Az antik filozófia logoszvallás, észvallás. A vallás a legmélyebb, egzisztenciális elkötelezettséget, afeltétlen, okvetlen engedelmességet jelenti. A logosz az érvényes szó, az ész, mely alól az ember nem vonhatja ki magát, ha ráhagyatkozott,, csak ezt követheti, az észt, amelynek megtagadhatatlan és mindig messzire vezető következményei vannak, amelyek kontinuummá szerveződnek. Az ész segítségével valamit felismerni és nem követni, nem megtenni éppoly elgondolhatatlan, mint boldogtalannak lenni vele. Vagyis képesnek kell lennie vele az embernek arra, hogy dacoljon a napi szerencsétlenséggel. Ezzel a legmélyebb religiózus elkötelezettséggel azonban nemcsak az ész bír, hanem a művészet, a természettudomány, a pénz is. A logosz természettudományosan, esztétikailag vagy gazdaságilag értelmezhető. Így tekintve a természettudomány és a kereszténység közt a múlt században arról folytatott vita, hogy az ember Isten teremtménye-e vagy pedig jobban fejlett majom, vallási hidegháború volt. A természettudomány ambivalens. Szókratészi magva van, a kötelezettsége önnön feltevései cáfolatára, a falszifikálásra. A természettudomány sejtéseket fogalmaz meg, és más, jobb sejtésekkel cáfolja meg őket, és így tovább. A természettudomány számára tulajdonképpen csak az számít ismeretnek, ami megújítja és elmélyíti tudatát arról, hogy milyen keveset is tud mindannak révén, amit tud. A csodálkozó nemtudás fokozása, állandó megújítása – ez szókratészi vonás. A természettudományokra azonban egyúttal mindig leselkedik az a veszély, hogy töredékes tudásukból egészet költenek, világnézetté, vallássá változtatják; így például materializmussá, darwinizmussá, monizmussá, holizmussá. A természettudomány az embert nem utolsó sorban ínségében szolgálja. A természettudományokat nem lehet elválasztani technikai megvalósításuktól. A természettudomány és a technika egységben van. Pascal azt írja, hogy az ember álmában egy sivár és rettenetes szigetre került, nem tudva, hol is van és hogy miként menekülhetne el onnan. (Pensée Lafuma, L 198; Brunschvicg, B 693). Tehát arra kényszerül, hogy ott berendezkedjék. Az emberlakta szigetvilág nem neki készült, neki mesterségesen kell átalakítania, a maga számára saját mesterséges világát megteremtenie, hogy élni tudjon benne. A biztonság kedvéért már nem abból indulunk ki, hogy van egy teremtő Isten, aki ezt a világot az emberre tekintettel alkotta, vagy - miként a régi filozófusok hitték - van egy kozmosz, mely az embernek kijelölt egy helyet. Így jut el az ember a természettel szembeni erőszakig. Lehetetlenné vált ennek a mesterséges világnak az elhagyása, a modern technikáról való lemondás, és ebben az értelemben lehetetlenné vált a természetes élethez való visszatérés. A régi filozófia kísérlet volt arra, hogy összhangban lehessen élni a természettel, a világgal. Erőszaka nem kifelé, hanem inkább befelé irányult. A bensőt bevehetetlen erődítménnyé kellett kiépíteni. Az antik filozófia életművészet volt, nem az előállítás, hanem az igazi vagy mértékteljes használat művészete. A már mindig is túláradóan jelenvaló használatbavételének és saját hasznunkra fordításának művészete, a logoszban fürdőzés és úszás művészete.

Víz és fény a logikai kontinuum két nagy képe. A vízben és fényben közös az, hogy áradnak és áramlanak. A folyó fentről lefelé folyik. Az idő lefolyása esésnek, a kezdettől és eredettől történő távolodásnak számít. A történelem az esés, a bukás története, dekadencia, az egyre rosszabb felé fordulás. A folyam, mondja Plótinosz, vízesésszerűen folyik lefelé. Elképzelhetünk egy kutat is három egymás fölé helyezett medencével. A legfelső medencében található a forrás, a kútfő. Ebből tör elő a víz, és onnan csobog egyre tovább lefelé és távolodik egyre erősebben az eredettől. A filozófia, a szemlélet egy lazac mozgása, amely az esés szakadatlan áramlásával szemben felugrik a fokokra, és, miután minden világtengeren keresztülúszott, visszatér az íváshelyekre. A teória ez a visszavetődés az eredethez, a forráshoz. Szókratésznél még félhomályt találtunk, az emberi és isteni beszéd szövedéke volt ez. A tévedés soha sem volt kizárva. Beszédfolyam volt, a beszélgetés ide- és odaváltása és , a megismerésben való leragadás, előre-nem-jutás, apória . Adva volt a kettősség mint ló és a kocsi a lélekfogatban, mint vitatkozó emberi beszéd és isteni orákulum, a kudarc nem remélt szerencséje. A filozófia újraemlékezés, visszatérés a kezdethez. Eközben azonban nem szabad sehol sem leragadni, mondja Epiktétosz és Plótinosz. Az embernek el kell jutnia a "jó folyáshoz". A filozofálás Epiktétosznak az áramlással való úszást jelenti és az örvény elkerülését, Plótinosznak pedig a vízesésen való felugrást. A kezdet, a cél a filozófia vége: bölcsesség, tudás, istenülés, eggyéválás az istenivel, a félhomály vége. Epikurosz már folyvást meditáló filozófusként azt ígéri, hogy istenként élhetsz az emberek között (Diogenes Laertios X,135). Ezzel ellentétben Szókratész egy rút szilén, aki matrjoskababa módjára rejteget magában istenképeket. Ha az ember ezeket a beszédeket megnyitja, ha beléjük hatol, akkor - mondja Alkibiadész - belül a legszebb istenképeket leli (Lakoma 222a). A belső és a külső, a külsődlegesnek és a bensőnek ez a megkülönböztetése jelenti a rút Szókratész platóni megmentését. A külsődlegesnek és a bensőnek, a létnek és a látszatnak ez a megkülönböztetése jelentette kezdetben a fő filozófiai különbségtételt. És itt az erősebbik logosz, a lét megint rászorul a gyengébbikre. Mi lenne a lét, ha nem válna transzparenssé, ha nem tudna áttűnni a tulajdonképpen hamis látszaton, ha a benső nem válhatna külsővé, azaz nem fejeződhetne ki. Belül az ember önmaga és szabad, mondja Epiktétosz. Így az embernek befelé kell fordítania a pillantását, a külsődlegest, a tárgyiast mint bensőt kell megpillantania, mondja Plótinosz. Ez a bensővé tevés az otthonossá válás folyamata. A filozófus számára már semmi sem idegen. Aki idegenben van, aki idegenül érzi magát valahol, az nem filozófus. A filozófia azt ígéri a filozófusnak, hogy a világon mindenütt otthonossá válik: oikeioszisz-t. Egy sziget csak látszólag sivár és taszító. A filozófusnak képesnek kell lennie arra, hogy a hamis látszat minden helyétől eljusson a lét fenségességéig, ha uralja bensőjét, megismerőgépezetét és véderődítményét .

Pascal szeretne elmenni a szigetről és visszamenni az eredethez, nem szeretne tartósan itt maradni, csak egyelőre és ideiglenesen rendezkedik be a természettudomány és technika segítségével. Szeretne elmenni, csak nem képes erre saját erejéből, szüksége van külső segítségre, egy megmentőre, egy üdvözítőre, Krisztusra. Pascal keresztény. A kereszténység platonizmus a nép számára, mondja Nietzsche. A filozófiailag képzett keresztények szemében Szókratész Krisztuselőfutárának, prefigurációjának tűnik. A kereszténység, mondhatni, fokozott átfordítás, korforduló. Egy folytonosság megszakad, új időszámítás kezdődik, van egy előtte és egy utána, egy vissza nem vonható esemény történik . Egy ács fia, aki egyúttal istenfiú is, aki megmentőként és bűnözőként hal meg a kereszten, háttérbe állítja Szókratésznek, a filozófusnak a figuráját. A népek egy üdvözítőre vártak, egy császárra vártak. Úgy tűnik, hogy a filozófusok számára is egy üdvözítő, egy megmentőIsten vált szükségessé, a filozófiára jellemző megkésettséggel. A logikai kontinuumon hasadás támadt. Epiktétosz és Plótinosz is egy istent hívnak segítségül. A megszakadt logikai kontinuumot kellett helyreállítani; erről volt szó. A lét és látszat különbözősége drámaian kiéleződött: a látszatvilágot, amelyben élünk, már nem lehet saját erővel, filozófiai megismeréssel, aszkézissel, meditácóival meghaladni. Külső segítségre van szükség. Már nem találjuk meg saját bensőnkben, vagy másként mondva: maga a benső is mint valamiféle külső lepleződik le; már nem lehet bezárva tartani. A világ börtönnek tűnik, ahonnan már nem lehet belsőleg kitörni. A börtön végtelen üres tér, mondja Pascal, semmilyen lehetőség sincs a belőle való kiszabadulásra. A börtön, a börtönsziget nem otthon. Az embert ide elűzték, elhurcolták; fogolyként és idegenként él. A látszat és a lét megkülönböztetése a világnak itteni és túlnani világként való szembenállásává fokozódik. Az ember úgy véli, az igaz világ a túlnanban van, nem térhet vissza oda egy megmentő Isten nélkül.

A benső erősen felfokozódik és eközben az ellentétébe fordul át: a szabadság helye - ahol az ember önmaga, a rabság helyévé válik, ahonnan szeretne kitörni, de nem tud - börtönné válik. A benső külsővé válik, melynek az ember kiszolgáltatottja, és amely ellenállhatatlanul behatol a még mindig őrzött legsajátabb bensőbe. A filozófia a gyengébbik logoszt, az ént teszi meg az erősebbikké. Ám felerősített introspekcióval a benső erődítmény repedései valamelyest láthatóvá válnak. A kereszténység felfedezi ennek az erősségnek a gyengéit és a gyengék erősségét. Dupla átfordítás.

Amit Pál magáról ír - Mert a mit cselekszem, nem ismerem; mert nem azt mívelem, a mit akarok, hanem a mit gyűlölök, azt cselekszem. (Római levél 7,15) - botrány a filozófusok számára: Pál nem ura önmagának. Valószínűleg maga Pál is botrányosnak tartja ezt, de a botrány először itt artikulálódik – jóváhagyatik, , mert ott van az indoklása: a bűnbeesés. És Pascal ezt a pontot ragadja meg. Az örökletes bűn tana, mondja, merő botrány a megismerés számára, nem fogható fel. Itt is egy átfordításba ütközünk: már nem az ész indokol meg meghatározott eseményeket, hanem megfordítva, végső soron logikailag tovább nem felfogható események indokolják meg az észt vagy az ész hiányát, a megismerés határait. Valami ilyesminek az előképét Szókratésznél is megtalálni, mégpedig a a mítoszra és a jóslatra, történetekre és az isteni szóra való hivatkozást. És a jóslatot is botránynak tekintik. Ezért mondja Szókratész Védőbeszédében azon helyeken, ahol a jóslatot említi, hogy "ne háborogjatok!". Az eseményeket már nem értelmezik allegorikusan, és ezáltal nem fordítják át őket logikussá; mondhatni nem tüntetik el a logikumban, úgy hogy eredetileg a gondolat, az ész, a szellemi kozmosz jelentik a kezdetet, hanem megfordítva: a kezdetben események állnak a maguk puszta tényszerűségében. Az ész képes ezeket egymással kapcsolatba hozni, viszonyaikat feltárni, értelmezni, végeredményben azonban az eseményeket felfogni az ész nem képes. Így az ész, mondja Pascal, a halálnak, a saját halálának a megértésébe is beleroppan. Tudjuk, hogy meghalunk, de nem vagyunk képesek felfogni. Egyedül a benső már nem jeleníti meg a logikai kontinuumot. A megismerés és a cselekvés szétválik. Felmerül az akarat fogalma, az akaratnak kell a megismerés és a cselekvés között közvetítenie és éppen azáltal mutatja meg a megismerés és a cselekvés közti folytonosság megszakadását, hogy nem azt teszem, amit helyesnek tartok; hogy azt akarom, amit nem tartok helyesnek; hogy szét vagyok szakítva és ki vagyok fordítva, messze távol a filozófiai higgadtságtól és nyugalomtól; hogy bensőmben távolodom magamtól. A külső és a benső már nem különböztethető meg és nem lokalizálható.

Most csaknem másfélezer évet ugrok, Plótinosztól Pascalhoz. Pascal 1623-tól 1662-ig élt. Nagy tehetségű matematikus és fizikus volt, kifejlesztett egy számológépet és klasszikussá vált kísérleteket végzett; egy gyenge egészségű csodagyerek volt. Apjának saját neveltjeként a honn­­ête homme, a mindenoldalúan képzett ember eszményét testesítette meg, aki jól eltájékozódik a világban és jól közlekedik társaságban. Libertinus volt, szabad szellem, felvilágosult, emancipált, mondén és egyúttal - családjához hasonlóan - hithű katolikus. Később visszavonult "a világból" egy kolostorba. Az ingébe varrva mindig egy "emlékiratot" viselt a testén, egy mély vallási élmény írásos emlékét. Az emlékiratnak hasonló szerepe van, mint Szókratész jóslatának. A jóslat teológiai, az emlékirat krisztológiai biztosítéka volt a veszélyeztetett, kétségbe vont logikai kontinuumnak. Pascal egy katolikus protestáns volt, egy janzenista. Teológiája Pál és Augustinus irányát követi. Filozófus-e egyáltalán? Mi keresnivalója van itt? "Se moquer de la philosophie, c’est vraiement philosopher" (L 513, B 4), írja Pascal. Híven az igazsághoz filozofálni annyit jelent, mint fütyülni a filozófiára. A filozófusok másokat kritizálnak, más filozófusokat, Pascal pedig a filozófiát kritizálja, és ebből a kritikából nem csinál kritikai filozófiát, ezért marad kritikája a filozófia számára kemény és fájdalmas. A filozófiát a határaival, a végével ütközteti. Ha a filozófus következetes, nem kell-e a filozófiát maga mögött hagynia? - Pascal azért támadja a filozófiát, mert ő maga védekezésre kényszerült. A kereszténység a felvilágosodott ész számára már nem tűnik ésszerűnek. A filozófia még nem olyan merész, hogy közvetlenül támadja a vallást, megkísérli a vallást elsimítani, hozzáigazítani saját észfogalmához. Pascal legjelentősebb írása befejezetlen maradt,a hagyatékából vették elő és úgy adták ki: ez a Pensées. Ezek a gondolatok rövid értekezésekből, csiszolttételekből, aforizmákból állnak. Máig nem tudni pontosan, hogyan is kell ezeket összeállítani: tematikusan vagy kronologikusan, önálló töredékekként vagy összefüggő értekezésekként. Pascal úgy írt, hogy mondatai különálló szentenciákként és többféle összefüggésbe helyezett tételként olvashatók.

A Gondolatok a kereszténység apológiája, miként Szókratész Védőbeszéde a filozófia apológiája. Félő, hogy az egyik logosz a rövidebbet húzza, hogy vereséget szenved. Az apológia azt kísérli meg, hogy a gyengébbiket átváltoztassa az erősebbikké. Pascal úgy védi a kereszténységet, hogy frontálisan támadja a filozófiát. A filozófia, mondja, végsősoron elmegy az ember valósága mellett, a kereszténység pedig felfogja a helyzetet. Condition de l’homme: inconstance, ennui, inquiétude (L 24, B 127). Az ember állapota: állhatatlanság, unalom, nyugtalanság. A filozófusok talán egyetértenének azzal, hogy szinte minden emberre ez az állapot jellemző, de sohasem értenének egyet azzal, hogy ez az állapot határozza meg az embert. Éppen az állhatatlanság, az unalom, a nyugtalanság ellentétének visszaállítását ígéri a filozófia: állhatatosságot, derűt, nyugalmat: constanciát, hilaritást, tranquillitást. A derű a mélabú, a melankólia, az ennui ellentéte. Mivel az emberek állhatatlanok, unatkoznak és nyughatatlanok, mondja Pascal, nem képesek magukba mélyedni, ahogy azt a filozófia kívánja, ezért csak a kifelé való szétszóródás, divertissement, szórakozás az alternatívájuk. Ezért fontosabb a vadászat a zsákmánynál, a labdajáték, a labda utáni rohanás fontosabb, mint a labda megfogása. A cél unalmas, ezért a menekülés és szétszóródás, a kábítás. A cél, a zsákmány elérése nyugalommal járna, és a nyugalom azt jelentené, hogy az ember látná tulajdon nyomorúságát: állhatatlanságát, unalmát és nyughatatlanságát. Ezért nem szabad az embernek nyugalomba kerülnie, ezért nem tud egyedül a szobájában maradni, ezért van nyughatatlanul mozgásban, bocsátkozik kalandba, megy háborúba, vadászatra, játszik és keresi a szórakozást (L 136, B 139). Az ember nem tud önmaga lenni, nincs hatalma önmaga felett. A szétszórtság ésszerű. Mivel megnyugvásra és menedékre az ember önmagában nem lelhet, ezért ha van része egyáltalán megnyugvásban és menedékben , akkor az kívülről, önmagán túlról érkezik. Az ember nyomorúsága a gyengesége. Például az észnek a szenvedélyekkel szembeni gyengesége. Egy belső polgárháború zajlik, mondja Pascal a 30 éves európai polgárháború idején. Az ember mindig szét van szakadva és ellentétben van önmagával. Nem tud önmagával összhangban élni, ahogy a sztoikusok követelték. Az ész gyengesége, mondja Pascal, a szkeptikusok, a pürrhonisták győzelme. Pürrhon az antik szkepszis nagy, legendás alakja. Pascal Montaigne-ben talál rá a modern szkeptikusra. Az ész gyengesége abban is megmutatkozik, hogy az ember két végtelenség metszéspontjában él, és képtelen arra, hogy az egyiket és a másikat is felismerje: a mindenséget és a semmit. Csak korlátozottan tud megismerni, és bármily messzire haladjon is előre a megismerésben, mivel a megismerés, az ész mindig csak a véges, a korlátozott észlelésére képes, ezért mindig egyenlő távolságra marad a végtelentől, egyaránt távol a végtelen nagytól és a végtelen kicsinytől. De nemcsak nyomorú és gyenge az ember, hanem nagy is. Az ember nagysága abban van, hogy képes felismerni nyomorúságát. Az ember nagyságát és méltóságát megismerőképessége adja. És abban volt a dogmatikusoknak igazuk, hogy ezt leszögezték, mondja Pascal; ez volt Epiktétosz igazsága, és Descartes-ban egy modern Epiktétoszra lel. Descartes-ot, aki egy nemzedékkel idősebb nálánál, sztoikusnak tartja. Tehát mindkét félnek igaza van, mondja Pascal: a szkeptikusoknak és a dogmatikusoknak, Montaigne-nek és Descartes-nak, Epiktétosznak és Pürrhonnak egyaránt. Ám mindkét filozófia, mindkét filozófiai magatartás, a szkeptikus és a dogmatikus, kölcsönösen kizárja egymást. De ami filozófiailag egymást kizárja, az biblikusan kiegészíti egymást és alkalmazkodik egymáshoz. Egyszerre nagy és nyomorúságos az ember eredeti rendeltetése és bűnbeesése folytán. A nagyság és a nyomorúság keményen és antitetikusan ütközik, ellentétüket nem oldja fel a filozófia és a logika; olyan események értelmezik őket, melyek velejükben felfoghatatlanok. A ész gyengeségénél fogva körbejár. Képtelen felfogni a bűnbeesést, mert éppen általa van legyengítve. A nagyság a gyengeség felismerése, amiként a szókratészi tudás a nemtudás tudása. Az ellentétek áthatják egymást, de nem szűnnek meg.

A nagyság és a nyomorúság, a méltóság és a nyomorúság, a miseria és a dignitas jellegzetesen antitetikus barokk motívum. Pascal írói stílusa hasonlóképpen antitetikus: se moquer de la philosophie, c’est vraiement philosopher - a szimmetrikus és a feloldhatatlan ellentétet paradoxonná élező. Pascal számos ellentmondás és ellentét metszésponjában veszi szemügyre az embert. Felsorolok néhányat: nagyság és nyomorúság, erősség és gyengeség, minden és semmi. Ész és szenvedély, esprit de geometrie és esprit de finesse, lélek és test, fény és sötétség, megváltás és elkárhozás. Az ember clair-obscurban él. A világ félhomályos. Túl sokat látok ahhoz, mondja Pascal, hogy egyszerűen és kurtán tagadhassam Istent, és túl keveset, hogy bizonyos lehessek a létezésében ( L 429, B 229 és L 446, B 586 ). Mindenütt az egyértelműség és a bizonyosság hiánya. Azáltal, hogy az ember ellentmondások metszéspontjában él, egyszszersmind kényelmetlen és csaknem elviselhetetlen középpontban is él. A közép, a középső, a mértékletes a filozófus ideális helyzetét jelentette. Az antik filozófiában elképzelhetetlen, hogy a közép kényelmetlen lehet, de Pascal számára a közép a létező apóriák legrosszabbika. A közép már nem a feloldott, tompított ellentétek helye, mint az antik filozófiában, hanem a feloldatlan, fájdalmasan éles ellentéteké. A közép nem kényelmes hely; középen a székek közé szorulva ül az ember. A közép többé már nem kozmopolita hely, már csak annyit jelent: nehézségek, feloldhatatlan ellentmondások közepette lenni. A közép filozófiai metaforája nemcsak átfordul így, hanem paradox módon az ellentétéig fokozódik. Az embernek excentrikus a helyzete, mondja majd később Plessner. Az ember excentrikus. Ennek Pascal számára nemcsak antropológiai, hanem teológiai értelme is van. Az ember középpontja rajta kívül, kívül önmagán, Istenben van. Kivetve ebből a középből, a mindenség végtelen melléktereiben támolyog, egyik túlzásból a másikba esve, önmagában való megállás és megnyugvás nélkül. Szétszórásba, szórakozásba, külsőségekbe űzve egy nádszál a váltakozó szenvedélyek, divatok, szokások közepette, de egy olyan nádszál, mely gondolkodni képes, mely felismeri saját nyomorúságát, amikor néhanapján, a szélcsendben véletlenül magához tér, mondhatni, önmagaként sodródik előre.

Nádszálként minden széliránynak kiszolgáltatva, az ellentmondások szorítása közepette lenni azonban azt is jelenti, hogy ezeket az ellentmondásokat nem tekintjük és kezeljük valamiféle külsőnek : a külső a külsődleges-benső, én az ellentétes oldalak mindegyikén vagyok: sztoikus és szkeptikus, matematikus és pszichológus, janzenista és szabadgondolkodó, hívő és hitetlen, a kolostorban és a szalonban. Belül az ember éppúgy hajszolja magát, mint kívül. Úszik. De ez már nem a jó folyam, hanem olyan mint a bolyongás, mint egy odüsszeia. Az ember megpróbál tájékozódni. Minden mozgásban van, minden inog, a kikötő, a szárazföld is. A megismerés számára nincsen szilárd, bizonyos és rendíthetetlen pont, miként azt Descartes hitte. Csak homályos jelek vannak. Az úszásnak és az ingásnak a félhomály bizonytalansága felel meg. A bizonytalanság eme állapotában - ez az ember helyzete e világban, azaz: a bizonyosság hiánya és a homályosság élete végéig megmarad - dönteni kell. Pascal nem döntést mond, hanem az enjeu, erőbevetés szót használja. Az élet szerencsejáték, ésszel kell megtenni a tétet, ha lehetséges, akkor a valószínűségi kalkulustól vezéreltetve. A filozófusok Istenére vagy Ábrahám, Izsák és Jákob Istenére teszi tétjét az ember? A nemválasztás is döntés, de nem okos döntés, véli Pascal. Itt is különbnek tartja antropológiailag a kereszténységet a filozófiánál. . A filozófia a belső erődítményben honoló biztonságot ígéri, illúziómentességet . Az embernek azonban nemcsak a biztonsága és a bizonyosság fontos, nemcsak hivatalnok és pedáns ember, hanem szerencselovag, hazardőr; olyan játékos, aki keresi a bizonytalant, a veszélyt, a kockázatot. A kereszténység tekintetbe veszi az ember mindkét oldalát. A kereszténység, mondja Pascal, biztos fogadás ( L 418, B 233). Szükségtelen hinni egy olyan Istenben, akinek létét bizonyítani lehet. Hívőnnek lenni azt jelenti, hogy olyan Istenre tesszük a tétet, aki rejtőzködik. Ez a börtönszigeten levő clair-obscur: bizonytalannak lenni, nem tudhatni, hogy van-e és hogy kicsoda Isten.

A börtönsziget a platóni barlang fokozása: a félhomály árnyékbirodalma, látszatvilág. Az ember nem tudja, hogy álmodik-e vagy éber. A platóni barlangból legalább Szókratész, a filozófus, ha nem a saját erejéből is, de előjön. A pascali börtönszigetet életének ideje alatt senki sem tudja elhagyni. "Képzeljünk el sok-sok embert, láncra verve, egytől egyig halálra ítélve; naponta kivégeznek közülük néhányat a többi szeme láttára, akik pedig életben maradnak, a maguk sorsát látva társaikéban, fájdalommal, reménytelenül tekintenek egymásra, és várják, mikor következnek ők a soron. Ez az ember helyzetének képe" ( L 434, B 199). Ebben a kilátástalan helyzetben az ember menekvésre , csak a rejtőzködő Isten által számíthat. De mit tesznek az emberek? Kikapcsolódnak, eltöltik az időt, szórakozást keresnek. "Ha valaki börtönben ül, de nem tudja, vajon meghozták-e már rá az ítéletet, s csupán egy órája van, hogy értesüljön róla, és ha ez az egy óra elegendő is ahhoz, hogy az értesülés birtokában visszavonassa az ítéletet, akkor a természet ellen cselekszik, ha ezt az órát nem arra használja fel, hogy megtudja, vajon döntöttek-e már a sorsáról, hanem arra, hogy még lejátsszon egy pikétpartit ( L 163, B 200 ).

Börtönben ültünkben, halálra ítélve, ama lehetőség birtokában, hogy az ítéletet megváltoztattasuk, ám ezt mégsem megtenni: őrültség. Pascal ezt nem tudja megérteni. A börtöncella itt a logikai kontinuumban levő hiány, amelyet a kereszténység fedezett fel: valamit ésszerűként felismerni és mégsem követni. Pál apostol, Ágoston, Pascal látják ahiányt, elismerik a létét, de a hiány botrány marad, természetellenes, ahogy Pascal mondja, csak a megmagyarázhatatlan bűnbeeséssel magyarázható. A kontinuum krisztológiailag állíttatik helyre. Pascal még képes lenne megérteni olyasvalakit, mint Nietzsche, aki semmilyen isten megmentéséből sem kér, bármilyen árat kell is ezért aztán fizetni - mivel, ha volna, szolgálnom kellene neki. Azok érthetetlenek Pascal számára, akik arra az elhatározásra jutottak, hogy nem határoznak, akik a logikai kontinuumban levő hiányt nem tartják börtönnek.