2.1 Módszertan

Ismeretes, hogy ha öt ember sötétben tapogatódzva próbál egy elefántot felismerni, mindegyikük teljesen más tárgyról fog beszámolni - attól függően, hogy az elefánt ormányát, az agyarát, a combját, a hátsó felét vagy a farkát volt módja megérinteni. Mindegyikőjük számára nagy nehézséget okozna egy olyan látószög felvétele, mely integrálná a nézeteket. Ám e metafora esetében nyilvánvalóan még túl erős az objektív természettudományról mint holt tárgyak tudományáról alkotott elképzelés. A megtapintott, élő elefánt természetesen lélegzik, fújtat, mozog és zajokat kelt, sőt, talán figyelmeztetően trombitál is.

Egy integráló modellhez nem lehet csupán azáltal eljutni, hogy különféle elemeit mintegy puzzleként próbáljuk összerakni, hanem adott esetben tekintetbe kell venni más, eddig esetleg teljesen elhanyagolt dimenziókat. Az atomfizika is úgy válhatott sikeressé, hogy művelői a logika más formáit is alkalmazták. Mostani fázisban az agykutatás összefoglaló modellje kevésbé a különféle kirakó-elemek integrálása révén, mint inkább egy új megismerési távlat tekintetbe vételével jöhet létre. Atomfizikai felismerésekre is csak úgy tehetett szert az ember, hogy az önértelmezésével kapcsolatos álláspontokat is bevonta vizsgálódásába.

Az agykutatás területén hasonló a kihívás: ez esetben arra is esély van, hogy az ember olyan távlatot vegyen tekintetbe, amelynek révén önmagához jut. Sőt, ez a perspektivizmus viszonylagossá válásához vezethet - egy másfajta metaforika javára. Mi érinti legbensőjében az embert, ott, ahol az önismeret elhelyezhető volna? A fájdalom, a boldogság és az igazságtalanság miatt érzett szenvedés. Ha belebocsátkozunk az emberi élmény alapdimenzióiba, akkor az agyfunkciók már nem olyan rejtélyesek, mint például abban az esetben, ha (sok más részfunkció mellett) vizuális megismerőrendszerként próbálják vizsgálni. Az agykutatás emberi vonatkozásaival járó távlatváltás a boldogság, a fájdalom és az igazságosság témájában tudja megmutatni, hogy éppen a közöttük végbemenő szabad mozgás adja a sajátosan emberit. A boldogságra való képtelenség (anhedonia) éppúgy az egyensúly elvesztésével jár, mint a fájdalom makacs elutasítása. Az "egyensúly" rendszereihez fűződő viszony már abban is megmutatkozik, hogy a fájdalmat nem a testérzékelés szomatotóp homunculusza reprezentálja, hanem egy külön projekció a gyrus cinguliban.

2.2 A gyrus cinguli

Ez a régió különleges szerepet játszik a két agyfélteke egyensúlyának alakításában. Ennek az övezetnek a funkcióváltozásai az agyféltekék kapcsolatának a pszichózisok során előálló rossz kiegyensúlyozásával állnak összefüggésben. Különösen a főemlősökkel végzett vizsgálatok mutatták ki, hogy ez a terület nagyon jelentős a vokalizáció, a hangadás kezdeményezése szempontjából. E terület zavarai esetén a Stroop-teszt megoldása is rosszabb. A Stroop-tesztben a jel- és információsík között ellentmondások mutatkoznak meg. Igy például a "kék" szó a színek közül a sárgát jelentheti. A kezdődő skizofrénia subjában nehézséget okoz a két információszint különválasztása. A Stroop-teszt voltaképpen összefügg a szintek és meta-szintek elválasztásának kérdésével és a Gödel-probléma, a megfelelő döntés és a többértelműségek kikerülésének kezelésével. Nem kérdéses, hogy e téren a társadalom elvárja, hogy az emberek megválogassák agyféltekéik összjátékát.

Annak belátása is fontos, hogy az ehhez a teljesítményhez szükséges agyterületek fájdalomprojekciókban is részesülnek. Ezt többirányúan lehet értelmezni. Következtethetünk arra, hogy a pszichotikus betegségek éppen azért jelentkeznek, mert az érintett mindenkor, csipkelődés és bántalom esetében egyaránt, a fájdalom elkerülésére törekszik. De az is lehetséges, hogy a fájdalom éppen ott érinti az individuumot, ahol figyelmét döntésfolyamatokra szedi össze.

2.3 Kiút a személyattraktor számára

Miként a nyelvhasználat (a fájdalom mint lelki fájdalom) is jelzi, hogy a fájdalom nem olyan történés, amelytől - miként más észleletektől - egyszerűen távolságot tudnánk teremteni. A fájdalom több szempontból sem észlelés, inkább a kognitív folyamatok kibontakozásának zavara. Ezért nincs is miért csodálkozni azon, hogy az ember fájdalmában életfolyamataihoz más attraktort keres. Ez leginkább a személyiség attraktorában lelhető fel, mely az agy legerősebb attraktorainak egyike lehet, és az arc képiségében gyakran mint védettség jelenik meg. Képpé válván az én képzete is ilyesféle attraktorrá válhat. Ám a kimenekülés ebbe az attraktorba azzal a tapasztalattal járhat, hogy az agyféltekék egyensúlyáról gondoskodó agyterület hátramarad, és ezzel egyoldalúvá válik a játék - ami az érintett személy viselkedését hátrányosan is megváltoztathatja. Az embert mindegyre fenyegeti a veszély, hogy a boldogság keresése közben lekapcsolódik a világról, és ezáltal boldogtalanná és szerencsétlenné válik.

2.4 A tagadáshoz kellő erő

A kiegyensúlyozottsághoz az embernek képesnek kell lennie a világ és a psziché egyensúlyát veszélyeztető késztetések elhárítására. Erre szolgálnak a homloki agyterületek, amelyek trenírozhatók például a zavaró vizuális információk elhárítására. Ha az ember a szemét ahhoz szoktatja, hogy ne kövesse egy képi impulzus késztetését, akkor ezzel szellemi szuverenitását fejezi ki, ami összefügg a homloki agyterületekkel. A tagadás ilyetén ereje képes kell legyen a saját énnel való szembefordulásra is, ha az igazságosság kiegyensúlyozottságának fenntartására törekszik, és nem akar egy olyan énkép nárcizmusába visszaesni, amely körül minden tagadásra kerül. Elképzelhetőnek tartom, hogy megfelelő képernyőgyakorlattal begyakorolhatóvá válnak a megfelelő menedzsment-magatartások.

2.5 Kulcs a kódhoz

Kétségkívül léteznek az agykutatás területén kialakult divatok. Jelenleg a homloklebenyt és a gyrus cingulit övezi megkülönöztetett figyelem. Úgy vélem, amennyiben majd rendelkezésre állnak megfelelő vizsgálati technikák, más agyterületek is a figyelem középpontjába kerülhetnek, , így például a homlok- és a halántéklebeny közt mélyen rejlő sziget-régió, amely a jelenlegi kutatási módszerekkel csak részlegesen érhető el. Ugyanakkor pont ez a terület különösen érdekes, mivel benne kiegészítőleg, a motorikus és a testérzékelő szomatotop homunculushoz hasonló, vegetatív homunculus bújik meg. A vegetativitás, tehát a testiség itt kötődik össze a kognícióval. Az átfogó szemléletben ennek a területnek a jelentőségét már most körvonalazni lehet. Az egész elefántot tekintetbe véve elmondható, hogy e helyen lényeges részére találhatunk, noha a vastagbőrűek bőrének gyrijeit egyenként funkcionálisan még nem elemezték végig.

A rendszer lényegi kulcsát más helyen, méghozzá magában a homloklebenyben keresném. Éppen azért, mert az agy többféle hierarchikus lehetőséget mutat, részben egy heterarchikus rendszert jelenít meg. Bizonyos körülmények között nagyon eltérő agyterületek válhatnak parancsadó régióvá. Ezeknek azután, feedback-jelentések alapján, adott esetben meg kell válniuk irányító funkcióiktól. Mégis megállapítható, hogy a homloklebeny megkülönböztetett szerepet játszik az időbeli szekvenciák szervezésében. Azokat a viselkedésmintákat, amelyek rendezett időbeli dimenziókat mutatnak, és ebben az értelemben hierarchikusak, a frontalis cortex célirányú struktúrái alakítják. Ebben - munkaemlékezet-funkciójánál fogva - kiváltképpen a dorsolaterális frontalis cortex játszik megkülönböztetett szerepet. Ám ez nem jelenti azt, hogy minden külsőleg hierarchikus szerkezetet mutató viselkedést is ez a terület vezérel. Sokkal inkább arra kell figyelni, hogy ez a viselkedés nem vált-e már régen automatikus rutinná. Ekkor ugyanis az agynak jóval szűkösebb területei vesznek részt ebben a feladatban. A funkcionális mágnesrezonancia-tomográffal végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy a begyakorlott viselkedésmódok, még a magas komplexitásúak is, lényegesen kevesebb agyi pályát használnak, mint az újak kialakítása esetében.

Alapjában véve a homloki régiókra a cél- és vezérmotívum feladata hárul. Néhány neurofiziológus azt feltételezi, hogy a frontális agy munka-emlékezetében egy Gating-mechanizmus működik, méghozzá úgy, hogy az agy többi részének munka-emlékezetéből olyan funciókat bocsáthat be, melyek ennek a kódolási kulcsnak felelnek meg.

Itt egy másik modellt javasolnék, melyben sok evidencia összegződik. Először is abból kell kiindulni, hogy az agy információs sejtkapcsolatai túlnyomórészt kétirányúak (egy kontaktusba lépő sejt kontaktusrostot küld vissza). Tekintettel erre a tényre, a Gating-modellt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy feltételezzük: a munka-emlékezet tartalmának függvénye, hogy az agy többi részének információfeldolgozása mennyiben vezet "eltökélt" konvergenciára. Így magának a munka-emlékezetnek a tartalma dönt arról, hogy a tudatos elképzelések és a tudattalan információfeldolgozás belső összefüggésre vezetnek-e. Ezáltal az agyi információfeldolgozás koherenciájának kérdése nem volna elvont, tartalmaktól függetleníthető probléma. Sokkal inkább az ember határozza meg a maga eleven nézeteivel, hogy pszichés folyamatai mennyiben vezetnek belső összefüggésekre.

Az agy különböző idői és kódolásai miatt, továbbá mert a folyamatok jellege révén egyúttal az idő formája is adva van, a koherencia kérdésére, vagyis a kötés problémájára nem az agyi impulzusok teljes szinkronitásának keresése ad választ. Ez ugyanis egy epileptikus roham volna, aminek a kogníció magasabb összefüggése nem lenne azonnali velejárója (jóllehet az epileptikus roham során, ill. annak aurájában előállhatnak összefüggések, amelyek boldoggá tehetik az embert. A boldogság ilyen aurját élte meg az epilepsziában szenvedő Dosztojevszkij.) A koherencia kérdésében azonban tekintetbe kell venni az impulzusok közötti eltolódás módját és az impulzusváltozások átmeneteinek törvényszerűségeit - miként azt Friston tette.

A különböző impulzusfrekvenciák összefüggés-lehetőségeinek figyelembe vételével azonban a különböző agyi impulzusok összeköttetésének kérdése még nincs megoldva. A megoldás éppen az, amit az agy mindegyre megkísérel, és amit a pszichikai oldalon egy vezérmotívum, egy oldást jelentő szó vagy az élet céljának, ill. értelmének kereséseként írtak le. Mivel nem uralkodunk agyfolyamataink ideje felett - és egy ilyen "uralkodási" kísérlettel megint csak újabb időfolyamatokat indítanánk meg az agyban - , a nagyobb összefüggések keresése állandó feladat marad. E nagyobb összefüggés elérését úgy is megkísérelheti az ember, hogy némiképpen visszafogja valamennyi folyamatát és programját. Ez persze kulturális döntés volna. Másfajta kísérlet lenne egy olyan oldó szó keresésére törekedni, amelyet az ember nem nevez meg - ezáltal elkerülheti, hogy rögzült, sablonszerű kód keveredjen a játékba.

E ponton bemutatható volna, hogy ezzel a tényállással miként alapozható meg egy minimális etika és egy új antropológia: abban az értelemben, hogy a munka-memóriának egy minimumával (pl. ölési tilalommal) történő felruházása annak reményével járna, hogy az embert idői teljességéhez juttatja.

2.6 A mérleg serpenyője és az élet két mozgása

Az agyféltekék összjátékában megfigyelhető egy mozgás, amelynek következtében az információfeldolgozás útja a nem domináns (többnyire jobb oldali) hemiszfériumtól a domináns (többnyire bal oldali) hemiszférium felé tart. E modell következtében a jobb félteke inkább az újra irányul, amit majd csak a további lefolyás során fog a bal agyfélteke rekategorizálni. Az új információ útja ezáltal a nyelvi besorolás volna.

A jobb féltekében ezzel szemben inkább a még be nem sorolható információk feldolgozása folyik, de itt történik az erős érzelmek feldolgozása, így a szereteté és a pszichés sérüléseké is. A jobb hemiszfériumban is lehet helyük a kellemes emócióknak, a tartósabb boldogság azonban szóvá történő besorolásukra törekszik. Létezik azonban egy ezzel ellentétes mozgás is. Az ember érzelmek után kutat, és megkísérli kipróbálni kategóriáit, hogy ezáltal, legalábbis időlegesen, megszilárdítsa az agycentrumok közti koherenciákat. Ezekről azonban csak úgy tud utólag megbizonyosodni, hogy kilép előre kialakított kategóriáiból. Az agyféltekék aktivitását tehát két ellenirányú mozgás tartja fenn: az új keresése és szóvá történő visszavezetése. E téren tetemesek az individuális különbségek, és van olyan művész, aki a kategóriák feltörése után a mindig újat a balfélteke kategóriáiba és grammatikájába történő visszatérés nélkül keresi. A féltekék dominanciájára vonatkozó kérdés ezért egyúttal mindig az egyéniség kérdése is. Ennél is előbbre való azonban, hogy a tartalmakból nem lehet egyértelműen kiolvasni, hogy a bal vagy a jobb agyfélben kerül-e sor a feldolgozásukra. Olykor a képek elemzését is a bal hemiszférium végzi. Ám egyoldalú lépésre vezethet, ha az agyféltekék viszonyát kultúrfilozófiai indítékokból kívánják átfordítani.

Ha az agyféltekékre vonatkozóan egyáltalán lehetséges tanácsokat megfogalmazni, akkor legfeljebb annyit mondhatunk, hogy - a féltekék mérleg-modelljének megfelelően - előnyösnek látszik az éppen kevésbé megterhelt agyféltekére többet rábízni.

Amennyiben tehát az ember a racionalitást kívánja erősíteni, annyiban az érzelmek övezetéhez is hozzá kell járulnia valamivel - legalábbis ha azt kívánja elérni, hogy a racionalitás kreatívvá váljék. Dea mérleg serpenyőit megpróbálhatja úgy is egyensúlyba hozni, hogy az éppen túlterhelt hemiszfériumból valamennyit visszavesz.

2.7 Kapcsolóállomások a neocortex alatti mélyben

A modell nem lehet teljes a nélkül, hogy tekintetbe ne vennénk a neocortexbe érkező információk belépésének fő területeit. A gyri cingulik azáltal játszanak nagy szerepet az agyféltekék egyensúlyának fenntartásában, hogy - eltérően a homloklebenytől - nem a kifejezetten verbális programban, hanem az emocionális kiegyensúlyozásban jutnak érvényre. A limbikus rendszer mélyéből, különösen a hippocampusból és az amygdalából fontos információkat kapnak. A hippocampus kivált az újdonságról informál, míg az amygdala arra hajlik, hogy a világot a barát-ellenség séma alapján ítélje meg.

Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy a hippokampusz a világot számbavevő komputerként, vagy - Nietzschével szólva - mint "egy hideg angyal" szemléli. Vele ellentétben az amygdala érzelmi értékelést végez a szükséges menekülésre és agresszióra tekintettel, és lényegében a barát-ellenség séma alapján válogat. Az analógiát folytatva azt is mondhatjuk, hogy valamiféle Carl-Schmitt-modulról van szó.

Ha tehát modellünket összefüggéseiben szemléljük, akkor a bal féltekei homloki régiót különösen a célorientálás és a vezérmotívum-irányultság jellemzi, amely visszacsatoló eljárással többé-kevésbé jó kulcsot adhat a legkülönbözőbb agyi folyamatok különféle kódolásaihoz és időihez. A gyrus cinguliban ez a modell nem működhet, s így a hemiszfériumi folyamatoknak megfelelően kiegyenlítésre kell kerülnie. Ha ez nem sikerül, akkor a hemiszfériumi összjáték felborulásával pszichotikus visszavonulás fenyeget. Az egyensúly hasonló felborulására a legmélyebb fájdalmak esetén is sor kerülhet. Ha az ember visszaesik a világ-válogatás hierarchiájának mélységébe, akkor az igazságosság értelmes megkülönböztetése helyett olykor az agresszió limbikus mechanizmusaiban köthet ki. A különböző pszichés kognitív rendszerek egyben tartása nem könnyű feladat, és a kép teljessé tételéhez utalni kell még azokra a kéreg alatti régiókra is, amelyek ennek során különböző funkciókat képesek átvenni.

A talamusz a már kiválasztott információk megerősítő rendszerét képezi, ezen túlmenően pedig képes átvállalni a különböző agyterületek időbeli kapcsolatának némely feladatkörét. A kisagyról is ismeretes, hogy nemcsak motorikus, hanem kognitív folyamatokban is végez finom időbeli egyeztetést. Az agyalapi dúcok, melyekhez többnyire a motorikus folyamatok finomabb funkcióit rendelik hozzá, szintén képesek közreműködni a kognitív cselekvés dimenziójának finomítása érdekében. Így az agy olyan sokrétű, számos önhasonlóságot mutató fraktális rendszerként jelenik meg, melyben különböző szinteken eltérő döntésfolyamatok ismétlődnek. Nem egyszerű feladat a világ különféle mozzanatait úgy kiegyensúlyozni, ahogyan az legmagasabb szinten a gyrus cinguli és a homloklebeny, sőt vélhetőleg - a saját test vegetatív funkcióira tekintettel - a sziget esetében történik. Nem csoda, hogy az ember néha oly szívesen keres felüdülést egy virág plántálásában, mely feladatban az agy valamennyi kognitív funciója a környező földdel való kiegyensúlyozás stb.) részt vesz - anélkül, hogy egzisztenciája érdekében mindent be kellene vetnie a játékba.

Utalás Carl Schmitt jogfilozófus és alkotmányjogász elméletére, aki szerint a politika emberi viszonyaiban kizárólag a "Barát vagy ellenség?" kérdésének van jogoslutsága.