A világ telítve van zajjal. A hangok kivételek. Ha az ember meghall egy hangot, a zajok visszahúzódnak. A hangot csend veszi körül. Hangot akkor hall az ember, amikor beáll a csend. A hang "tart" (Georgiades). Eltart egy darabig és mégis vég és kezdet nélküli. Bevégzôdése után tovább hangzik. A hang bizonyos mértékben belemerül az érzékelhetô zajok világába - soha nem keletkezik vagy végzôdik zajok nélkül - majd újra kiemelkedik közülük. A lecsengése elôtt újra elmerül a zajban. Hogyan hívunk elô egy hangot? Soha nem lehet pontosan eltalálni; az intonáció sosem tiszta. A kérdés csak az, hogy mennyi idôre van szükségünk a zúgásból és zajból való kiemelkedéshez és egy hang kivételességének megtalálásához.

Semmi sem helyes, ha nem találjuk el a hangot. Tehát minden azon múlik, hogy megtaláljuk-e a megfelelô hangütést. Ha adva van az alaphang és a hangnem, akkor nem nehéz rátalálni a következô hangokra. De hogyan találjuk el a megfelelô alaphangot?

A zenészek hangolják hangszereiket, a hallgatóság sustorog. Zajok. A karmester felemeli pálcáját. A kórus feláll. A lárma elcsitul, csend lesz. A legapróbb zajok is hallhatóvá válnak. Minden a zene felhangzására vár. - A görög tonosz (hang) feszítettséget jelent. A hangszer húrjait feszíteni, kifeszíteni, hangolni kell. A feszültség idôvel alábbhagy. A hangolás ezért azt jelenti, hogy magasra hangolni, az emelkedett hangulatra hangolódni. A koncert ünnepélyes, kivételes a hétköznapi életben.

Az emberekhez hasonlóan a hangok is kiszabadították magukat hierarchikusan rendezett struktúrájukból és egyenjogúvá, azonosértékûvé váltak. A hangok összességükben elvesztették kivételes helyzetüket. A clusterek, zajok és mindenféle egyéb hangok kivívták egyenjogúságukat. A zene felszabadított hangzás, szervezett lárma, mondja Varése. De hangzásként a lármát is intonálni kell, kivételként kell kiemelni a világ zajából és zúgásából. A csend intervallumának, "silence" (Cage), a megszakítás szünetének, a visszatartásnak kell körülvennie a zajok hangzását. Csak a csendben hangzanak föl a zajok.

Az intonáció a megfelelô hang megtalálását, a lárma megszakítását és átvezetését, a zajból a hanghoz tartó átmenetet, megszakítást és egyben a szakadás közvetítését, a hangolást, ráhangolódást és emelkedett hangulatot jelenti. Az intonáció a kezdet mûvészete. De mibe kezdjünk bele?

Az orgona egy kórus, a kórus (görögül khórosz) pedig eredetileg körtánc. Az emberek összegyûlnek, gyülekeznek, majd kört alakítnak és megfogják egymás kezét. A kör forgásba kezd. Intonáció. A khórikus körmozgás megfelel a hang periódikus színuszformájú hangzásfolyamatának. Az elsô körön belül egy második, egy harmadik keletkezhet és foroghat ellenkezô irányba. Az alaphangból következnek a további hangok. A kör közepén szólisták léphetnek fel. Egy hangjáték, egy színjáték keletkezik. A táncolók és éneklôk köre befelé fordul. A kórus körülveszi a játékteret, az ünnep, a tánc, az eksztázis és kivételesség terét, behatárolja és megerôsíti a normalitással és a hétköznappal szemben.

A dithürambikus kórusból keletkezik az attikai tragédia. A kettôsség, amit Nietzsche lel benne, a mérték és mértéken túlmenô, az apollói önkorlátozás és dionûzoszi ôrjöngés keresztezôdése már magában a kórusban is megvan; emberfal és támolygó tánc egyben. Ezen az eleven falon belül az egyes ember kilép magából, egyediségébôl és eggyé válik a rajongó kórussal. A kórus közepén, a tragikus hôs maszkjában, véli Nietzsche, Dionûzosz rejlik, a halandó isten, akit széttépnek, s aki Krisztusnak, Isten fiának elôképe, aki emberré lett, meghalt és helyettesítô halálával kiszakította az emberiséget a halál vég nélkül gyûrüzô kötelékébôl. A tragédia fogva marad benne, csak periódikus megkönnyebbülésen megy keresztül azáltal, hogy a nézôk kórusában "rettegést és jajt" ébreszt (Arisztotelész). A tragédia tenorja a panasz, az eukarisztiában a himnikussá fokozott dícséret uralkodik, ujjongás, emelkedett hangulat, hála és köszönet a kivételért, az alvilágból és pokoli lármájából való kivétetésért: intonáció, egy dicsôitôének felcsendüülése.

Az orgiasztikus tánc dionûzoszi hangszere a nádsíp, a fuvola (aulosz). A késô középkori táncôrület, a vitustánc és a tarantella révén még a duda társul hozzá. A barokk orgona a nádsíp és a duda apollói szelíditését, kórus általi megfékezését, a dudasípok mechanikus kórusát jeleníti meg. Az orgona az orgiasztikus sípokat egy olyan zene szigorú affektusnyelvének veti alá, melyben a teremtés analógiájára "minden mérték, szám és súly szerint" rendezett.

Az orgona nagy korszaka a barokk. Késôbbi korok és a nagyobb hangszíngazdagság és dinamika iránti igényük számára az orgona mechanikája már nem elegendô. Vezetô szerepétôl megválik a "pianoforte" és a szimfónikus zenekar javára. úgy tûnik, mintha az orgona éppen ennek a fejlôdésnek állna ellen és kitart szigorú architektonikája mellett, hogy az orgiasztikus sípokat kórusszerûen körülkerítse. Az orgona továbbfejlesztésére, az újabb hangzásképzetekhez igazítására irányuló olyan kísérletek, mint amilyen a 19. század végi koncertorgona és a Wurlitzer-orgona, az ifjúsági mozgalmak és a reformpedagógia széles áramában orgona-mozgalmat indítanak el. Ez újra ráeszméltet a barokk orgona eszményére: a modern, abszolúttá és autonómmá vált mûvészetet újra liturgikusan, a kultuszban és az egyházi évben kell lehorgonyozni, az emberek eltömegesedésé és tömeges elegyedülésének a kórusközösségben (kórusmozgalomban) kell elejét venni.

A filozófusok házukból kilépve Athén városába lépnek be. Egy téren találkoznak, együttállnak egy körben és egymással beszélnek. Kórust képeznek, egy kört, ami védi közös beszélgetésüket. A kórus sokszólamú, a beszédek ellenpontozottak, dialektikusan egymásra vonatkoznak. A kórus nyilvános. Bárki odaléphet, beléphet és közölheti mondandóját. A beszéd azonban befelé irányul, a kör nyílt középpontjába mondódik. Itt csend honol. Az utca lármája megtörik az emberfalon. A kórus kerítést képez a játéktér körül. A szavakkal ûzött filozófiai játék kényes, egy kiszakított mondat könnyen félreérthetô. Csak mások kontrapunktikus véleményével concertálva hangzik valódi hangján. Végsôsoron e polifónia összhangja a lényeges. Filozofálni azt jelenti: együttfilozofálni, közös hangnemet találni, melyben egymásnak ellent lehet mondani; a filozófia egy nyelv-cluster, ami hangzik.

A filozófusok maguknak való népecskét alkotnak, ám az emberiség nevében beszélnek. A filozófia Görögországban keletkezik, de hamarosan, a hellenizmusban áthágja a nemzeti határokat. A filozófusok hellénekbôl és barbárokból álló kórusa azt a várost reprezentálja, melyben a filozófusok laknak: a világot (kozmopolisz). A kereszténységet zsidók és pogányok egyháza alkotja. Az egyház egy népgyûlés (ekklézsia). A nép egybegyûlik és énekeket, zsoltárokat, dicsôítôénekeket és panaszdalokat énekel. Siratja a Szövetséget, amit Istenükkel kötött. Ez a közös Szövetség az, ami egyáltalán népet alkot a sokaságból. A Szövetség azonban állandóan veszélyeztetve van, gyakorta felbomlani látszik. A kötelék elvesztésének közös tudata köti össze a népet. A veszteség siratása Isten rejtett, romolhatatlan jelenvalóságát szólitja elô, a sirám az Ur fenségességének dicsôítô énekébe fordul át; a mélységbôl felhangzó kiáltás ujjongásba csap át. A veszteség és újraelnyerés kettôsségében siratás és dicsôítés övezi Isten meg nem jeleníthetô, mindigtartó jelenvalóságát, a beteljesült jelent.

Az angyalok "egy szólamban" énekelnek. A legmagasabb formában, az uniszónó énekben megszûnik a hangok sokasága. A gregorián korál angyalszerûen-egyszólamú. Szerzetesek éneklik, akik az angyalok példájára élik életüket (angelikosz biosz). A neumák, a gregorián ének ritmikus és melizmatikus díszitményei idôvel már nem a magábaemelt sokféleséget és teljességet, az Egy tökéletességét és egyszólamúságát jelenítik meg. Az Egynek ezért le kell ereszkednie, a többszólamúságban kell kifejezôdnie. A többszólamú protestáns orgonakorál a középkori népi muzsikából keletkezik. A barokk zene az alaphang Egy-gyét matematikai arányok és zenei intervallumok (prím, oktáv, kvint, kvart stb.) sorozataként, az Egy tökéletességének fokozataiként bontakoztatja ki. A hangok azt a számot és mértéket szólaltatják meg, melynek alapján a világ megteremtetett: harmonia mundi. A muzsika hangzó matematika, felcsendülô kozmológia és teológia. A hanglétra Jákob létrája, a mennybéli Egy és a földi sokaság közti közvetítés, melyen angyalok járnak fel és le. Számos orgona angyalszárnyat formáz, a sípok lépcsôzetesen emelkednek a középrész felé.

Az orgona az egyházat mint kórust reprezentálja, a kórust orgonakorálként helyettesíti. Az orgona az énekesek és zenészek kórusa, a "mennybéli canticum" elôvételezése. Az orgonasípok az instrumentumok és a vox humana hangzását utánozzák. A hasonlóság többé vagy kevésbé sikerül. Elsôsorban azonban nem imitációról, hanem reprezentációról van szó. Képviseletrôl. Az orgona a hangszerek és az emberi hang khórikus közössége helyén áll. Mivel mindeme hangokat regisztrálja és egyesíti magában, a hangszerek királynôjének számít és ekként, akárcsak a számológép (Pascal, Leibniz) és az állam (Hobbes) egy barokk machina machinarum. A gépezetek gépezete, a gépnek egészen a mesterséges emberig, a homme machine-ig menô fokozása. Praetorius az orgonaszekrényt az emberi testhez, a billentyûket a fogakhoz, a sípokat a légcsôhöz és a torokhoz, a fújtatót a tüdôhöz, a légáramot pedig az ember pneumájához hasonlítja.

Az orgona egy gép. A gép és az orgona (görögül mechané és organon) ugyanazt jelentik: szerszám, készülék, segédeszköz. A gépezet az emberi okosság és fortély, (metisz, mechané) mû(-szer: ergon, organon), mindenek elôtt hadi- és szinházi gépezet. A szinház a nézôk megrendítésére irányuló hadigépezet. A nézôk belsô erôdítményét idôrôl idôre le kell rombolni ahhoz, hogy a káros szenvedélyektôl megszabaduljanak, mondja Arisztotelész. A szenvedélyek a hérosz helyettesítô sorsán érzett borzadás és siratás során, a kórus sirámában ûlnek el.

A tragédia a gépezetet orgonává fordítja vissza; egyszerre gépezet és a gépezet katasztrófája: az emberi mechané átfordulása az amechania ellentétébe, a tehetetlenségbe. A tragédia végén a hôs vesztén van (halálát leli): Xerxész, perzsa király, a világ leghatalmasabb embere számlálhatatlan katonával és hadihajóval vonul Görögország ellen, majd egymagában és verve tér vissza (Aiszkhülosz: Perzsák). A szárazföldi sereg hagyta magát tengeri kûzdelembe téríteni. A szétszéledt, megrongálódott, átlyuggatott hajók tömege fuvolává válik (alvusz = hajógyomor, az auloszból = fuvola), kórusba gyûlnek és a perzsák népét helyettesítendô siratóénekbe kezdenek.

A gépezetek tönkremennek, az ember mechanéja kudarcba fullad. A hibás gépezetbôl orgona (organon, organum: mindennnemû eszköz gyûjtôfogalma), zeneszerszám, a siratás eszköze lesz. Fájdalomkiáltás hagyja el a fuvolává vált gépezet nyílását. A siralom jelenti a praktikus élet átlépését a teoretikus, kontemplatív életbe. A felforrósodó fájdalomkiáltás a dícsôitôéneket intonálja. A sirám a kilátástalan helyzet rezignált segélykiáltása. Senki sem segít. A cselekvésnek vége: siratni, sírni - megkönnyebbülés. A gépezet lármája elhalt. A csendben egy felpillantás: semmi sem hiányzik. Minden itt van, angyalkarok énekelnek.

A templomi orgona megmarad a modernitás küszöbén. Ezért is folyamodnak hozzá modernitásellenes mozgalmak. Az orgona egy olyan mûvészet jelképévé válik, mely feladja a modernitás során kivívott autonómiáját és megint olyan szolgálatot vállal, mely liturgikus. Æm az orgona egyszersmind maga is intonálta a modern mûvészetet és technikát. Ezért nem is vitatták soha liturgikus rendeltetését. Az ortodox egyházak az orgonát, mint Isten népének mechanikus helyettesítôjét, mindmáig elvetették és tiltották. Az orgona borzadály kelt, képes a kórust mint Isten népét, és ezáltal az Egyházat, Krisztus misztikus testét képviselni, és így azt végsôsoron pótolni is. A gépember képviseli és pótolja az istenembert mint Megváltót. A technika és a mûvészet megváltó szerepre tesznek szert. Az Isten és ember közti önzetlen Közvetítôt médiumok váltják fel, melyek indusztrializálják és esztétizálják a világot, és magukat e folyamat során abszolutizálják.

A mûvészet a gépezet tragédiája, a szerencsésen kudarcot valló technika. Az összeomlott instrumentum felszabadul az instrumentalitás terhe alól és könnyûvé válik: zeneszerszámmá. Æm maga a zene, amit rajta játszanak, a mûvészet is instrumentum, szerszám és szolgálatba állítják. A szolga azonban nélkülözhetetlenné teszi magát: így válik úrrá.

A templomi orgona elôjátssza a mûvészetet mint modern, polgári valláspótlékot. Noha már nem vált meg, de idôleges megkönnyebbülést, tehermentesítést képes kiváltani, kivételességet teremt a technizált, kiszámított és igazgatott, gépezetek uralta világban. Az érzelmek eloldódnak az üdvtörténet drámájától, elvesztik a teóriára és a kontemplációra (matematikára és kozmológiára) támaszkodó tartásukat. A hangoltság már nem harmonia mundi, hanem homályos, szertelen érzés. A mûvészet organona már nem intonálja a panasz és a dicsôités szigorú ellenpontozottságát, a felhangoltságot, hanem hangulatokat intonál, az érzések, világnézetek, tonalitások, dikurzusok, olvasmányok pluralitását. A valláspótlék végül civilvallásossággá válik. Az egyes ember egyre kevéssé képes kikerülni a mûvészet politeizmusa elôtti áldozás kötelezettségét. A mûvészet tehermentesítô és kivételteremtô, képzô, új hangulatokra való ráhangolódást elôsegítô, a hangoltságok egyidejû sokféleségével szemben toleranciateremtô szerepe egyre inkább a számított és igazgatott világ összháztartásának részévé válik. A számítógép, a technika, az állam és a mûvészet egyetlen machina machinarummá válik, egy önszabályozó sampling-berendezéssé, mely a sokféleségben rejlô különbözôséget és ellentétességet már nem montírozza össze keményen egymás ellenében, hanem mint szinezetet hagyja egymásbaáradni és összecsúszni.

Az érzések hangoltsága megteremti saját alapját és - mindennemü kifogás ellenére - kitart mellette mindaddig, amíg szét nem foszlik és egy másik alaphangra nem talál. A megfelelô hangra és a helyes hangolásra vonatkozó kérdés már nem vetül fel. A hangoltság magához igazítja a világot és belôle csak azt tekinti valónak, ami megfelel neki: egy sample-t, valamit, egy kis darabkát, próbát, mintát valamibôl, semmi különöset, kivételeset, valami esetlegesen és véletlenszerûen kiválasztottat. Ezt a sampling-berendezés letapogatja, az érzékelteket számoszlopokká forditja le, majd integrálja és így a visszfordítás során képes a mintából tetszôleges darabokat elôállítani. Egy Sound-Sampler felvesz pár hangot, kiszámítja hangszínét és ezzel aztán képes minden lehetséges hang eljátszására, hangszínek keverésére, hangolására: egy olyan orgona, mely képes bármely lehetséges hangzás szimulálására.

A gép emberré válása az ember bekebelezése révén, az élet és a társasság tulajdonságainak elsajátításán keresztül megy végbe. A gép organizmussá, kommunikációvá, kórussá válik. A kórus, a kommunikáció és az organizmus pedig gépiessé. - Kezdetben szinte semmi sincsen, csak valami, egy hangulat talajtalansága; kissé lesûllyed a légnyomás, a hangoltság alábbhagy és áramlássá erôsödik. Kibontakozik egy hullám, aztán elûl. Az alkotórészei közti kommunikáció összeomlik. Szenzoraik mindaddig kölcsönösen letapogatják egymást, mígnem újra közös hullámhosszra akadnak, hangulatokra, melyekre ráhangolódhatnak. új áramlás keletkezik, mely egyre több alkotórészt ragad magával; elterjed egy hangulatklíma, a "hajlam" a ráhangolódásra. A hangolás már nem támaszkodik egy létra (klimax), egy hang- vagy Jákob-létra fokaira; alaptalanná vált, hajlandósággá (klima), amibe az ember belecsúszik; vonzalommá, hogy valamire ráhangolódjon.

A gépember csak majdnem-emberré válik. Megtanul érezni és számolni, szóhoz azonban nem jut. Pedig alighanem az a legnagyobb nyomorúság, ha a nyomorúság nagysága nem tud szóhoz jutni. Marad a mizéria kicsi, privát formája. A sampling-gépezet minden lehetséges hang, hangolás és stílus szimulálására képes, orgonaként azonban néma marad. Nem engedheti meg magának a csendet. így aztán önnön zaját nem panaszkiáltásként, az intonáció nyers kezdôlármájaként, krákogásként, mint beszédhezkészülôdést érzékeli. Az emberi nyelv talán nem egyéb, mint egy intonáció panaszos kezdôzaja. A sampling-gépezetnek mint machina machinariumnak az a hiányossága, hogy eggyéolvadt; nem képes megkülönböztetni szenvedve mûködô és mûködésképtelen mivoltát. A sampling-gépezet összemossa az embertömeget és a kórust (volonté de tous és volonté générale, mondta volna Rousseau). Mivel nem tesz lehetôvé leállást, nem is képes a kivétel érzékelésére, ami körül kórus gyûlhetne össze. A kórus a kivételes és a normális megkülönböztetése és ennek a megkülönböztetésnek a megszilárdítása. Ezért kell, a Semple-t Example-lé fokozni és felhangolni. Az Exemple, az exemplum egy exemptio: a kivétel példa és minta, nem a szokványos eset, hanem a rendkívüli, a példakép, nem a megszokott. A kivétel reprezentatív. A reprezentációra és a helyettesítésre kivételes helyzetekben kerül sor. És hatalma a kivétel helyreállításában mutatkozik meg; a száguldás feltartóztatásában, a lárma elhallgattatásában és a csend intervallumában egy rendsziget elôhívásában. Ilyenek az egész számok arányai, a hagyományos hanglétrák, vagy az ingatag áramlásegyensúly a kaotikus örvénylés határán, a hangzás-cluster mint a harmonia mundi jele.

Leviathan, a bálna; az állam, mint rendteremtô hatalom csak kivételes állapot idején, méghozzá egyre ritkábban lép színre. Æltalában a mélységben rejtôzik és átengedi a terepet mítikus ellenpárjának Behemótnak, a simulékony sárkánynak. Behemótnak ugyanis már nem a felkelés és a polgárháború, miként Hobbes vélte, hanem a már nem megfogható különbségek Khimérája, ami gépezet és organizmus, mûvészet és természet, élet és halál, individuum és partikulum, realitás és fikció, eredeti és másolat, sampling, szimuláció szétfolyása és egymásbacsúszása. Behemót testesíti meg a világ szimulakrumát, a világot mint hullámjelenséget, mint tûnékeny hangulatképet, mint zajok zûrzavarát. Az állam hatalma képes a zajokat egy idôre elcsendesíteni. Æm erôszakkal kell elnyomnia azokat. A kontempláció és az intonáció megszakító szünete azonban átalakítja a zajokat: maguktól csendesednek el. Üres térség keletkezik, miként egy kórustól övezett körben. Benne a megszokott is kivételessé válik: szárnyaikkal repdesve felszáll egy madárraj és köröz a tér fölött. Egy alaktalan, állandóan változó alakzat találósképe. A raj összetett és mégis egy, egyszólamú és többszólamú. Kórus, organikus orgona, egy cluster intonációja. - "Ki ad nekem szárnyakat mint a galambnak, hogy a magasba emelkedjek és nyugalomra, csendre leljek?"