Hannes Böhringer
Hegel

Pascal az ember életét egy börtönbeli fogolyéhoz hasonlította, aki kivégzésére vár, és még van egy órányi ideje ahhoz, hogy a kegyelem elnyerése érdekében tegyen valamit, de nem tesz semmit. Az sem bizonyos, hogy létezik kegyelem, lehet, hogy minden csak illúzió; mindenesetre még az illúzió is jobb lenne, mint ami egyébként vár az emberre. Ez a semmittevés, annak belátása, hogy valamit ésszerûnek ismer meg az ember és mégsem azt teszi, ez az a szakadás a logikai kontinuumban, amelyre már Pál apostol is utalt a Római levélben. Lehet arról vitázni, hogy mi ésszerû némely esetekben, s más az ész kötelezõ voltát vitatni. Magának a vitatásnak is feltétele egy másik vita, vagyis a dialógus kötelezõ. Ám ennek a kötelességnek is fel lehet mondani, ezt is lehet tagadni és el lehet vitatni, miként Kalliklész teszi egy platóni dialógus, a Gorgiász végén, nem bocsátkozván továbbiokfejtésekbe, ezeknek vizsgálatába, tehát végül megint párbeszédbe és vitatkozásba. Valakivel komolyan vitatkozni annyit jelent, hogy , a logoszra szálltunk, beültünk az ész csónakjába és már úton is vagyunk, mondaná Pascal. A logikai kontinuumnak, a jó folyamnak, az ész sajkáján való jó utazásnak egy elõzetes döntés, erõbevetés és az észben való hit a feltétele. Hogy a logoszba bocsátkoztunk, az azt jelenti, hogy nyitva hagyjuk a vitában annak kérdését, melyik logosz bizonyul végül az erõsebbnek, és melyik húzza a rövidebbet. Ez az abban való hit és bizodalom, , hogy itt még a vesztes is nyer.

Pascal a kereszténység apológiáját írja meg: a keresztény logosz erõsebb, mint a filozófiáé, pontosabban és átfogóbban ragadja meg a helyzetet, találja el az ember természetét, a nagyságát és a gyengeségét; egybefoglalja a dogmatizmust és a szkepticizmust, és felfogja a kockázatra, a kockázatos erõbevetésre való hajlamát, megérti a bizonytalanon, a kétségesen, a feloldhatatlan talányokon a megbotránkoztatón és megütköztetõn, a kis és a nagy, a magas és a mély, az úr és a szolga átfordításán érzett örömét.

Pascal szerint az ember alapvetõ állapota állhatatlanság, nyugtalanság és unalom. Nem érvényes már az állandó léleknyugalom és derû filozófiai célja? Kiderült, hogy illúzió? A filozófiai fogalom komplexebbé válik. Talán a léleknyugalom és a derû azt jelenti, hogy az ember állhatatosan, derûsen és belenyugodva képes szemlélni állhatatlanságát, nyugtalanságát és unalmát. Pascal kételkedik abban, hogy az ember tartósan képes lenne erre. Úgy véli, hogy ehhez, magát ilyen nyomorúságos állapotban látván, túlságosan kétségbe van esve. Ám azt õ sem vitatná, hogy jót tesz, hogy segít állapotunkon javítani az, ha önmagunkat ilyen derûvel, lelki nyugalommal szemléljük. A megismerés segít, jót tesz: ezt is vitathatja az ember és kereshet a tudatlanságban gyógyírt. De Pascal nem megy ilyen messzire. A valóságban az embereket sokkal õrültebbnek tartja, mint a filozófiai kórképben. Az õrültségnek ezt a fokát már nem lehet egy filozófiai úti-patikával kúrálni. De a filozófiával azt szögezi le, hogy esztelenségrõl, eltévelyedésrõl, a helyestõl és igaztól való eltávolodásról van szó.

Hat filozófust szeretnék ennek az elõadásnak a keretében bemutatni, három régi, antik és három újkori, modern filozófust. A három modern közül az elsõ egyáltalán nem is filozófus, hanem a filozófusok ellenfele; legfeljebb csak közvetve filozófus, annyiban, amennyiben vitába száll velük. A modernitás öntudat, önérzet dolga. Krisztussal egy új kor, egy új korszak kezdõdött a keresztények hite szerint. A régi kor azonban nem maradt mögöttük. Elmúltként még mindig jelen van, de hatalma megtört, meghaladták. Az új kor úgyszólván felülkerekedett rajta. A modernnek, az újnak szüksége van egy másikra, valami másra, amihez képest új és modern. És a másik, a régi csak az újhoz képest válik régivé.

Az új legelõször csak eltávolodás, távolságtartás a régitõl, az eredendõtõl; az új elválás és veszteség. A filozófia így, a régiek bölcsességétõl elválasztva látja magát. Az új rosszabb, gyengébb mint a régi. A régi eredeti és teljes. Mindaz, ami utána következik, hozzá képest hanyatlás. Ám a tökéletlennek megintcsak elõnye van a tökéletesebbel szemben: nem nyugszik magában, dinamikus, lehet fokozni, tökéletesíthetõ – talán még a régi tökéletességen túlmenõen is.

Pascal életében a francia értelmiségiek körében elkezdõdött egy vita, mely a Querelle des Anciens et des Modernes néven vált ismeretessé. Ismét arról vitatkoztak, hogy melyik logosz az erõsebb, a régi vagy az új? A hangsúlyok egyre inkább az újra tevõdnek át: hagyjuk meg a réginek a tökéletességét (perfection)! Azáltal, hogy a tökéletlennel foglalatoskodunk, biztosítjuk magunknak a haladás, a tökéletessé válás (perfectibilité) lehetõségét. Ha a régiek netán felülmúlhatatlanok a mûvészet terén, akkor mi felülmúljuk õket a tudomány és a technika terén.

Akinek meglehetõsen jó dolga van, az nem reménykedhet a megváltásban; annál inkább az, akinek nyomorú a sora. Már a kereszténység is felismerte a tökéletlenség elõnyét, a gyengeség erejét: felix culpa. A Querelle igazából csak úgy érdekes, ha a vita még nem dõlt el: ha az egyik fél még nem hallgattatta el a másikat; ha elismerik mindkét fél jogát; ha a modernek haladása és állandó tökéletesedése közben nem feledkeznek meg a régiek tökéletességérõl; ha az ember elkerülhetetlen állhatatlanságát, nyugtalanságát és unalmát egybe kell gondolni a belenyugvás, a tartós türelem és a derû kötelességével. A logikai kontinuum törékennyé vált, az egyik logosz meghasadt és megduplázódott újjá és régivé, antik és modern logosszá; kétféle módon, két idõben van jelen; meghasonlott, mondja Hegel.

A filozofálás e kettõsségnek az egybegondolás és megbékélés értelmében való egyezséggé alakítását jelenti. A megbékélés krisztológiai metaforája azt jelzi, hogy Hegel a filozófia és kereszténység - Pascalnál még élesen artikulált – ellentétének megbékítésére is törekszik filozófiájával . A megbékélésnek viszály és meghasonlás a feltétele. Ebben a vitában az egyik oldal azépség, a tökéletesség és a teljesség látszatát keltheti, mint például az ókor. Ezzel azonban az egész résszé válik, a tökéletesség önnön igényéhez képest visszaesik, ha a tökéletlent, a hiányosat önmaga ellentétévé teszi és nem vonja magába. Mindez azonban csak azt mutatja, mondaná Hegel, hogy a logosz meghasonlott. Mindkét oldal képviseli, csak éppen tökéletlenül, önellentmondásosan. Ezért mindkét oldal labilis, mozog, hullámzik és átbillenhet az ellenkezõjébe. A klasszikus antikvitás a Querelle során még azt a szerepet is vállalhatja, amelyet a szókratészi dialógusban a mûmítosz játszott: a feloldatlan vitában egy ígéretet, a jó vég reményét a jó kezdetben, az egésszé válás és egység szavatolását az éles meghasonlásban. Amilyen mértékben a klasszikus antikvitást mítosztalanítják a Querelle során, oly mértékben válik a mítosz mozgékonnyá, tér ki az idõben a régebbi, az archaikus Görögország irányába, vagy a térben Görögországtól Perzsia vagy India felé, és az indiaiaktól az indiánokhoz.

A Querelle des Anciens et des Modernes a történeti tudat kiindulópontjává vált. A klasszikus ókortól való eltávolodás tudata az ókor mércéinek és mára érvényes kötelezõ voltuk viszonylagossá válására vezet: a haladás fogalmához. Ezt aztán a történeti tudat még egyszer relativálhatja: Nemde visszalépés is minden elõrelépés? Létezik-e egyáltalán haladás? Technikailag talán igen. De vajon morálisan is? Valahogy ekképpen bírálják a 19. századi történészek a történetfilozófiát. Amelyet Hegel mûvel.

Ha Hegelre gondolunk, a tübingeni kollégium jut eszünkbe, ahol Hölderlin, Schelling és Hegel egy szobában lakott és teológiát, valamint filozófiát tanult, a berlini egyetem professzorára gondolunk, aki a világtörténelem vezérkari térképét teríti ki diákjai elõtt. A kanti filozófia kopernikuszi fordulatát a francia forradalommal vetjük össze, és Hegelt birodalmi végrehajtójával, Napóleonnal. Hegel maga ajánlotta ezt a világtörténelmi párhuzamot: pontosan kifejezte azt, amit a napoleóni világszellem végbevitt. Alig gondolunk Hegelre, mint házitanítóra, jénai magántanárra, nürnbergi iskolaigazgatóra, aki az ötvenhez közeledve végre professzor lett Heidelbergben, majd röviddel késõbb Berlinben. Hatvanegy évesen, 1831-ben halt meg kolerában.

Elõadásaiban és könyveiben egy filozófiai fejlõdésregény különbözõ változatait beszéli el és írja meg. Fõszereplõi fogalmak. A fogalmaknak történetük van. . A fõfogalom neve szabadság. A világtörténelem a szabadságfogalom kibontakozása, a szabadság tudatában történõ elõrehaladás. A történelem azt jelenti, hogy rétegek képzõdtek, ellentétek, kettõsségek, a szabadság fogalma és történeti megjelenésformái közti ellentmondások torlódtak egymásra. A megjelenésforma és a lényeg közti kínzó aránytalanság hajtja tovább a világtörténelem folyamatát. A világ a világtörténet, csak azáltal válik azzá, ami tulajdonképpen kezdettõl fogva; csak úgy jut el önmagához, hogy az eszme, a fogalom kívül kerül önmagán, egy ellentétben vázolja fel magát, anyaggá, matériává válik és beledolgozza magát önnön magába - ez az anyag azonban idegenként áll vele mint ideával szemben - és áthatja, ezáltal válik az eszme "konkréttá". Plótinosz számára a teória absztrakció volt, könnyûvé válás, elképzelés, anyagtalanodás, felemelkedés. Hegel esetében ez fordítva van: a kereszténység analógiájára a teória az eszme megtestesülését jelenti. Ez azonban munka: magának a fogalomnak a munkája, továbbá a filozófusnak a fogalommal való munkája. Pascal számára az ember még játékos, fogoly volt, aki ugyan fogadással és kártyajátékkal múlatja az idõt, de aki életre és halálra is játszik. Hegel már azok világában él, akik nekiláttak, hogy átépítsék a sivár börtönszigetet, hogy lakhatóvá tegyék, akik honossá kívánnak lenni rajta. Megtanultak dolgozni, többé már nincs idejük a játékra. A munkát nem önként tanulja meg az ember, rá kell kényszerülnie, szolgává kell válnia.

A szellem fenomenológiája címû Hegel mû legismertebb része az uralomról és szolgaságról szóló rövid fejezet. Az úr és a szolga e "dialektikájába", átfordulásukba már a kereszténységnél beleütköztünk: a Világ Ura szolga alakjában, mint szenvedõ istenszolga teljesít be egy prófétaiigét. Hegel ezt a figurát dolgozó szolgává alakítja át. A kívülrõl jövõ megváltás így a belsõ világon belül felszabadulássá válhat. Kezdetben nincs vita, nincs vitázó párbeszéd, hanem életre-halálra menõ harc folyik az elismerésért. A vesztes meghal vagy a gyõztes szolgája lesz. A gyõztes dolgoztatja a szolgát. A szolga szolgáltatja neki annak bizonyságát, hogy õ az úr. Az úr nem csinál semmit, csak elfogyasztja azt, amit a szolga megtermel. Unatkozik, háborúzik, játszik. Õt még Pascal hozta szóba. Úr marad, mert uralmáért kész küzdeni és meghalni, a szolga pedig a szolgaságban élt életet tartja elõbbrevalónak a szabadságért vállalt halállal szemben. A szolga azonban megtanul dolgozni. A munka - munkaerényként - a természet feletti uralomra és önuralomra vezet. A szolga erényei, aszkézise és önfegyelme már nem a harcból, hanem a munkából erednek. A munka formázza a szolgát, mondja Hegel. Így a szolgának, a rabnak és munkásnak már csak halálfélelmét kell leküzdenie, és felülmúlja a harcos-urat. A gyengébbik logosz válik az erõsebbikké. A harcos-úr, akinek mindene megvan, csak veszíthet. A szolgánaknincsen vesztenivalója, csak nyerhet.

Itt láthatjuk, hogy Hegel nemcsak Marxnak, hanem Nietzschének is mennyire a közeléig ér . Az új kor, az újkor megfordulás, átfordulás, forradalom, rabszolgalázadás, az egykori rabszolgák uralma. Az új ember az úrrá vált munkás-szolga, aki az úr és szolga ellentétét, mely a régi idõben külsõdleges volt, megszüntette, bensõvé tette. Polgárként a nemesi uralmat és a rabszolga-gazdaságot egyetlen személyben kell gyakorolnia, egyszerre kell legyen bourgeois és citoyen.

Az új kor Hegel szerint a bensõségesség kora, a kereszténységgel kezdõdik, és a reformációban, az újkor kezdetén következik be áttörése. Ez a bensõségesség - melynek a tudat, a szubjektivitás csak más megnevezése - már nem a nyugodt bensõ, a sztoikusok bensõ szabadságtere, hanem a kereszténység felszakította, szakadékos és elveszett, ellentétébe fordult, külsõvé vált bensõ, a börtön, melybõl nincs kiút. Az immanencia ez, melybe bezárult az ember; a boldogtalan tudat, mely meghasonlik önmagával, de mégis önmaga foglya, a ressentiment (Nietzsche), melytõl a spontán módon való megszabadulás valójában kudarcba fulladt. A bensõ már nem az önmagunkkal való nyugodt elégedettség tere, hanem a gátlásé, a feszítettségé és a frusztrációé. De éppen ezáltal válhat folyamatos hajtóerõvé, a munka, az elõállítás, a produkció motorjává. A ressentiment értékalkotóvá válik, új értékekethoz létre, értéktöbbletet a régi értékekhez képest. A modern gazdaság munkán alapul, és a munka "gátolt sóvárgás" (Hegel). Munkát végezni nem más, mint a beszorult bensõt, a szubjektívet, a valótlant ledolgozni, objektívvé és konkréttá válni, megvalósítani. A munka önmegváltássá válik. A munkás megváltó.

Az, hogy a filozófia a fogalom munkája lenne, Epiktétosznak, a felszabadított rabszolgának soha nem jutott volna eszébe. A filozófiának van valami köze az aszkézishez, az edzéshez, a gyakorláshoz, de elsõsorban úszás, fûrdõzés a logoszban, "jó folyam". A teória - eredetileg talán egy ünnepi menet nézése - valami ünnepélyes, a mindennapi sóvárgások és félelmek feltartóztatása (epoche) volt, nem pedig visszatartásuk és gátlásuk; ömlés és nyugalmi állapot egyszerre, ahogy Plótinosz mondja, úszva visszajutás a forráshoz egy szempillantásnyi idõre.

Pascal a kereszténységet mint a sztoicizmus és szkepticizmus összefoglalását és felülmúlását írja le. Pascalnak még nincsen történelmi tudata. Úgyszólván még Pürrhonnal és Epiktétosszal ül egy asztalnál és vitázik velük. A kornak megfelelõ viseletben vannak és a Montaigne és Descartes nevet viselik. Hegel úgy tekinti a sztoicizmus és a szkepticizmus ellentétét, mint világtörténeti konstellációt: olyan rabszolgaideológiaként, mely a politikailag megakadályozott szabadságot a bensõben, az öntudatban ápolja. Nietzsche a sztoicizmus és a szkepticizmus helyébe majd a kereszténységet teszi, mint azok pop-variánsát. Neki a "népnek való platonizmus " azt jelenti: "rabszolgamorál". Az úr a földöntúliba fokozódik. Vele szemben mindenki, még a földi urak is, szolgák. Ez a legmesszebb menõ kiélezés viszont, véli Hegel, kiváltja a megbékülést, Isten emberré válását. A keresztény szentháromságtan az elõképe Hegel dialektikájának. Ám a filozófia a vallásnál magasabbrendû. Amit a vallás csak elképzelni képes, azt a filozófia elgondolja. A felfoghatatlan esemény gondolati alakzattá válik. Hegel feláldozza az események felfoghatatlanságát, a nemtudás tudatának elõnyét. Hegel mindent tud, mindent képes elgondolni. Plótinoszhoz hasonlóan számára a világ, a világtörténet transzparenssé válik.

Hegel nagyságát én abban látom, hogy eme "abszolút tudás" ellenére, amelyet birtokolni vélt, nem kezdett el álmodozni. Hegel mindennemû filozófiai spekuláció közepette is mindig nagyon realisztikus. A következõkben nem a mindentudó Hegellel, hanem a meghasonlás teoretikusával tartok, aki folytatja a régiek és a modernek közti küzdelmet, és aki - filozófusok közt ez nem szokatlan - e vita mindkét oldalán részt vesz: a modernek oldalán, mivel a modernség lényege a belsõ összütközés, a réginek, az õsréginek, az eredetinek és csorbítatlanak való ellentmondás, a régi és új "meghasonlása". És a régi oldalán is részt vesz, mivel mindkét oldalt törekszik a másikkal megbékíteni, kiegyenlíteni, a viszályban a harmóniát megragadni, mivel a meghasonlást akarja "megszüntetni/megõrizni" (aufheben). Ez a "megszüntetés/megõrzés" (Aufhebung) megint csak kétértelmû, új és régi oldala is van; egyszerre konzervatív és destruktív-innovatív. Hegel az Aufhebung szón egyszerre ért megõrzést és megszüntetést. Az ellentmondások megértése az ellentmondások megszüntetését/megõrzését jelenti, nem azt, hogy veszni hagyjuk egyik oldal javára a másik oldalt, hogy a könnyebb megértés kedvéért leegyszerûsítjük a valóság összetettségét, hanem azt, hogy az ellentmondásokat mint mozzanatokat megõrizzük egy harmadik, egy felsõbb fogalomban , amely megszünteti közvetlenségüket.

Hegel filozófiája közvetítés. Ebben a szóban az antik filozófia mértéke, a közbülsõ is benne rejlik, ám ezt a középsõt már nem lehet kifejezni mértékarányosan, röviden és tömören; egy hosszú és körülményes fejlõdésregény szükséges ahhoz, hogy valamennyi ellentmondást közvetíteni tudja. A regény az ellentmondásokat fejezetrõl fejezetre , vagyis a világtörténeti korszakok egymásra következésében fejti ki, és fokról fokra egyre tovább, egyre komplexebb fogalmakba emeli õket (hebt auf), mígnem végül egy fogalom valamennyi fogalmat saját mozzanataként foglalja magába, és ezzel a fogalom egysége eljutott önmagához. Ezzel a vége van a történelemnek. És ezzel a filozófiának is vége, melynek az a feladata, hogy megértse a történelmet, felfogja azt, ami történik. Magában véve semmi új nem történik. Magában véve kezdettõl fogva minden jelen van. Csakhogy nem ismeretes kezdettõl fogva, ezért is nem mutatkozik meg kezdettõl fogva. Csak az idõ, a világtörténelem folyamán jut el önmagához az, ami magában véve már jelen van; válik, miként Hegel mondja, "magáértvalóvá". A vég tulajdonképpen nem egyéb mint a kezdet, csakhogy az, ami magában véve mindig is megvolt, az önmaga számára tudvalevõvé vált. A vég a kezdet megszüntetése/megõrzése (Aufhebung): a magábanvaló magában-és-magáértvalóvá vált. Magában véve tehát már az antikvitás is modern, csak még nincs ennek tudatában. Ezért marad klasszikus. Látszat és valóság még nem vált fájdalmasan szét. Az eszme még a szemlélet közvetlenségében tud megjelenni. Az igaz még szépnek látszhatik.

Ezért Hegel szerint ennek a korszaknak a legmagasabbrendû kifejezõdése a mûvészet. Ebben az értelemben még az antik filozófia is mûvészet. A modernségben ez fordítva van. A szemlélet és a gondolkodás kettévált. A gondolat túlszárnyalta a szemléletet. A modernség legfõbb kifejezõdésére a filozófiában lel. A Hegel korában modern, vagyis a romantikus mûvészet, kényszerûen filozófiaivá vált, reflexiós mûvészetté, konceptmûvészetté. Már nem legfõbb kifejezõdésnek lenni korlátozottságot jelent, a saját határaink megismerését, e határokon való kitekintés képességét. A mûvészet vége, amelyrõl Hegel beszél, nem a mûvészetmegszûnését, a mûvészet eltûnését jelenti, hanem határainak tagadhatatlan felismerését és e határoknak a filozófia felé való szükségszerû áthágását.

A világtörténelem az ítéletek megszüntetésének/megõrzésének (Aufhebung) folyamata. A történelem a régit, a meghaladottat mint transzparens réteget tartja és tartalmazza. Így a meghasonlottság állapotában is átcsillan még a kezdeti egység - hiszen máskülönben észre sem lehetne venni a meghasonlást - és az egység és kétség ellentéte közti közvetítésre, megszüntetésére/megõrzésére és megbékítésére, kétség-telenítésre késztet.

Szókratész Athén utcáit járja, vitába bonyolódik az emberekkel, akikkel találkozik: mi a jó? mi az igazságos? Megosztja a polgárokat és a várost. Õ a trójai faló Athénban, aki tönkreteszi a várost, mondja Hegel. A város alkotmányának az igazságosságon kellene alapulnia, de nem tudjuk, mi igazságos, mondja Szókratész, legföljebb csak egyedi esetekben. Szókratész nem tud jobb alkotmányt adni a városnak, de azáltal, hogy az ész próbájára teszi, szétrombolja õsrégi, magától értetõdõ alkotmányát. A szókratész utáni filozófusok a bensõbe vonulnak vissza, a kertbe, miként Epikurosz, az iskolába, a házba, a bensõt városerõdítménnyé építik ki. Szókratész a városban él, és - kivéve a hadjáratokat, ahová egyszerû katonaként vonult - azt soha el nem hagyta. Filozófiája hiábavalóan akart a város (polisz), a politika teóriája, lenni. A felbomló város hatása alatt Platón is csak egy olyan alkotmányt képes elgondolni, melyben a város belsõ egysége és igazságossága családjai és polgárai szabadságának kárára szavatolható. Hegel szerint csak Platón tanítványának, Arisztolelésznek sikerül a görög városállam teóriája - egy olyan idõpontban, amikor a városok hatalmát makedóniai Fülöp végérvényesen felmorzsolja.

A filozófia akkor fogalmazza meg pontosan a maga korát, amikor az lejárt. Nem feketén-fehéren ábrázol, nem túl élesen, mint Pascal a nyugtalanító félhomályban, hanem szürkével szürkén, árnyaltan, közvetítve, Grisaille-technikával. "Amikor a filozófia szürkéjét szürkével festi, akkor az élet egy alakja elaggot - írja Hegel a Jogfilozófia alapvonalaihoz írott elõszavának végén -, és szürkével szürkén nem lehet megfiatalítani, hanem csak felismerni lehet; Minerva baglya csak a szürkület beálltával kezdi röptét." Itt ezegyszer Hegel a fogalomnak nem a munkájáról beszél, hanem repülésérõl, az esti szürkületben való röptérõl, a nappal és éjszaka köztes övezetérõl, fényrõl és sötétségrõl. Eltûnik a festõi színesség, elõlépnek az analitikus fekete-fehér, a szürke árnyalatok.

Arisztotelész a várost olyan helyként ábrázolja, ahol az emberek megvalósíthatják mindazt, ami természettõl fogva megvan bennük, ahol a legjobbat hozhatják ki magukból. A város az erény, a szabadság, az egyéni boldogság helye. Az arisztotelészi politika ökonómiával, a házról, a ház gazdálkodásáról és igazgatásáról, a háziúrról, rabszolgáiról és családjáról szóló tannal kezdõdik. Majd különbözõ alkotmányokról szóló fejezetek következnek: hogy melyik a legjobb, legszilárdabb; hogy meghatározott helyzetekben melyik a legalkalmasabb stb. Teljes jogú polgárokká váljanak-e azok a kézmûvesek, akik függenek gazdaságilag megrendelõiktõl, vagy csak azok, akik gazdaságilag függetlenek és rabszolgákkal dolgoztatnak? A politika a házról és a városról szóló tan. Az újkorban azonban, mondja Hegel, a polgári társadalom mint a "differencia lépcsõje" nyomul - Hegel nem házról és városról beszél, hanem - a család és az állam közé. A polgári társadalom a "szükségletek rendszere", a munka, a gazdaság, a pénzkeresés világa. Mindez természetesen már az antik poliszban is megvolt, de teoretikusan még a házhoz kötõdött. A házi gazdálkodás még nem népgazdaság, nem politikai gazdaságtan, ahogy majd késõbb nevezik. Az antik politika ismeri a despota és a politizáló, a házigazda és a polgár között levõ antagonizmust , a modern politika pedig ismeri a bourgeois és a citoyen (Rousseau), a gazdálkodói és a politikai értelemben vett polgár antagonizmusát. A gazdaság a munka, munkamegosztás és racionalizálás révén szétrobbantja a ház, a város, az állam határait. A gazdaság világgazdasággá növekszik. A gazdaság a meghasonlás állapota, a család és az állam erkölcsiségének önmagán-kívül-léte. Itt mindenki önmagára gondol, saját haszonszerzésére. És mégis - a vagyonok igazságtalan, egyoldalú felhalmozása ellenére - a polgári társadalom a felszabaulás szférája. Dinamikája révén megtöri a ház uralmát, a háziúr uralmát, a fiak szolgaságát, felszabadítja a jobbágyokat és a rabszolgákat. Hegel abban látja Napóleon világtörténelmi jelentõségét, hogy beteljesítette a Francia forradalmat azzal, hogy polgárjogként bevezette Európában a Code Napoléont, a minden emberre kiterjesztett római magánjogot, és ezzel jogként egyetemes jellegûvé tette. Minden ember emberként válik jogalannyá. A szabadság, melyet magánvalóan (an sich) mindig is birtokolt, így mint jog válik valóra. És jogként garantálódik. Benne a filozófusok által mindig csak posztulált természet- és észjog történelmi valósággá vált. "Ami ésszerû, az valóságos, és ami valóságos, az ésszerû" - így hangzik egy híres és botrányos mondat a Jogfilozófia elõszavában. Ugyan a Code civilhez fogható polgári jog még korántsem vált minden államban hatályossá, de alapjában véve mégis ezt vezették be, mondaná Hegel, és mindenütt feltartóztathatatlanul érvényesülni fog. A világszellem, a világtörténelem szelleme ráér, lassacskán dolgozik.

Hogy a valóságos ésszerû, az azt jelenti, hogy a jelen nyilvánvaló ésszerûtlensége, bolondsága, õrültsége miatt nehanyagoljuk el és ne áldozzuk fel azt, ami észként valósult meg benne. Nagyon is jól van ez így, mondja Szókratész. Semmiképpen sincs ez így jól: az igazat jogszerûen halálra ítélik. És mégis az mondja, akinek tudnia kell, a tudattal nemtudó: nagyon is jól van ez így. Ha létezik a logosz, akkor jelen van, akkor mindig õ az erõsebb, még a gyengeségében is. Mi kelhetne vele versenyre? Tehát mindennek ellenére - voltaképpen - mégis minden jó. A logikai kontinuumban bekövetkezett törés, a meghasonlás nem lehet az utolsó szó; a meghasonlása annak, ami van és annak, ami jó; annak ami van, és annak, ahogyan lennie kellene. A filozófia ezért, miként Epiktétosznál is, figyelemgyakorlat, , és már nem a saját képzeletünk tévedéseire, hanem arra irányuló figyelem, ami történelmileg, politikailag történik. Ez a történelmi figyelem összezárja a van és a kell közti hasadékot. Felfedezi azt, amit Hegel erkölcsösségnek nevez. Az egyes ember moralitását túlontúl próbára teszi az, ha ezt a moralitást nem a jó erkölcsök, a bevált szokások, konvenciók, hagyományok és szokások tartják. Az erkölcsök gyakorolt erkölcsök, az erkölcsösség szokásossá vált morál. Az etika szó eredete az ethosz = szokás. A morál csak használatos morálként mûködik, csak mint megszokott és általánossá vált morál; olyanként, amelyben az emberlakik, amelyben otthon van. A közvetlen erkölcsiség ezért elsõként a házban, a családban lelhetõ fel. A család azonban felbomlik. A felnõtté vált gyermekek elhagyják. Atomizált, egyedülivé vált individuumokként a polgári társadalom forgatagába kerülnek. Úgy tûnik, hogy ez a társadalom elnyelte az erkölcsiséget. Önérdek és önzés uralkodik benne. A pleonexia, a mindig-többet-akarás régrõl ismert szenvedélye hajtja a gazdaságot. Hogy ebben a sodrásban az erkölcsiséget ne hagyja veszni - ez Hegel szerint az állam feladata. Az állam az erkölcsiség tudatos észlelése, az öntudatos erkölcsiség.

Az állam nem rendfentartó hatalomként lép fel a polgári társadalommal szemben. Éppoly kevés sikerrel járna, mint az általánosan rossz erkölcsökkel szemben az egyes ember morálja. A bourgeois erejét meghaladná az, ha közvetlenül citoyenné kellene válnia. Az állam - minden meghatározott államformát és alkotmányt megelõzõen - a bourgeois és a citoyen közti közvetítõ, a láthatatlan és ezért mindenkor veszélyeztetett szövedéke – Hegel szavával élve – "korporációknak": egyesületeknek, társas, szakmai egyesüléseknek, melyek az individuum partikularitását kis részben az általánosba közvetítik , és melyekben az egyes ember önzése megszûnve õrzõdik meg (wird aufgehoben) azzal, hogy saját érdekében felelõsséget vállal, és ezáltal elkötelezi magát egy még átlátható általánosságnak. Az állam mindig is a minden lehetséges részterületen viselt felelõsség. E nélkül semmilyen kormány, semmilyen közigazgatás vagy rendõrség sem lenne képes valaminek a véghezvitelére. Ez a jó erkölcsöknek, az erkölcsiségnek a történelmi, a történések révén egymásra rétegzett tudata. Még mindig ez tartja fenn a polgári társadalmat és gazdaságát. Ez adja tartását és vonja meg határát. Ám a polgári társadalom egyidejûleg egyre inkább aláássa a jó erkölcsök történelmi lényegét, gyengíti a családi és korporatív struktúrákat, elhasználja azon erkölcsi tartalékokat, melyekbõl él. A radikális önzés ugyanis önmagát teszi tönkre. Elõbb az állam, a város látszik az erõsebbik logosznak, az ökonómia a házon belülre zárva marad. Most megfordulnak az erõviszonyok. Úgy tetszik, az ökonómia túlerõben van, ám itt is kiderül, hogy az erõsebbik logosz rászorul a gyengébbik logoszra, a szinte semmire, a jó erkölcsök egyre-kevesebbjére, és ez így marad. Tehát nagyon is jól van ez így.

A filozófia vigasz a meghasonlásban, a régi és az új vitájában. A vita nem akadémikus jellegû. Aki belebonyolódott, annak vigasz kell, annak szüksége van mitikus vagy isteni biztatásra, miként Szókratésznek vagy Pascalnak. Máskülönben nem bírja sokáig ezt az összetûzést, hanem egyik vagy másik oldalhoz csapódik, és süketnek tetteti magát a többiekkel szemben. Visszamenekül az antik, a középkori vagy az archaikus világba, vagy e világnak a jövõbe vetítésébe, visszavonul egy világnézet mögé, egy ideológiába, mindenfajta kompenzációba, tehermentesítésbe, eltérítésbe, szórakozásba, érzéstelenítésbe. A modernitás tele van menekülõ és és a menekülõ mozgalmakkal ellenkezõ irányú mozgalmakkal. A modern mindig ellenmodern is. A modern folyvást megszünteti magát. Az ember nem képes belsõ összeütközésébõl kikerülni. A menekülõ mozgalmak önmegtévesztések. A modern megmaradó apória, perisztázis. Hegel nagysága abban rejlik, hogy kiállja a meghasonlást, hogy kitart benne. Ebben szinte már sztoikus nagyságot tanusít.