|
Végül a kezdet. Kezdetben volt a tohuvabohu. Ma azt mondjuk: a zúgás, a háttérzúgás. Ugyan mi másból eredezett volna az Ige, mint a zúgásból. Eleink azt mondták: a káosz. õk egy világba voltak beleállítva - bennünket jelek áramlása vesz körül. Mindenkit a saját rendetlensége övez - minden rend határán. A különbség azonban nem oly nagy mint azt véljük. Pantagruel, hozzánk és sok más tengerjáróhoz hasonlóan elhaladt Tohu és Bohu szigete mellett, mielõtt belevetette volna magát az orkán tombolásába. Az ember nem minden nap szenved hajótörést. És eljön az a nap, amikor a hajó értelmetlen hangok tengerén halad át. Kezdetben a megkülönböztethetetlen van, amirõl senkinek sem lehetnek információi. Ez nevezhetõ "felhõ"-nek. Pontok, atomok vagy mólók, egészen tetszõleges elemek halmaza, melyek viselkedése ismeretlen; egy felhõ határozatlan, áramló, szétfolyó szegélyekkel. Egy méhraj szeszélyes mozgása vagy akár annak mélyárnyéka. Vattacsomókból álló tó vagy egy felhõvonulat. Ez az idõjárásjelenség a modellje annak a tudásnak, ami a századelõn alakult ki, amikor a rendszerek elhalványultak, amikor a nagy népességek betörtek és szétáradtak néhány fõ fölött. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy erre vesztegessék az idõt: ha kezdetben a felhõ van, akkor itt és most is ugyanaz lebeg felettünk ami akkor, korábban, egykor gomolygott felettünk. Vagy akár az a nehéz, sötét tömeg, mely egy napon unokahúgaim tarkóját borította homályba. Szétszórt felhõk, melyek mindig itt vannak a szelek csillagos ágyában, és amelyeknek az idõ elvesztését köszönhetem: az idõk járása. A meteorológiai jelenségek, a teóriától távol, egy feltételezett vagy kivánatosnak tartott rend által meghatározott Föld és egy metastabil egyensúlyban lévõ bolygó- vagy naprendszer között, remekbeszabott rendetlenséget tesznek láthatóvá. A filozófia az eget, az ekliptikákat és elipsziseket szemlélte, és soha nem állította, hogy a felhõk néha hátráltatták mindennek látásában. Avagy a földi rend változtatásán fáradozott és bizalmatlan volt minden olyan gondolkodással szemben, ami a felhõk közt látszott lebegni. Stabil rend volt, Kopernikusz ezzel foglalkozott, az égitestek revolutio-jával, és volt olyan rend, ami megváltoztatandó volt - itt és a történelemben. Ezek közepette, mintegy kivételként, létezett rendetlenség, aminek nem volt jelentõsége. Legalábbis azok számára, akik nem törnek a teóriához, a parasztok, a tengerészek és pár kiéhezett kétes alak számára. Ám hirtelen elkövetkezett egy új kezdet, a világkép összeomlása, mint mondják. A nagy, remekbeszabott rendetlenség itt van, kicsiny benyílónk határain túl, túl azon amit világrendszernek neveztek: az univerzum - benne van a földi dolgokban, az anyag, az élet, az üzenetek legmélyén. Az idõjárás jelenségei a maguk látszólagos rendetlenségében ritka kivételt jelentettek két rend között, melyekben a természettörvények uralkodtak. És most bekövetkezett a fordulat: a régi rendezett szisztémák immár csak szigetek egy végtelen tengeren, mely a legkisebbtõl a legnagyobb világig ér; kristály, organizmus vagy bolygó - néhány szélfútta csúcs, pár Olümposz itt és ott, ami kimered a felhõk közül. A rend a ritkább ott, ahol a rendetlenség a szabály. A felhõ már nem csak a szép vagy rossz idõ, amirõl könnyedén el lehet viccelõdni a tanodák zárt terében, a városi technológiák védernyõje alatt; bennünk és köröttünk van, a dolgok Brown-mozgásában, az eleven és történeti ergotikájában, oly közel és oly távol van, ahogy csak kívánja az ember, oly közel hozzám, mint a szervezetem, a fennmaradása, a szaporodása és a hangja, oly messze tõlem, amilyen messzire látni és mérni tudok, ha a Magellán névre keresztelem. A meteorológiánál nem ér véget, és minden, kivétel nélkül, felhõ. Minden áramlik. Az áramlás áramlik. És amennyiben léteznek dolgok, anyagi dolgok és üzenetek, ha létezik értelem, rendezett struktura avagy netán rendszer, feltéve tehát, hogy léteznek és ha léteznek - és hogy léteznek, abban nem kételkedhetünk -, akkor csakis mint szigettengerek. Spórák alakjában, melyek szét vannak szórva a hatalmas formátlan óceánban. A racionális a téves hely jegyével bír, gerinc, orom, perifériális jelenség. Egy ultrastruktúra, ami idõlegesen felbukkan a felhõvonulatból. Képes beszéddel szólva a világ a kivétel és a meteorológiai a szabály. Szigorúan véve a racionális valószinûtlen. A törvény, a szabály, a rend, mindaz, amit így nevezünk, olyannyira valószínûtlen, hogy a nemlétezés határán áll. A racionális a csodával határos, olyannyira ritka és szokatlan, hogy szinte azonos a nemléttel, a nullával, a semmivel. A létezõ a maradéka, bizonyos tekintetben a komplementum, amire a nagyobb valószínüség esik. A létezõ - és ez tautológia - a legvalószínübb. És a legvalószínübb a rendetlenség. A rendetlenség majdhogynem mindig jelenvaló. Vagyis felhõ vagy tenger, vihar vagy zúgás, kavarodás és tömeg, káosz, tumultus. A reális nem racionális. Avagy csak mint legszélsõ határeset. így a tudomány mindig a kivételes jelenség, a ritkaság és a csoda tudománya. A tudás mindenkor szigetekrõl, sporadikus dolgokról és ultrastruktúrákról szóló tudás. Talán rabságbavetésünk mindahány formája azon alapul, hogy mindig volt valaki, aki elhitette, hogy a valóság ésszerû. És kétségkívül pontosan ez a hatalom. Valaki, aki elhitette velünk, hogy Odüsszeusznak, a tájfunokon, tomboló tengereken és szélcsendeken keresztül vezetõ tévelygése szigetrõl szigetre, mítikus. A "revolutio" alkalmatlan szó ennek az új, ennek a régi, a tudásban bekövetkezett összeomlásnak a jellemzésére, mivel rendet fejez ki, a kozmosznak azt a rendjét, ami lassan forog a fejünk fölött; a "revolutio" a rendszerek szókincsébõl ered. Nemet mondunk Ptolemaioszra. Nemet mondunk Kopernikuszra. Nem, viharban áll a régi tudomány és a régi filozófia; szélviharok és felhõk vannak, az idõjárás mindahány jelensége, tsunamik, bukóáradatok, túláradások: a tenger elõrenyomulása. A tûz szétszórt energiájától jégként olvadnak az antikvitás kulturális formációi. És mindenütt arra döbbenünk rá, milyen önkényesek vagy valószínûtlenek a törvényszerûségek. És itt van újra: az áradat, mint kezdetben. Elõlrõl kezdõdik az áradat, a legrégebbi vagy a szokásos, a tohovabohu alatt, röviddel azelõtt hogy a vizek megoszlanának. E tombolás és süvöltés közepette a reális nem racionális. A racionális egy ritkán fellelhetõ sziget, ami csak bizonyos idõtartamra merül föl; a tenger teljesen szokványos túláradása, transzgressziója. Egy precíz, egzakt, kiterjedését tekintve szigorúan és szilárdan körülhatárolt sziget a differenciálhatatlan tengerében. Kezdetben vihar van. Ha Pantagruellel nekivágunk a tengernek, rögtön rájövünk, hogy navigációs hibába estünk. Tohu és Bohu nem két sziget, hanem maga a tenger. Ebben a kezdetben már a pont is hamis, a hidrográfia pedig tévedés. Ki más rajzolta ezt a hajózási kézikönyvet, mint olyasvalaki, aki azt akarta, hogy a rendetlenség elszigetelhetõ, a zúgás lokális és idõben korlátozott legyen mint egy sziget és a szokásos törvény? õ akarta, hogy a való, néhány kicsiny lokális hibától eltekintve - melyektõl úgy kell óvakodni mint a szirénektõl és kezdettõl kerülni kell õket - racionális legyen. (És hirtelen az is világossá válik, hogy honnan ered az ordítás: ama néhány gúzsbakötött hallatja, aki e börtönben senyved; a számûzöttek tömegétõl, akik nem akartak ilyen racionálisat.) A kártya rosszul lett kiosztva, a rend és a rendetlenség fel lett cserélve: ugyanis a sziget - tenger és a tenger - szárazföld. Néhány hasadástól eltekintve mindenütt rend uralkodik - ez a régi tudomány posztulátuma, legfõbb dogmája. Ez ama dogma, mely a visszájára változott, amikor a tenger elõrenyomulása során elborította. Vagy: van néhány sziget a tengeren. Avagy: elviseljük, hogy vannak törések a kontinenseken. A régi tudománynak vagy e tudománynak a régi rendszerekkel kötött meggondolatlan szövetsége folytán vagyunk kitéve az összeomlás és megsemmisülés veszélyének. Évszázadokon keresztül azon munkálkodtunk a tudomány nevében, hogy szétverjük trón és oltár, fejedelmek és papok kötelékét. Ami végsõsoron kevésbé volt súlyos és kevésbé volt veszélyes mint az állitólag objektív tudás és a fegyveres hatalom kötõdése. Amikor a tudomány a vallás helyébe lépett, akkor nem váltott szomszédságot; még mindig a kardra támaszkodik, mi több, afelé tart, hogy maga legyen a kard. Enciklopédia a kardok árnyékában. A hatalom rendet akar, a tudomány megadja neki. A tudomány minden újrakezdéskor meghirdet egy hatalom-teorémát, melyben parancsról és engedelmességrõl, uralomról és birtoklásról - egy rendrõl van szó. Kezdetként egy parancs. Módszerként egy stratégia. A nova scienza sosem volt az a gaya scienza, aminek reményét a rendnek visszájára fordulása kelti bennünk. Mindig egy rendstruktúrával kötõdik össze és befészkeli magát egy rend-relációba. És a hatalom a rend, éppen az a struktúra és reláció. Azaz valami irreverzibilis, egy irányzat, amit senki sem tud többé visszafordítani, egy zsákutca. Ez egyik pontról a másikra vezet és nem tér vissza önmagába. Vagy sokkal inkább, egy lépésrõl lépésre zajló invázió alapján egy pontból sok pontba vezet. Ez nem jelenti a teljes rendet, de annak minimuma, és azóta sokkal jobbat találtak fel. Ám a vezérlés már itt is a kiindulóponté lesz, az a kisugárzás, az eredet, forrás, felsõ pont, centrum nevezzék ahogy csak akarják. Minden belõle jön, semmi sem megy hozzá. Tetõpont vagy maximum, mélypont vagy bázis, közép vagy centralizálás, ez mind ugyanaz. Egyszerû optikai eljárással, merõ szemfényvesztéssel felõle azt a benyomást lehet kelteni, mintha létezne különbség a magasabb és centrális között. Mégis ugyanaz a struktúra, ugyanaz a reláció és ugyanaz a pont. A tudomány az e pont körüli tudás volt. A hatalom pedig pontosan ez a pont, ami felõl minden út irreverzibilis, tranzitív és leláncolt. Ezért beszéltem szobrokról, amelyek egy pont körüli egyensúlyban vannak, méghozzá e pont körül. Ugyan mi egyebet fejez ki a "szisztéma" és "episztemé", miként az angol understanding, a német Verstand vagy akár a "szubsztancia", mint ezt az egyensúlyt? Az episztemé, a tudomány egy merev egésznek egy centrum köré láncolása volt. Leláncolás egy törvény által, ami az egész teret áthatja, teljesen mindegy, hogy hogyan is szól a törvény. Hogy egy egyenes, egy tört vonal, egy fát vagy egy hálózatot rajzol. Azt a nagy kiterjedésû érvhálózatot, amit a földmérõk, csillagászok és logikusok, anélkül hogy mindenkor a tudatában lettek volna, a fejedelmek rendelkezésére bocsátották vagy amit a filozófus az általános alá rendelt. Mindez azonban oly elvont, hogy jobb lesz ha elmondok egy történetet. Emlékeznek a felhõre? A felhõ felemelkedik, esõként leesik, a patak tiszta hullámokat vet. De máris ott a farkas, hogy szabályozza a forgalmat. Ott ahol LaFontaine és izzó géniusza mindennemû körülményesség és nehézkes vájkálás nélkül megmagyarázza azt, amit Descartes mondott. A mosónõk számára teszik érthetõvé a mesék azt, amit a mi teoretikus diskurzusaink elrejtenek elõlük. Minden kezdetnél, legyen kezdés vagy újrakezdés, mindig rendet találunk, struktúrát és relációt. Az utolsó pillanatot kivéve, kivéve a jelent, melyben tudok és látok és nem tudok azon változtatni, hogy mégiscsak a tohuvabohu felé tartunk. És hogy a rend arrafelé ritka. A vihar oly erõs, hogy nem engedhetjük meg magunknak még egy navigációs hiba luxusát. Igen, a tudomány szigete jelzi a kikötõt, de tele van sziklákkal, ami hajótöréssel fenyeget embert és rakományt. A kezdeteknél mindenütt e rendetlenség számtalan naiv képére lelünk. Felhõ, vihar, áradat, patak. A filozófia végre elindult kifelé. Itt vannak az áramlások, a formátlan áramlások. A tenger és a keveredés. A kaotikus leves, amiben sókkal keveredik a tudomány, örvény, amibõl az új Aphrodité felmerül. Az örvénylõ, tudó Vénusz, akit hamarosan Lukréciusznál lelünk fel. Epikureus káosz, amibõl a világok keletkeznek, mint kvázistacionárius modell, metastabil gyûrüzésû hullámokkal. Szintúgy megtaláljuk az egyensúlytól való eltérésekben. A molekulák black-boxa, ahogy Boltzmann látta, mielõtt meghalt volna tengerparton. Mintha az lett volna a kivánsága, hogy hamvait, azt a nyüzsgõ sokféleséget, ami lebomlásából és rothadásából keletkezik, egészen közel a tomboláshoz és a tohuvabohuhoz szórja szét. A vizenyõs-folyékony-formátlan, amibõl Bergson nem is annyira metafórákat mint inkább olyan objektumokat merít, amiket elvesztettünk, míg Nietzsche botjával a test vírusváladékai közt kutat, egy olyan kémia oldódási folyamataiban, amit magasabbrendûnek tart. A rendetlenség egyazon idõben hóditja meg a szövegeket és a világot. A felhõ beborítja Európát. így van ez. Zolánál a nagy népesség hajszájáról van szó. Ám Barbey esetében elõlrõl kezdõdik minden: itt Avranchez piaca és a halmaz kavarog. Ez a megbûvöltek kaotikus rónasága. Szakadatlanul történeteket mesélnek, amelyek érthetõvé teszik azt, amit a tudomány elhallgat és a filozófia elhomályosít. Kezdetben van a rendetlenség. Ez oly régi, ahogy csak akarjuk. Lehet hogy annyira az, mint a fekete reggel, amikor az elsõ diskurzusok összekötni igyekeztek a tér rongydarabjait, és lehet hogy ama black boxokból tör elõ, melyek szédítõen a testem komplexumába kötõdtek, azokból a black boxokból, melyekbõl kiolthatatlan háttérzúgás lármája árad, és amelyekbõl kivételes jelenségként a nyelv lép elõ. Kezdetben van az elosztás. Atomok, pontok, tetszõleges dolgok elosztása. Rendetlenség, morajlás, rongyok, piac, tömeg, a nyáj mint szétdarabolás, szétszedés vagy keverék, góc, káosz, nyílt vagy zárt black box, vihar, megkülönböztethetetlenség és tohuvabohu. Kezdetben vannak az elosztások. Mint a kártyajátékban. Az adottak. A reális csak egy esetleges elosztás. Folytonosan vagy szakadásossan, nem tudom. A kiosztott kártyak itt vannak, és ez minden. Senki sem adta õket, senki sem osztotta el õket. úgy vannak jelen mint a felhõ, passe és nem manque. Elosztás - majdhogynem visszavonom a választott szót. Vegyék ezt a kifejezést a szokásosnál, avagy a tudományban használtnál sokkalta kevésbé rendezett értelemben. Abban az értelmében, ami a kombinatorikának, sõt még a halmazelméletnek is elõtte van. Igen, a törzsek szét vannak szórva a térben, és senki sem tudja, miként. Éppenséggel túlontúl sok rend van a víz, a gõz, a hajtóanyag, a tipográfia elosztásában. Láncolatok vannak itt, beosztások, egy terv és elágazások. És akkor is túl sok a rend, ha a számok és elemek viszonylagos elrendezésére gondolunk. Ez már mindenkor egy elõ-rend. Vegyék a szót minden struktúra, a dolgot pedig definíció elõtti értelmében. Más szavakkal: Hermész nem követ és nem tényezõ. És nem disztributív. Nem oszt szét üzeneteket, nem osztja fel, és nem terjeszti el õket. Nem visz egyetlen üzenetet sem. Maga a szétosztott kártyacsomag, ami itt van. A benne rejlõ üzenet kaotikus, egy betükbõl álló felhõ. Vagy mégcsak nem is betükbõl, hanem tetszõleges elemekbõl áll. Hermetika - titoknak nevezik. Közben azonban kiismertük e titok teljességét: a szétszórtságot. A szétszórtságban továbbra is titok rejlik. Errõl nincs információnk. Hermész, a zúgás, az infraelosztás. A reális mint miriádnyi nyüzsgés. Ez kavarog mint a Hermész-pálca. A keresztezõdés mint metszéspont és a kicserélés pontja eltûnt belõle, helyébe az örvény lépett. Egy újólagos tulajdonítás. Chazár Keresztély fordítása |