Hannes Böhringer
Plótinosz

Mire alapul a filozófiának az életművészetre való képessége? A logikai kontinuumra, vagyis arra, hogy ha tudjuk, mi a jó, az azt jelenti, hogy meg is tesszük. Tudni, hogy mi a jó, azt jelenti: boldognak lenni, vagy — ahogy a filozófiában akkor még nevezték: — jól élni. A tudás jót tesz. Minőségi különbség van a tudás és tudatlanság, az igazság és igaztalanság között. Ha valaki nem boldog, akkor még nem értette meg azt, hogy mi a boldogság, mi a jó. Vagyis nem tűrhető meg semmiféle rés a megismerés, a tudás és ennek cselekvő, kifelé irányuló és belső, érzelmi megvalósítása között. Úgy vélem, ez a logikai kontinuum a filozófiai logosz-vallás magva.

A filozófusok az észre, a logoszra alapoznak: ha van, akkor benne úszunk, akkor elválaszthatatlan tőlünk. Az, hogy egyáltalán alapozhatunk rá, annak a jele, hogy jelen van. És ha az ember ezt felismerte, akkor minden jó. Ezért csakis ezen múlik minden, praktikusan és teoretikusan is. Arról majd a következő alkalommal szeretnék beszélni, hogy milyen roppant jelentősége van annak, ha ezen a kontinuumon akárcsak a legfinomabb repedés keletkezik. Hogy mi minden omlik össze! Amikor például igazság és vélemény között már nincsen minőségi különbség. Amikor már nem egyértelmű, hogy az igazság jót tesz, hogy az igazságra és boldogságra törekvés egy általánosan kötelező logoszon alapul. Egyáltalán hogyan képzelhető el, hogy valamit helyesnek ismertünk el, és mégsem azt tesszük? Hiszen ezt valójában nem is lehet elgondolni vagy elgondolásra sem méltó. Nem jelenti ez alapjában véve a filozófia végét?

E logikai kontinuum alapján az életművészet megismerést és begyakorlást, aszkézist és meditációt jelent. Ám tulajdonképpen már ezek a szavak is árulkodók. Egyáltalán mi szükség van gyakorlásra, ha a tudás elég erős? A gyakorlásnak támogatás a szerepe, és ha támogatásra szorulunk, az vészes gyanút kelt az ész erejével kapcsolatban. A gyengébbik logosz, a gyakorlásé azzal fenyeget, hogy a tudással szemben az erősebbikké válik. Az egyik logosz azzal fenyeget, hogy szétesik; két logoi válik belőle: tudás és gyakorlás, absztrakt tantétel (dogma) és a napi gyakorlás konkrét előírásai; decreta és praecepta (Seneca 95. levele), filozófia és olyan retorika, amelynek folyvást filozófiára, filozófiai életvezetésre kell rábeszélnie. Szókratész vitája a szónokokkal, a szofistákkal immár a filozófián belül folyik. Voltaképpen már a filozófiai alaptételek állandó megjelenítése szabaddá kellene hogy tegye a logikai kontinuumot és az eurhoiát, "az élet jó folyását" kellene hogy előidézze, amelyről Zénón, a sztoikus iskola alapítója beszélt. Miért rekesztődik el, gátlódik a folyam, miért kell a filozófiának a retorika, az önmeggyőzés technikája? Miért kell a gyengébbiknek az erősebbik segítségére sietnie?

Az élet jó folyamában minden jó. A rossznak, a gonosznak nincs saját szubsztanciája, az csak hiány, megfosztatás, a jó hiánya, és ez a hiány a tudat hiánya, annak tudatáé, hogy az ember mindig is benne van a logikai kontinuumban, hogy az ember mindig is a logoszban úszik. Nem a tények nyugtalanítanak bennünket, hanem a tényekről alkotott vélemények, és ezeket a véleményeket mi alkottuk magunknak. Ezért is a mi dolgunk, hogy ezeket a véleményeket korrigáljuk. A vélemények elrekesztik a folyamot, látszólag megszakítják. A logosz sok egymásnak ellentmondó beszéddé látszik széttöredezni. Ezért kell a filozófiának ezekkel kezdenie.

Mi van a hatalmunkban, mi nincs? A képzeteink használata. A képzetek alkotják a véleményeket. Tehát meg kell vizsgálni és ellenőrizni kell a véleményeinket — mondja Epiktétosz —, hogy nem foszjuk-e meg velük magunkat önként a szabadságunktól? Miben van a szabadságunk, mi van a hatalmunkban? Igent mondani, elismerni, azzal egyetérteni, ami valóban úgy van, ami mindig van és érvényes, összhangban lenni a logosszal. Ez az összhang egyúttal lelki összhang is, a kedély nyugalma, csendesség, derű, szenvedélytelenség, rendíthetetlenség.

Epiktétosz filozófiája nagyon egyszerű. Ezt az egyszerűséget sokan rossz néven veszik. Ám éppen ebben van filozófiájának nagysága, a csillogásról, az éleselméjűségről és okoskodásról való lemondásban, egyetlen kérdésnek minden helyzetre, azaz helyzetek elképzelésére való alkalmazásában.

Epiktétosz, ez a primitív filozófus, ez a felszabadított és bénára vert rabszolga gyakorlati filozófiát tanít. Nála minden ennek a gyakorlati filozófiának a szolgálatában van, ezért van csak a legszükségesebb a természetfilozófia, a nyelvfilozófia, a logika szolgálatára. Minden csakis a praxis szolgálatában áll. És a praxis — mit jelent ez? A praxisnak létrehozás, poiészisz a feltétele, a helyes belső beállítódás létrehozása. A logosszal való összhang az ember bensőjét biztos megismerő-aparátussá, bevehetetlen erődítménnyé alakítja át. Ebből a rendíthetetlen erősségből, ebből a defenzívából kiindulva képes cselekedni, azaz praktikussá tud válni, ellenállhat mindennemű támadásnak, úrrá lehet minden perisztászisz, veszély és helyzet felett.

Megfelelő módon úrrá lenni mindazon, aminek ki vagyunk téve — ez a sztoicizmusban a kötelesség teljesítését jelenti. Ez a kötelességről szóló tanítás tette népszerűvé a sztoikusokat; a kötelesség tana a római polgár kötelességtudatával meglehetősen tartósan ötvöződött össze, és a kanti filozófiában, valamint a porosz kötelességtudatban még egyszer életre kelt. A kötelesség tana itt van még a mi zsigereinkben is. Nekem úgy tűnik, hogy kiegészítve a keresztény lelkiismeretfogalommal, elmélyítve és viszonylagossá téve, egyáltalán nem járunk vele rosszul még ma sem.

Ám térjünk rá Plótinoszra. Ő másfélszáz évvel később élt, Kr. u. 204-től 270-ig. Plótinosz egyiptomi volt, Seneca egyébként spanyol. A filozófia már régóta nem görög vagy római. Plótinosz Ammóniosz Szakkasz, a Zsákhordó Ammóniosz, egy alexandriai kikötőmunkás tanítványa volt, aki Szókratészhez hasonló figura lehetett. Szinte semmit sem tudunk róla, semmit nem írt, volt azonban két világhírű és világraszóló tanítványa: Plótinosz és Origenész. Origenész volt az első filozófiai képzettségű keresztény teológus, aki képes volt a kereszténység filozófiai színvonulú megfogalmazására.

Most megkísérlem az újplatóni, a plótinoszi filozófiát úgy bemutatni, hogy eltérése Epiktétoszétól minimális legyen, hogy alapjában véve ugyanarról a filozófiáról legyen szó — csak egy másik oldaláról bontom ki és rendezem el. Plótinoszt az ún. újplatonizmus alapítójaként tartják számon. Önértelmezése szerint nem alapított új iskolát, magát úgy tekintette, mint a platóni filozófia hosszú hagyományának tanítványát, mint Platón egyik tanítványát, és nem törekedett másra, mint hogy Platónt értelmezze. A korabeli filozófiában egyébként sincs nyoma az eredetiség igényének; Epiktétosz is azt állítja, hogy neki nincs új mondandója, csak Zénónnak, a sztoikus filozófia ismert alapítójának tantételeit értelmezi; és Szókratész is azt mondja, hogy Apolló isten megbízásából tevékenykedik, hogy őt Diotíma papnő felszentelte, hogy filozofálni nem magától kezdett.

Plótinosz Kr. u. 244-ben érkezett Rómába és ott előkelő körökben tanított. Kiemelik, hogy mindenekelőtt nőkre, az arisztokrata társaság előkelő nőtagjaira gyakorolt hatást, és hogy ezek tanítványai közé tartoztak. Volt egy szíriai tanítványa, Porphüriosz, aki lejegyezte életét. Ő meséli, hogy Plótinoszt Egyiptomban már beavatták a hindu filozófiába. Plótinosz írásait, melyek cikornyátlan előadásszövegek, halála után adták ki.

Plótinosz hatását aligha lehet túlbecsülni, még ha nem oly híres is, mint például Platón vagy Arisztotelész, mivel a pillantás fénye, amelyet ő után vetünk vissza Platónra, Plótinosz Platón-értelmezésén válik szét spektrumaira. Plótinosz nélkül az egész keresztény, középkori filozófia, az ún. skolasztika, a keresztény misztika és a filozófiai esztétika elgondolhatatlan. Kiélezve azt lehetne mondani, hogy a filozófiai esztétika 98 %-a újplatonizmus, a maradék pedig nem érdekes. Plótinosz felerősíti azt a misztikus beszűrődést, amely már a platoni filozófiában és Platón előtt Parmenidésznél is megvan. Parmenidész arról tudósít filozófiai tankölteményében, hogy filozófiai ismereteihez egy lóhúzta kocsival megtett extatikus utazás során jutott. Egy kapun átjutva azt mondja neki Diké istennő: amit el lehet gondolni, az létezhet is (Diels/Kranz 28 B-1-3). Ebből absztraháltuk azt a filozófiai mondatot, hogy ugyanaz a gondolkodás és a lét; olyan mondat ez, melyet Platón, Hegel, Heidegger értelmezett, melyet senki sem tud kikerülni, aki a filozófiába bocsátkozik. A lélek fogatának, a kocsinak és lónak ez a képe aztán Platónnál a Phaidroszban merül fel. Ott Szókratész egy mítoszt mond el erről a lélekfogatról: hogy ciklikusan egy égen túli helyre visz. Ezt a helyet látni lelki táplálék. Ebből él a lélek. És ez a nézés válik theóriává, az isteni és az igaz szemlélésévé. Az isteneknél a lélekfogat sértetlen maradt, az emberi lelkekben azonban torlódás, zűrzavar keletkezett, a szárnyas paripák megsérültek, lezuhantak, és ezért a filozofikus lélekben csak e szemlélésre való vágyakozás marad, egy homályos emlék.

A filozófia erotikus vágyakozás erre a szemlélésre, ama égentúli helyre való visszatérésre. Maradjunk egy kis időre a ló és a kocsi képénél! A lovat és a kocsit megkülönböztethetjük egymástól mint természetest és mesterségest: mint természetest, istenadtát és mint mesterségest, az ember maga készítette dolgot. A logoszban, az észben, a nyelvben a két fél áthatja egymást. Szókratésznek van egy jóslata, isteni szava és saját emberi beszéde, a vitatkozás, a cáfolás művészete. Szókratész tévelyeg. Az életművészet el akarja kerülni a tévutat és a tévedést. Egy járművet épít, egy elsüllyeszthetetlen mentőcsónakot hajótörés esetére. Döntő fontosságú, hogy a biztonsági rendszabályokat naponta ismételjük el, és hogy vegyük át a biztonsági berendezés, a megismerőapparátus, a jármű vezetését, a hegemonikont. Hol maradtak a paripák? Elrejtőznek mint a velünk született, jóra való törekvés (hormé, orexisz), mint született ideák, mint előzetesek (prolepszisz), prekoncipiált gyermeteg fogalmak, amelyek nélkül a filozófiai fogalmak az egyes ember életében nem képesek kezdetre, támpontra találni.

A filozófiai életművészet gyakorlati irányultságú; olyan jármű, amelyen a legszükségesebbnek van helye, nem kell neki kényelmesnek lennie, csak tartósnak, keresztül lehet menni vele az életen, ki lehet vele állni az élet veszélyeit.

Plótinosznál a líraiság a meghatározó, a lélek és test viszonyát egy hárfajátékoshoz és instrumentumához hasonlítja. A filozofikus élethez az instrumentumot, az orgonát használni, ápolni kell és játszani kell rajta, s majd ha eljön az ideje, félre kell tenni, és, ahogy ő mondja, saját hangunkon kell énekelni (A boldogság 16). Az éneklés itt az embernek önmagához fűződő különösen bensőséges viszonyaként van bemutatva. Ezt úgy érthetnénk, mint test és lélek különösen bensőséges viszonyát, mintegy a kettő eggyéválását, és éppen ezt kell még egyszer transzcendálni, meghaladni, ezzel a lélek megszabadul a testtől. Lélek és test viszonyát képként értelmezi, hogy egy még bensőségesebb viszonyra utaljon, és egyidejűleg lélek és test viszonyát törékenynek és idegennek jellemezze. A lélek valahogyan idegen a testben, még nem ért el egészen önmagához, és ez a visszatérés önmagához egy felfokozott éneklés lenne. Az éneklés valamelyest még mindig mesterséges, idegen. Plótinoszt lírainak nevezem, közvetlenül abban a kézzelfogható értelemben, hogy itt egy hárfajátékosról beszél — a hárfa neve görögül líra -, mert a járműből és szerszámból, az életművészet instrumentumából egy zeneszerszámot csinál, mert a filozófia nyelve Plótinosznál líraivá, poétikussá válik. Epiktétosz filozófiai stílusát prózainak lehetne nevezni; prózai, azaz egyenes, közvetlen. Szókratész tragikus-ironikus. A filozófia mint epimeleia, mint a lélek önmagáról való gondoskodása csak közvetetten, a jónak mindig hiábavaló keresésében sikerül. Epiktétosz leegyszerűsíti, kiegyenesíti a filozófiai ténykedést. Így közvetlen gyakorlássá (aszkészisz-szé) és meditációvá (meleté-vé) válik.

Plótinosz filozófiája teoretikus filozófia. Mit jelent a teoretikus filozófia? A gyakorlati filozófiát megkülönböztetjük a teoretikustól. Ez Arisztotelész óta szokás. Platón nem tette meg ezt a megkülönböztetést, Szókratészről feltételezhető, hogy még úgy sem. Platón azért nem tette, mert a teória matematikai egzaktságának eszméje lebegett a szeme előtt. Arra a következtetésre jutott, hogy a praktikus filozófia bármifajta kísérlete sem tud felérni a matematikai egzaktság eszményéhez, ez tehát nem tudomány, tehát nincsen praktikus filozófia, nincsen tudománya a jónak, nincsen etika. Az etika aporetikus. Arisztotelész megbarátkozik az emberi élettel, úgy ahogy van. Benne a filozófia az emberivel, a túlontúl emberivel barátkozik meg. Az ész két különböző fajtáját és az ész egzaktságának két különböző fokozatát különbözteti meg. A teoretikus ész, az episztemé az egzaktságnak és pontosságnak a gyakorlati észnél, a phronészisznél magasabb követelményét jelenti. És Arisztotelész egy másik fontos különbséget is megállapított: a praxis és vele a praktikus ész is a különösre, az egyesre irányul (Nikomakhoszi Etika, 6. könyv). Ha cselekszem, akkor cselekvésem célja valamiféle különös, valami egyedi. Ha például kiállok azért, hogy a lenti kávézó tovább tartson nyitva, akkor számomra nem a kávézóról van szó általánosságban, hanem pontosan erről a Menzel utca 13 alatti, egyedi és konkrét kávézóról, a teória viszont az általánosra vonatkozik. És mégis kiegyenlítődnek ezek újból, mivel a teória maga is praxis: a filozófus praxisa.

A filozófus élete a biosz theórétikosz. Polgári élet a városban van, mondja Arisztotelész, és ebben a polgári városi életben van egy kitüntetett élet, mely úgyszólván istenhez hasonló, önmagában nyugvó, szemlélődő élet (Nikomakhoszi Etika, 1. könyv). Hiszen a mozgás mindig hiányt jelent, olyasmire irányul, ami őbenne nincs meg. Ha az embernek mindene megvan, nincs miért mozdulnia, ahogyan az isteneknek sincs. Hogy a filozófia maga is mozgás, az azt mutatja, hogy híján van a bölcsességnek. És mégiscsak ő kerül a legközelebb az önmagában nyugvás céljához. A bölcsnek már nem kell elmozdulnia, ő autark. A város nyugtalanságában megvalósuló, önmagában nyugvó élet a filozófus szemlélődő élete.

A cinikus filozófia utódjaiként a sztoikusok leértékelik a teóriának, a szemlélődésnek ezt az Arisztotelész megfogalmazta eszményét, ők a gyakorlati dolgokat, a praxist sorolják előre. A teóriának csak annyi teret engednek, amennyi elengedhetetlenül szükséges a lélek nyugalmához, mint a szenvtelen cselekvés feltételéhez. Ám a teória vagy, ahogy latinul nevezik, a kontempláció még sincs oly távol a meditációtól, amint azt Epiktétosz példáján bemutattam. A sztoikusok egy nexus universalis, egy univerzális összefüggés meglétében hisznek. A szellem, a legfinomabb anyag hullámszerűen árad keresztül a világon. A világ nem egyéb, mint áradó szellem, logikai kontinuum. A filozofálás ennek állandó tudatosítását jelenti. Az életművészet a hullámokkal való együttúszást, nem a velük való szembefordulást jelenti, a sors készséges elfogadása és nem a tőle való kényszerű sodortatás; a világban barátként és nem idegenként lenni.

A sztoikusok ezért az emberi világot a kölcsönös társas kötelességek szövedékének, kötelességszövedéknek tekintik. Így jutnak el az emberi nemnek a maga korában forradalmi gondolatára, az emberi jogok felfedezésére, melyek az embert természettől fogva megilletik. A világ összetartozásának sztoikus gondolata gyakorlatias irányultságú, megfontolt, józan és prózai. Ezzel szemben az újplatonizmus: enthuziazmus, isteni lelkesültség, amelyről már Platón is beszélt, misztikus törekvés az egyesülésre, unio mystica, eggyé válás minden dolgok ősalapjával. Valamiképpen a sztoikus bölcs is egyet akart másokkal érteni, ám ez a világgal való eggyé válás mindig kellő distanciát teremtett arra, hogy az ember maga legyen, hogy elég távolsága legyen a belsőleg tisztázott cselekvéshez. A világ egységének e tudatát az újplatonizmus az eggyé válásig fokozza. A filozófus szeretné felszámolni azt a távolságot, amely a cselekvéshez és a látáshoz, a szemléléshez még mindig szükséges, a praxis és a teória távolságát, és szeretne belemerülni az egységbe, az Egybe. Ezért kell a materiális világot transzcendálnia. A matéria még mindig kiterjedést, szét-létet, elválasztást jelent. A filozófusnak el kell válnia az elválasztottságtól. Végül így a teória is csak egy ugródeszka lehet, ahonnan kiindulva a teoretikus, a szemlélődő filozófus áthidalja a szemlélete tárgyától őt elválasztó távolságot, és eggyé válik e tárggyal. A theória végsősoron önnön átfordulására, az eggyéválásra (henosziszra) vezet.

A teória felemelkedés, átjutás, transzcendálás. Ezt már a sztoikus bölcstől is tudjuk, aki a Hold szféráján túl élt, vagyis a sors önkényének uralmán túl, elkülönülve a szerencsétől és szerencsétlenségtől, az élet esetlegességétől (fortunától). A filozófus teoretikus felemelkedése a hanyatlásnak, a térbe és időbe való, csak mitikusan leírható zuhanásnak az érvénytelenítése.

Kezdetben talán lehetetlen ez az elválasztottság. A filozofikus lélek tehát egy közbenső állapotban érzi magát, elmosódott emléke van még az alászállásról, és ezt a zuhanást szeretné érvényteleníteni. Visszavágyódás ez — és ez a vissza az eredethez, a kezdethez való visszatérést jelenti. A kezdet a cél. Plótinosz a filozófia célját csak a kezdethez való visszatérésként képes elgondolni. A filozófia egy közbenső állapotnak, a kezdet és vég elválasztottságának tudatát jelenti. És megint a gyengébbik logoszt teszi az erősebbikké, az elválasztottság tudatából abba katapultál, amitől el van választva. Az elválasztottság tudatához járul még a beszorítottság érzése; a testbe, egy külső sorsba való beszorítottságé. A beszorítottságnak ez az érzése a szabadságra való vágyódást váltja ki. Mit jelent a szabadság? Akadálytalanul lenni. A sztoikusok ugyanígy definiálták a szabadságot. Az akadálytalan létet ők saját bensőjükben lelikmeg. Az emberek szerencsétlensége, mondta Epiktétosz, a külső és benső összecserélése. Ezt a szabadságot, mellyel sáfárkodnunk adatik, kívül keresik és csak a bensőben lelhetik meg. Belül semmilyen külső dologsem akadályozhat bennünket. Ám ezzel a bensővel még mindig szemben áll a külső szükségszerűség, a kiszámíthatatlan és ellenőrizhetetlen sors világa.

Nos, Plótinosz a bensőt fokozza abszolúttá, annyira, hogy e benső számára semmi sem külső többé. A teória azt jelenti: a szemlélet révén a külsőt bensővé tesszük és a bensőt végül egyetlen pontba sűrítjük. A teória azonban egészen egyszerűen annak szemlélését jelenti, ami van; és az ember azt hihetné: ami van, független attól, hogy szemlélik-e avagy sem. Ebben egy nagy filozófiai átfordításra lelünk. Plótinosz azt mondja, hogy voltaképpen csak a szemlélet hozza létre a szemléltet. A szemlélés, a theória előállítás, létrehozás, poiészisz. Ez csaknem modern, csaknem konstruktivista hangzású. Ahogy ma az észlelés konstrukciójáról beszélünk, úgy ezt a teóriát poiészisznek, az észlelés poiézisének nevezhetnénk. Azt mondja: "Szemlélésem hozza létre a szemléltet, amiként a matematikusok rajzolnak, miközben szemlélnek" (A szemlélés 4,7 ). Ennek alapján azt hihetnénk, hogy a szemlélés az istenek és az emberek, kivált a filozófusok tevékenysége. Plótinosz azonban azt mondja: minden dolgok szemlélésre törekszenek, minden szemlélésre irányul, de nem abban az értelemben, hogy őt szemléljék, hanem hogy szemlélődjék, és ezt az állítást maga is paradoxnak minősíti. A szemlélés, a kontempláció diszkurzívan kezdődik és intuícióba torkollik: egyszerre az egészet látni, egy csapásra, hirtelen mindent mindenben és mindent egyben. Minden szemlélés — többé vagy kevésbé.

A cselekvést és a létrehozást Plótinosz ezért úgy jellemzi, mint a szemlélés hiányos, tökéletlen formáit. Mert a szemlélés, mint mondja, végsősoron a kreációért, a nemzésért él-hal, és ezért tekinti az utánzást, a reprodukciót vagy a cselekvést is a nemzőakarat veszteséges formáinak. A halott anyag még nincs abban a helyzetben, hogy reprodukálja magát, a szerves anyag azonban igen. A szerves anyag már részesül a teóriából, mondja Plótinosz, azáltal, hogy legalább képes magát reprodukálni. Tovább fokozódik a szemlélés a lélekben. A lélek részesül a szellemből. És mit jelent itt a szellem? A szellemi világban (a koszmosz noétosz-ban) Plótinosz szerint minden van mindenben. Azáltal, hogy van együnk, van mindenünk, az egyesben ott az általános, a fogalom, a forma, az idea, mivel itt minden áttetsző, transzparens, egymásban levő, egy diafán világgömb. És itt egyszerűen csak idéznék egy részt az egyik értekezéséből:

"Fogjuk fel tehát úgy ezt a világot, mint amelynek részei közül mindegyik megmarad annak, ami volt, össze nem folyva, mégpedig az egészet egy egységbe fogjuk össze, már amennyire lehetséges ez, úgyhogy menten előtűnjék, mintha kívül egy gömb volna. Ezt kövesse nyomban a Nap és a többi csillag látványa; belül viszont, mint valami átlátszó gömbben, a földet, a tengert s valamennyi élőlényt lássuk — ezeket mind tényleg együtt lássuk. Vegyük fel tehát a lélekben egy szféra világos képzetét, amely magában foglal minden dolgot, akár mozog, akár áll, illetőleg úgy a mozgó, mint az álló dolgokat. Magadban e kör képzetét megőrizve, olyanformán képzelj el egy másikat, hogy az anyag tömegét előbb abból vedd ki. Vedd belőle ki továbbá a helyeket s az anyag benned levő képzetét, de ne próbálj helyette egy másikat, annál csupán a tömegére nézve kisebbet alkotni; hanem hívd az istent, aki azt, aminek te a képzetét bírod, alkotta, könyörögj, hogy jöjjön. Ö pedig jönni fog, magával hozva egész világát, jön az összes istenekkel együtt, akik benne vannak. Ez az isten Egy és valamennyi, s az istenek közül mindegyik valamennyi, együtt lévén mind. " (A szépről I.6.8. Techert Margit fordítása)

Ebben fontos fogalom a diafánia, a transzparencia, a világlás. A világlás sugárzást jelent és áttetszőséget. Mi válik sugárzóvá és áttetszővé? A korlátos, a meghatározott, a véges, a látszólag egyértelmű, és mögötte vagy jobban mondva: benne láthatóvá válik valami, ami csak negáció révén artikulálható, a meghatározatlan, a határtalan, a végtelen. Ezért válnak a meghatározottnak a határai cseppfolyóssá, valamelyest életlenné, ha világlik. Csak így tud rajtuk áttűnni a meghatározatlan, a határtalan. Például a gótikus templomablak keresztényivé tett, újplatonikus fénymetafizika.

Ameddig a szemléltet még mindig külsőnek tekintik, addig továbbra is kettő van: a szemlélő és tárgya. A külsőt végül, mondja Plótinosz, saját magunkéként kell megpillantanunk. A szemlélőnek és a szemléltnek eggyé kell válnia, a körnek be kell zárulnia. Plótinosz ezt a következőképpen is tudja mondani: a képet el kell tudnunk szalasztani, vagy azt is mondja, tudnunk kell nézni úgy is, hogy semmit sem látunk. Miközben a teoretikus végül elengedi a képet, azt a képet, amelyet e fokozatra jutva már áttetszővé tett, hogy valamiféle meghatározott dologban mindent látott, bekövetkezik a kezdet, az átlendülés a kezdetbe (arché), a forrásba (pege). Ehhez is idézek egy részt:

"Mindennek a lehetősége. Ha Ez (azaz: a minden-a-mindenben és-az-Egyben) nem volna, nem létezne sem a mindenség, sem az első és egyetemes élet, a szellem. Ami felette áll az életnek, az az élet oka. Mert az élet megnyilvánulása, vagyis a mindenség nem az első, hanem mintha előtörne egy forrásból. Gondolj el egy forrást, amelynek nincsen egyéb kezdete, átadja magát az összes folyónak, de a folyók nem merítik ki, hanem szép nyugodtan megmarad önmagában, a belőle előtörő folyók pedig, mielőtt mindegyik más irányba kezdene folyni, először még együtt vannak, de már mindegyik mintha csak tudná, merre tart majd a folyása." (A természetről, a szemlélődésről és az Egyről; Horváth Judit és Perczel István fordítása).

A szellem folyvást zuhatagként tör elő az Egyből a lélekbe és az anyagba. Az anyag, a lélek és a szellem az Egytől való távolság állapotmódozatai. Az Egy azonban alaktalan, határtalan, amorf, ha ui. határai volnának, akkor ugye lenne valami rajta túl is. Akkor tehát mindig is a kettő lenne. A teória célja a visszatérés a kezdethez, az eggyé válás, az egyszerűvé válás. Ezt a folyamatot azonban nem lehet tudatosan, reflexíven észlelni, mivel tudatnak és reflexiónak a szemlélő és szemlélt szétválasztottsága, kettéválása a feltétele. Az eggyéválás észrevétlen megy végbe. Állandóan jelenvaló, mondja Plótinosz, mint testi életünkben az egészség ( A szellemi szép 11,27).

Reflexíven csak bajunk, fájdalmunk esetén figyelünk fel saját testünkre. Paradoxon: a filozófiai megismerés legmagasabb fokán nagyon fontos, hogy a reflexív tudatról megint le kell mondani. A teória fáradságos filozófiai felemelkedése a mindennapiba való visszatéréssel végződik. Mindig, minden nap a logosz forrásában fürdünk, csak nem tudunk róla. A filozófia emlékeztet erre. Az emlékezés és szemlélés révén ez az úszás oly észrevétlenül kellemes és jótékony, mint a testi egészség. Az Egy mindennek forrása. A rossznak is? A rossz csak hiány, elválás, térben és időben való szétszóródás, látszólagos kihagyások a logikai kontinuumban. Az újplatonikus filozófus folytonos teóriája, a sztoikus szakadatlan meditációja bezárja a lyukakat. A rosz csak látszólagos volt.

A végén a filozófia visszatér a kezdethez: a különös filozofikus élet átfordul a mindennapiba. Ám a hétköznap immáron transzparenssé és folyékonnyá vált. Epiktétosz praktikus filozófiája és Plótinosz teoretikus filozófiája között nem olyan nagy a különbség, mint amekkorának az ember eleinte vélhetné. Különböző hangfekvésben az egyszerűség dícséretét hallatják.