3.1 Tudat: reprezentáció vagy programváltás?

Az agy azon munkálkodik, hogy kognitív térképeket állítson elő saját állapotaihoz. Ez a “reprezentáció” ismeretelméletileg legalább annyi problémát vet fel, mint a külvilág pontos észlelésének kérdése. A tudat nem lehet biztos abban, hogy az agy állapotát megfelelően reprezentálja: gyakran elidőz olyan jelkapcsolatokban, amelyek egy szó, jel és fogalmi rendszer révén adódnak elébe, eközben pedig nem veszi észre az aktuális állapotváltozásokat. Ide kívánkoznak a téves reprezentációról, vagy még inkább a hamis tudatról szóló kijelentések, ám ezek szem elől tévesztik, hogy az agy önértelmezése az agyi folyamatoknak lényegi alkotórésze. Ahhoz, hogy az agy megfelelően tudja monitorozni a külső és belső világot, képesnek kell lenni arra, hogy kognitív reprezentációit folyamatosan változtassa, sőt, néha ne engedje, hogy ezek eljussanak a tudatig. Ezáltal sikerül teljes összpontosítással, a maguk komplexitásában végrehajtanunk cselekedeteinket. A tudatot nem lehet egyszerűen mentális reprezentációként értelmezni, ebből eredően olyasvalami, ami éppúgy kötődhet a reprezentációkhoz, mint az ezekről való lemondáshoz. Másképp fogalmazva: a tudat feltételezi azt a képességet, hogy programját bármikor megváltoztathatja. Az “én gondolkodom” programra kapcsolás csupán ennek az általános képességnek a különleges esete volna.

Az értelmes hozzárendelés és egy program megváltoztatásának képessége kiváltképp világossá válik néhány különleges esetben, a kognitív viselkedés köztes stádiumaiban. Ha egy páciens egyik agyféltekéjét vizsgáljuk, miközben a másik félteke narkotizált, úgy a kognitív funkció megosztottságának egy bizonyos modelljénél előfordulhat, hogy a páciens az előre- és visszafelé számlálás feladatát hibátlanul végrehajtja, ugyanakkor nincs abban a helyzetben, hogy további utasítások esetén korrigálja ezt a célprogramot, és válaszoljon egyéb kérdésekre. Egyik ilyen esetben a páciens számtalan különféle felszólítás ellenére – mutasson rá az orrára; írjon le egy képet; nevezzen meg egy tárgyat – 0-ig visszaszámlált, majd 0-tól ismét előre. Még túl is lépett az eredeti programon, ti. hogy 100-tól számláljon visszafelé. Nem is lehetett eltéríteni e tevékenységtől. Érdekes, hogy amikor 100 fölé ért, még lerövidítési stratégiákat is alkalmazott, és tízesével számolt (110, 120, 130, stb.). 210-től azután ismét egyesével haladt előre, majd 230-nál abbahagyta. Jellemző módon utóbb nem tudott visszaemlékezni erre a teljesítményére. Jelen volt-e itt valamiféle tudat, amire a páciens ugyan nem tudott visszaemlékezni, ám ami a számlálás közben mégis kifejezést nyert? Az erre adott válasz természetesen mindig attól függ, hogy milyen tudatfogalmat veszünk alapul. Az introspekciós felfogásból fejlődött tudatfogalom amúgy csak metaforikus merészséggel kapcsolható össze külső feltételekkel. Azonban sok minden szól a mellett, hogy az említett páciensnek a számolás aktusa alatt a programvezérlés és -variálás képességének kitüntetett értelmében vett tudata nem volt. Mindemellett nem zárható ki, hogy egyfajta beszűkült tudat mégiscsak funkcionált, amikor a páciens a feladatára összpontosított.

Mindent összevetve meglepő, hogy egy olyan teljesítmény, ami nem valami szokványos automatizmus révén jött létre, mégis visszavezethető egy algoritmusra, mely relatíve magas komplexitás mellett úgy vihető véghez, hogy nem áll rendelkezésre tudatos kiigazítás. Lehetséges, hogy a kognitív teljesítmények egyetlen egy matematikai algoritmusra történő redukciója a tudatnak nem a magasabb szintre jutását, hanem az elvesztését jelenti. Ilyen értelemben a tudat különböző algoritmusoknak a rendelkezésre állása volna.

Az én-filozófia algoritmusának alkalmazása, mely a kogniciókat szisztematikusan hagyja beleveszni az “én gondolkodom”-ba, ebben az értelemben ugyancsak a tudatvesztés egyik formája volna.

Az általunk előnyben részesített modellben a tudatnak rendkívül széles spektrumú algoritmussal van dolga. Az ész a tudathoz hasonlóan fejti ki tevékenységét, amennyiben magáért felelős és mindenkor kérdező működése során végtelen sok algoritmust használ fel.

3.2 A valóság felépítése

Lényeges kognitív leegyszerűsítéssel jár, ha mindent egyetlen algoritmusra tudunk visszavezetni. Ám az ember e kísérlet során legfeljebb dogmatikus automatává lesz. A kognitív megfelelések lehántolása a tudat fontos teljesítménye. A valóságnak a szómágia stádiumát meghaladó kibontása a differenciálódó tudat lényeges ismertetőjele. Valahányszor a félteke narkózisa szűnőfélben van, megfigyelhető, milyen módon, sőt milyen törvények szerint megy végbe a valóság felépítése. Ha egy ilyen állapotban lévő betegnek a nyelvi és olvasási készség visszanyerésének fázisában felmutatunk egy táblát ezzel a szöveggel: “Kérem, mutasson rá az orrára!”, gyakran a saját orra helyett csak a táblára írt “orr” szóra mutat. Ismételt felszólítás esetén és sokszor csak bizonyos idő elteltével történik változás, amikor is a páciens nem a saját, hanem a vizsgálatot végző személy orrára mutat rá. Csak ezt a fázist követően mutatja meg a sajátját.

A példa azt igazolja, hogy a tudat kibontakozásának korai fázisában dolog és szó még nincs egymásra vonatkoztatva. Utóbb, a tárgyfelismerés szakaszában először a másikra vonatkoztatunk, s csak ezt követően fejlődik ki az önmagunkra vonatkoztatás képessége. Ilyen értelemben az Én olyasvalaminek tűnik, mint amit a másikról lesünk le. Evolúciós szempontból az Én kései jövevény, s amikor a filozófia ebből az Énből próbálja kinyerni a világot, megfordítja a viszonyokat. Ezzel a manőverrel annak a nézetének ad hangot, hogy ily módon megnyerhető a differenciáltság bősége. Mindazonáltal ügyelnie kell arra, nehogy ennek az “Én”-nek a címén maga is egyfajta szómágiába hulljon vissza. A tudat teljesítménye éppen a differenciálási folyamatokban rejlik, melyek nem ragadnak le egy meghatározott tartalomnál.

3.3 Neglectus és tudat

A figyelem rendszere az agyban aszimmetrikusan van elrendezve, a jobb agyféltekében erőteljesebb. Ennek a féltekének a sérülései a bal oldal érző- és mozgató területeiről való információk elhanyagolásához vezethetnek. Agyvérzés esetén, vagy ha ez a félteke rövid ideig narkotizált, előfordulhat, hogy az érintett személy egyáltalán nem észleli az ellenkező oldalon lévő karja bénultságát. Ha a beteg azt az utasítást kapja, hogy vezesse egymáshoz a jobb és a bal mutatóujját, majd ujjhegyeiket érintse össze, csak a jobb kar mozog. A kérdésre: “Sikerült?”, mégis igenlő válasz érkezhet. Ezt a szituációt neglectusnak nevezzük, s többek közt arra vezethető vissza, hogy némelyik agyi folyamat nem részesül pótlólagos monitoringban, és egy folyamatszisztéma kiválasztásánál a kudarcot nem regisztrálja valamely monitor. Neglectus esetén az észlelésre szolgáló processzorok kihagynak. Ez a tudat egyfajta korlátozottságátjelenti (mint valamiről való tudat korlátozottságát). Az ehhez rendelt önreprezentáció is átalakulhat a hiányzó karmozgásnak megfelelően. “Az a kar nem az enyém” - mondta egyik beteg, míg egy másik: “Ez a kar az orvosé. Három karja van!”. A tudat agyondolgozhatja magát a reprezentációkkal, de a reprezentációkkal még nincs adva tudat. (Máskülönben egy klón is rendelkezne az általa “reprezentált” ember tudatával.)

Különösen érdekes annak belátása, hogy az ember kognitív rendszerében hiányosságok fordulhatnak elő anélkül, hogy észrevenné. Ez nem csak a kar vagy a látótér neglectusára érvényes - tetten érhetjük saját betegségeink észlelésénél is (asognosia). A köznapi viselkedésünket, vagy akár a képességeinket, és az igazságérzetünket illető analógiákon szabadon eltűnődhetünk.

3.4 Kóma, apalliumos szindróma és tudattalan információfeldolgozás

Tudattalan állapot többféle módon következhet be. Az okok közt akadnak olyanok, amelyek az agyon kívüliek, s csupán hatnak arra, pl. az anyagcsere súlyos zavarai, a cukorbetegség, a veseelégtelenség, vagy a májfunkció összeomlása. Ilyenkor a belső anyagcsere-környezet annyira megváltozhat, hogy az agyban nem tudnak végbemenni az elektrokémiai folyamatok. Tudatvesztés előállhat az agy közvetlen sérülése nyomán is, így például az agytumor előidézte agyi nyomás következtében, vagy egy agysérülést követő vérzés okozta sejtroncsolódástól.

A kóma mélységének fokozatait egy skála mutatja, mely szerint a kóma annál mélyebb, minél inkább elmaradnak a reakciók (pl. megszólításkor a szem kinyitása; fájdalomingerre a szem kinyitása; fájdalomingerre célzott elkerülő mozgások; fájdalomingerre nem célzott elkerülő mozgások; spontán mozgások stb.). Ha a koponyában a nyomás a nagyagytól az agytörzsig terjed, egy törvényszerű motorikus reakcióséma áll elő, a végtagok reflexszerű behajlításával, majd kinyújtásával. Ha nem valamely súlyosbodó betegség szolgál alapul, a kóma éveken át eltarthat. Amennyiben egy agysérülést követő kóma nem húzódik sokkal tovább négy hétnél, a beteg akár eredeti teljesítőképességét is visszanyerheti.

A kóma enyhébb formáinál az agyhullámokon keresztül az alvás-ébrenlét-ritmus is kimutatható. Ez azt jelenti, hogy az alvás önállóan, az eszméletvesztéstől is függetlenül szabályozott mechanizmus. Az apallikus állapot fogalmán voltaképpen azt értjük, hogy az agyköpeny (pallium) működése kihagy, s ez tudattalan állapothoz vezet. Ezt alátámasztaná az a feltevés is, mely szerint a tudat elsősorban az agykéreg ügye. Ugyanakkor ennek ellene szól, hogy az ébrenlét megszűnte, s ezzel az úgynevezett eszméletlen állapot bekövetkezte leginkább az agytörzsi terület sérülése nyomán figyelhető meg. Az apalliumos szindróma alapjául tehát szintén az agytörzs sérülése szolgálhat.

Az érintettekkel való kapcsolatot tekintve, a hozzátartozók, orvosok és nővérek számára nagy jelentősége van annak, hogy az eszméletlen ember még mennyire képes az észlelésre. Ennek pontos vizsgálatára alkalmasak az elektrofiziológiai technikák. Az eseményekkel korreláló potenciálok segítségével meg lehet határozni, hogy egy beteg például a szabályszerűséggel kapcsolatos elvárásait a külvilágra tekintettel építi-e fel, s ezeket adott esetben képes-e korrigálni. A vizsgálat során a páciens fülére illesztenek egy fejhallgatót, s lejátszanak egy felvételt, melyen szabályos időközönként éles hangok hallhatók. A felvétel úgy van megszerkesztve, hogy ezek a zörejek előre nem látható módon, átlagosan minden nyolcadik esetben kimaradnak. Ha az agyhullámokat mindig csak a kimaradó zörej után mérjük, az eredményeket összeadjuk, majd átlagoljuk, egy az eseménnyel korreláló potenciált kapunk, a P 300-at. Ez a pozitív, 300 ms-os késedelemmel fellépő jel a várakozások kiigazítását fejezi ki, ami az eszméletlen páciensek emlékezetében is kiépülhet, a tudatvesztés ellenére.

Ha a zörej kimarad, várakozásunkban csalódunk, és korrigáljuk a várakozási programot. E korrekciós folyamat megfelelője a P 300 pozitív hullám. Ezzel egy olyan technika birtokába jutunk, mellyel az eszméletlen állapotban lévő embereknél mérni tudjuk a kóma mélységét. Ténylegesen sok olyan kómába esett páciens van, akik produkálják ezt a várakozást korrigáló hullámot. Mindez azt igazolja, hogy komplex információfeldolgozás akkor is végbemehet, ha külső kritériumok szerint vizsgált tudat jelenléte nem mutatható ki. Kiépül tehát egy algoritmus, a külvilágnak egyfajta reprezentációja, mely szabályszerűségein keresztül felállít egy hipotézist. Ennek a feltevésnek a korrekciója nyilván még nem elegendően komplex folyamat, hogy a tudat meglétét feltételezni lehessen. A tudat több, mint egy reprezentáció felépítése, s annak lehetséges korrekciója. Inkább különböző folyamatok és külvilágról alkotott hipotézisek összevetésében áll - máskülönben a tudat azon fogalmának megfelelően, mely szerint az a külvilág reprezentációjának felépítése s annak alkalmi korrekciója, valamiféle automatává alakulnánk, amelyben maguknak a kiigazító mechanizmusoknak is bizonyos algoritmusos karakterük volna. Nekem úgy tűnik, hogy ez fontos belátás a reprezentációs teóriákkal szemben (amelyekben a reprezentáció a tudat karakterisztikumaként jelenik meg).

3.5 Locked-in szindróma és szemantika

A kómában lévő páciensek alapos vizsgálata rendkívül fontos, mivel ily módon nemcsak a kóma mélysége határozható meg, hanem adott esetben olyan állapot is kimutatható, melynél a kóma csak látszólagos, mivel a páciens ugyan tudatánál van, ám nincs abban a helyzetben, hogy a külvilághoz fordulhatna. Ez az ún. locked-in szindróma, melynek klasszikus esetében a páciens a szem fel-le mozgásán kívül nem képes semmilyen motorikus mozgást végrehajtani.

Ennek a súlyos kórképnek az okozója az agytörzs struktúrájának összeomlása, többnyire agyvérzés következtében. Ha sikerül kimutatni a szemmozgás lehetőségét, meg lehet egyezni a pácienssel, hogy a “fel” az igent, a “le” pedig a nemet jelenti. Ily módon lehetőség nyílik rá, hogy a locked-in szindrómás beteggel kommunikáljunk. Problematikus a helyzet, ha a szem vertikális mozgása is hiányzik. Ilyen komplett locked-in szindróma esetén csak elektrofiziológiai technikákkal lehet megállapítani, hogy az érintett személy tudatánál van-e. Erre szolgáló módszer például a vizuális ösztönzéseken keresztül tesztelt eseménnyel korreláló potenciál. Ha a nyelvelméleteket, netán egy szenzualista atomizmust követünk, úgy ezeknek a betegeknek nem lehet szemantikát tulajdonítani, mivel nincs referenciájuk a külvilágra (“vitrinbe” zárt agy).

Azt gondolom, hogy elképzelhető egy olyan szemantika-fogalom is, amely illeszkedik az említett páciensek belső nyelvfolyamataihoz, s amelyet “belső szemantikának” nevezhetünk. Az agy nem “kínai szoba”, melyben a jelek csak külső csatornákhoz kapcsolódnak – amint azt Searle képzelte. Az agynak módjában áll, hogy ezeket a jeleket teljes mértékben metaforikusan használja. Így inkább egy telifüstölt hátsó szobához hasonlít, melyben költők jönnek össze titkos megbeszélésre.

De még ha egy elszigetelten működő agytól megtagadunk is valamely saját szemantikát, amint azt a filozófus Hilary Putnam tette, attól még erre a jellemzően lingvisztikai pozícióra alapozva nem kell megfosztanunk az embert a méltóságától. A locked-in szindrómában szenvedő betegek különösen igénylik az odafigyelést és gondoskodást, annak pedig, aki el akarná vitatni tőlük a tudatot, s ezzel együtt – speciális filozófiai álláspontból kiindulva – a személyiséget, megemlítenénk Immanuel Kantot, aki rámutatott arra, hogy az ember lényegi dimenziói (a szabadság és a méltóság) biológiai alapon nem mutathatók ki, ezeket jogi alapon kell az embereknek tulajdonítani.

3.6 Az agyelmélet alkalmazása: halálközeli tapasztalatok

Nem utolsósorban azért olyan nagy az agykutatás iránti érdeklődés, mert alkalmas eddig megmagyarázhatatlan jelenségek értelmezésére. Ezek közé tartoznak a halálközeli tapasztalatok, melyeket helytelenül egyfajta “halál utáni élet” megtapasztalásaként szoktak volt leírni. A halálközeli tapasztalatok esetében nem a halál utáni “világ” megtapasztalásáról van szó, hanem olyan élményekről, amelyek akkor következnek be, ha az agyfunkciók extrém feltételek mellett zajlanak. Ilyen körülmények állnak elő, ha az agy vérellátása a szívműködés zavara vagy leállása miatt megváltozik, illetve akkor, amikor az agy a halálfélelem következtében maximálisan aktivizálódik.

A reanimáció alkalmazása előtti időkben a szív leállásával megállapították a klinikai halál beálltát. Utóbb sor került az újraélesztési eljárások bevezetésére. A halál csak a szív leállása után 10 perccel következik be, mégpedig az agy visszafordíthatatlan károsodása következtében. Ezen idő elteltével már nem lehetségesek halálközeli tapasztalatok, azok a disszociációs agyi halál esetén (az agy visszafordíthatatlan működésképtelensége a szív tevékenységének megszűnte nélkül)sem egyeztethetők össze ennek a világnak a törvényeivel.

A halálközeli tapasztalatok, mint az élő organizmus extrém helyzetben szerzett tapasztalatai, gazdag képanyagot szolgáltattak a kultúrtörténet számára. Az ezzel összefüggő élmények mélyebb betekintést engednek hétköznapi tudatunkba, anélkül, hogy egy bármiféle “túlvilágra” való rálátást garantálnának. Halálközeli tapasztalatok mindenekelőtt a következők:

1. egy testen kívüli perspektíva felvétele (az ember saját testét s a rajta manipuláló orvosokat, ápolókat egy ezek fölött lebegő perspektívából látja),

2. fény tapasztalása egy alagút végén,

3. segítő lényekkel (hozzátartozókkal és “angyalokkal”) való találkozás,

4. boldogság érzése.

A páciensek újra és újra arról számolnak be, hogy a reanimáció alatt az újraélesztési jelenetet a saját testük, a tevékenykedő orvosok, ápolók és nővérek fölötti nézetből szemlélték. Ennek mindenképp van egy orvostudományi interpretációja. Az orvosok és mentősök egy szakszerűen végrehajtott reanimáció során folyamatosan figyelik a pupillareakciókat, s ehhez legalább egyszer kinyitják a szemet. A szituáció észlelése tehát létrejöhet a természetes vizuális rendszeren keresztül.

A vizuális rendszer ekkor olyan perspektívát vehet fel, mely nem a perspektíva és saját szemünk tanult, begyakorolt egyesítésével operál. Kultúránkban olyannyira a reneszánsz művészet képi látásmódjára szorítkozunk, hogy gyakran egyáltalán nem tudatosítjuk, hogy számos hétköznapi helyzetben perspektívaváltást hajtunk végre. Az emberek 80 %-a visszaemlékezve arra, amikor utoljára uszodában járt, vizuális emlékezetében a vízben úszva látja önmagát, mintegy a medence széléről szemlélve. Jóllehet a medencében egy olyan perspektívát vettek fel, melyből közvetlenül csak a víz hullámait látták a szemünk előtt, utóbb módjukban áll önmagunkat másik perspektívából szemlélni.

Hasonló történik, amikor egy völgyben tett kirándulásra emlékezünk, melyre visszatekintve felvehetjük egy hőlégballon utasának perspektíváját, anélkül, hogy valaha is lepillantottunk volna a völgyre ebből a magasságból. Nem csoda, hogy az ember ezt a perspektívaváltó mechanizmust használja akkor, ha súlyos helyzetben lévő testével kellemetlen azonosulnia. Az említett halálközeli tapasztalat, a testen kívüli észlelés nem a túlvilágra utal, hanem arra mutat rá, milyen korlátozottan értelmezzük hétköznapi tapasztalataikat.

Az alagút-élmények az idegrendszer önmegjelenítő képességének kifejezői. Az idegrendszer saját állapotának megfelelően képes kifejezésre juttatni ezeket a képi élményeket. Az agy két alapvető állapotról való belső tapasztalata, melyek egyike az ébrenlét-világosság, másika az alvás-sötétség, metaforikusan összeolvadhat az alagútélmény képeivel, amikor is a fénynek köszönhetően minden újból feléled, megelevenedik.

Érthető, hogy szélsőséges helyzetekben nem a “racionális Én”, hanem egy szeretett személy felé orientálódunk. A halálközeliség megtapasztalásának extrém helyzetében különösen kézzelfogható lesz az Én törékenysége. Ennek közömbösítésére szolgál a saját testnek és a saját Énnek az elhárítása. A közelálló személy a hétköznapi életben is gyakorta erősebb attraktor, mint a saját Én (vagy népiesen szólva: a szívünk egy másik emberért dobog).

Különös jelentőségük van azoknak a beszámolóknak, melyek angyalnak nevezett lényekkel való találkozásokról szólnak. Itt alapvető kérdéseket kell tisztáznunk, például azt, mennyiben kapcsolódnak ezek a tapasztalatok a “hasonmás”-élményekhez. Hasonmás-észlelések az agy és a psziché számtalan megbetegedésének számtalan leírásában előfordulnak. Ennek a jelenségnek az elemzése a kultúrtörténetet, legmélyebben pedig az ember önértelmezését érinti. Kérdés például, hogy az önkép, amit magunkról alkotunk, már nem eleve egyfajta hasonmás-e, s hogy az, amit önmegvalósításnak nevezünk, nem ennek a képi hasonmásnak a megvalósítására sarkall-e inkább, semmint a saját tudatvalóságunk intenzívebbé tételére.

Nyilvánvaló, hogy a nem szemléletes tudatfolyam képes megjeleníteni magát olyan különféle képekben, melyeket önképként vagy egy másikkal való találkozásként értelmezünk. Ha ezt a modellt követjük, akkor jelenleg olyan kultúrában élünk, amely az alapmintát, amiből az angyallal való találkozás létrejön, a saját énnek szeretné betudni. Csak a saját én veszélyeztetettségének pillanataiban kap újból e kép másik hangsúlyt.

A halálközeli tapasztalatok túlnyomórészt kellemes érzéssel töltenek el. Csak az esetek mintegy 10 %-ában jelentkeznek kellemetlen élmények, pl. “ördög-víziók”. A kellemes érzéseket rebound-ként, a fájdalomérzetre adott erőteljes reakcióként foghatjuk fel. A fájdalmas szomatoszenzibilis érzetek elnyomása érdekében az idegrendszer olyan felszállópályákat aktivál, amelyek gátlóan hatnak a beérkező testi impulzusokra. Az ebben a rendszerben található transzmitterek az opiátokhoz hasonlóak, és elnevezésük: endokrín vagy endorfin.

A halálközeli tapasztalatok természettudományos értelmezése kizárja, hogy itt a túlvilágról való közvetlen beszámolókról volna szó. Legfeljebb annyi engedmény tehető, hogy az agy krízishelyzetekben fogékonyabb a mélyebb impulzusokra. Amint Dosztojevszkij mondta egyszer: meglehet, hogy a beteg agy van közelebb az igazsághoz.

Le kell szögeznünk, hogy a halálközeli tapasztalat gyökeresen megváltoztathatja az embert. Megterheléskor és krízishelyzetekben nyilván képződhet az idegrendszerben egy olyan új attraktor, mely azt az érzést kelti, hogy a legnagyobb veszély teremtette szélsőséges szituációkban is rendelkezésre áll. Nem kétséges, hogy gyakran kapaszkodunk tehát ilyen kulturális képződményeket előhívó attraktorokba, hiszen az emberi történelemben állandóan jelen vannak az egyetemes katasztrófák, a fenyegető veszélyek és az individuális halál.

Demisztifikáltuk volna a halálközeli tapasztalatokat? Igen is, meg nem is. Egyfelől ezek az élmények nem szolgálhatnak a túlvilág megtapasztalásának kétségbevonhatatlan bizonyítékául, másfelől az emberi egzisztencia biztosításának mélyebb tapasztalásban rejlő lehetőségét igazolják. A “misztika” szó a “müein” igéből származik, melynek jelentése “bezárkózni”. Ha a halálközeli tapasztalatok rögzítésekor fellépő új attraktorról beszélni kezdünk, az a nyelvben felmorzsolódik. A misztikusok ezért mindig is hajlottak arra, hogy legmélyebb tapasztalataikat titokban tartsák. Ma az ezotéria exoterikus, és felhasználja a természettudományos magyarázatok mechanizmusait. Továbbra is akadnak azonban olyanok, akik óvatosan kezelik a maguk “boldogság-attraktorát”, s elővigyázatosak a világnak rajta keresztül történő értelmezésében, tudván tudva, hogy egy ilyen attraktor még hasonlóan szélsőséges tapasztalatok esetén sem hívható elő csak úgy egyszerűen, mindenki számára. Ezért nem is kezelik dogmatikusan és oktató módon. Joggal elvárják viszont, hogy a köréjük vont misztikus kart ne fejtsék le róluk. Hisz egy olyan értékes attraktor birtokában vannak, amit egy hűvös, én-vonatkoztatású ismeretelmélet a legnagyobb erőfeszítéssel sem képes előteremteni.