. melléklet.

17. 1. old.

18. Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde. Straßburg: 1901

19. J. Spieth: Die Ewestämme. 1906 102. skk. old. (Idézi Wundt: Völkerpsychologie VIII. köt., 298. old.) Vö. még: Richard Thurnwald: „Social Systems of Africa.” (in: Africa. Zeitschrift des internationalen Instituts für afrikanische Sprachen und Kulturen. vol. II. 204. sk. old. (a tuareg-törzseknél).

20. „Gottesgnadentum und Widerstandsrecht”, in: Mittelalterliche Studien, 1913 I. 1

21. Staatsrecht und Naturrecht in der Lehre vom Widerstandsrecht des Volkes. 1916

22. Cap. I. 34. Conc. Vernense c. 4.

23. Rechtsgeschichte II. (1. kiad.), 231. o. = II. köt. (2. kiad.) 178. old.

24. Teoria de las Cortes o grandes Juntas nacionales de los Reinos de Leon y Castilla, 3 köt., Madrid 1813.Eduardo Honojosa Documentos para la historia de las institutiones de Leon y de Castilla [siglo X-XIV] c. gyűjteményes kiadványában (Madrid 1919.) sajnos semmi sem található ezekről a dolgokról. Éppoly kevéssé Ernst Mayer spanyol alkotmánytörténetében, amely sajnálatos módon csak spanyol fordításban használható. – Aragóniáról, ahol a viszonyok azonosak voltak lásd: de la Fuente: Estudios criticos sobre la historia y el derecho de Aragon, 3. köt., Madrid 1884–1886 3. köt., 42. sk. old. 63. old.; továbbá: Tourtoulon: Jaime Ier le Conquérant, roi d’Aragon. Montpellier: 1867. II. köt. 175. old.

25. Liebermann: Die Gesetze der Angelsachsen. Lásd még a „püspökök” tárgyszót is.

26. Hatschek: Englische Verfassungsgeschichte, 308. skk. old. Vö. még: Pollard: The Evolution of Parliament. London: 1926. (2. kiad.)

27. Prothero (Rieß ellenében) in: English Historical Review 5., 148. skk. old.

28. Hatschek, i. m. 192. és 314. skk. old.

29. Stubbs: Select Charters 512. sk. old.

30. Hatschek: i. m., 315. old.

31. Uo., 209. skk. old.

32. Territorium und Stadt. 1900, 163. skk. old. (2. kiad.: 1923. 53. skk. old.)

33. II., 1. Vö.: Rehm: Geschichte der Staatsrechtswissenschaft. 179. old.

34. Conc. Cath. I. III., c. 18 I 48–122 az ephórusokról szóló részben.

35. Vö. név szerint Althusius, 29. sk. old.

36. Ákos v. Timon: Ungarische Verfassungs- und Rechtsgeschichte, németül: Berlin 1909

37. Prothero: Select Statutes and Other Constitutional Documents Illustrative of the Reigns of Elizabeth and James I. 178. old. (Thomas Smith: Commonwealth of England c. művéből). Vö. még: Introduction CXXIV.

38. Pischel és Lüders: „Kasten” szócikk a Handwörterbuch der Staatswissenschaftaften. c. műben, 3. kiad., V., 798. skk. o.

39. W. Stieda a Handwörterbuch der Staatswissenschaften. 3. kiad., II., 196. skk. old.

40. „Wirtschaft und Gesellschaft.” in: Grundriß der Sozialökonomie. III. 543. sk. old.

41. Ha a lengyel jus militare-t hűbéri jogként akarnók felfogni, akkor az vazallusok és benefíciumok nélküli hűbéri jog volna. Sokkal inkább miniszteriális szolgálati viszonyról beszélhetnénk, de még így is csak rövid távra szólóról, hiszen már a XIII.–XIV. századtól fogva teljességgel felszívódott és eltűnt a privilégiumokat szabályozó jogban.

42. Kutrzeba: Grundriß der polnischen Verfassungsgeschichte (németül: 1912), 31. old.

43. K. Asakawa: The Documents of Iriki Illustrative of the Development of the Feudal Institutions of Japan. New Haven: Yale University Press, 1929, főként a 37–79. old.

44. Uo., „han” szócikk.

45. Japans Volkswirtschaft und Staatshaushalt. Lipcse: 1891

46. Die gesellschaftliche und wirtschaftliche Entwicklung in Japan. Stuttgart: 1900

47. P.A.v. Tischendorf: Über das System der Lehen in den moslemischen Staaten, besonders im osmanischen Staate. Lipcse 1871. Lásd ehhez C. H. Becker: Islamstudien. I. 9. sz. „Steuerpacht und Lehnswesen”, 234. skk. old.

48. Uo. 528. skk. old.

49. Emellett szól a címerek és a jelszavak jelentése, valamint a banderye rodowe előfordulása. Kutrzeba, i. m., 31. skk. old. 144. old.

50. Vö.: Otto Hintze: „Typologie der ständischen Verfassungen”. In: uő: Staat und Verfassung. Gesammelte Abhandlungen zur allgemeinen Verfassungsgeschichte. (2. kiad.), Göttingen: Vandenhoek & Ruprecht, 1962. 120. skk. old.

51. Kutrzeba: i. m., 528. skk. old.

52. Emil Hildebrand: Svenska Statsförfattningens historiska utveckling. Stockholm 1868. 162. skk. old.

53. Kutrzeba: i. m., 26. skk. old.

54. v. Timon: i. m., 154.227. skk. old.

55. Marczali: i. m., 35. sk. old.

56. Miljukov: Skizzen russischer Kulturgeschichte. Németül: Lipcse 1898-1901, 2 köt.

57. I. m., 65. skk. old.

58. Lásd fejtegetéseimet a feudalizmusról.

59. Léon Cadier: Essai sur l’administration du royaume de Sicile sous Charles Ier et Charles II. d’Anjou. Párizs: 1891 – Utalnunk kell még arra, hogy Aragonban az 1283. okt. 3.-iki nagy generálprivilégium (Saragossa), amely szilárd alapokra helyezte a rendi szabadságokat, a rendeknek III. Pedro királlyal szemben létrehozott úniója következménye volt, aki Szicília megszerzésére a rendek tanácsának kikérése nélkül vállalkozott, ezáltal a pápával is konfliktusba került, ami Aragóniával kapcsolatban meghozott interdiktumhoz vezetett. (L. Küpfel: Verwaltungsgeschichte des Königreichs Aragon zum Ende des 13. Jahrhunderts. Stuttgart: 1915 192. skk. old.)

* Märzfeld: A régi Frank Birodalomban az a helyszín, ahol a márciusi népgyűlést tartották, illetve maga a népgyűlés. (A ford.)

** Maifeld: A májusi népgyűlés, illetve annak helyszíne. (A ford.)

*** zsinati tradíció: az az egyházjogi elképzelés, hogy a zsinat a pápa fölött áll. (A ford.)