I.
A mûvészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz. A grafika lényege könnyen és joggal csábit absztrakcióra. Adva van az imaginárius jelleg séma- és meseszerûsége, ami egyszersmind nagy pontossággal jut kifejezésre. Minél tisztább a grafikai munka, vagyis minél inkább hangsúly kerül a grafikai ábrázolás alapjául szolgáló formaelemekre, annál hiányosabbá válik a látható dolgok realisztikus ábrázolására alkalmas fegyverzet.
A grafika formaelemei: pontok, lineáris, síkbeli és térbeli energiák. Egy térelem, ami nem összetett alegységekbôl áll: például felhôszerû párás folt, melyet a teli ecset különbözô erôsségi fokai hoznak létre.
II.
Fejlesszünk: tegyünk - topografikus terv felvázolása nyomán - egy kis utazást a jobb megismerés honába. A holtponton túllendülve kerüljön sor az elsô mozgalmas tettre (vonal). Hamarosan meg kell állni, hogy lélegzethez juthassunk. (Megszakított vagy többszöri megállással tagolt vonal.) Nézzünk vissza, meddig jutottunk (ellenirányú mozgás). Fontoljuk meg gondolatban utunkat oda és amoda (vonalköteg). Folyó állja utunkat, csónakhoz folyamodunk (hullámmozgás). Távolabb fent lenne egy híd is (ívsor).
A túloldalon hason érzületû lénnyel találkozunk, ô is arrafelé igyekszik, ahol nagyobb megismerésre lelni. Elôbb örömteli egyezés (konvergencia), majd fokozatosan különbözések állnak elô (két önállálló vonalvezetés). Mindkét részrôl némi ingerültség támad (a vonal kifejezése, dinamikája és pszichéje).
Frissen felszántott földön megyünk keresztül (vonalakkal átszelt sík), aztán egy sûrû erdôn. ô eltéved, keresgél, sôt egyszer a szaladó kutya klasszikus mozgását írja le.
Magam sem vagyok már egészen hûvös: az új folyómenti tájat köd borítja (térelem). Hamarosan kitisztul megint.
Kosárfonók térnek haza kocsijukkal (a kerék). Egy gyerek van velük, akinek a haja vidáman göndörödik (a csavarmozgás). Késôbb fülledt lesz a levegô, az éjszaka közeledik (térelem). Villám a láthatáron (cikkcakk-vonal). Felettünk még csillagok (pontvetés).
Hamarosan elérjük elsô szálláshelyünket. Elalvás elôtt egy s más még emlékként újra felmerül, mivel egy ilyen kis utazás sok benyomással jár.
A legkülönbözôbb vonalak, foltok, pöttyök. Sima síkok. Pöttyözött, vonalkázott síkok. Hullámmozgás. Gátolt, tagolt mozgás. Ellenmozgás. Fonat, szövet. Falazott, fedett tér. Egyszólamúság. Többszólamúság. Elveszô, felerôsödô vonal (dinamika).
Az elsô szakasz boldog egyenletessége, aztán a gátlások, az idegek! Visszafogott reszketés, reményteli szelek hízelgése. A vihar elôtt fék-baleset! A dûh, a gyilkolás.
A jó ügy mint vezérfonal, maga is sûrûben és alkonyatban. A villám ama lázgörbére emlékeztetett. Egy beteg gyermekére... Akkor.
III.
A grafikai ábrázolás olyan elemeit neveztem meg, melyeknek láthatóan hozzá kell tartozniuk a mûhöz. Eza követelmény nem úgy értendô, hogy egy mûnek csupa elembôl kell állnia. Az elemeknek formát kell kiadniuk, anélkül hogy eközben feláldoznák magukat. Meg kell ôrizniük magukat.
Közülük többnyire néhánynak együtt kell állnia ahhoz, hogy formákat vagy tárgyakat képezzenek, avagy egyéb másodrendû dolgokat. Síkokat egymással kapcsolatba lépô vonalakból (például mozgó vizibogarak láttán), vagy téralakzatokat harmadik dimenzióval kapcsolatos energiákból (keresztül-kasul cikázó halak).
A formális szimfónia ilyen gazdagodása révén a variációs lehetôségek, és ezáltal az eszményi kifejezési lehetôségek számolhatatlanul megnövekednek.
Kezdetben ugyan a tett van, ám felette áll az eszme. És mivel a végtelennek nincs meghatározott kezdete, hanem kör-szerûen kezdettelen, az eszme számít elsôdlegesnek. Kezdetben vala az Ige, így fordítja Károli. (Im Anfang war das Wort, így Luther.)
IV.
Mozgás képezi minden keletkezés alapját. Lessing Laokoonja, amely ifjúkori gondolatkísérleteinket gerjesztette, nagy hûhót csap idôbeli és térbeli mûvészet különbsége körül. Pedig ha jobban szemügyre vesszük, tudós téveszme az egész. Mert a tér is idôbeli fogalom. Ha egy pont mozgássá és vonallá válik, ehhez idô kell. Csakúgy, mint akkor, ha egy vonal síkká tolódik el. Ugyanígy, ha síkok mozgásából tér alakul.
Talán egyszerre keletkezik egy kép? Nem, darabról darabra épül fel, akárcsak egy ház. És a nézô, ô vajon egyszerre van kész a mûvel? (sajnos, gyakran igen.)
Nem azt mondta-e Feuerbach, hogy egy kép megértéséhez egy szék is hozzátartozik? Minek a szék?
Hogy a fáradó lábak ne zavarják a szellemet. A lábak a hosszú álldogálástól fáradnak el. Tehát a szintér: idô.
Karakter:mozgás. Csak az önmagában halott pont idôtlen.
A világmindenségben is a mozgás az eleve adott. A nyugalom a Fölön csak az anyag véletlenszerû gátlása. Ezt a megragadást elsôdlegesnek tekinteni tévedés.
Az Irás genezise igen jó példa a mozgásra. A mûalkotás is elsôsorban genezis, sosem mint terméket élik át.
Bizonyos tûz éled, hogy keletkezzen, fellobban, a kézen keresztül továbbvezet, tovaáramlik a táblára, és a táblán, szikraként visszavetül, a kört zárva oda, ahonnan érkezett: vissza a szembe és tovább.
A nézô lényegi tevékenysége is idôbeli: egyik részt a másik után viszi a látógödörbe, és ahhoz, hogy új darabra állítódjon be, el kell hagynia a régit.
Egyszer csak abbahagyja és elmegy, miként a mûvész is. Ha érdemesnek tartja, visszatér újra; miként a mûvész.
A nézô - mintegy legelészô állat módjára letapogató - szeme számára utak állnak készen a mûalkotásban. (A zenében csatornák vezetnek a fülhöz - ezt mindenki tudja -; a drámában mindkettô mindkettôhöz.)
A képi mû mozgából született, maga is megállapodott mozgás és mozgás fogja fel (szemizmok).

V.
Korábban olyan dolgokat ábrázoltak, amelyeket a földön láttak, szívesen láttak vagy szívesen láttak volna. Most nyilvánvalóvá válik a látható dolgok relativitása és eközben kifejezésre jut a hit, hogy a látható a világegészhez vetve csak elszigetelt példa és hogy más igazságok vannak látens többségben. A dolgok kitágult és megsokszorozódott értelemben mutatkoznak, látszólag ellentmondva a tegnapi racionális tapasztalatnak. A véletlenszerû lényegivé tevésére törekszünk. A jó-rossz fogalmak bevonása erkölcsi szférát teremt. A rossznak nem kell diadalmas vagy megszégyenülô ellenségnek lennie, hanem az egészben együttmûködô erônek. A nemzés és fejlôdés tényezôjének. Az ôsférfias (rossz, izgató, szenvedélyes) és az ôsnôies (jó, növekvô, higgadt) egyidejûsége mintegy az etikai stabilitás állapota.
Ennek megfelel a formák, mozgás és ellenmozgás szimultán összekapcsolódása, avagy naivabb esetben a tárgyi ellentéteké (kolorisztikusan: széttagolt szín-ellentétek alkalmazása, mint Delaunay-nél). Minden energia kiegészítôt kíván, hogy meg tudja valósítani a magában nyugvó, az erôk játéka fölött álló állapotot. Az absztrakt formaelemek egyesítése konkrét tárgyakká vagy absztrakt dolgokká, mint amilyenek a számok és a betük, végül egy formális kozmosz megteremtésére vezet, ami olyannyira hasonlít az egész teremtésre, hogy elég egy lehellet, és a vallásos kifejezôdése, a vallás tetté válik.
VI
Néhány példa:
Egy ókori ember, ha hajós és csónakban ûl, joggal élvezi a dolgot és méltányolja e szerkezet értelmes kényelmét. Ennek felel meg a régiek ábrázolása.
Most pedig egy modern ember egy gôzhajó fedélzetén lépkedve átéli:
1.saját mozgását, 2.a hajóét, amely ellentétes irányú is lehet, 3.az áramlás mozgásirányát és sebességét, 4.a Föld forgását, 5.pályáját, 6.a holdak és a csillagok pályáját körülötte. Eredmény: mozgások szövedéke a világmindenségben, centruma a gôzhajón az Én.

Egy virágzó almafa, gyökerei, a felszálló nedvek, a törzs, az évgyûrük keresztmetszete, a virág, felépítése, szexuális funkciói, a gyümölcs, a magház a magokkal.
A növekedés állapotainak szövedéke.

Egy alvó ember, vérének keringése, tüdôinek ütemes lélegzése, a vesék finom mûködése, a fejben álmok világa, kapcsolatban a sors erôivel.
Funkciók építménye nyugalommá egyesítve.
VII.
A mûvészet hasonlatként viszonyul a teremtéshez. Mindenkor példa, hasonlóan ahhoz, ahogy minden földi dolog is kozmikus példa.
Az elemek felszabadítása, összetett alegységekké történô csoportosítása, a széttagolás és egésszé történô újrafelépítés egyidejûleg több oldalról, a képi polifónia, a nyugalom létrehozása mozgáskiegyenlítéssel - mindezek magasrendû formakérdések, mértékadóak a formális bölcsesség számára, de még nem mûvészet a legfelsôbb körben. A legfelsôbb körben a sokértelmûség mögött egy végsô titok rejlik, és az intellektus nyomorúságosan kilobban. Lehet ugyan értelemmel szólni arról a hatásról és üdvrôl, amit ez kivált, méghozzá úgy, hogy a képzelet, ösztönrejtette vonzerôtôl szárnyra kapva oly állapotokkal kecsegtet, amelyek valahogy bátorítóbbak és serkentôbbek, mint a jólismert földiek vagy tudottan túlvilágiak. Hogy szimbólumok vígasztalják a szellemet, és ezek révén beláthassa: számára nem csupán az esetleges fokozatokat kínáló földi lehetôsége áll fenn. Hogy etikai komolyság uralkodik, egyszersmind koboldszerû kacagás kíséri a doktorokat és csuhásokat.
Mert a felfokozott valóság sem képes tartósan üdvözíteni.
A mûvészet öntudatlan játékot ûz a végsô dolgokkal és mégis eléri ôket!
Fel, ember! Értékeld ezt a kies kikapcsolódást, melynek során úgy változik a nézôpont, mint a levegô lélegzetvételkor, és olyan világban érezheted magad, mely kizökkentve erôsítést kínál az elkerülhetetlen visszatéréshez a köznapok szürkeségébe.
S ezen túlmenôen segítsen ahhoz, hogy levethessed lepleidet, és pillanatokra Istennek érezhesd magad. És hogy újra és újra örvendezhess az ünnepnapoknak, amikor a lélek asztalhoz ûl, hogy éhet szenvedô idegeit táplálja, ernyedô ereit új nedvekkel töltse fel.
Erre az erôsítô tengerre engedd magadd vinni, szélesen áradó folyamon csakúgy mint kecses patakokon, amilyen az aforisztikus-szerteágazó grafika.

Tillmann J.A. fordítása