(Flusser pályája:)

Az l920-ban, Prágában született, és 1991-ben elhunyt Vilém Flusser az új technológiák teóriájának világszerte ismert alakja. (Magyarul az l99o-ben megjelent, A fotográfia filozófiája , majd pedig folyóiratokban (2000; Athaeneum) megjelent írásai irásaival vált ismertté.)
Flusser a II.világháború alatt Braziliába emigrált, ahol nyelvfilozófiai, valamint kommunikációelméleti munkásságával szerezett magának országos hírnevet. 1972-ben Olaszországban, majd Franciaországban települt le. Ettôl kezdve számos európai és amerikai egyetemen adott elô. Az iránta megnyilvánuló figyelmet szerteágazó érdeklôdése és színgazdag személyisége éppúgy magyarázza, mint erdeti gondolkodása és egészen rendkivüli iráskészsége.
Flusser elsôsorban az új technológiák, ezen belül is elsôsorban a technikai kép "elsô vonalbeli" teoretikusának számit. Utóbb megjelent könyvei (Ins Universum des technischen Bildes, Nachgeschichten ) és publikációi e problémakör alapszövegeinek számítanak; haláláig neves müvészeti folyóiratok (Kunstforum, European Photography etc.) rendszeresen felkért szerzôje volt.

(az 5. fejezet vége )

Az író ember elsôsorban a kiadójának áll rendelkezésére, hogy vele közösségben a félkész "szövegbôl" összeszorított öklöt formáljon, és ettôl azt lehet remélni, hogy az összeszorított ököl átüt az informatikus helyzeten és megragadja az olvasókat, akik - még az alfanumerikus kód meghaladását követôen is - teljessé teszik a szöveget. Az író ember a másikat keresi, hogy magányából a kiadóval alkotott közössége révén kitörjön a közösség színe elé (még akkor is, ha ennek a keresésnek nincs is mindig tudatában). A könyvnyomtatás feltalálása elôtt nem a kiadókra, hanem mindenekelôtt az egyházra hárult az a feladat, hogy a szövegeket bírálja és az olvasókhoz közvetítse. Ezért az író ember írásával akkoriban az Egészen Másikat kereste (ad maiorem Dei gloriam). Számára az olvasó szövegének közvetítôje volt az istenséghez vezetô úton (szövegének teljessé tevéséhez). A könyvnyomtatás megváltoztatta az írást: a vallási elkötelezettségbôl politikai elkötelezettség lett.

6. KÖNYVNYOMTATÁS

A tipográfia itt nem annyira nyomtatványok elôállításának technikájaként, avagy alfanumerikus információk elosztásának módszereként értendô, sokkal inkább az írás és a gondolkodás új módszereként tekintendô. A nyomtatás szempontjai kétségkívül nagy jelentôségüek a jelenleg zajló információs forradalom szempontjából ( az elektromagnetikus információt a könyvnyomtatási technika és terjesztési módszer továbbfejlesztésének lehet tekintetni), itt azonban egy fölöttébb radikális kérdésrôl van szó, nevezetesen arról, vajon az író számára nem a könyvnyomtatás révén tudatosul-e az, hogy tulajdonképpen mit tesz, amikor betüket sorokba rendez; hogy az írásnak ez a teoretikus és praktikus képessége nem vezet-e a történelmi tudat meghaladására, ami az írásban fejezôdik ki; hogy az információs forradalom nem tekinthetô-e az írásban megalapozott virtualitások kimerülésének következményeként?

A görög "tüposz" szó elsôül annyit jelent, hogy "nyom", és ebben az értelemben egy madárlábnak a tengerparton hátrahagyott nyomai "tüpoi". E szó aztán jelenti még e nyomok modellként való alkalmazhatóságát is a madár osztályozása szempontjából. Végül pedig azt jelenti a szó, hogy magam is rajzolhatok ilyen madárlábnyomokat a homokba, hogy össze tudjam hasonlítani és meg tudjam különböztetni a különféle madárfajokat. A "tüposz" tehát a minden madárlábban közöset (a "tipikusat"), a minden jellegzetesség és individualitás "mögötti" univerzálisat jelenti.
A görög "graphein" szó elsôül "árkolni" jelentésu. Ebben az értelemben egy stílusnak az agyagban hátrahagyott nyoma "tüpographia". Mi azonban tudjuk, hogy a "graphein" szó az általános nyelvhasználatban "írást" jelent. Az írásjel árkolását jelenti - éppen olyan nyomokat, amelyeket osztályozni, megkülönböztetni és összehasonlítani kell. A "tipográfia" ezért alapjában véve szószaporítás, amit "árokásással" vagy "irásjelírással" lehet lefordítani. Tökéletesen elegendô, ha "írásról" beszélünk.
Amióta az ember feltalálta az írást (mindenekelôtt az alfanumerikusat), azóta tipografizál. Gutenberg tulajdonképpen nem talált fel semmit: már a Krisztus elôtti második évezred közepén lehetett volna ebben az értelemben nyomtatni. Ehhez akkor minden technikai feltétel (sajtolók, tinták, levélforma alátétek, továbbá a negatívok fémbeöntésének muvészete is) adva volt. Még nem nyomtattak, mivel nem voltak tudatában annak, hogy típusokkal dolgoznak, amikor írásjeleket rajzolnak. Az írásjeleket karaktereknek tartották. A "tipizáló" gondolkodás akkor még nem tört be a tudatba. Gutenberg nagy tette az alfanumerikus írással feltalált típusok felfedezése volt.

A tipizáló tudat elérésének nehézségét egy példával világítjuk meg. A középkori univerzália-vitában az összehasonlítás problémájáról volt szó. Arról, hogy mit is csinálok akkor, amikor egy asztalt egy székkel vetek össze. Valami mindkét dologban közöset, mindkettô számára tipikusat kell-e fellelnem? Talán a mindkettôben közös "bútorságot"? Ez volt a "realisták" álláspontja. Avagy meg kell elégednem azzal, hogy e két dolognak összehasonlíthatatlan jellegzetességei vannak, amiért is arra kényszerülök, hogy egy légbôlkapott szóval ( történetesen "bútor"-ral) a tulajdonképpen lehetetlen összehasonlítást kikényszerítsem. Ez volt a "nominalisták" álláspontja. Az elôbbiek számára a tipikus, az univerzális, realiter a karakterisztikusban rejlik, és ezért fellelhetô: "universalia sunt realia". Ebbôl ered nevük: "realisták" Az utóbbiak számára a karakterisztikumok mögött valójában semmi sem rejlik, és a tipikus nem más mint egy név, amit az összehasonlíthatóság miatt ötlünk ki: "universalia sunt nomina". Ebbôl ered a nevük:"nominalisták"
E vita mégsem kizárólag egy logikai kérdés körül forog (hogy az "összehasonlítás" egy közös hasonlóságra történô visszavezetés, avagy egy trükk annak érdekében, hogy a különbözôbôl hasonlót csináljanak). Elsôsorban egy egzisztenciális kérdésrôl van szó: nevezetesen arról, hogyha az univerzáliák valamiféle realitások, akkor hierarchikusan rendezett piramist kell alkotniuk. Miután az asztal és a szék összehasonlítása nyomán kiderítettem a bútorságot, egy bútordarab és egy ruhadarab összehasonlítása során ki kell derülnie egy "magasabb" univerzalitásnak, fel egészen a piramis csúcsáig, minden univerzália univerzáléjáig, tehát egészen Istenig. Az összehasonlítás révén tehát Istenig tudok elôrenyomulni és megmenthetem a lelkem. Méghozzá két komplementer módszerrel: vagy gondolatilag, aminek során a különös felôl egyre általanosabbra következtetek, és ennek az indukciónak köszönhetôen az alacsonyabb valóságszintrôl egyre magasabbra hágok, míg végül a gondolkodás (a filozófia és a teológia) útján Istenhez nem érek. Vagy pedig gyakorlatban, "muvek" révén úgy, hogy a különösbôl (az "akcidensbôl") elôásom az általánosat (az "esszenciát"), aztán pedig az esszenciából egy magasabbat , mígnem végül minden esszencia esszenciáját (az "ötödik" esszenciát, a "kvintesszenciát"), azaz Istent elô nem ástam az akcidensekbôl: az ólomból az aranyat, abból az örök élet forrását, a bölcsek kövét, végül pedig Istent. Diszciplinált cselekvés (például alkímia) révén eljuthatok Istenhez és megmenthetem a lelkemet.
Ha az univerzáliák nem egyebek mint puszta szavak, akkor az összes filozófia és teológia merô szócsépléssé válik ("flatus vocis" - a hang mormolása), és miként az alkímia, mindahány istenkeresô praktika ördögivé válik. Ekkor ugyanis el kell fogadnom, hogy a világ, amibe születésemnél fogva vettettem, csupa összehasonlíthatatlan, egyedi jelenségbôl áll, melyekben, ha figyelemre méltatom ôket, mint csapdákban vész el a lelkem. Ezért, ha nem akarok az ördög kezére kerülni és lelkemet elveszíteni, akkor hátat kell fordítanom ennek a siralomvölgynek és konkrét, merôben artikulálatlan ("sola fide") hittel kell megnyílnom Isten elôtt.
A könyvnyomtatás - bármit mondjanak is errôl a történelemkönyvek - az univerzália-vitát az újkor tartamára a realisták javára döntötte el. Noha számos nominalista játszott jelentékeny szerepet a modern filozófia és természettudomány kialakításában, az "universalia sunt realia" vezérgondolat az újkori gondolkodás és kutatás alapelvévé vált. Mi hiszünk az univerzáliák, a típusok realitásában, az atomrészecskék, a gének, a társadalmi osztályok, néptípusok realitásában, és megkíséreljük ezeket felfedni és manipulálni. Ha az ebben való hit ezidôtájt éppen megingott, ha titokban arra hajlunk, hogy nominalistává váljunk (például pozitivistává vagy fenomenológussá), akkor ez a tipizáló gondolkodás kimerülésére vezetendô vissza: abszurddá válik.
A könyvnyomtatás feltalálása az univerzália-vitát a realisták javára döntötte el. A könyvnyomtatás szembetunôvé tette, hogy írás közben (és ezért az írásban kifejezôdô gondolkodásban is) típusokkal manipulálunk. A könyvnyomtatás kézzelfoghatóvá tette a típusokat és keze ügyébe vette ôket. Az ideák realitásának platonikus hitét ( azt a hitet, aminek a középkori realizmus keletkezését köszönhette) a spekulatív síkról praktikusra helyezte át. A könyvnyomtatás a modern tudomány támasztékává vált.

A Gutenberg elôtti írástudók az írásjeleket olyan karaktereknek tartották, amelyek egy beszélt nyelv karakterisztikus hangját jelenítették meg. E téveteg felfogásból következôen minden egyes nyelv rá jellemzô ábécét kívánt, mivel a latin a más hangot jelent mint a görög alpha. Ezért akkoriban négy ábécé volt egymás mellett érvényben - nevezetesen a latin, a görög, a héber és az arab - , hogy ezáltal e nyelvek mindegyikének jellegzetessége a maga jellegzetes módján látható legyen. Azt azonban már akkor is sejtették, hogy az írásjelek valójában típusok és nem karakterek, és hogy ebbôl következôen lehetséges történetesen a szláv nyelveket görög betükkel, a germán nyelveket latin betükkel, és az iráni nyelvet arab betükkel jelölni. Ennél a sejtésnél azonban nem léptek tovább: a négy "karakterisztikus" nyelv ábécéit szentnek tartották. Az, hogy az írás során tipizáló gondolkodás tudatában mégis fennmaradt egymás mellett a négy ábécé, a homályos tudat maradványai, és a tipizáló gondolkodásnak máig ellenállnak.
A könyvnyomtatás az írott gondolkodás tipikus voltáról kialakult homályos tudatot áttetszô megvilágításba helyezte és ezzel egyszersmind e gondolkodás problematikáját (kérdésességét) is. Itt két problémát emelünk ki, mivel e gondolkodás jelen krízisét világítják meg:
(1) A könyvnyomtatás azt mutatja, hogy a típusok nem változhatatlan, "örök" formák ( miként azt Platón és a középkori realisták vélik ), hanem modellálhatóak, javíthatóak és elvethetôek. Minthogy például a latin ábécében nincsen a német "sch" hangnak megfelelô jel, kitalálták az "sch"-t (ami egyébként nem túl szellemdús lelemény). Ez azonban nem jelenti a nominalista tézis - "a típusok merô kitalációk" - igazolását. Ellenkezôleg, azt jelenti, hogy noha a típusok tények, a karakterisztikumokhoz mégiscsak illeszteni kell ôket. Az "sch" típusa nem valamiféle platonikus mennyben lebeg felettünk, de azért távolról sem légbôl kapható, hanem arra vagyunk késztetve, hogy az "sch" hanghoz illesszük. Ha az ember ezt megteszi, akkor ezt a hangot valóban tipikusan ragadta meg. Ezzel egyszersmind a "teória" fogalma is radikálisan megváltozik: már nem az örök formák jámbor, passzív kontemplálását, de nem is üres szócséplést, hanem az egyre jobb (és ebben az értelemben igazabb) típusok elôrehaladó modellálását jelenti. A teóriák ismeretet kínálnak, noha találmányok. A tudományos megismerésnek ez az alapvetô problémája csírájában bennerejlik a könyvnyomtatás feltalálásában. E probléma tudata a jelenlegi írásos, történeti gondolkodás válságának egyik forrása.
(2) Egy nyomtatvány tipikus dolog, és nem karakterisztikus, összehasonlíthatatlan, egyedülálló. Egy nyomtatvány egy "exemplar", egy példány - egy egyedülálló dolog (például egy kézirat) sok példájának egyike. Nem karakterisztikus dologként ( mint egy egyedülálló papírlap), hanem típusként értékes a nyomtatvány. Nem a nyomtatvány (a lap, az írásnyomat), hanem a típusok (a szöveg) elôállítása a legérdekesebb. Egy nyomtatávány szemlélése során a "homo faber" klasszikus antropológiája halomra dôl. A tipizálás, a jelekkel történô manipulálás, az "értelemadás", méginkább: az informálás, a nyomtatványra való tekintettel mint az emberhez méltó tevékenység válik nyilvánvalóvá. A megmunkálás, a karakterisztikus dolgok elôállítása nyomatógépeken teljesítendô gesztusként megvetendô. A munka ilyen megvetésének és a tipizálás nagyraértékelésének elsô következménye az ipari forradalom, azaz gépek üzembe állítása. A könyvnyomtatást az ipari forradalom csírájának és modelljének lehet tekinteni: nemcsak könyvekbe kell információkat nyomtatni, hanem mechanikusan textíliákra, fémre, muanyagra. A nyomtatvány tovább terjed, az ipari forradalmon túlnyúlva beleér a posztindusztriális társadalomba. A karakterisztikus tárgyak manapság mutatkozó megvetésének és a tipikus, "tiszta" információk nagyrabecsülésének csírája; a minden munkával összefüggésben álló érték átértékelése jut benne szóhoz. E probléma tudata a jelenlegi válság egyik forrása.
Amikor Gutenberg révén az írástudók tudatosították, hogy típusokkal manipulálnak, hogy "informatikusok", a tipizáló gondolkodás a kultura minden egyes területén kibontakozhatott. Ez típusok feltalálásából, azoknak a világ karaktereihez illesztésébôl, folyamatos tökéletesítésébôl, aztán pedig a világra nyomásából áll. Ez a gondolkodásmód a Kr.e. második évezred közepe táján a Földközi-tenger keleti partvidékén kezdett kibontakozni. A könyvnyomtatás révén tisztán tudatosult és az újkorban meghódította a földgolyót. A Gutenberg-galaxis messzebbre vezet vissza és tovább terjed, mint ahogy McLuhan véli.
Mindenesetre vannak jelei annak, hogy a tipizáló gondolkodásnak, e módosult realizmusnak az eddig elnyomott nominalizmus feletti gyôzelme nem egyértelmu. Ismét hallható a minden jelenségnek a tudomány, a technika, a politika, a muvészet és filozófia révén történô univerzális klasszifikálásával és tipizálásával szembeni nominalista ellenvetés, vagyis az, hogy mindez nem egyéb, mint "szócséplés". Husserl csatakiáltása: "Vissza a dolgokhoz!", el az absztrakt típusoktól, és vissza az egyes konkrét esetekhez, ennek egyik példája. Ez a "haladást" teszi kérdésessé. Ugyanis ez a konkrét dologtól az absztrakt típusig menô haladás - a tudomány, a technika, a gazdaság és politika terén - lassan, de biztosan végzetes tébolynak bizonyul: például Auschwitz, a termonukleáris fegyverkezés, a környezetszennyezés esetében, röviden: a mindent univerzalizáló és tipizáló apparátusokban. Kezdjük elveszíteni az univerzáliák realitásába vetett hitünket, és a siralomvölgy nominalista érzése legalább Kafka óta sûrûbbé kezdett válni bennünk és köröttünk. úgy tunik, hogy a könyvnyomtatás kezd meghaladott lenni.

Az információs forradalom, a jelek elôállítása és elektromagnetikus mezôkbe helyezése nyilvánvalóan szakítást jelent a könyvnyomtató gondolkodással. A komputermonitorokon vagy tévéképernyôkön megjelenô új jelek már nem olyan nyomok, amelyeket egy objektumban hagytak hátra; már nem "tipografikusak". Az új információkat elôállító gondolkodásmód pedig már nem tipografikus, tipizáló gondolkodás. A nyomtatás gesztusa és az ebben kifejezésre jutó mentalitás archaikussá válik. A nyugati, történeti, tipizáló gondolkodás válik archaikussá. A "haladás" válik archaikussá, olyannyira, hogy az, aki manapság haladó, reakcióssá válik. Mindenesetre közülünk a legtöbben reakciós gondolkodásra vannak ítélve, mivel a nyomhagyó gondolkodás nyomot hagyott bennünk. Mi továbbra is inkább írunk és nyomtatunk: félelemmel és reszketéssel nézünk az információs forradalom elé. Hozzávetôlegesen egyértelmû, hogy mit veszítünk a gutenbergi kultúrából az elektromagnetikusba történô átmenet során; nevezetesen mindazt, ami számunkra a nyugat örökségébôl értékes. Ezzel szemben nem látjuk, hogy mit fogunk nyerni. Ha tudnánk, akkor bizonyára megtettük volna az új gondolkodás felé vezetô lépéseket. Amennyiben mégis megkíséreljük a nominalista gondolkodásmód elsajátítását, történetesen az Assisi Ferenc életében és költeményeiben való elmélyülést, megsejthetjük a jövônket Sola fide?
A könyvnyomtatást, ezt az öntudatossá vált alfabetikus írást úgy is tekinthetjük, mint a nyugati , történeti, tudományos, haladó gondolkodás öntudatossá vált kifejezôdését. Az információs forradalom fölöslegessé teszi a könyvnyomtatást, az ábécét, és ezt a gondolkodást, és egy még be nem látható, bár sejthetô gondolkodásra vezet. Ez úgy hangzik, mint egy állítás, valójában azonban a jövôhöz intézett, aggódó és reményteli kérdés.

20.A LEÍRÁS

Vissza kell térnünk a kisdedóvóba. Vissza kell mennünk azoknak a szintjére, akik még nem tanulták meg az írást és az olvasást. Ebben a kisdedóvóban a komputerekkel, plotterekkel és más eféle "gadget"-ekkel infantilis játékokat kell megtanulnunk. A különféle komplex és raffinált apparátusokat, évezredes szellemi fejlôdés eredményeit gyermeteg célokra kell alkalmaznunk. Egy olyan lealacsonyodásról van szó, aminek alá kell vetnünk magunkat. A kisgyermekek, akikkel a gyermekszobán osztozunk, felülmúlnak bennünket ama készségükkel, mellyel az együgyû és raffinált dolgot kezelik. A nemzedéki hierarchiának ezt a megfordulását terminológiai tornászmutatványokkal törekszünk álcázni. Nem elmaradott idiótáknak, hanem haladó komputermûvészeknek nevezzük magunkat, amikor topán játszadozunk és megkíséreljük a nagyot adni magunk elôtt és azok elôtt is, akik továbbra is írnak és régi módszerekkel gondolkodnak, miközben játszadozásainkhoz tudós és magasröptû kommentárokat írunk alfabetikusan. De ez senkit sem téveszt meg. Mindaz, amit miniteljeink és commodorjaink elôtt ülve teszünk, olyannyira primitív, hogy semmiféle szimpozion, munkatalálkozó vagy szeminárium sem téveszthet meg afelôl, hogy ez valójában a gondolkodás karikatúrája.
Hagyományunk erre a szándékolt visszaesésre igazolást kínál. Hisz például nem javallotta-e Jézus, hogy kisdedekké váljunk, ha a Mennyek Országába akarunk jutni? Csakhogy nem olyan egyszerû a fáradsággal elért, erôfeszítésekkel igazolt és védett tudatsíkot kioltani. Jézus korában bizonyára a görög tudomány és mûvészet, a zsidó istenbölcsesség és kázuisztika leépítésérôl volt szó annak érdekében, hogy helyt adjon egy egyszerûbb hitnek. Az eredmény, mint tudjuk, a primitivitásnak, a barbárságnak és a dekadenciának az a kevercse volt, amit középkornak nevezünk. Visszatekintve ebben a kevercsben mégis egy nagyszerû fejlôdés csíráját látjuk. Ez hozta újra elô - reneszánszként - a lebontott görög gondolkodásmódot, és - reformációként - a lebontott zsidó gondolkodásmódot. Számunkra azonban nem adott a kellô távolság a primitivizálódástól és dekadenciától, hogy felismerhessük benne a nagyszerûség csíráját - bármennyire is érezzük benne. Nem valamiféle remény princípiumától vezettetve térünk vissza a kisdedóvóba, hanem alapvetô kétségbeesésünknél fogva; nevezetesen azon kétségtelen bizonyságból, hogy ezen az úton nincs tovább.
Tehát lemegy a függöny azon a szinpadon, melyen az írásos kultúra drámája, a szellemnek az obskurantizmus elleni harca lezajlott. E dráma során rettenetes jelenetek zajlottak le: amikor az ellenfél, történetesen a nácizmus bevette a szintér centrumát; amikor maga a protagonista fordult ki borzalmasan magából az inkvizíció formájában. Az ilyen jelenetek a letûnô kultúra mindennemû elkötelezettségét kérdésessé teszik. És mégsem tudunk könnyû szívvel búcsút venni ettôl a drámától. Nagyszerû színjáték volt és még mindig magával ragadó."Temetni jöttem cézárt, nem dícsérni."

Amikor az ember több mint háromezer éve a földközi tenger ama keleti szegletében elkezdett írni, az életvilág a miénkhez képest kicsiny és korlátok közé szorított volt. Életkora néhány nemzedéknyire terjedt, és voltak emberek, akik elsôkézbôl beszélték el eredetét. A világ ugyan meglehetôs kiterjedéssel bírt, ám azért gyalogosan be lehetett járni. Ám bármeddig jutott is az ember e körön belül, emberfeletti erôkre akadt, és ezek kegyetlen bosszút álltak, ha nem áldozott nekik és nem vetette magát elébük. Ezek az emberellenes erôk mindenütt fenyegetô képek formájában vették körül. Ezért aztán az ember csak ritkán és kedvetlenül hagyta el a falu óvó környezetét, az embertelen élôvilágnak azt az emberi kivágatát, melyet kulturálisan meghódított. A kultúrából a kalandba merészkedve szörnyekre számíthatott. Ha egy idegen érkezett a faluba, akkor az a bizonytalannak a lakható megszokottba való betörését jelentette. Az emberek így, közösségbe húzódva töltötték viszonylag kisszámú életéveiket. Haláluk pedig emberi vagy emberfeletti kéz tette volt, amit a túlélôknek meg kellett bosszulniuk.
Az alfabetikus sor áttörte ezt a szoros mágikus kört. Tátongó távolok nyíltak meg. A világ eredete messze túlkerült az emberi mértéken, és a 15 milliárd évnyi, egzisztenciálisan semmitmondó fogalommal mérjük. A világ kiterjedése a mérhetetlenbe tolódott, hogy aztán az elképzelhetetlenbe görbüljön. Bármilyen irányba induljon is az ember, legyen az nagy vagy kicsiny, ha elég messzire megy, ürességre lel. Nemcsak hogy átlátjuk a bennünket meghatározó emberfeletti erôket (méghozzá mind a négyet: a gravitációt, az elektromágneses, az "erôs" és a "gyenge" magerôt), hanem ezentúl részben a szolgálatunkba is állítottuk ôket. Ezen a széles, üres és részben szolgálóvá vált világon növekvô fürgeséggel és gyorsasággal mozgunk. Ezenközben csak egymással kerülünk összeütközésbe. A halált pedig addig tartóztatjuk, amíg csak bírjuk, hogy aztán agyonhallgassuk vagy szétbeszéljük. Az életvilágnak ez a hatalmas átalakulása, ami háromezer éve még teljesen valószínütlen volt, az alfabetikus sorok mûve.
Elmondható, hogy az alfabetikus sorok és a rajtuk keresztül folyó gondolatok felvilágosodást hoztak a mágikus-mítikus életvilág fojtott homályába. Ablakot nyitott e világba, hogy a kritikus gondolkodás fényének utat nyisson. Az alfabetikus áttörés végsô következményét azonban még nem méltattuk. Ablakok nyitásával vette kezdetét, késôbb azonban a kritikus gondolkodás ajtókat is beépített, melyeken keresztül ki lehetett jutni és tapasztalatokat lehetett szerezni. Végül pedig a falakat is ledöntötte. Jelenleg minden irányból a kritikai gondolkodás világos fénye árasztja el a vidéket. Az egyes embert is, a bensôjéig menôen ezek a hideg röntgensugarak világitják át. Ez azt jelenti, hogy nem maradt semmi olyan, amit fel lehetne világosítani. A kritikai gondolkodás sugarai nem találnak semmit, amiben megtörhetnének: az ürességbe vesznek.
Ezzel az alfabetikus írás (és gondolkodás) elérte (és megahaladta) eredeti célját. Ahhoz, hogy tovább tudjunk gondolkodni, új kódokhoz kell folyamodnunk. Ha az ember azt állítja, hogy a lineáris tudat túllött a célon, és azon van, hogy a semmibe vesszen, akkor történetkritikát ûz, tehát megintcsak lineáris gondolkodást. Ebben az esetben ugyanis azt állítja, hogy a történelem olyan folyamat, mely az elôtörténet szûkös teljességébôl az utótörténet ürességébe vezetett.

A történeti tudat célkitûzése egy különös ok folytán elérhetetlen: csak a történeti tudat számára léteznek célok (egyenesvonalú), míg a többi tudatsík cél nélküli. Ha tehát a történeti tudat cél nélküli síkok felé irányul, akkor téves következtetésre jut. Az ember csak a történelmen belül képes célokat követni, a mítoszban vagy az új tudatsíkon nem. Csak ebben az értelemben mondható el, hogy a történelem "túllôtt" a célon: a céltalanság új formája fakadt belôle. Ez azt jelenti, hogy a történelem nyugodtan folyhat tovább és követheti céljait (melyeket soha nem tud elérni), ám az, aki az új tudatsíkon áll, e célok mindegyikére fentrôl pillant le, mivel azok már nem érdeklik.
A történelem elôtti tudatsík képkódokban, a történelmi alfabetikusan, az új pedig digitálisan fejezôdik ki. E síkok közt szakadékok tátonganak. Minden olyan alfabetikus kísérlet, mely a szakadéknak a "digitális" irányába történô áthidalására irányul, kudarcra van ítélve, mivel saját lineáris, célratörô strukturáját viszi bele a digitálisba és ezzel elfedi azt. Ennek jegyében a tudat fentiekben javasolt alfabetikus modellje használat után kiradírozandó. Erre az alfabetikus esszére ez annyiban érvényes, amennyiben megkísérli az íráson túlmenô írást. Az általa szállított idôleges segédegyenest kellô bizalmatlansággal kell az újra alkalmazni, aztán pedig kitörölni. Amennyiben az írás túlment volna az íráson (ebben, magától értetôdôen, nem lehetett elég messzemenô), úgy olvasandó - két értelemben is - mint az írás aláírása: az írottak jóváhagyása és a végpont elôtti utolsó iratrész.
Ezzel szemben elôször is azt lehet felvetni, hogy az írásnak nincs szüksége jóváhagyásra. Kétségkívül dölyfös dolog, ha egy írnok veszi magának a bátorságot, és a szellem ezen ôsrégi és nagyszerû artikulációját a saját nevében kívánja aláírni. Ámde nem szokás-e manapság petíciókat és tiltakozásokat köröztetni, és az íveken aláírások ezreit gyûjteni? Ez az esszé, ez az aláírás is a sok ezer aláírás egyikeként, a megvádolt írás érdekében benyújtott petíción szereplô aláírásként, a fenyegetô másodlagos analfabetizmus elleni tiltakozás aláírásaként, egyszersmind elfojtott sírásként szeretne olvasói elé kerülni. De hogy is lehetne elfojtani a sírást, amikor az írás temetésére kerül sor - még akkor is, ha tudata hártyavékony felületén az ember meg van gyôzôdve róla, hogy a sírás nem helyénvaló?
Az utolsó irat - ez nevetséges, mondják majd. A jövôben bizonyára írásmûvek áradata zúdul a nyomdákon és a technikailag fejlett sokszorosítóapparátusokon keresztül a környékre. Ennek az esszének a szerzôje is, a bizonyossággal határos valószínüséggel további írásmûveket fog készíteni: nem tehet másként. És végül, e szöveginflációra tekinttel mégiscsak van értelme utolsó írásmûvekrôl szólni. Ez az esszé ennek feltárására törekedett.
Vannak emberek, akik írnak, mert az a véleményük, hogy ennek még van értelme. Vannak továbbá olyanok, akik már nem írnak, inkább visszatérnek a kisdedóvóba. Végezetül olyanok is vannak, akik úgy írnak, hogy tudatában vannak ténykedésük értelmetlenségének. Ez az esszé ugyan az emberek elsô és második típusa számára íródott, ám a harmadik típusúaknak van ajánlva.

21.UTóSZó

Az új kiadásoknak tulajdonképpen át kell gondolniuk a régit, és az újonnan átgondoltaknak a régihez kell hozzáfûzôdniük. Ennek az utóiratnak nem kell ilyen hozzáfûzôlegesnek lennie, mivel az elôtte álló szöveg egy esszé. Az esszé egy kísérlet arra, hogy másokat átgondolásra késztessen, hogy hozzáfûzéseket mozdítson elô. Ez az oka annak, hogy e szöveg disketten is megjelent: olyan hólabdát kell görgetnie, melyben a hozzáfûzések egyre jobban elfedik az eredetileg elôadottakat. Az új kiadások folyvást elágazó sorozata alakul így ki, melyben egyre újabb átgondolások fedik el a megelôzôeket. Egy esszé kiadásakor tehát nem arról van szó (mint a kísérletek esetében), hogy igazoljanak vagy megcáfoljanak valamit, hanem arról, hogy dialógikusan mindent újra átgondoljanak. Ez a második kiadás ezek szerint annak a bizonyítéka, hogy még mindig egy írásról, nem pedig egy utóiratról van szó. Nem is oly egyszerû tehát az irásból az utóiratba kitörni. Az esszének ez a sikertelensége meggondolásra érdemes:
E szöveg megfontolásaiból következôen az írásból csak két irányba lehetséges a kitörés: vissza a képhez, vagy elôre a számokhoz. Vissza az imaginációhoz, vagy elôre a kalkulációhoz. E meggondolások során kiderül, hogy kerülôúton egymásba érnek: a számokat képekké lehet komputálni. Az ember megkísérelheti, hogy a textuális írás gondolatkörébôl az elképzelô kalkuláció körébe törjön ki. Ha ez sikerülne, akkor a számoló és imaginatív gondolkodás feloldódna a textuálisban. Ez esetben az írók elnyelték, megemésztették volna a matematikusokat és a képkészítôket, és ezáltal maguk is új gondolatsíkra kerültek volna. Ez azonban itt nem sikerült.
Ennek magyarázata sajnos nagyon is egyszerû: a kísérletetre egy író vállalkozott, akinek matematikai kompetenciája ehhez nem elegendô. Azt gondolhatják, hogy ezt elôre tudhatta volna. A dolog azonban úgy áll, hogy azok, akik kellô matematikai kompetenciával bírnak, meg sem próbálnak kitörni az írásból, mivel már elôzôleg megvetôen félretolták. A kísérletre ezért kell az inkompetencia (az elkerülhetetlen kudarc) tudatában vállalkozni. Az esszéisztikus gondolkodásnak éppen ez adja drámaiságát: tudatában van saját illetéktelenségének és illetékesebbekhez fordul, hogy azok folytassák tovább a kísérletet.
Az illetéktelenség tudása nem feltétlenül hátrányos. Közben ugyanis az ember önmagán derülhet, és ezáltal elôbbreviheti a kísérletet. Tehát nem "ridendo castigat mores", hanem "ridendo castigat se ipsum". És ez talán mégsem vallott egészen kudarcot, hisz ehhez a második kiadáshoz vezetett.

V.F.1989 június