Vásárhelyí Anzelm
REGULA ÉS APÁT VEZETÉSÉVEL
A keresztény szerzetesség életpraxisáról
Exodus és
az ígéret földje
Nursiai Szent Benedek Subiacót maga mögött hagyva Monte
Cassinón kezdte írni azt a Regulát, mely a mai napig
számos monasztikus közösség életét
szabályozza, így az 1998-ban újraalapított
bakonybéli monostor életét is. A megismert és
megértett problémákra adott válaszoktól
függ, hogy valóban otthonunk lesz-e az a hely, ahol élünk.
A megértett problémák és az azokra adott válaszok
között van a szent hagyomány: Benedek Regulája
és a szentatyák tanításai. Ilyen értelemben
az írásba foglalt, olvasás és emlékezés
által felidézett hagyomány folyamatosan jelen van
a probléma elõterében és a lehetséges
válaszok hátterében. A 73 fejezetbõl álló
Regulának is megvan a maga története. Benedek harminc
éve szerzetes, mikor Monte Cassinón 530 körül
elõször foglalja írásba tapasztalatait. Mûvét
haláláig továbbírja, s a 73. fejezetben is
csupán "kezdetnek írt, igen csekély Regulá"-nak
nevezi.
A magyar monasztikus közösségek ezeréves története
nem folyamatos. Legfeljebb a megszakítások és a szüntelen
újrakezdések, a megtérésre és a visszatérésre
való készség az, ami a kontinuitást megteremti.
A szent hagyomány felfedezése minden nemzedék számára
életre szóló és életet elrendezõ
feladat. A tanulás, a lectio divina ebben az értelemben
a megtérés és a hazatalálás forrása.
A monasztikus hagyomány kezdeteihez való visszatérés
nem fundamentalizmus. Persze jó, ha az értelmezés,
az egyéni és közösségi reflexió
a mindenkori valóság talaján marad. Az õszinteség
és az alázat megóvhat szélsõségekre
hajlamos önmagunktól. Szent Benedek szolíd mérsékletre
inti tanítványait: "Az alázatosság
nyolcadik foka, ha semmi egyebet sem tesz a szerzetes, csak azt, amire
a monostor közös szabálya és az elõdök
példája serkenti." A megtérés nem
forradalom, nem is reform, hanem a szív megtisztítása,
s ahol ezen az úton keresnek, ott ünnep adatik.
1996-ban, a pannonhalmi monostor alapításának ezeréves
évfordulóján - az alapító atyákra
emlékezve - Prágából háromhetes zarándoklat
során Pannonhalmára zarándokoltunk. Ekkor, útközben
találtam rá a 83. zsoltár bölcsességmondására:
"Boldog az az ember, aki szívében zarándok
útra indul". Ez a boldogság a szenvedés
tejtestvére. A zarándokúton képessé
váltunk arra, hogy a közöny vagy a felelõsség
agresszív áthárítása helyett részt
vegyünk testvéreink sorsában. Osztozni, sorsközösséget
vállalni végsõsoron azt jelenti, hogy elfogadom a
valóságot, a szívemben rejtõzõ és
a felebarát által közel hozott világot. A ígéret
földje spirituális fogalom. Már az Ószövetségben
sem pusztán földrajzi, hanem metaforikus értelemben
használták ezt a kifejezést: az a hely, ahol Isten
jelenlétében élhet a kiválasztott nép.
Az ígéret földje a másik ember, akirõl
azt mondja a törvény: olyan mint én vagyok.
Emberek és
szerzetesek
"Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsait, és hajlítsd
hozzá szíved figyelmesen, fogadd a jóságos
atya intéseit készségesen, és tettekkel teljesítsd,
hogy visszatérj az engedelmesség fáradságos
munkájával ahhoz, akitõl elszakadtál az engedetlenség
tunyasága által." - A Regula Prológusának
elsõ mondata ahhoz az emberhez szól, aki életét
többé már nem tudja kézbentartani, ezért
egy olyan ember kezébe teszi, akiben megbízik. A szerzetesélet
a bizalom sajátos útja. A mester és tanítvány
személyes kapcsolatán alapul, mely fokozatosan képessé
tesz bennünket arra, hogy újra bizalommal éljünk
itt a földön. Az elvesztett bizalom ingoványos talaján
taposunk, egyre mélyebben, az egyszer már megtapasztalt,
de újra meg újra elvesztett bizalom talaján. Ebben
az erõtérben a testvéri kapcsolatok kudarcain keresztül
fokozatosan idegenedünk el egymástól vagy épp
- mindenek ellenére - itt tapasztalhatjuk meg a másik, a
közösség irgalmát. A monostor erõtér,
melyben a szerzetesek emberré, emberivé válhatnak.
A monostor struktúrája a bizalom növekedését
biztosítja. A kezdeményezõ maga az apát. Szent
Benedek a szerzetesélet kezdetén álló novíciust
úgy tekinti, mint aki megfeledkezett önmagáról:
mint egy szakadt embert, mint azt, aki valakitõl elszakadt. A mester
szava egyszerre tapintatos és erõteljes: vissza kell térned
ahhoz, akitõl elszakadtál. Benedek a misztériumot
írja körül, az Édenkert misztériumát.
A szó az atyától a fiúig, az út a hallgatástól
a cselekedetig vezet. Visszatérnie annak kell, aki elszakadt. A
szóhoz., az igéhez, az Édenkerthez. A mester a tanítvánnyal
együtt úton van: olvassák és hallgatják
az igét, s a szavaknak és a történeteknek az
út során kezd közös jelentése lenni. Ez
a közös út esélyt ad arra is, hogy a tanítvány
idõközben megtanuljon kérdezni. A Regula értelmezése
közösséget teremt ott, ahol úgy tûnik, minden
megszakadt: a mester és tanítvány viszonya éppúgy,
mint a mennyei haza utáni vágy.
Szerzetesek és
monachusok
Benedek a Regula 1. fejezetében a szerzetesek négy fajtáját
különbözteti meg: a cenobitákat, az anakorétákat
, a szarabaitákat és a girovágusokat. A felsorolás
és éltmódjuk ismertetése mellett természetesen
értékeli is életüket. A szarabaiták és
a girovágusok "nyomorult életmódjáról
jobb hallgatni, mint beszélni. Hagyjuk tehát õket
és Isten segítségével térjünk
át az igen derék fajta, a cenobiták életének
elrendezésére." Elsõként a cenobitákat
jellemzi: "monostorban laknak, rendszabály és apát
vezetésével küzdenek." G. Holzherr szerint
Benedek szinte minden esetben a testvér elnevezést használja
a szerzetes (lat. monachus) helyett; ám a szerzetes
szót bizonyos kontextusban tudatosan alkalmazza, olyan névként,
amely kötelez valamire. Az elsõ fejezet is hangsúlyosan
ezzel az egyesre, az egyedülire vonatkozó kifejezéssel
("monachorum") kezdõdik. A monostori közösség
nem sokaság, hanem "egy szív és egy lélek".
A hagyomány a kifejezést még az "egyetlen
szükséges" keresésével is magyarázza.
Egy másik magyarázat arra vezeti vissza a szó eredetét,
hogy a monostor Isten Országának ikonja, Isten tökéletes
egységének leképezése, amely az individuumokból
álló, atomizálódott világ ellenképe.
A közösségi élet biblikus megalapozása
közkinccsé vált a szerzetesi irodalomban. Az Apostolok
Cselekedetében tanulmányozható õsegyház
közösségi élete a monostori élet modellje.
Benedek visszafogottan hivatkozik az õsegyház életére.
A testvérszeretetrõl a Regula végén, a 72.
fejezetben szól részletesen, mivel a szeretetet az Istenhez
vezetõ út céljaként akarja feltárni.
A szeretet a zarándokút célja, tehát a másik
ember nem eszköz számomra. Amiként az fõparancs
tartalmát firtató kérdésre adott jézusi
válaszban is egybetartozik Isten, a felebarát és
önmagam helyes szeretete.
Életközösség
és Eukarisztia
A cenobita szerzetes a koinobionban, azaz életközösségben
él. Az életközösség a pachomiánus
szerzetesség alapeszméje. Maga Pachomius közösségi
erények megtapasztalásán át talált
rá a keresztény hitre és a szerzetesi hivatásra.
Húszévesen, a római hadsereg újoncaként,
nagy úttól és rossz körülményektõl
elgyötörve, egy egyiptomi keresztény családnál
önzetlen testvér- és vendégszeretettel találkozott.
Második utódja, Horsiesi nemcsak arról beszél,
hogy Pachomius atya alapította az elsõ közösségeket,
hanem arról is, hogy õ nevezte õket koinoniának
is, azaz közösségek körének. "A jótékonyságról
és adakozásról (koinonia) meg ne feledkezzetek, mert
az ilyen áldozat kedves Istennek". Hasonlót olvasunk
az Apostolok Cselekedeteiben: "A hívõk sokaságának
egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott birtokából
semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös
(koina) volt. Az apostolok pedig nagy hatással (dünamisz)
tettek tanúságot (martürion) az Úr
Jézus Krisztus föltámadásáról.
" A pachomiánus spiritualitásnak tehát a koinonia
vagy communio eszméje a vezérmotívuma.
Az osztozás sajátos formája az utolsó vacsora.
Az egybegyûjtött tanítványok közösségében
a vacsora közben Jézus kezébe vette és megmosta
a tanítványok lábát. Az irgalmasság
és tisztulás ezen gesztusa János evangéliumában
az utolsó vacsora egyetlen szimbóluma. A kiválasztottak
egyike áruló, az õ lábát is megmosta
Jézus. Érette, Péterért és sokakért
vállalta a rabszolgák munkáját. A nagyvonalúság,
a befogadásban megnyilvánuló nagyvonalúság
azon a személyes tapasztalaton alapul, hogy Isten kiválasztott
és szabadságra hívott meg bennünket.
Regula és
az élet könyve
A szolgálatot a Regula irányítása alatt teljesítjük.
A Regula elsõbbséget élvez az apáttal szemben,
akinek a testvérekhez hasonlóan ehhez kell igazítania
életét. A szabályzatot Cassianus, amikor a cönobitákról
ír, még nem említi. Elsõként Dél-Galliában
tulajdonítottak elsõbbséget a szabályzatnak.
Krisztus tanítása a monostor alaptörvénye. A
Regula egyrészt a Szentírás tanítását
akarja rövidített formába foglalni, másfelõl
a Benedek által, saját tapasztalatai alapján továbbfejlesztett
monasztikus spirituálitás, fegyelmi hagyomány konkrétabb
összegzése akar lenni. A Prológus zárszavában
Benedek egyértelmûvé teszi a feladatot a beavatandó
novícius számára: "De ha a szerzeteséletben
és a hitben elõre haladunk, akkor majd szárnyaló
szívvel és a szeretet elmondhatatlan édességével
sietünk elõre az Isten parancsainak útján."
- A szerzetesélet, a conversatio morum egyetlen célt
szolgál: a hitben való növekedést. A Regulának
ez a rejtett szava egybevág azzal, amit a budapesti Tömõ
utcai hajléktalanszállón hallottam. Teréz
anya nõvéreinek egyikét kérdeztem 1998 tavaszán,
hogy õk mit tanulnak a kiképzés évei alatt?
A szûkszavú válasz: "Hinni tanítanak".
A hit iskolája a monostor, és a hitben való növekedés
képessé tesz bennünket a méltánytalanságok
elfogadására, a világ abszurditásának
feldolgozásra és az ellenség szeretetére.
Tarkovszkij Stalker-figurája lepusztult tájon át
vezet, araszol a hit világába. Mert a Szentlélek
inspirációja nem ritkán a sötétben való
tapogatózást jelenti. Az apát és a Regula
révén ismerhetem fel az inspirációt. A misztikának
ez az útja nem egzaltált, mégis átvezet a
világ látható és hallható tartományából
a láthatatlan és hallhatatatlan tartományába.
Az ígéret földjére: ahhoz, aki az én
felebarátom, akivel képes vagyok közösséget
alkotni, akitõl nem kell félnem. Az aszkézis benedeki
formája, a mester és a tanítvány személyes
viszonya a tiszta testvéri szeretethez, az ítéletektõl
megtisztult szívhez segíthet hozzá.
Az apát
Krisztus ikonja
A monostor struktúrájához szükségszerûen
hozzátartozik az apát is. A szerzõ következetesen
az "Úr iskolájának" értelmezi
a monostort, amelynek helye az egyházban van, és amelyben
az apát a tanító. A Regula hiteles értelmezõje
a monostor apátja, akit épp a szöveg értelmezése,
újraértelmezése tesz lelkivezetõvé,
atyává. A Regula és az apát, a betû
és a lélek viszonyának története a szerzetesség
története. Ha nincs, aki magyarázza az Írást,
azaz ha nincs mester, akire ráhagyatkozz, akkor is ott a kezdetnek
írt igen csekély Regula. A Regulát olvasó
és a regulamagyarázatot hallgató tanítványok
számára tehát nincs mentség. Az apát
Krisztus ikonja - Benedek a beteg testvérben, a szegényekben,
a vendégben Krisztust látja. A hit által adatik a
bizalom, a viszonzott bizalom. A hit és a bizalom, az intellektus
és az érzelem ekként egyesül, illetve közelít
egymáshoz két idegent. A találkozás, a befogadás,
a teljesebb megértés misztériuma ez. Jézus
és a házasságtörõ asszony találkozának
története megvilágítja a hit természetét:
Jézus hittel tekint az asszonyra, akit nem azonosít múltjával,
elkövetett bûnével. Jézus hisz abban, hogy szégyenénél
nagyobb lesz tisztasága, s képes lesz új életet
kezdeni. "Senki sem vádol? Senki, Uram. Én sem vádollak
téged, menj de többé ne vétkezz!" -
A párbeszédnek ez a töredéke a mások
és az önvád terhétõl megszabadult asszony
szavait rejtik. Az apát bizalommal tekint arra a fiatalra, aki
Krisztus képére akar változni, arra a fiatalra, aki
önmagát nem téveszti össze Istennel.
A monostor és
a mennyei haza
A nyugati szerzetesség elsõ évezredében mind
Nyugat-Európában, mind pedig Keleten kialakult a monostor
eszméje és struktúrája. Ez azt jelenti, hogy
a közösség teljes önállósággal
rendelkezik: tagjai személyükben is teljes stabilitást
vállalnak Istenért a testvérek közösségében.
Továbbá önfenntartó gazdasági egység
is. A testvérek hármas fogadalmat tesznek: az engedelmesség,
a stabilitás és a szerzetesi életalakítás
(conversatio morum) révén kötelezik magukat Krisztus
követésére. A 12. századtól Nyugat-Európában
a monostorok számos tényezõ hatására
meggazdagodnak, s emiatt elsorvadnak. A pápák és
a rendalapítók a válságból kivezetõ
egyik útnak a központosítást tekintették.
Az ún. újkori rendek, pl. a ferencesek, a domonkosok már
nem föderatív, hanem centralizált módon szervezõdnek.
A bencés, karthauzi, kamalduli, ciszterci, trappista - összefoglaló
néven: monasztikus - szerzetesek napjainkig megõrizték
az önálló monostor eszméjét, mint életük
egyik markáns formáló elemét. Az ortodox egyház
szerzetesi közösségei napjainkig a monasztikus hagyományt
õrizték meg.
Abban a monostorban bukkannak fel a tanítványok, ahol a
szerzetesek belsõ szabadságra jutott emberek, akik nemcsak
tanítói, hanem cselekvõi az igének. Tudjuk,
eljön az idõ, amikor kõ kövön nem marad,
s lélekben és igazságban fogják az Atyát
imádni. Az igazság fogalma ebben az összefüggésben
épp a szónak a cselekedetekhez, a kegyelemnek a világhoz
való viszonyát jelenti. A szó adott. Az adott szó
pedig irányt mutat. Az Ige úgy hatja át a világot,
hogy benne a világ képes önmagára találni,
s a világban az az ember, aki gyakran megfeledkezik önmagáról.
"Bárki vagy tehát, aki a mennyei hazába igyekszel,
teljesítsd ezt a kezdetnek írt igen csekély Regulát!
Így aztán legvégül Isten kegyelmével
eljutsz majd a bölcsességnek és az erényeknek
elõbb említett csúcsára. Amen." (RB
73, 9) Szent Benedek a Regula Prológusában a szerzetesélet
kezdetén álló novíciust úgy jellemzi,
mint aki tudatában van annak, hogy elszakadt Krisztustól,
s elfogadja egy nála tapasztaltabb ember vezetését.
Õk ketten együtt közelítenek a mennyei hazához,
a testvérek közösségében.
|