-Valóban úgy véli, az utóbbi idôszak eseményei nyomán a "kronopolitika", a sebesség diktatúrája újabb dimenzióval bôvült? -A második forradalom korszakában vagyunk. Az elsôt a szállítóeszközök, a vasút, az autók, a repülô stb. váltotta ki. A 70-es és 80-as évek az élô-átvitel kora - történjék akár video vagy tévé-technikák, avagy a távvezérlés révén. A szállítóeszközök a történelem viszonylagos gyorsulását hozták magukkal, az óránkénti többszáz kilométert. Az átviteli technikák az abszolút sebességet is történelmivé tették. Míg a newtoni korszakban a tér és az idô volt abszolút, addig Einstein korában a sebesség válik abszolúttá, a tér és az idô pedig viszonylagossá. Ez a politikum problémáját is megrendíti; az abszolút fénysebesség szabályszerûen forradalmasítja. Mert mi volt a politika? A város, a tér megszervezése, a történelemre vetett tekintet, a kronológiákban való gondolkodás, a hagyomány és az archivumok jelentôsége, nagy idôbeli és geografikus térségek egybelátása. De mi a live politika? A valós idôben zajló politika. Ez az, amivel egyetlen kormányzat sincs tisztában. Az 1987-es tôzsdekrach nyilvánvalóvá tette, hogy a valós idôt nem lehet uralni. Ma már minden tôzsdei számítógéprendszerben mûködik egy leállítóprogram, mivel senki sincs abban a helyzetben, hogy válság esetén képes lenne a gyorsulási hatások igazgatására. Tehát kikapcsolnak, visszatérnek a normális kurzusjegyzéshez. A gazdasági, katonai-stratégiai és társadalmi szinteken már valós idôben zajlanak tevékenységek. Politikai téren azonban még senki sem áll a helyzet magaslatán. Az abszolút sebesség jelensége túlontúl új. Ön a könyveiben "transzpolitikával" helyettesíti a hagyományos politika fogalmát, és számos új paradigmát - például a sebességet - vezet be. Ezek az axiómák aztán mintha kizárólagossá válnának. A dromológia / Virilio "sebességtudománya" - szerk./ elsô törvénye szerint a nagyobb sebesség elôbb vagy utóbb kiiktatja a nálánál alacsonyabbat. Berlin vagy Párizs utcáin már nem járnak lovak; lovak csak a lóversenypályákon vannak. Egyetlen kormányzat sem képes arra, hogy újra az utcákra hozza a lovakat. Az emberiség kezdettôl fogva alá van vetve ennek a törvénynek. Ez határozza meg létünket, kötôdésünket az idôbeliség egész rendjéhez, amihez a gyorsulás is hozzátartozik. A menekülés minden állatfajnál, tehát az embernél is a túlélés feltétele. Ez pedig kiszolgáltat bennünket a sebességek versenyének. Ez nem az emberek, hanem a technológiák, az audiovizuális és automobil technológiák között zajló kûzdelem. Minden olyan nép, amelyik e dromologikus versengés során hátráltatást szenvedett, rá van kényszerítve arra, hogy az élbolyt kövesse és beérje. És ez nem a kapitalizmus vagy az iparosítás következménye, hanem azóta érvényes, amióta az ember az elsô lovat megülte, az elsô galambot nevelte annak érdekében, hogy üzeneteket tudjon szállítani. Ezért viseli elsô könyvem a SEBESSÉG ÉS POLITIKA címet. Ezidôtájt nem létezik a sebesség politikája, és ez drámai helyzet. A gazdagságnak létezik ökonómiája, a sebességnek azonban nincsen. Ennek az elemzését mindezideig elmulasztották. Amikor Lenin mondását a kommunizmus plusz villamosításról hallom, azt volna kedvem felelni, hogy a villamosításnak semmi köze a kommunizmushoz; az áramot nem Marx találta fel. Elfelejtettük a technológiáknak a társadalomra, mindnyájunkra gyakorolt vonzerejét. És ez a feledékenység mára drámai helyzetet teremtett. A "dromológia" eredetileg a vándorösztönrôl, az úti- és menekülôimpulzusról szóló tan. A menekültek világszerte tapasztalható mozgásai az ön tézisét látszanak igazolni: mintha a népsûrûség helyébe a "migrációs-sûrûség" lépne. Ma a migráció két típusa létezik. A szokványos, amely a szállítóeszközök forradalmához kötôdik, az individuális közlekedéshez. Vannak aztán menekültáradatok, fôként keletrôl - és itt fôként az albánokra gondolok. Ez egy egészen másfajta migrációs mozgás. A közvetítôeszközök forradalma olyan migrációt vált ki, aminek nincs reménye a visszatérésre. Hogy miért van ez így? Azért, mert a tévében paradicsomi állapotokat láttak és áldozatául estek egy távoli tejjel és mézzel folyó kánaán optikai illúziójának. Az emberek készek elhagyni országukat, amely egyébként termékeny, mérsékelt klímájú, végtére is nem Afrikáról van szó. Mindent hátrahagyva tengerbe vetik magukat, hogy Apuliában érjenek partot. Olaszország és Európa egyik legszegényebb táján, ahol 60 %-os a munkanélküliség. Kétfajta migrációt látok:a kedvtelésturizmust és a kétségbeesésturizmust. Kétségbeesésturizmus azokra vár, akik a tévé illúziójának esnek áldozatául. Olyan vidékekrôl menekülnek, melyek adottságaikat tekintve egészen kielégítôek és a televizió vak végzetének karjaiba vetik megukat. Bizonyos szempontból a berlini fal leomlása is e kétségbeesésturizmus eredménye. A képernyôk a nyugat gazdagságát mutatták és kiváltották a nyugatra törekvést. Ez természetesen a szabadságvággyal magyarázható, de szintúgy egy másik, egy jobb, egy elevenebb, világ illúziójával. Nekünk is megvannak a magunk paradicsomi vágyai, amikor pl. Tahitira utazunk - mi azonban visszatérünk, ellentétben a mai migrációsáradat embereivel, akiknek nincs reményük a visszatérésre. újra és újra útnak indulnak majd, mint az albánok; holnap a kínaik, nemcsak a volt szovjetek. Mindnyájan a képernyôkön keresztül érzékelt képekre vetik magukat - a megérkezés reménye nélkül. Ezek szerint észlelési hiba váltja ki a mai menekültáradatot? Ez az áttetszôség problémája. A valóságos tér transzparens: az idô napfényes vagy ködös, a víz tiszta vagy szennyes, stb. Azonban már nemcsak a valóságos térnek, hanem valóságos idônek is létezik egy közvetett transzparenciája. Az emberek már nem kizárólag a világ közvetlen valóságában mozognak - például Albánia hegyei közt, amelyek szebbek mint Apulia -, hanem a tévéképek közvetett, indirekt transzparenciájában. Az emberek számára ezek kirakatként jelennek meg - és mi lehet csábítóbb egy kirakatnál? A peep-show-k meztelen nôi rémesek. A tévé esetében azonban nem egy meztelen nô, hanem egy meztelen világ jelenik meg a katódikus kirakatban. Valóságunk kettéosztott: egy közvetlen és közvetett valóságra bomlik. Adva van a tér valósága, melyben az embertársainkkal élünk, és az a valóság, amelyik a közvetlen átvitel kapacitásaival, a video- és rádiójelekkel telített. Ennek révén létrejött egy elektro-optika. A kommunista keleten ennek az eletro-optikának az elterjedése a népesség menekvését vonta magával. Egyelôre ennek a folyamatnak a kezdetén tartunk. Kína következik, pár hónap vagy év múlva, elkerülhetetlenül. Úgy tûnik, az elektro-optikának más rendeltetése is van. Mindnyájunk számára emlékezetes Ceausescuék kivégzése a tévében, ami úgy zajlott mint valamiféle ördögûzés. Ön az egyik könyvében ír is arról, hogy a tévé "a gyász sötétkamrája". Merlau-Ponty tanítványa voltam, akinek van egy szép könyve a láthatóról és a láthatatlanról. És a Bibliában, Pál egyik levelében az áll, hogy a látható idôleges, a láthatatlan viszont örök. Minden látható tehát bizonyos tekintetben veszélyeztetett. Mindaz, ami él, látható - tehát a halál árnyéka vetül rá. Azért utalok erre a misztikus referenciára, mert azt hiszem, hogy a fizikai relativitást egy misztikus relativitás elôzi meg. Amikor Pál azt mondja: ez a világ elmúlik, akkor azt akarja mondani, hogy a számunkra látható világ eltûnôben van. A Ceausescu-kivégzés egyfajta bûnhödési liturgia volt. Embert öltek, valójában azonban egy korszakon hajtották végre a halálos ítéletet; nemcsak egy zsarnokot, hanem a valóság meghatározott állapotát. E kivégzéshez új eszközt alkalmaztak: a szem abszolút fegyverét, vagyis a televíziót. Nem véletlenül játszott Romániában a tévé kulcsszerepet, akárcsak a moszkvai puccs esetében. Már nem a kormányzati palotáké, az erôdített váraké, hanem a televízióé a fôszerep. Amikor Ön a NEGATíV HORIZONT címû könyvében a sivatagról, mint "a látható sebesség egérôl" írt, nyilván a sebességi világrekordokra gondolt, melyeket sósivatagokban állítottak fel. Nekem az Öböl-háború jutott eszembe. A modern háborúnak azért van szüksége a sivatagra, hogy kifejleszthesse az abszolút sebességeket: a rakéták, a mûholdak stb. sebességeit. Itt találhatóak a legnagyobb ütôerejû fegyverek. Az amerikaiak számára az Öböl-háború rendkívüli gyakorlóteret jelentett, ahol kipróbálhatták rendkivül bonyolult "csillagháborús" fegyverzeteiket. Ezt a konvencionális háborút úgy vívták mint egy atomháborút - atomfegyverek nélkül, de bevetésük sebességével. Elsöprô gyôzelmüket a hadszintérnek köszönhették. Vietnámban ez nem sikerült volna így. A sivatag ideális szintere a modern háborúnak. Az ég, a világûr, a tenger, a sivatag, az üresség a gyorsaságot szolgálja. Az üresség és a sebesség összetartozik. Az Öböl-háború elektronikus háború volt, néhány képe azonban a görög drámákra emlékeztetett. Az Öböl-háború a képek háborúja volt. A katonák csakúgy, mint a civil közönség mûholdakon keresztül állt kapcsolatban a hadszintérrel. Megkísérelték megteremteni a hadiesemények és a nézôk közti megfelelést. Egyidejûlge elengedhetetlen volt a titoktartás és a cenzúra. így aztán a tudósítás olyan hagyományos formáihoz nyúltak vissza, mint a rádióriport és a kommentár, kevésbé a haditudósításokhoz. A CNN legfontosabb szerepe a közvetítés volt Bush és Husszein között. A történelemben elôször játszott diplomáciai szerepet egy tévéadó. Ebben a háborúban különösen ez a diplomáciai dimenzió érdekes. A képviseletek szerepét a katódikus közvetítés veszi át. úgy tûnik, hogy a képek fontosabbak mint a politikai érintkezés, vagy a követség. Az Öböl-háborúban a tévé a hírvivô követté, Hermésszé vált. A szöveg szerepét kép vette át, méghozzá a legmagasabb politikai szinten. Az új technika felváltja a régebbit. Azonban mostanság mintha elérte volna azt a pontot, ami már képtelenségre vezet. Mindenfajta technika lényegénél fogva hajlamos az abszurditásra. Minden egyes technikai találmánnyal egyidejüleg egy balesetfajtát is feltalálnak, következésképpen egy abszurditást is. A hajó feltalálását nagyszerûnek tartották, de egyidejûleg a hajótörés is fel lett találva. Minden technikai tárgy egyszerre pozitív és negatív hatások hordozója. Az új technikák veszélyei globálissá váltak, mert technológiánk elérte a fénysebességet. Már nem mechanikus, hanem mikrofizikai jellegû; mikroszkopikus tartományokban mûködik. A kérdés az, hogy ezek után merre tartunk? Az a véleményem - és errôl szól következô könyvem -, hogy a transzplantációs technikák következnek. A technika ugyanis eddig csak az emberi testen kivül kapott helyett. Most azonban már a technikának a testbe hatolása történik. A szívritmusszabályzó mutatjó az irányt: sor kerül az ember technológiai táplálására - méghozzá olyan gyógyszerekkel, amelyek mikrogépezetekbôl állnak. Ezek az "animátok" fognak animálni bennünket. A sebesség széleskörû - és Önnek köszönhetô - tudatosítása óta sokan újra felfedezték a lassúságot. Lát-e esélyt arra, hogy ebbôl egy polgárjogi mozgalom váljon? Ha nem a legkisebb ellenállás törvényének lennénk alávetve, akkor talán kedvezô választ adhatnék Önnek. Ez a törvény azonban bizonyos kényszert gyakorol. Például nem tudunk olyan gépet feltalálni, ami lassító, lefékezô hatású. Vegyük például a modern gyorsvonatokat: a TGV három óra alatt ér Párizsból Lyonba. Senki sem tud olyan vonatot feltalálni, amelyik három nap alatt teszi meg ezt a távolságot. A lassítás nem politikai akarat, hanem fizikai kérdés. Én ugyan megrögzött gyalogjáró vagyok, és már nincsen autóm, mégis azt gondolom, hogy a sebesség problémája elôl nem lehet kitérni: szembe kell nézni vele. Kivánatos lenne ugyan a lassúság szubvencionálása, de ez illúzió. A lassúságot nem intézményesíthetjük; nincs a hatóságok illetékességi körében. Ön azt állítja, hogy a gyorsulás az érzékelés kaotikussá válásával jár. Ez pedig kommunikációs rendszereinkben a tartalom- és jelentésveszteségget okoz. Milyen következményei vannak mindennek politikai érzékenységünkre nézve? A probléma az, hogy a leképezés fontosabbá válik, mint az, amit leképezett. Egy márka jelképe ma már fontosabb, mint maga az árú. Egyfajta valóságeltolódás megy végbe, amit a tele-prezencia, tahát a valós idô technológiái tovább erôsítenek. Ha látok egy képet Auschwitzrôl vagy Hirosimáról, a borzalmas látvány alig érint. Ha azonban arra késztetnek, hogy a tévében élôben nézzem egy kislány halálát, az megrendító. A tele-prezencia tanúvá tesz; részt veszek ebben az eseményben. Emlékszem a kislányra, akinek egy víznyelôben kellet meghalnia, miközben kamerák szegezôdtek rá. Ki kellett kapcsolnom, nem bírtam nézni. Következésképpen van olyan kép, ami több mint egy kép. Az élôben közvetített haldoklás egyszerûen nem olyan, mint bármely másik kép. Régebben az ember vagy jelen volt egy eseménynél testileg, vagy nem. Az embertársi, morális, etikai felelôsségem a jelen pillanatból fakadt. Ma a jelenvalóság pillanatához a tele-prezencia pillanata társul, és elhomályosítja érzékelésünket. A tele-prezencia azt jelenti, hogy egyidejûleg veszünk részt egy eseményben, de az átviteli technológiák révén, kisebb vagy nagyobb távolságból. Egy közvetített haldoklás vagy gyilkosság esetében "valamiképpen" még mindig felelôs vagyok, de különféleképpen cselekedhetek: kikapcsolhatom a készüléket, és a telefon után nyúlhatok, de tovább is nézhetem. Éppúgy érzékelhetem a felelôsségemet, mint ahogy nem - büntetôjogi értelemben nem leszek elmarasztalható. De hozhatok politikai példát is: a múlt nyáron élôadásban láthattuk, amint a tankok elhagyják Belgrádot és a horvát határ felé tartanak. Errôl én Párizsban ugyanakkor szereztem tudomást, mint horvát ismerôseim. Ez jelzi, hogy ma az informáltság, a "világban való lét" a tele-prezencia kérdésévé vált. A kép szerepe politikaivá vált, aminek hátterében hatalmas politikai és esztétikai változások is rejlenek. Mi fog történni, ha ezzel a tempóval megyünk tovább? Ami a közlekedési rendszert illeti: az autópályák hosszabb vagy rövidebb idôn belül kiszolgálnak. A nagysebességû vonatok elôtt áll a jövô. A vasútak a repülôterek futószalagjaira fognak hasonlítani, ami azzal jár, hogy egész Európa olyan lesz mint egy világváros. Az emberiség jövôjét az audiovizuális sebesség, a telematikus technikák fogják meghatározni: a képernyôkön végzett munka, a tele-shopping, a tele-konferenciák, sokkal inkább, mint manapság. A mozdulatlan város felé tartunk; a turistautazásokon kívül nem nagyon lesz mozgás. A vasútak Európájában a városok közel kerülnek egymáshoz, és egyre inkább egy óriási megapolisszá válnak, amelyek interakcióikból élnek. Talán egy nemzedék múlva már létrejön ez a megapolisz, ami körül elhagyott, veszélyeztetett és veszélyes vidékek húzódnak majd. A vidéki övezetek külvárosokká válnak, lepusztult környékekké. Hogy ezután mi lesz? Nem tudom, nem vagyok próféta. Klaus Kreimeier
|