A természettel folytatott párbeszéd a mûvész számára mindenkor conditio sine qua non. A mûvész ember, maga is természet, egy darab természet a természet terében. Csak az ember magatartásának az e téren belüli érintôtávolságára való tekintettel változik a bejárandó utak száma és fajtája, úgy a produkcióban mint a hozzá kötôdô természettanulmányokban.

Az utak gyakran nagyon újnak tûnnek, anélkül, hogy alapjában azok lennének. Csak a kombinációjuk új, vagy csak a tegnapi utak számához és fajtáihoz képest valóban újak. A tegnaphoz képest újnak lenni mindenesetre forradalmi vonást jelent, noha ettôlmég nem rendül meg a régi nagy világ. Ezért nem kell az újdonság felett érzett örömöt elfojtani, a tágra nyitott történelmi tekintetnek csak attól kell megóvnia bennünket, hogy az újdonságot görcsösen, a természetesség kárára menôen keressük.

A tegnapi mûvészi hitvallások és az azokkal összefüggô természettanulmányok a jelenség mondhatni kínosan differenciált kutatásában álltak. Én és Te, a mûvész és tárgya optikai-fizikai úton, azokon a légrétegeken keresztül keresték a kapcsolatot, melyek az Én és a Te között helyezkednek el. Ezen az úton, a tárgynak a levegô által szûrt felületérôl kitûnô képek készültek, és ezzel az optikai látás mûvészete bontakozott ki. Ehhez képest a szemlélés és a láttatás nem-optikai benyomásait és képzeteit elhanyagolták. Mindenestre a jelenség kutatásának eredményeit nem szabad alábecsülni, csupán csak ki kell terjeszteni azt. Ez az út ma már nem felel meg kívánalmainknak, mint ahogy tegnap sem volt kizárólagos kívánalom. A mai mûvész több mint egy kifinomult kamera: bonyolultabb, gazdagabb, téresebb. Teremtmény a Földön és teremtmény az egészen belül, azaz teremtmény egy csillagzaton más csillagok alatt.

Nos, ez lépésrôl-lépésre úgy fejezôdik ki, hogy a természeti tárgy felfogása során totalizálás lép érvénybe - legyen ez a tárgy növény, állat vagy ember, legyen ez a ház a táj terében vagy a világtérben, és úgy hogy a magában álló tárgy tériesebb felfogása lép érvénybe. A tárgy túlterjed a jelenségen a bensôjérôl meglevô tudásunk folytán. Ama tudás alapján, miszerint egy dolog több annál mint amirôl a külseje árulkodik. Az ember felboncolja a dolgot és bensejét metszetek mentén szemléli, miközben a tárgy jellege a szükséges metszetek száma és fajtái szerint rendezôdik. Ez a látható bensôvé-tétel, mely részint az egyszerû éles kés révén, részint finomabb eszközök segítségével történik, melyek tisztán képesek szem elé tárni az anyagi struktúrát vagy az anyagi funkciót. Az így szerzett tapasztalatok összességükben képessé teszik az Ént arra, hogy az optikai külsôrôl a tárgy bensôre következtethessen, méghozzá intuitívan, azáltal, hogy a jelenség optikai-fizikai útjai az Ént érzésszerû következtetésekre késztetik, amelyek - a választott útirány függvényében - a jelenség kifejezô erejét többé vagy kevésbé funkcionális bensôvé-tétellé képesek fokozni. Korábban az anatómia, most pedig inkább a fiziológia útján.

A tárgyat bensôvé-tevô szemlélet e fajtáinál messzebb vezetnek a következô, a tárgyat emberiesítése felé vezetô utak, melyek az Ént a tárggyal egy az optikai alapokon túlmenô rezonancia-viszonyba vonják. Elsôül a közös földi begyökeredzés nem-optikai útja, mely az Énben lentrôl a szemig emelkedik. Másodjára a kozmikus közösség nem-optikai útja, mely felülrôl esik be. Ezek metafizikai utak a maguk egyesülésében. Mindemellett hangsúlyozandó, hogy az intenzív tanulmányozás élményhez vezet, és hogy ezáltal a jelzett folyamatok sûrûsödnek és egyszerûbbé válnak. Talán itt kell magyarázatképpen hozzátenni, hogy az alsó út a statikus terülten át vezet és statikus formákat idéz elô, míg a felsô a dinamikus területen visz át. Az alsó, földközéppontba gravitáló úton rejlenek a statikus egyensúly problémái, melyeket az "állni, az esés mindmegannyi lehetôsége ellenére" szavakkal fémjelezhetünk. A felsô utakra az a vágy vezeti az embert, hogy megszabaduljon a földi kötelékektôl, az úszás és a repülés révén eljusson a szabad lendülethez, a szabad mozgalmassághoz.

Valamennyi út a szemben találkozik, s a találkozási ponton keresztül formává alakítva a külsô és a belsô látás szintézisére vezet. Ebbôl a találkozási pontból manuális képzôdmények formálódnak, melyek teljességgel eltérnek egy tárgy optikai képétôl, és mégis: a teljesség álláspontjáról nézve azzal nem állnak ellentmondásban. A tanulmányozó ember a munkájába átûltetett, különbözô utakon megtapasztalt élménye révén tesz tanubizonyságot a természeti tárggyal folytatott párbeszédének hôfokáról. A természetszemléletben és -nézésben történô növekedése teszi ôt képessé - annak függvényében, hogy mennyire közelíti meg a világ nézetét - olyan absztrakt képzôdmények szabad alakítására, melyek az akart-sematikusságon túl egy új természetességet, a mû természetességét érik el. Ekkor mûvet alkot, avagy részt vesz olyan mûvek megalkotásában, melyek Isten mûvének hasonlatai.