Természetesen az agyért emelek szót, és az a tézisem, hogy az agy a gondolkodás szerve. Ezzel ellentmondok például Joseph Beuys-nak, aki azt mondta: "a térdemmel gondolkodom". Ezt nem tudom elfogadni... Ám a génterápia ma képes, technikai átalakítások során a legkülönbözôbb szövetekbôl és sejtekbôl olyan sejteket elôállítani, amelyek agyfunkciókat vehetnek át. Akkor miben áll az agy sajátossága? Azt gondolom, hogy az agy strukturája különleges, és hogy ennek a struktúrának a sajátosságai befolyásolják az információfeldolgozást. Amibôl még nem feltételezhetô, hogy a médiumok az idegrendszer kiterjesztését jelentik; vagyis valamiféle javítását annak, ami már adva van. Sokkal inkább azt mondanám, hogy maga az agy az üzenet. Az agy az üzenet és nem a médium. Ám mondandóm nemcsak ez, hanem az is, hogy ez az agy változik.

Néhány elôzetes megjegyzés: Létezik egy modern visszavonulás az agyba, mintha az agy az individuum valamiféle végsô menedék lehetne. Ahol én még otthon vagyok. De létezik-e még ez? Egyáltalán helyénvaló-e ilyen nyelvezetet használni egy olyan korban, amikor a bensô már nem létezik oly módon, ahogy régebben? Vagyis amikor volt egy otthonom, ahonnan az ablakon át kinéztem, volt egy tûzhelyem, ami körül összpontosult minden. Volt egy belsô és egy külsô, egy fokozatosság a saját és az idegen között. Ma nem a tûzhely képez középpontot, hanem a televízió vagy a komputer. És ott leginkább a külsô van. A belsôt és a külsôt illetôen új kategóriákkal rendelkezünk. Az egész élményvilágunk átfordulásával van dolgunk, ami teljesen új szétválasztást jelent. Tíz, tizenöt évvel ezelôtt a nagy tudományos eufóriában úgy gondolták, hogy talán mégis lehetséges e világ alapstruktúrájának feltárása. Ez az eufória akkor támadt, amikor Roger Sperry mûtéti úton szétválasztotta az agyféltekéket, és felfedezték, hogy a két félteke egymástól függetlenül is mûködik. Ez volt a nagy dualitás-eufória. Azt gondolták, hogy a két dimenzió, a kép és a szó a két agyfélteke kettôsségében megtalálta a maga ontológiáját, a maga valóságát.

Milyen is a lateralizáció történetileg nézve? Mindig is a bal féltekében volt a nyelv? Nemde erôsebben jelen volt a nyelv a jobb féltekében? Ez az új nyelvrendszerek szempontjából is fontos. A föníciai írás fejlôdése azt mutatja, hogy elôször a mássalhangzók rendszere fejlôdött ki, melyekhez hozzá kellett gondolni a magánhangzókat. Ha valamit hozzá kell gondolni, tehát imaginálni kell, akkor jobb féltekére van szükség. A föníciai írás tehát egyaránt igánybe vette mindkét féltekét. De más szemita írások is igénylik mindkét féltekét. Ezt klinikánkon arab pacienseknél vizsgáltuk: a jobb félteke, akárcsak a gyorsírás esetében, erôbben részt vesz az interpretációban. Hogy miért írnak jobbról balra? Az ékírás volt az elsô - kalapáccsal és vésôvel végzett - írás. természetesen az ember jobbról balra vés a legjobban; az írás iránya kényszerûen adódott. De ehhez még hozzájárul az, hogy amennyiben a magánhangzókat értelmezni kell, akkor a jobb félteke erôsebben tevékeny, és az ember akkor inkább abba az irányba ír, amely ezzel az agyféltekével ellentétes, vagyis. balra. Ám abban a pillanatban, amikor a magánhangzókat hozzáírják, olyan írással van dolgunk, melyet már nem kell értelmezni. A görög írásban jelölni kell a magánhangzókat, mert megkülönböztetô jelentésük van. Különben nem tudnánk a "fázisz" és a "fûzisz" között különbséget tenni. A görögben ezért olyan írás alakult ki - és ez az érdekes - melyet balról jobbra kell olvasni. Ez mai írásunk alapelve. Ha statisztikailag vesszük szemügyre, akkor kiderül, hogy mindazon nyelvek, melyeknek magánhangzóik vannak, elenyészô kivételtôl eltekintve, balról jobbra íródnak, míg azok, amelyeknek nincsenek magánhangzóik, jobbról balra. Kivétel az etióp írás, mely részben képi. A neurológiai következtetés nagyon egyszerû: amennyiben mindkét agyféltekét használom, egyszerûbb jobbról balra írni, mivel így a bal féltekével irányítom és anticipálom az irányt. Amennyiben magánhangzókat írok, a balfélteke erôsebben lesz igénybe véve, és balról jobbra írok. Ez egy belsô szükségszerûség, ami elég komplex fejlemény. Ekkor egy nagyon érdekes összetevô jut szerephez, ami rögtön a mediumelméletre utal. Ha görög vagy latin ábécével van dolgunk, akkor a jobb féltekét nem kell oly erôsen igénybe vennünk és így az a képek rendelkezésére áll.

Ha ma megkérek egy hallgatóságot, hogy rajzolja meg egy arc profilját, a - kísérletekkel egyezôen - az eredmény az lesz, hogy kétharmaduk orral balra, egyharmaduk pedig orral jobbra fogja lerajzolni. Igy rendelkezésünkre áll a laterizáció statisztikája, mely a profilábrázolást - tehát egy képalkotást - erôsebben balra mint jobbra rajzolva mutatja. A döntô az, hogy bizonyos területeken vannak olyan természeti állandók, amelyekrôl úgy véljük, hogy kizárólag a kultúrtörténet függvényei. Ezek az agystruktúrától függô dolgok, tekintve, hogy a jobb félteke az, amelyik jobban képes bánni vízuális információkkal. És ha egy arcot rajzolunk, egyszerûbb a komplexebb információkat a baloldali arcfélbe helyezni, mivel az agy, mondhatni keresztben dolgozik. A jobb agyfélteke jobban képes ezeket az információkat elemezni. A statisztika azt mutatja, hogy az európaiak 70 %-a balra, 30 %-a jobbra rajzolja. Tehát számunkra vizuálisan a bal látómezô és ennek megfelelôen a jobb agyfélteke a meghatározó. Ezzel együtt jár a bal félteke dominanciája a nyelvre nézve. Ez részben arra vezetett, hogy azt mondjuk, létezik ez a dualizmus, amirôl a szellemtörténetben mindig is szó volt: a képkultusz és a dogmatikus nyelvhasználat közti vita.

Ezen a ponton szeretnék egy erôsen spekulatív tézissel elôállni, ami tulajdonképpen a "neuroteológia" területére tartozik. Egyébként innen ered a teória. Amennyiben olyan írást használunk, mint amilyen a szemita, amely mindkét agyfélteke tevékenységét igényli, és egy vallásos szöveggel van dolgunk, akkor már nem lesz szükségünk képekre, mivel már mindkét félteke tevékeny. Ha egy latin szöveg van elôttünk, akkor csak a bal félteke tevékeny, és szükség van kiegészítésül képekre. Nyomatékosabban megfogalmazva: szükség van a szó inkarnációjára. Engedtessen meg nekem, hogy ezúttal egy tisztán kommunikációelméleti diskurzust teológiai eszközökkel mutassak be. Hisz tudvalévô, hogy a médiumelmélet eredete tulajdonképpen ezekben az összefüggésekben rejik; abban, hogy az ige testté vált. Abban a pillanatban, amikor a zsidóság vallási kontextusát görögül fogalmazták meg, csak a bal féltekét vették igénybe, és ez nem volt elegendô, képek kellettek hozzá, valaminek meg kellett elevenednie. És ezt abban a zseniális megformálásban vitték végbe, hogy azt mondták: a szó maga válik testté, lesz hússá. A zsidóságban nem kellett a jobb agyféltekét egy teóriával vagy képpel megszólítani, de a régi vallási teória görög verziójában még testet, húst kellett hozzáfûzni. És ez úgy sikerült, hogy azt mondták: az ige maga a hír. Vagyis Krisztus, a vallásos örömhír hozója már maga a hír, az üzenet. The medium is the message. Ez a modern kommunikációelmélet eredete: az ige vagy a hír hozója már maga az üzenet. Nem kívánok teológiába bocsátkozni és érzelmeket kelteni, csak annak megállapításáról van szó, hogy az igének vagy a hordozójának magának kell lennie az üzenetnek, és hogy ez a struktúra a zsidóság pontosításából szükségképpen adódik. Ennek a teóriának az eredete hosszas reflexiókra adhatna alkalmat, de a magam részérôl a történelmi konstellációba szerettem volna kitérni, egyrészt azért, hogy lokalizáljam a médiumélmélet eredetét, másrészt, hogy megmutassam, milyen dinamikája van ennek a a két félteke közti mozgásnak és hogy mi minden történhet meg. És ezt azzal egészíteném ki, hogy nem arról a szokásos sémáról van szó, amit a Gutenberg-galaxis korszakára alkalmazunk. Nem osztom azt a véleményt, mi szerint Luther a nyomdatechnika révén vált szélesebben ismertté. Megfordítom ezt a relációt és azt állítom, hogy mivel oly sok szöveg íródott, kellett jönnie egy Luthernek, aki megállapította, hogy melyik szöveg képezi a viszonyítási pontot. Egy korrekciós kísérlet volt annak édekében, hogy a szövegárdatra való tekintettel újra vissza lehessen térni egy eredendô textusra. Hangsúlyozom, hogy mindez a két agyfélteke között zajló folyamat, amelynek szükségszerûsége, neurológiailag tekintve, a médium struktúrájából adódik. De nem feltételezem, hogy maga a médium okozza mindezt, hanem hogy az agy tulajdonságai visszahatnak a médiumra. E történelmi visszatentés nyomán az az alaptézisem, hogy a két agyfélte ma, számos okból egyaránt tevékeny. Az érdekes az, hogy az agynak ez a kétoldali tevékenysége még a médiumra is visszahat. Vagyis új nyelveket kell kell kifejleszteni annak érdekében, hogy megfeleljenek az agy eme tulajdonságának. Én tehát nem mondanám azt, hogy "The medium is the message", hanem, hogy a médium bizonyos agyi aktivitási állapotokat, bizonyos agymintázatokat vált ki. Ezeknek az agyi mintázatoknak saját dinamikájuk van, amit ugyan nem láthatunk elôre, de utólag rekonstruálni tudunk. Ez a dinamika arra vezet, hogy saját médiumunkat is megváltoztatjuk, és például új szimbólumnyelveket fejlesztünk ki.

Korunkra vonatkozó diagnózisom az, hogy bilaterálisan kell gondolkodnunk, ugyanis azok a médiumok, amelyekkel szembesülünk, nem engedik meg, hogy órák hosszat kizárólag csak képekkel avagy szövegekkel foglalkozzunk. Kép és szöveg folyvást váltakoznak, és ez elejét veszi annak, hogy a maga szöveg képi karaktert kapjon; ez az új szintézis. És ez az agy számára kedvezô konstelláció, mivel így nem kell a két állapot között ide-oda váltania. Saját kísérleteink azt mutatták, hogy az agy nem szívesen változtatja processzusmóduszát. Adott körülmények között a képfeldolgozást a nyelvprocesszorral vagy nyelvfeldolgozást képprocesszorral végzi, amennyiben nagyon gyorsan kell végeznie, mivel nagyon gazdaságtalan és körülményes az egyik módból a másikra átváltani. Ennek eredményeképpen úgyszólván differenciálatlan értelmezési állapot válik uralkodóvá, melyben az ember a nyelvi rendszerrel képeket, a képi rendszerrel szavakat értelmez, és aztán azonos módban marad, melyben specifikus operátorok bekapcsolására már nem kerül sor. Mindig ugyanaz marad az operátor, és ezért nem okoz különösebb nehézséget az egyik információs forrásról, egyik csatornáról a másikba való átállás. Ez azt jelenti, hogy váltogathatjuk a "vételt", változtathatunk, mivel mindig ugyanabban a módban maradunk és a váltogatással talán még más agyi struktúrák megszólítását is megkísérelhetjük. Alapjában azonban az agy bilaterizálódott, méghozzá oly módon, hogy egyszerre irányul képre és nyelvre. Összefoglalóan azt mondhatnám, hogy az agy szcenikussá vált; az egész szituációt felfogja és nem törekszik csak egy szó vagy kép megragadására. Ez egy új helyzet, és ez több tekintetben is megfelel annak, ami a kínai kultúrát eredetileg jellemezte, és Tajvanon még ma is megtalálható: elôször is egy írás, amely ideografikus, vagyis képi irányultságú, másodszor azonban egy vertikális irányultságú írás. Az agyfunkciók bilaterizálódásáról szóló tézisemet a képsorozatok vertikális rendezôdése is alátámasztja, hiszen ez az a mód, ahogy ma a komputerrel dolgozunk. Ez már nem horizontálisan írott szöveg, hanem egy olyan szöveg, amely vertikálisan épül fel, mivel vertikálisan tudjuk kezelni a sorokat, így aztán megint a kínai kép- és írásfeldolgozási módnál kötöttünk ki. Ez megint olyasvalami, ami a bilaterális agyi helyzet mellett szól, vagyis az információfeldolgozásban mindkét félteke részt vesz. Még egyszer a kínai íráson értelmezve: a jobb agyfélteke azért is válhatott erôteljesebbé a feldolgozásban, mivel közvetlenül nem vesz részt az írásjelek artikulációjában. Lényegében arról van szó, hogy ma egy bilaterális aggyal van dolgunk, amely szcenikusan olvas. Idöközben az emberek közti kommunikáció is szcenikussá vált: figyeljék meg hétfôn az iskolásgyerekeket, amikor egymással találkoznak! A látott tévémûsort közlik egymással; találós kérdéseket tesznek fel, vagy úgy szteppelnek, ahogy az az ember csinálta, aki a showban fellépett. Az új kommunikációs forma a gyerekeknél egyfajta méh-tánc, amivel egymással közlik, amit láttak. Ez is a bilaterális agymûködést mutató fejlôdés.

Bilaterális agyunk van, ami maga a Message, amennyiben struktúrája befolyásolja a médiumokat. Persze elôbb a médiumok hatására fejlôdtek ki ezek az agyi struktúrák, melyek aztán befolyásolták a médiumok kódolási formáját. Nyilvánvaló, hogy az agykutatás felismerései nem hagyhatók figyelmen kívül a kommunikációelmélet modelljeinek kialakítása során. Ennek egy további aspektusa egy olyan dimenzió, ami az agyban nem illeszkedik a jobb-bal modellhez, nevezetesen az agytörzs. Ugyanis azok az információk, amelyek a látómezô szélérôl, vagyis oldalról érkeznek, elsôsorban az agytörzsbe futnak be, és olyan reflexekért felelnek, mint amilyen a menekülési reakció és hasonlók. Fejlôdéstörténetileg nézve ez abból az idôszakból ered, melyben tábortûz mellett ûltünk, és oldalról egy ellenség vagy egy barát érkezik, és nem tehetünk mást, mint hogy irányába fordítjuk fejünket - ez egy agytörzsi reflex. Azok az információk, amelyek középrôl erednek, elsôsorban a nagyagyba futnak be, ami a differenciált feldolgozást végzi. Ahogy tévénézôkké válunk, úgy felhagyunk a laterális, szélsô látómezô használatával. Igy mindama félelmetes, ami a Balkánról vagy bárhonnan ér bennünket, középrôl jön elô, vagyis mindaz, ami tulajdonképpen emocionális, a kognitíven diferenciált centrumokba fut és ezután a résztárlókba kerül, és csak ezután jut, ha egyáltalán elér, az érzelmi centrumokba. Ezért állítom azt, hogy a TV nem televízió; nem távolbalátással van dolgunk, hanem a tévénézés során az agyi mechanizmusok inverziója történik. Az agy átszervezôdésének fejlôdését az új médiumok befolyásolják. Az emocionális és kognitív centrumok megcserélôdnek, ami annyit tesz, hogy az agynak egészen másképpen kell vielkednie, mint eddig. Ezért úgy vélem, nemcsak azt lehet mondani, hogy "The medium is the message", hanem ki kell egészíteni: "The brain is the message"

A kultúrtörténet új fejleményei során valami mindig mellôzve lesz. A gyógyászat történészei ezt még valamivel radikálisabba látják, és azt mondják, hogy új kultúrák csak járványok - mint például a pestis - következményeiként keletkezhetnek. 550 - nagy pestisjárvány, az antikvitás vége. 1350/1450 - nagy pestisjárvány, a középkor vége. Másként nem megy. Papok és írástudók nemzedékeinek kell kihalniuk ahhoz, hogy új nyelvi jelek juthassanak érvényre. Ez a gyógyászattörténet számomra plauzibilis értelmezése. Mélyreható cezúrák nélkül az öregek újra csak magukat kommentálják. Maiakat nézve: Gadamer úr közel száz éves. De Hans Jonas, Sir John Eccles vagy Sir Karl Popper is saját mûvüket és kritikusaiknak már a harmadik nemzedékét kommentálták. Ha úgy véli az ember, hogy most meghaladottá váltak az elméletek, akkor húsz év múlva újra elôjönnek és itt lesznek. Ez némi folyamatosságot teremt, és így nehezebb bármit is megújítani.

Ezért megkockáztatom az állítást: Egy új korszak kezdetének gyógyászati jellegzetességekkel is kell rendelkeznie. Konkrétan ez azt jelenti, hogy csak a népesség mélyreható, valóban katasztrofális csökkenése vezet új fejleményekre a kultúrtörténetben. De nem szeretnék mindent a testiségnek erre a formájára redukálni. Hozzá szeretném még tenni: Az agykutatónak természetesen a has is a kezében van. A fej és a has elválasztása agybeli elválasztás. Az egész érzelmi rendszer jelen van az agyban is. A fej nem feleltethetô meg az agynak; az információfeldolgozás három rendszeren keresztül történik: az amygdalan, a hippokampuszon és a halántéklebeny kortexén keresztül. A három övezetnek az érzelmi feldolgozás, a racionális vagy kognitív feldolgozás és az implicit feldolgozás felel meg. Tudjuk, hogy ha a pácienseknél egy bizonyos rendszer kiesik, a másik rendszerekkel még folyik az agymûködés, sôt olykor bizonyos gyakorlással e rendszerek egyike is elegendô.

Az agy plaszticitását nehéz mérni. Egy példa erre: egy csimpánznak megtanítottak egy szimbólumnyelvet, és öt év után elég jól meg tudta mutatni, hogy banántejet akar. A nyelvészek egészen fellelkesedtek, mivel grammatikát követett, jóllehet az állat tudta, hogy mindig banántejet kap. A döntô azonban az, hogy öt év után elment a kedve ettôl és leharapta a neurofiziológus Karl Probram egyik ujját, mivel neurotikussá vált. Ez a "rossz közérzet a kultúrában". Ez a plaszticitás másik oldala. Ha a szimbólumrendszer túlzottan "az agyunkra megy", ellentétes az agyi struktúránkkal, agresszívvé válunk és védekezünk. A plaszticitás határait azonban nehéz definiálni. Az erosz, a halál, a betegség, a veszélyeztetettség és a félelem azok a kérdések, melyekben a megismerô funkciók plaszticitásának határai láthatóvá válnak. De nem mondanám azt, hogy az evolúciós fejlemények határoznak meg bennünket. Éppenhogy reflexeket kell részben elnyomnunk ahhoz, hogy motorikánkat mûködtethessük. Az evolúciós ismeretlelmélet szerint létezik egy felépülési folyamat, amelybe a régebbi integrálódik, és amit aztán el kell nyomni. Például egy kutya a hepehupás mezôn reflex-szerûen megy keresztül, az egyenetlenségeket kiegyenlíti. Az ember viszont nem sikeres a hepehupán, mivel a kutyával ellentétben, motorikus programmal rendelkezik, ami a reflexekkel ellentétes.