Vásárhelyí Anzelm
REGULA ÉS APÁT VEZETÉSÉVEL
A keresztény szerzetesség életpraxisáról

Exodus és az ígéret földje
Nursiai Szent Benedek Subiacót maga mögött hagyva Monte Cassinón kezdte írni azt a Regulát, mely a mai napig számos monasztikus közösség életét szabályozza, így az 1998-ban újraalapított bakonybéli monostor életét is. A megismert és megértett problémákra adott válaszoktól függ, hogy valóban otthonunk lesz-e az a hely, ahol élünk. A megértett problémák és az azokra adott válaszok között van a szent hagyomány: Benedek Regulája és a szentatyák tanításai. Ilyen értelemben az írásba foglalt, olvasás és emlékezés által felidézett hagyomány folyamatosan jelen van a probléma elõterében és a lehetséges válaszok hátterében. A 73 fejezetbõl álló Regulának is megvan a maga története. Benedek harminc éve szerzetes, mikor Monte Cassinón 530 körül elõször foglalja írásba tapasztalatait. Mûvét haláláig továbbírja, s a 73. fejezetben is csupán "kezdetnek írt, igen csekély Regulá"-nak nevezi.
A magyar monasztikus közösségek ezeréves története nem folyamatos. Legfeljebb a megszakítások és a szüntelen újrakezdések, a megtérésre és a visszatérésre való készség az, ami a kontinuitást megteremti. A szent hagyomány felfedezése minden nemzedék számára életre szóló és életet elrendezõ feladat. A tanulás, a lectio divina ebben az értelemben a megtérés és a hazatalálás forrása. A monasztikus hagyomány kezdeteihez való visszatérés nem fundamentalizmus. Persze jó, ha az értelmezés, az egyéni és közösségi reflexió a mindenkori valóság talaján marad. Az õszinteség és az alázat megóvhat szélsõségekre hajlamos önmagunktól. Szent Benedek szolíd mérsékletre inti tanítványait: "Az alázatosság nyolcadik foka, ha semmi egyebet sem tesz a szerzetes, csak azt, amire a monostor közös szabálya és az elõdök példája serkenti." A megtérés nem forradalom, nem is reform, hanem a szív megtisztítása, s ahol ezen az úton keresnek, ott ünnep adatik.
1996-ban, a pannonhalmi monostor alapításának ezeréves évfordulóján - az alapító atyákra emlékezve - Prágából háromhetes zarándoklat során Pannonhalmára zarándokoltunk. Ekkor, útközben találtam rá a 83. zsoltár bölcsességmondására: "Boldog az az ember, aki szívében zarándok útra indul". Ez a boldogság a szenvedés tejtestvére. A zarándokúton képessé váltunk arra, hogy a közöny vagy a felelõsség agresszív áthárítása helyett részt vegyünk testvéreink sorsában. Osztozni, sorsközösséget vállalni végsõsoron azt jelenti, hogy elfogadom a valóságot, a szívemben rejtõzõ és a felebarát által közel hozott világot. A ígéret földje spirituális fogalom. Már az Ószövetségben sem pusztán földrajzi, hanem metaforikus értelemben használták ezt a kifejezést: az a hely, ahol Isten jelenlétében élhet a kiválasztott nép. Az ígéret földje a másik ember, akirõl azt mondja a törvény: olyan mint én vagyok.

Emberek és szerzetesek
"Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsait, és hajlítsd hozzá szíved figyelmesen, fogadd a jóságos atya intéseit készségesen, és tettekkel teljesítsd, hogy visszatérj az engedelmesség fáradságos munkájával ahhoz, akitõl elszakadtál az engedetlenség tunyasága által." - A Regula Prológusának elsõ mondata ahhoz az emberhez szól, aki életét többé már nem tudja kézbentartani, ezért egy olyan ember kezébe teszi, akiben megbízik. A szerzetesélet a bizalom sajátos útja. A mester és tanítvány személyes kapcsolatán alapul, mely fokozatosan képessé tesz bennünket arra, hogy újra bizalommal éljünk itt a földön. Az elvesztett bizalom ingoványos talaján taposunk, egyre mélyebben, az egyszer már megtapasztalt, de újra meg újra elvesztett bizalom talaján. Ebben az erõtérben a testvéri kapcsolatok kudarcain keresztül fokozatosan idegenedünk el egymástól vagy épp - mindenek ellenére - itt tapasztalhatjuk meg a másik, a közösség irgalmát. A monostor erõtér, melyben a szerzetesek emberré, emberivé válhatnak. A monostor struktúrája a bizalom növekedését biztosítja. A kezdeményezõ maga az apát. Szent Benedek a szerzetesélet kezdetén álló novíciust úgy tekinti, mint aki megfeledkezett önmagáról: mint egy szakadt embert, mint azt, aki valakitõl elszakadt. A mester szava egyszerre tapintatos és erõteljes: vissza kell térned ahhoz, akitõl elszakadtál. Benedek a misztériumot írja körül, az Édenkert misztériumát. A szó az atyától a fiúig, az út a hallgatástól a cselekedetig vezet. Visszatérnie annak kell, aki elszakadt. A szóhoz., az igéhez, az Édenkerthez. A mester a tanítvánnyal együtt úton van: olvassák és hallgatják az igét, s a szavaknak és a történeteknek az út során kezd közös jelentése lenni. Ez a közös út esélyt ad arra is, hogy a tanítvány idõközben megtanuljon kérdezni. A Regula értelmezése közösséget teremt ott, ahol úgy tûnik, minden megszakadt: a mester és tanítvány viszonya éppúgy, mint a mennyei haza utáni vágy.

Szerzetesek és monachusok
Benedek a Regula 1. fejezetében a szerzetesek négy fajtáját különbözteti meg: a cenobitákat, az anakorétákat , a szarabaitákat és a girovágusokat. A felsorolás és éltmódjuk ismertetése mellett természetesen értékeli is életüket. A szarabaiták és a girovágusok "nyomorult életmódjáról jobb hallgatni, mint beszélni. Hagyjuk tehát õket és Isten segítségével térjünk át az igen derék fajta, a cenobiták életének elrendezésére." Elsõként a cenobitákat jellemzi: "monostorban laknak, rendszabály és apát vezetésével küzdenek." G. Holzherr szerint Benedek szinte minden esetben a testvér elnevezést használja a szerzetes (lat. monachus) helyett; ám a szerzetes szót bizonyos kontextusban tudatosan alkalmazza, olyan névként, amely kötelez valamire. Az elsõ fejezet is hangsúlyosan ezzel az egyesre, az egyedülire vonatkozó kifejezéssel ("monachorum") kezdõdik. A monostori közösség nem sokaság, hanem "egy szív és egy lélek". A hagyomány a kifejezést még az "egyetlen szükséges" keresésével is magyarázza. Egy másik magyarázat arra vezeti vissza a szó eredetét, hogy a monostor Isten Országának ikonja, Isten tökéletes egységének leképezése, amely az individuumokból álló, atomizálódott világ ellenképe. A közösségi élet biblikus megalapozása közkinccsé vált a szerzetesi irodalomban. Az Apostolok Cselekedetében tanulmányozható õsegyház közösségi élete a monostori élet modellje. Benedek visszafogottan hivatkozik az õsegyház életére. A testvérszeretetrõl a Regula végén, a 72. fejezetben szól részletesen, mivel a szeretetet az Istenhez vezetõ út céljaként akarja feltárni. A szeretet a zarándokút célja, tehát a másik ember nem eszköz számomra. Amiként az fõparancs tartalmát firtató kérdésre adott jézusi válaszban is egybetartozik Isten, a felebarát és önmagam helyes szeretete.

Életközösség és Eukarisztia
A cenobita szerzetes a koinobionban, azaz életközösségben él. Az életközösség a pachomiánus szerzetesség alapeszméje. Maga Pachomius közösségi erények megtapasztalásán át talált rá a keresztény hitre és a szerzetesi hivatásra. Húszévesen, a római hadsereg újoncaként, nagy úttól és rossz körülményektõl elgyötörve, egy egyiptomi keresztény családnál önzetlen testvér- és vendégszeretettel találkozott. Második utódja, Horsiesi nemcsak arról beszél, hogy Pachomius atya alapította az elsõ közösségeket, hanem arról is, hogy õ nevezte õket koinoniának is, azaz közösségek körének. "A jótékonyságról és adakozásról (koinonia) meg ne feledkezzetek, mert az ilyen áldozat kedves Istennek". Hasonlót olvasunk az Apostolok Cselekedeteiben: "A hívõk sokaságának egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös (koina) volt. Az apostolok pedig nagy hatással (dünamisz) tettek tanúságot (martürion) az Úr Jézus Krisztus föltámadásáról. " A pachomiánus spiritualitásnak tehát a koinonia vagy communio eszméje a vezérmotívuma.
Az osztozás sajátos formája az utolsó vacsora. Az egybegyûjtött tanítványok közösségében a vacsora közben Jézus kezébe vette és megmosta a tanítványok lábát. Az irgalmasság és tisztulás ezen gesztusa János evangéliumában az utolsó vacsora egyetlen szimbóluma. A kiválasztottak egyike áruló, az õ lábát is megmosta Jézus. Érette, Péterért és sokakért vállalta a rabszolgák munkáját. A nagyvonalúság, a befogadásban megnyilvánuló nagyvonalúság azon a személyes tapasztalaton alapul, hogy Isten kiválasztott és szabadságra hívott meg bennünket.

Regula és az élet könyve
A szolgálatot a Regula irányítása alatt teljesítjük. A Regula elsõbbséget élvez az apáttal szemben, akinek a testvérekhez hasonlóan ehhez kell igazítania életét. A szabályzatot Cassianus, amikor a cönobitákról ír, még nem említi. Elsõként Dél-Galliában tulajdonítottak elsõbbséget a szabályzatnak. Krisztus tanítása a monostor alaptörvénye. A Regula egyrészt a Szentírás tanítását akarja rövidített formába foglalni, másfelõl a Benedek által, saját tapasztalatai alapján továbbfejlesztett monasztikus spirituálitás, fegyelmi hagyomány konkrétabb összegzése akar lenni. A Prológus zárszavában Benedek egyértelmûvé teszi a feladatot a beavatandó novícius számára: "De ha a szerzeteséletben és a hitben elõre haladunk, akkor majd szárnyaló szívvel és a szeretet elmondhatatlan édességével sietünk elõre az Isten parancsainak útján." - A szerzetesélet, a conversatio morum egyetlen célt szolgál: a hitben való növekedést. A Regulának ez a rejtett szava egybevág azzal, amit a budapesti Tömõ utcai hajléktalanszállón hallottam. Teréz anya nõvéreinek egyikét kérdeztem 1998 tavaszán, hogy õk mit tanulnak a kiképzés évei alatt? A szûkszavú válasz: "Hinni tanítanak". A hit iskolája a monostor, és a hitben való növekedés képessé tesz bennünket a méltánytalanságok elfogadására, a világ abszurditásának feldolgozásra és az ellenség szeretetére. Tarkovszkij Stalker-figurája lepusztult tájon át vezet, araszol a hit világába. Mert a Szentlélek inspirációja nem ritkán a sötétben való tapogatózást jelenti. Az apát és a Regula révén ismerhetem fel az inspirációt. A misztikának ez az útja nem egzaltált, mégis átvezet a világ látható és hallható tartományából a láthatatlan és hallhatatatlan tartományába. Az ígéret földjére: ahhoz, aki az én felebarátom, akivel képes vagyok közösséget alkotni, akitõl nem kell félnem. Az aszkézis benedeki formája, a mester és a tanítvány személyes viszonya a tiszta testvéri szeretethez, az ítéletektõl megtisztult szívhez segíthet hozzá.

Az apát Krisztus ikonja
A monostor struktúrájához szükségszerûen hozzátartozik az apát is. A szerzõ következetesen az "Úr iskolájának" értelmezi a monostort, amelynek helye az egyházban van, és amelyben az apát a tanító. A Regula hiteles értelmezõje a monostor apátja, akit épp a szöveg értelmezése, újraértelmezése tesz lelkivezetõvé, atyává. A Regula és az apát, a betû és a lélek viszonyának története a szerzetesség története. Ha nincs, aki magyarázza az Írást, azaz ha nincs mester, akire ráhagyatkozz, akkor is ott a kezdetnek írt igen csekély Regula. A Regulát olvasó és a regulamagyarázatot hallgató tanítványok számára tehát nincs mentség. Az apát Krisztus ikonja - Benedek a beteg testvérben, a szegényekben, a vendégben Krisztust látja. A hit által adatik a bizalom, a viszonzott bizalom. A hit és a bizalom, az intellektus és az érzelem ekként egyesül, illetve közelít egymáshoz két idegent. A találkozás, a befogadás, a teljesebb megértés misztériuma ez. Jézus és a házasságtörõ asszony találkozának története megvilágítja a hit természetét: Jézus hittel tekint az asszonyra, akit nem azonosít múltjával, elkövetett bûnével. Jézus hisz abban, hogy szégyenénél nagyobb lesz tisztasága, s képes lesz új életet kezdeni. "Senki sem vádol? Senki, Uram. Én sem vádollak téged, menj de többé ne vétkezz!" - A párbeszédnek ez a töredéke a mások és az önvád terhétõl megszabadult asszony szavait rejtik. Az apát bizalommal tekint arra a fiatalra, aki Krisztus képére akar változni, arra a fiatalra, aki önmagát nem téveszti össze Istennel.

A monostor és a mennyei haza
A nyugati szerzetesség elsõ évezredében mind Nyugat-Európában, mind pedig Keleten kialakult a monostor eszméje és struktúrája. Ez azt jelenti, hogy a közösség teljes önállósággal rendelkezik: tagjai személyükben is teljes stabilitást vállalnak Istenért a testvérek közösségében. Továbbá önfenntartó gazdasági egység is. A testvérek hármas fogadalmat tesznek: az engedelmesség, a stabilitás és a szerzetesi életalakítás (conversatio morum) révén kötelezik magukat Krisztus követésére. A 12. századtól Nyugat-Európában a monostorok számos tényezõ hatására meggazdagodnak, s emiatt elsorvadnak. A pápák és a rendalapítók a válságból kivezetõ egyik útnak a központosítást tekintették. Az ún. újkori rendek, pl. a ferencesek, a domonkosok már nem föderatív, hanem centralizált módon szervezõdnek. A bencés, karthauzi, kamalduli, ciszterci, trappista - összefoglaló néven: monasztikus - szerzetesek napjainkig megõrizték az önálló monostor eszméjét, mint életük egyik markáns formáló elemét. Az ortodox egyház szerzetesi közösségei napjainkig a monasztikus hagyományt õrizték meg.
Abban a monostorban bukkannak fel a tanítványok, ahol a szerzetesek belsõ szabadságra jutott emberek, akik nemcsak tanítói, hanem cselekvõi az igének. Tudjuk, eljön az idõ, amikor kõ kövön nem marad, s lélekben és igazságban fogják az Atyát imádni. Az igazság fogalma ebben az összefüggésben épp a szónak a cselekedetekhez, a kegyelemnek a világhoz való viszonyát jelenti. A szó adott. Az adott szó pedig irányt mutat. Az Ige úgy hatja át a világot, hogy benne a világ képes önmagára találni, s a világban az az ember, aki gyakran megfeledkezik önmagáról. "Bárki vagy tehát, aki a mennyei hazába igyekszel, teljesítsd ezt a kezdetnek írt igen csekély Regulát! Így aztán legvégül Isten kegyelmével eljutsz majd a bölcsességnek és az erényeknek elõbb említett csúcsára. Amen." (RB 73, 9) Szent Benedek a Regula Prológusában a szerzetesélet kezdetén álló novíciust úgy jellemzi, mint aki tudatában van annak, hogy elszakadt Krisztustól, s elfogadja egy nála tapasztaltabb ember vezetését. Õk ketten együtt közelítenek a mennyei hazához, a testvérek közösségében.