Hannes Böhringer
Simmel

Szókratész a várost járja és mindenkitol megkérdi, hogy tudja-e, mi a jó és igazságos. Kérdésére nem lel választ. Hegel megtalálja. Ez úgyszólván oly közel van, hogy nem lehet rámutatni. Csak amikor ezt nélkülözni kénytelen az ember, ha távol kerül tole, akkor érzi meg, mi hiányzik: ez a jogbiztos szabadság, a szabadság tudata; az, ami a jogban artikulálódik és intézményesül. Ennek a jogtudatnak a francia forradalom állított olyan mércét, amelyet többé már nem lehet érvényteleníteni: a polgárjogot minden ember számára. Amirol a sztoikusoknak a természet kezeskedett, arról Hegelnek a történelem. Az emberi jogokról és a morális alapfogalmakról: az erkölcsösségrol, a jó erkölcsök egymásra rétegzodésérol, melynek híján morális tudatunk és cselekvésünk nélkülözne bármino szubsztanciát. Azt is mondhatnánk, az erkölcsösség újra az a logosz, amelyben úszunk, és olyan közel van hozzánk, mint az Egy, melyrol Plotóniosz beszél, olyan közel, mint egészségesnek az egészség.

Egy filozófusnak fontos az, hogy a mindig veszélyeztett és tévedésre hajlamos jogtudat és az erkölcsi tudat magaslatán legyen, azaz legyen szellemileg jelen, figyeljen. Az ido magaslatán, tudásának, tudományának magaslatán és eseményeinek magaslatán leli meg a filozófus azt, ami jó és igazságos, vagyis egy korszak jogtudatát és szabadságát. A filozófusnak magasra kell ugrania, itt és most. “Hic Rhodus, hic saltus” — Hegel ezzel szembesíti jogfilozófiájának eloszavában mindazokat, akik a jót csak a messzeségben, az elmúltban, a jövoben, a seholban lelik meg.

Vajon érheti-e ez a szemrehányás Szókratészt is? O nem találja a jót, noha ezt megtalálni lett volna a legjobb: ez lett volna az erény. A második legjobb azonban a filozofálás: szüntelen keresése és kutatása annak, hogy mi is a jó. Ez a vitákban megvalósuló keresés és ez a vizsgálódás a jó, az igazságos, az ésszeru közvetett jelenvalósága. A logosz tehát kétszeresen is jelen van: közvetlenül és közvetve. És nem lehet tudni, hogy jelenlétének melyik formája erosebb vagy gyengébb. A logosz a pillantásnyi ugrásban van, vagyis eredendoen is ott van és egyúttal a csalódásban, a mindig túl rövidre sikeredo ugrás tudatában is.

Ez a kettosség kísér mindvégig ezen az eloadáson. Megpróbálok nekifutás nélkül, szinte álló helyzetbol olyan magasra ugrani, mint amilyenre nézetem szerint kellene, de ez sohasem sikerül. Bárcsak meglenne a logosz eredeti oldala, akkor nem lenne szükség filozófiára. A filozófia a csalódásból, az érzésbol, a hiányolásnak és a dolgok el nem érésének, a túl rövidre sikeredett ugrásnak a tudatából keletkezik. És ebbol a gyengébb logoszból csinál erosebbet. Fokozza és megélesíti a csalódást. Alapjában véve, szaván fogva a filozófia nem más, mint csalódás; az illúzióktól való megfosztás, megszabadítás a hamis látszattól. Ez akkor keletkezik, ha nem vesszük észre azt a lécet, amelyhez nem érünk fel; ha nem látjuk, hogy elvétjük, ha nem ismerjük fel a határokat, a behatároltságát annak, amire megismerve és cselekedve vállalkozunk.

A határok megismerése határáthágást jelent, mondja Hegel, még akkor is, ha az ember a határokon belül marad, mondhatni fölöttük tekint át. Az ember már nem a szolgájuk. A történelemfilozófia Hegel számára a görög filozófia, a kereszténység, a Francia forradalom magaslatainak átugrását jelenti, hogy saját korának, az újkornak, a modernitásnak a magaslatára juthasson. Tulajdonképpen Nietzsche sem mond mást, csakhogy számára hanyatlás, dekadencia az, amit Hegel haladásnak tart. Nietzsche számára a világtörténelmi hanyatlás korszakait a platonizmus, a kereszténység és a modern demokrácia, a csocselék uralma, a "túlontúl sokak" uralma jelenti. A polgári társadalom tömegtársadalommá alakul át. Benne minden tömegével, halmoslag van. A filozófusok is en masse vannak. Ám ami tömegesen van, az olcsó. Minden érték leértékelodik, infláció van.

Nietzsche ezért vonul vissza a magányba és a magasba: a hegyekbe, az Alpokba. Itt a sekélységek, az emberek felett van, mondhatni, mint Übermensch. Ez megint egy olyan filozófusnak a helyzete, akit eluztek a városból, a politikából: plótinoszi felemelkedés az Egy-gyel az eksztatikus magányba, a “Nagy Delelés” (Nietzsche), sztoikus élet “mint egy hegyteton” (Marcus Aurelius), az emberek szenvedélyei fölött, távol tolük. Az életmuvészet is visszatér. Odafenn a hegyvidék tiszta levegojében és magasztos vigasztalanságában Nietzsche elvonókúrának veti alá magát. A filozófia megint dietétika, a helyes táplálkozás, a helyes életmód, valamint a pillanatnyi gondolatok és önkéntelen fantáziák fölötti uralom tana. A filozófia pszichológia: a ressentiment, a magunk rabszolgamoráljának és szolgalelkuségének, a torz és fonák észlelésnek, az átértékeléseknek, a pénzhamisításnak az elemzése. A filozófia a szellemi hamis pénzre kiadott körözés. A szolgák nem akarják átugrani az oket uruktól elválaszó akadályt. Egyszeruen nem látják az akadályokat, meghamisítják a tudatukat: nincsenek többé urak, már csak rabszolgák vannak. Hamis tudatukat minden dolog mértékévé teszik. A hegyekben Nietzsche megkísérli önmaga felszabadítását. Megpróbál magasabbra kapaszkodni, mint az antik életmuvészet, mely defenzív módon önfenntartásra irányult. Ám aki meg akarja tartani életét, aki semmit sem mer, nem teszi kockára az életét, az nem válhat úrrá. A lefokozódó életet érdekli csak az önfenntartás. A felfokozódó élet valójában a hatalom akarása.

Nietzsche úgy érzi magát, mint egy felszabadított rabszolga, mint egy szabadjára engedett, mint libertinus, libertin, szabadgondolkodó. Ekként egyensúlyoz két hegygerinc közötti szakadék fölött, a fölött, mely elválasztja a ressantiment-embert az Übermenschtol, a régi embert az újtól. Ez az akrobatika, a felemelkedés és a veszélyes élet muvészete — Arisztophanész egyébként Szókratészt a légben járás, az aerobatika muvészének vélte (Apológia 19c) — nemcsak életmuvészet, hanem artisztika is. A filozófusnak muvészfilozófussá kell válnia. A vékony kötélrol nem zuhanhat le a mélybe, oda le, ahol a rabszolgametafizika a látszat felszíne alatt, mögött és rajta túl az alapot, a lényeget, a létet sejti, ahol azonban, mondja Nietzsche, semmi sincs. A filozófiának, a rabszolga önmagáról való kíméletlen felvilágosodásának mint életre csábító nore van szüksége a muvészetre, hogy kétségbe ne essen a szakadék fölött, a ressentiment-ember és az Übermensch közti résben, a már nem és a még nem közepette, a sem-sem köztes állapotában.

Amilyen a mítosznak a szókratikus-platoni dialógusban, olyan vigasztaló és élénkíto a muvészet funkciója Nietzschének, hogy az apóriában és akrobatikában ne csüggedjen el, hanem menjen bátran tovább. A felvilágosodás itt is abból él, amirol felvilágosít: az igazság és a hitelesség pátoszából, a keresztény rabszolga lelkiismeret-vizsgálatából. Hogyan tud az ember Antikrisztus lenni, ha nem keresztény? Nietzsche a havasokba menekül a csocselék elol. A boly azonban követi ot: tömegturizmus az Alpokban, és Nietzsche muvei zsebkönyvkiadásban bárki számára elérhetok. Nietzsche felfokozott, életveszélyes önfelvilágosításából szervezett kalandozás lesz, intellektuális divat, amely jön és megy.

A kezdodo intellektuális tömegturizmus egyik útikalauza Georg Simmel volt. Eobb népszeru eoadásokat tartott Nietzschérol. Esszéket írt az Alpokról, a kalandról, a divatról, és sok más, látszólag nemfilozófiai tárgyról. Nemcsak a divat filozófusa volt, hanem divatos filozófus is, és ezért talán már élete végére ódivatúvá vált. Simmel 1918-ban, hatvan évesen halt meg Strassburgban, röviddel azelott, hogy a francia hadsereg visszavette volna a várost. Csak négy évvel korábban lett itt Simmel filozófiaprofesszor. Kinevezésére sokáig kellett egyetemi magántanárként és a Berlini Egyetem címzetes filozófiatanáraként várnia. Simmel Berlinbol nem szívesen költözött vidékre.

Simmel a modern nagyvárosnak és társadalmának nagy filozófiai fenomenológusa. Nietzsche korszerutlen akart lenni, Simmel korszeru és az is kíván lenni. A történetfilozófiák elhalványulása után az ido-magaslatán-lét a divat, a spekulatív szellemfilozófiának a vitalisztikus életfilozófiába való átmenete utáni lélekjelenlét formája. A divatokban nincs haladás, nincsenek fokozatok; hullámokban érkeznek, ciklikusan. A divat a gyorsan múló új örök visszatérése mindig más öltözetben. Az élet egy fluxus, egy fluidum, áramlik, formákba merevedik, majd újra feltöri ezeket, és így tovább. Az élet, mondja Simmel, élet-többlet és több-mint-élet. Az o életfogalmának nietzschei és hegeli elemei vannak; az élet-többlet fokozást jelent, a hatalom akarását. A több-mint-élet azt jelenti: az élet önmagából - kvázi dialektikusan - létrehozza ellentétét, a szilárd, áramlásban megmaradó és megmerevedo formát.

Nietzsche saját rabszolgamorálját és annak eredetét vizsgálta. A saját testén uzött pszichológiát, genealógiát, végzett élveboncolást. Nietzsche pszichológus és fiziológus volt, Simmel szociológus. Nietzsche úri morálját, a rabszolgamorál kritikájának eredményét o a megváltozott társadalmi feltételekre vezeti vissza: a tömegtársadalomra. Ebben a távolságtartás, a "distancia pátosza" válik problémává, és a "differenciálódás" révén oldódik meg. Simmel ezt a fogalmat a 19. század biológiájából veszi: a természet nem más mint természettörténet, vagyis fejodés, magasabbra fejodés. És ez a magasabbra fejodés differenciálódás révén megy végbe. Simmel szerint ez "társadalmi differenciálódásként" töretlenül folytatódik: kezdetben a kis társadalmi csoportok összefüggése még differenciálatlan. Azonban minél nagyobbá válnak, minél inkább érintkezésbe lépnek más csoportokkal, annál inkább felismerik egymást a különbözo csoportokban az azonos társadalmi elemek. Így homogén társdalmi körökké zárulhatnak. Az eredetileg heterogén közösség differenciált társadalmi körök szövevényévé bomlik szét, melyek metszéspontján az individuum áll. Így adódik az, hogy szomszédom, a térben legközelebbi valaki közömbössé, egy messzi távoli azonban fontossá és érdekessé válik. A társadalmi differenciálódás a térbeli közelséget és távolságot közömbösíti. A közömbösség ambivalens. Egyszerre jelent hanyagolást és mellozést, valamint egyúttal ezek elviselésének képességét. Ez teszi lehetové idegenek testközeli elviselését a zsúfolt metróban.

A társadalmi differenciálódás azt jelenti, hogy a "differencia foka", amelyrol Hegel beszélt, a társadalom az elodleges, és nem az állam. Kezdetben nem a jó eszméje, a "jól-élni" (Arisztotelész), az erkölcsösség mint a jó erkölcsök foglalata érvényesül, hanem a túlélés. A jó a túlélési küzdelemben jónak bizonyul. Az állam, Hegel álláspontjához képest fordítva, a társadalom önállósult funkciója. Hegel számára a polgári társadalom a kettéválás, az erkölcsösség önmagánkívül-léte, a történelemnélküliség történelmi állapota volt, ahol senkit sem kérdeznek a származásáról, ahol mint ember mindenki jogalany, történelmi természetállapot. Ezzel ellentétben Simmel a történelmet, a társadalmi differenciálódást a természet fejodésébe beágyazott folyamatnak látja. Darwinizmus, biologizmus, szociologizmus. Simmel korának gyermeke. Mit csinál filozófiailag ebbol?

Az újkor a meghasonlás ideje: megkettozodés, egyszersmindje újnak és réginek, távolléte és jelenléte közelinek és távolinak, a hazai és az idegen, a magánál-lét és a magán-kívül-lét egymásra torlódása, rétegzodése és története. Epiktétosznak, e régi filozófusnak mindene magánál volt, bárhová uzték volt is . Mindenütt otthon volt a világban. Pascal egy ismeretlen, idegen szigetre uzött embernek érzi magát, olyannak látja magát, mint aki ki akarna törni börtönébol, amelybe vetették, ámde nem tud, benne kell maradnia, még ha nem bírja is ki. A börtön nem a külso, hanem a benso, a filozófus menedékhelye. Így csak a szétszóródás, a kicsapongás, az önkívület marad. Bensojében az ember külsodlegességekre lel, centrifugális szétszóródásra, melyeknek nem képes ellenállni. A szétszórtsághoz hozzátartozik a játék. Mindennemu játék között csak egyetlen esetben van az ember egyszerre önmagán kívül és magánál. Csak egyetlen esetben van esély nyereményre: ha arra fogadunk, hogy e világ fény-árnyéka a megmento Istent nem zárja ki.

Nietzsche már nem akarja, hogy megmentsék: ha van Isten, akkor szolgálnunk kell neki, úgy is, mint a fiai. Örökre rabszolgák maradunk. Tehát küzdenünk kell ellene, meg kell ölnünk. Ám nélküle, a halála után úgy vagyunk mint halak a tengerfenéken, a tenger kiszáradása után. Az ember kétségbeejto helyzetben van. Isten nélkül és Istennel sem tud kijönni. De csak egyedül, Isten és az o segítsége nélkül képes megtenni az Übermenschig vivo ugrást. Az újkor Nietzsche számára Isten halála, és csak fokozatosan derül ki, mit jelent kiapadó vízben, kiszáradó tengerben, a köztes idoben úszni, hogy mit jelent az esemény és a felismerés között elnyúló félelemmásodperc. A logikai kontinuum szakadása úgyszólván oly naggyá vált, hogy a logosz érzékelhetoen elszivárog. A folytonosság hiányában az ember elképzeli, hogy hamarosan megfeneklik . Elképzeli, hogy valójában már régen megfeneklett, és hogy valószínuleg csak beképzelte magának a logikai kontinuumot, hogy az ot fogva tartó kutyaszorítóból kiálmodja magát és megvigasztalódjék. Rabszolga o, aki nem merészel fellázadni, nem meri kockára tenni életét. Mi ez a kutyaszorító, amelyben ottrekedt? Az, hogy saját bensojébe van zárva, hogy a sziget, ahová érzése szerint számuzetett, a saját létesítménye, hogy rabszolgája önmagának, de nem ura.

Nietzsche nem bírja úgy kiállni a logikai kontinuum összeroppanását, hogy ne pótolná rögtön mással. Helyére a hatalom akarása mint biológiai kontinuitás lép. A pótlás, a helyettesítés, a váltás, a csere, az idolegesség - ezek Simmel filozófiájának alapszavai. Ebben filozófiája a szétszórtság pascali leírásával érintkezik. Egyúttal azonban Nietzsche tragikus apóriáját társadalmivá, banálissá, hétköznapivá fokozza le. A megoldás hiányánál csak egy olcsó megoldás rettenetesebb: a legfobb fogalmak, az istenfogalmak idovel elhasználódnak, ezért újra meg újra ki kell oket cserélni. Talán nem is csak elhasználódnak, talán a legmagasztosabb fogalmakat csak átmenetileg lehet kibírni, és ebbol eredoen mindig újra pótolni kell oket. A logosz, a legfobb fogalom ezért tartalmilag nincs meghatározva; a logosz teszi lehetové és o szavatolja a kontinuitást, az ekvivalenciát és a fogalmak cseréjét és váltását: a pénzt, a kicserélhetoség foglalatát.

Simmel filozófiája a pénz filozófiája. A pénz filozófiája,ez isa címe legfontosabb könyvének, mely pontosan a századfordulón jelent meg. A filozófia pénzgazdálkodás, a fogalmak ökonómiája. A legfobb, a legértékesebb fogalom garantálja ezt az ökonómiát, a csere lehetoségét: a funkció- vagy pénzfogalom. A pénzben a metafizika és a nihilizmus kiegyenlítodik: a pénz, a legfobb fogalom, semmit sem jelent; önmagában nincs értéke, csak a cserében betöltött funkciójánál fogva van, csak a valamiért való kiadásában leli meg értelmét.

A 19. században merül fel a filozófiában az érték- és értelemfogalom. Neki kell azt az egyre erosebb gyanút eloszlatni, mely szerint a világ tulajdonképpen értéktelen és értelmetlen, hogy az értelem és érték feltevések, szubjektív, önkényes, világnézetektol függo tulajdonítások, amelyek a maguk részérol megintcsak értelemadáson és értéktételezésen alapszanak. Nietzsche megvizsgálja az értékeket, hogy hamispénzek-e, a ressentiment hamisításai-e avagy nem, és minden olyan érték átértékelését kívánja, mely resentimenttel van megtöltve. Ám az értékek átértékelése a történelem ökonómiájában mindig is végbemegy, mondja Simmel. A filozófia a fogalmak árfolyammeghatározása egy történelmi index segítségével. Az értékfogalmak konvertibilis fizetoeszközök, amelyek szabadon lebegnek. A támogató vásárlások értelmetlenek, a kínálat és a kereslet dönt. A filozófia fogalomtozsde, pénzspekuláció, hitelgazdaság. A fogalmakat forgalomba hozzák, és helytállnak, ha hiteltérdemlonek találják oket, ha hitre, bizalomra találnak, ha használóik bíznak abban, hogy mint magyarázófunkciók muködoképesek. A filozófia széthasad: filozófiatörténetté, a fogalmak historikus árfolyammeghatározásává, árfolyamingadozások és árfolyamesések magyarázatává válik. Másfelol a filozófus fogalomkínálóvá és fogalomkereskedové válik, aki új vagy korszerusített régi fogalmakat kínál cserére és forgalmazásra, és ezeket forgalomba akarja hozni. A fogalomkereskedés hajlamos arra, hogy divatfilozófiává váljék.

A fogalomkereskedelem, vagyis a fogalmak felváltása és lecserélése, az értékek állandó átértékelése nem a nietzschei értelemben vett rabszolgamorál alóli felszabadulás. Mégis enyhíti a rabszolga sorsát: már nem egy szilárd, hosszantartó fogalomrendszer uralma alatt áll az ember. Az uralom változik. Ez megfelel a modern szolgáltatótársadalom munkaviszonyainak. Simmel szerint ennek az a szabadsághozadéka a tradicionális társadalmakhoz képest, hogy az emberek munkaerejüket különálló darabokban adhatják el és adhatják tovább, hogy felmondhatnak, és hogy szolgálati idejüknek van határa. Mondhatni, részmunkaidos szolgává váltak. Szabadságuk a váltás, a változatosság szabadsága, az, hogy a lehetoségeket, kötelezettségeket meg tudják pénzzel fizetni, annak szabadsága, hogy rabszolgaságukból kivásárolhatják magukat.

A pénz a cserére utal. Simmelnél minden a cserénél kezdodik. Az ember animal sociale, mondja Cicero, olyan élolény, akinek logosza, nyelve, értelme van, mondja Arisztotelész. Ez Simmel számára azt jelenti, hogy az ember cserél, kicseréli magát, társas lénye van. Az ember nem játékos, hanem kereskedo. Ahhoz, hogy cserélni és kereskedni lehessen, békének kell honolnia, a vágyott javak utáni vágyat tudni kell feltartóztatni és egy ideig tudni kell kibírni. A csere önmagunktól és a vágyott tárgytól való távolságtartást kíván, az ész, az érdekkalkulus szabad terét teremti meg. A csere kölcsönös, két ember dolga, mondhatni a meg-hasonlás és a vita elsimításának egyik formája. Mindketten adnak valamit, hogy kapjanak valamit. Mindegyik odaad valamit, ami számára ebben a helyzetben kevesebbet ér annál, amit cserébe kap. Különben nem adná oda. Amit cserébe kap, számára többet ér, mint az, amit érte áldoz. Azáltal, hogy ez kölcsönös, a több és a kevesebb külcsönösen kiegyenlítodik. A csere ekvivalenciát, egyenértéket teremt.

Szókratészt azért a mûvészetért vádolták be, amelyet Protagorasz is muvelt, vagyis azért, mert képes volt a gyengébb logoszból megcsinálni az erosebbet, és az erosebbol a gyengébbet. Ebbol keletkezett a vég nélküli, eredménytelen szókratikus vita. A csere véget vet a vitának, a kicsinyes alkudozásnak. Ez a gyengébb és az erosebb logosz kölcsönös kiegyenlítodése. A cserének a filozófiában a szkepszis felel meg. A vita során érveket cserélnek. Hol az egyik, hol a másik oldal látszik erosebbnek. A szkepszis az az állapot, melyben mindkét oldal felér a másikkal, melyben mind a két oldal "ugyanolyan eros" (izoszthenesz), így a filozófus tartózkodik az ítélettol (epoche). A vita akörül forog, hogy mi jó, mi megfelelo, mi igazságos. Szókratész nem jut semmiféle eredményre. A csere végbemenetele, akárcsak az ítélettol való szkeptikus tartózkodás felfüggeszti annak kérdését, hogy a csere igazságos-e avagy sem. A csere egyenloséget teremt két olyan dolog között, amelyek nem egyenlok.

Simmel, a csere teoretikusa, szkeptikus. A szkeptikusok tartózkodnak az ítélettol, kerülik a döntést. Így Simmel is az “is-is” – megoldásokat kedveli. O maga rossz kereskedo lenne, inkább nézni szereti a kereskedést, mivel a két oldal egyikérol sem kíván lemondani. A szkeptikusok megfigyelok, fenomenológusok, nem foglalnak állást, részt nem véve figyelnek. Kezdettol fogva egy számukra megnyugtató eldöntetlenségre törekszenek. A sztoikusokhoz hasonlóan, jóllehet más úton keresik a lelki nyugalmat, a rendíthetetlenséget és a belenyugvást. Szókratész is szkeptikus; keres és kutat, nem tud semmit. Azonban o nem az eldöntetlenre törekszik. O benne van egy vitában, a vita eldöntetlen, és o sajnos nem képes tisztázni. Az o filozófiai muvészete abban rejlik, hogy ezt az eldöntetlenséget képes kiállni, a szkeptikusok számára pedig a vita eldönthetetlensége a lelki nyugalmukhoz kell. Ez a különbség a szókratikus és a pürroni "attitud" között, ahogy Simmel mondaná. Ezt a különbséget kell szem elott tartani, ha Simmelt - Szókratészhez hasonlóan - a nagyváros utcáit jártában látjuk. Simmel nem elegyedik beszélgetésbe más járókelokkel, o csak megfigyeli a mindennapi jelenségeket, amelyek olyannyira az élet felületén mutatkoznak, hogy a filozófusok számára többnyire túl felszínesnek, túl lényegtelennek tunnek. De Nietzsche felhívta Simmel figyelmét a felület jelentoségére.

És Simmelt éppen az ilyen felületi jelenségek vonzzák, amelyek így is, úgy is megítélhetok, amelyek a gyakorlatban – akárcsak a csere – kiegyenlítik mindazt, ami valójában kizárja egymást. Nála "a lét jelentéktelen szegmenseinek a metafizika mélységeibe való bevonásáról" (Philosophische Kultur,Bevezetés)van szó. A mélyben eldöntetlen vitában vannak egymással a legkülönbözobb, egymást kizáró filozófiai alapfogalmak, világnézetek, metafizikai rendszerek. Ezek az élet jelentéktelen jelenségeiben egyenlítodnek ki. Itt a gondolkodás meghasonlottsága az életben szunik meg, nem úgy, mint Hegelnél. Az élet úgy békíti ki azon ellentéteket, amelyeket a gondolkodás szakított fel, hogy nem képes oket kiegyenlíteni. Így a kaland: élni és megélni és egyszersmind kilépni az életbol az életen belül. Vagy a divat: differencia, differenciálás, különbségtevés és egyúttal indifferencia, utánzás, egyformaság és közömbösség; a divat – mint Simmel mondja – megbékíti egymással az "individualizmust és a szocializmust". Mindezekben a fenoménekben az a közös, hogy összeköttetést teremtenek az egymást kizáró jelenségek között. MindahányHíd és ajtó, amint ez Simmel talán legismertebb esszéjének címében van. A legfelszínesebb és egyúttal legmélyebb a pénz: eldöntetlen a legteljesebb indifferenciáig menoen. Pénzért minden lehetséges dolgot meg lehet venni és egyúttal a tekintetet önmagán túlra vezeti: arra, ami nem veheto meg, pótolhatatlan és egyedülálló.

Szókratész az a szofista, aki abban különbözik más szofistáktól, hogy szülovárosában marad. A többiek idegenként vonulnak városról városra, és pénzért kínálják tudásukat, muvészetüket, a gyengébb logosz erosebb logosszá tételét. Feldicsérik logoszukat és áruba bocsátják. Tevékenységükért pénzt kapnak. Szókratész ingyen végzi az istentiszteletét, a jóslat más polgárokkal folytatott beszélgetésekben történo továbbadását. A szofisták továbbálnak egy másik városba, vagy átvitt értelemben: megváltoztatják nézeteiket. Tevékenységükért nem vállalják a felelosséget, mint Szókratész. A logoszért pénzt kérni azt jelenti, hogy a logoszt az eladható, kicserélheto javak egyikévé: pénzzé tesszük. Mennyire kötelezo az, amit a szofisták mondanak? — kérdi Szókratész. O is vándorol, de szülovárosán belül teszi ezt. Epiktétosz ezt a szofisztikával szembeni filozófiai ellenpontozást tovább élezi: bárhová menjen is, avagy vesse is ot a sors, az az o szülovárosa és az otthona.

Simmelnél újra a szofista helyzethez jutottunk: a társadalom, ahogy Simmel látja, kommunikációból, kölcsönhatásból, cserébol, kereskedésbol, azaz a vélemények és divatok cseréjébol és kereskedelmébol is áll. A tömegtársadalomban a munkamegosztás folytán a tudás áttekinthetetlenné vált. Már a szakemberek tudása is csak részben tudás, másrészt már csak vélemény. A vélemények közt azonban nem lehet dönteni. Az igaz és a hamis megkülönböztetése lehetetlenné válik. A vélemények annak a kifejezodései, hogy egy dolog eldönthetetlenné vált. A vélemények azonos értékuek. Cseretárggyá válnak. Azok érvényesülnek, azok uralkodnak, amelyek kedvezobb fogadtatásra találnak. Divatok keletkeznek. A vélemények fogékonyak a divatra. A vélemények részeként még a tudás is fogékony a divatra, fogékony a cserére és a helyettesítésre. A divat dönti el az eldönthetetlent. És egyúttal a divat a döntés minimalizálása, a határozottság minimuma. Hiszen a divat csak ideiglenes, egyiket hamarosan felváltja egy másik, és olyannyira külsodleges, hogy tole belsoleg is mindenkor távolságot lehet teremteni.

A szkepszis, a divat és a retorika (vagyis az, amit a szofisták tanítottak) összetartoznak. A különféle, ellentétes nézetek eldöntetlenjében a szkeptikus napi életében "az atyai erkölcsökhöz" igazodik, ahogy Sextus Empiricus írja, ezeknek a tömegtársadalomban való eltunése után pedig az uralkodó nézetekhez, a divathoz. Az eldöntetlenben a valószínuség dönt arról, hogy mi igaz. Az eldöntetlenben a rábeszélomuvészet, a reklám válik meghatározóvá abban, hogy mi igaz. Ami valószínu, nem a feltétlenül biztos és megbízható. Ami valószínu, az hiheto. A valószínuhöz bizalom kell. A társadalom, mondja Simmel, hitelgazdaság. Bizalmon alapszik; e nélkül szétesne, összeomlana. A bizalom finom szövete a folytonos cserében épül fel, a valószínuségek vételében és eladásában. A társadalom a társadalomba vetett hit. Ahogy az ember ezt mondja, kételye támad, amely aláaknázza ezt a hitet: a társadalom egyre inkább teljességgel látszatokban ringatódzó valaminek tunik. Számtalan finom szálból álló masszív hazugságszövedéknek, amelybol filozófiailag meg kell szabadulnunk. A megszabadulás a társadalamból való belso visszavonulásból áll. A társadalom így közömbössé, külsové, külsodlegessé válik.

Simmel ambivalens. Ez az ambivalencia az o egyenértékuség-gondolkodásához, szkeptikus magatartásához tartozik. Pénzfilozófiája egyfelol a szofista álláspontra vezet vissza, Prótagorász álláspontjára, ahonnan kiindulva megismételhetnénk a filozófián át vezeto kurzusunkat. Másfelol ezt az utat Simmel már maga járja. Szociológiája a társadalom filozófiai közömbösítése. A modern társadalom Simmel szerint lehetové teszi, hogy benne az ember visszavonuljon belole. Lehetségessé teszi a szabadságot. A divatokat nem meggyozodésbol kell követni, az ember álcázhatja magát azáltal, hogy követi a divatot. A társadalom továbbra is valamiféle külsodlegesség marad, amitol vissza lehet húzódni belülre. A benso és az odabenn nem Szókratész tragikus közbenso helyzete az ellentétes vélemények közti vitában, hanem a külso közömbösítése révén történo visszavonulás a bensobe, mint Epiktétosznál, csakhogy nem sztoikus, hanem szkeptikus módon. A közömbös Simmel számára nem jelentéktelen, érdektelen, szóra sem érdemes, hanem a távolságtartó és távolságteremto figyelem tárgya. Végül azonban a szkeptikus tartás afféle neoplatonizmusba, egy plótinoszi értelemben vett theóriába, minden külso bensové tételébe fordul át. A benso így mindenki számára saját belso világgá teljesedik ki, egy monáddá, amely mindenki számára saját "individuális törvénye" alatt áll. Ez a világ a mindennnapi élet formáinak szemléletétol az olyan nagy muvészek életszemléletéhez való felemelkedés révén keletkezik, mint amilyen Michelangelo, Rembrandt vagy Rodin, akikrol Simmel ír, és az életszemlélet öntranszcendálására vezet a megélésben, az élet és szemlélet eggyéválásában. Simmel, a szkeptikus metafizikusként végzi.

A simmeli filozófia ambivalenciáját nem tartom gyengeségnek, hanem úgy vélem, hogy ez objektív vizsgálati eredmény. A filozófusnak a társadalommal szembeni, a látszat világa elleni szabadságharca eldöntetlen marad. Simmel mindegyre azt mutatja meg, hogy a társadalom funkcionalizálja azt a távolságot, amelyet az egyes ember hozzá képest kialakít. A külso így bensové, a szocializáció közvetett, formájává lesz. A "nagy eloldódás", amelyrol Nietzsche beszélt, a pénz általi leválás és tehermentesítés a foglyulejtés raffinált formája. A tömlöc, ahová a Pascal leírta fogoly vettetett, modernizálódott, szállodaszeruvé vált. A börtön és a szálloda nem hazája, nem otthona az embernek. Az emberek a szállóban vagy a börtönben idegenek.

Az idegen egy társadalmi csoportban szélso, excentrikus figura. Simmel 1908-ban megírt könyvében, a Szociológiában egy exkurzust szentelt neki. Az idegen az a kivétel, amely a modern társadalom mintájává válik. A modern társadalom mindenkit idegenné változtat. A társadalom peremén levo idegen ad indíttatást a fejlodésre, melynek nyomán a társadalomban – miként azt Simmel leírja – mindenki idegenként válik honossá. A különféle elszigetelten élo társadalmi csoportok között az idegen teremt kölcsönös kapcsolatot. Az idegen kereskedo, aki városról városra vonul, mint a szofisták. Úgy dönt, hogy valahol ottmarad. Ekkor nem társadalmon kívüli, hanem hozzá tartozik mint kívülálló, aki a távolit a csoport közelébe hozza, mint aki közel és mégis távol van, aki éppen idegen. Idegenként nem földbirtokos, többnyire közvetíto kereskedoként kapcsolódik be, a pénzügyletekre van predesztinálva. O lopja be a pénzt a társadalomba, és ezáltal mindenki mást magához hasonlóvá tesz. A pénz ugyanis a közvetettség, a köztesség formája, benyomul a közvetlen csere felei közé és lehetové teszi a distanciát az egyes ember számára az önmagába való visszavonuláshoz. Az idegen és a honos ellentéte feloldódik. Mindenki tartósan idegen-honos lesz. Így mindenki potenciális kívülállóvá, peremfigurává, excentrikussá válik. Mi van a centrumban, a középpontban? A pénz, az eszköz maga, mondja Simmel.

Az "excentrikus helyzet" (Plessner) a peremhelyzet, a bizonytalan, veszélyeztetett, ingatag, instabil helyzet, amelynek középpontja és ezzel együtt egyensúlya önmagán kívül van; nyugtalan helyzet, melynek hullámzó mozgással, fáradságosan kell egyensúlyban tartania magát, és emiatt túlzásokra hajlamos, és az egyik túlzást egy másikkal kísérli meg kiegyenlíteni; fogékony a divatra, és nem képes egy állásponton megmaradni. Az excentrikus pozíció átmenetileg megkísérel stabilizálódni az állandó mozgásban, a súlypontáthelyezodésben, az ide-odában, a cserében, a kiegyenlítésben, a gyengébb logosznak az erosebbé történo folytonos átfordításában, megkísérli magát megorizni a permanens válságban. Az excentritáshoz hozzátartozik a folytonosság és megbízhatóság hiánya, a közvetlen, irracionális döntés, bízni a valószínutlenben, kitörni a hétköznapból a kalandba , hozzátartozik a racionális gazdálkodásból a szerencsejátékba való észrevétlen átmenet. Az excentritás azt jelenti, hogy nem tudunk tartósan magunknál lenni, társaságot, társasságot jelent, de azt is, hogy nem bírjuk ezt tartósan elviselni; hogy nem azonosulunk magunkkal, idegenséget érzünk önmagunk iránt, túljutunk önmagunkon és az adott helyzeten, vagyis a jelenlegi helyzetet mindig fogságnak tekinjük, melybol ki kell törni, amelyet azonban mindig csak egy másikra lehet felcserélni; jelent hanyat-homlok elutazást az egyik hotelbol a másikba, az árral szembeni izgatott és megfeszített úszást , ahelyett, hogy vitetnénk magunkat vele, hogy megpihennénk és fürdoznénk benne. Az excentritás a modernség ellentmondása az antik belenyugvásnak és lelki nyugalomnak . Eldöntetlenül marad, hogy kinek van igaza, hogy az excentritás természete-e az embernek, vagy csapás-e rá nézve, és hogy e két oldal hogyan gondolható egybe.

Az excentrikusnak a csere, a váltás, a pénz van a középpontban. A modern, funkcionálisan tagozódott társadalom közepe, mondja Simmel, az eszköz maga: a pénz. A pénz önmagában semmi, csak valami másra jó, arra való, hogy valamilyen javat lehessen rajta venni. Önmagában véve a pénz puszta lehetoség marad. A célhoz és a végokhoz képest az eszköz tunik a gyengébbik logosznak. Ám a pénz felcseréli az eszközt és a célt, megfordítja a cél-eszköz-viszonyt. Önmagát teszi meg végcélnak azáltal, hogy mindegyik célt funcionalizálja, ideiglenessé teszi, és e célokat megint egy másikra lehet cserélni. Amit meg lehet venni, azt tovább lehet adni. Ami pénzért kapható, az kicserélheto. Ezáltal az maga is a pénzhez hasonlóvá válik. A pénz magához hasonítja az árut.. Kicserélhetové, közömbössé, értéktelenné, semmisséválik mind. A pénz mindig újra eloállítja a semmit, mely a pénz segítségével egy célra cserélheto. Ez a nihilizmus megoldatlan problémája: ugyan a végso cél üres helyére Isten halála után ezt-azt újra be lehet ültetni, ezek a beültetések azonban nem végcélok már, hanem csak eszközei a célnak, a végcél üres helyének betöltésére; kicserélhetoek, pénz mindegyik — Simmel szóhasználatában.

A pénz nevu eszköz nem közvetít valami mást, a pénz önmagát közvetíti. The medium is the message. A pénz filozófiája egy médiumelmélet. Az olyan excentrikus lények, mint amilyen az ember, közvetítésre szorulnak. Az eszközök önállósítják magukat, öncéllá válnak, a szolgáltatás uralommá válik, a szolga úgy nyomja el urát, hogy közben le sem gyozte. A felszabadulás ezért csak a függés új formája. A börtön kényelmesebbé és ezáltal biztosabbá válik. Maguk a foglyok újítják fel önként. — A végére kell érnem. Simmel teóriája szerint a pénzügyletek mind tovább terjednek, vétel és eladás vég nélkül. Az a vicc a simmeli médiumelméletben, hogy a médium kicserélheto: politika vagy technika, poltikai ideológiák vagy új technológiák. A marxista tudatosságot az ökológiai tudatosság váltja fel. Végül marad a pénz, a gazdagságra és a huvösen tartózkodó lehetoségekre való sóvárgás.

Ezen a ponton Epiktétoszhoz és Pascalhoz kell visszamenekülnöm. Simmel szociológiája ezt lehetové teszi számomra. Az idegennek nem kell feltétlen térben távolinak vagy a közelünkbe nyomult valakinek lenni, lehet o idoben is távol. A posztmodernné vált modern társadalom tolerálja – és funkcionalizálja – az idoszerutlent, a régen meghaladottat és a megcáfoltat. — Mi tart ki velem, ha kitart egyáltalán valami? A saját képzeményeim iránti figyelem, amelyekbol világom építkezik, amelyek egy világgal áltatnak. Ha valamiben sikerülhet, akkor csak a figyelem kontrolljában sikerülhet talpon maradnom, esetleg így megakadályozhatom azt, hogy magatartásomat képzeményeim magukkal ragadják. A képzemények külso dolgokra irányulnak. Az excentrikus emberi lény csak magán kívül lel nyugalomra. Az ember kívülrol vár megváltásra, mondja Pascal. Az o nézopontjáról a médiumelméletek kopár, démonikusan eltorzított krisztológiáknak tunnek, olyan alattomos szándékú közvetíto lényekrol szóló történeteknek, akik azért váltanak ki foglyokat, hogy aztán rögvest még kegyetlenebb szolgaságba vessék oket. Túl késon derül ki a váltságdíjról, hogy hamispénz. Isten halott, de állandóan új istenek és démonok jelennek meg.

Simmel a cserében oldja fel a régi és az új közti viszályt, a történelmet mint réginek és újnak egymásra rakódását, a meghasonlást. Az antik és a modern már nem ellenséges pártok, hanem cseretárgyakká váltak egy poszthistórikus társadalomban. Az újat már nem határozzák meg történelemfilozófiailag, az új már nem egy korszak, hanem egy efemer divat. Az új potenciálisan máris elaggott. Az ember szabadon megválaszthatja, hogy divatos vagy divatjamúlt legyen. Már nem tilos a világszellem meghaladta pozíciókhoz, például Epiktétoszhoz vagy Pascalhoz visszamenekülni. De minden olcsóvá vált. A pénz pénzszaporítást és pénzértéktelenedést, inflációt, tömegkonfekciót, a divatok és értékek rövidéltuségét, végkiárusítást, állandó árengedményeket jelent. A vélemények piacán már nem gondozzák a filozófiai modelleket – melete, állandó gondozás, gyakorlás, gondosság: ez volt ugye a kulcsszó az antikvitásban –, hanem gyorsan kicserélik. Ezáltal az egyik vagy másik modell közti döntés leértékelodik. Bármikor megváltoztathatjuk döntésünket. Ezért aztán nem is lehet csodálkozni azon, hogy Simmel tanítványai közül voltak néhányan, akik újra nagy erobevetéssel döntöttek. De a 20. század mindkét vallásos fogadását elvesztették. Így megint Simmel helyzetébe vagyunk visszavetve. Ott azonban mégsem maradhatunk. Mert az okunk megmaradt rá, hogy nagy bevetéssel vágjunk bele egy új fogadásba, olyanba, amelyet elveszíteni még mindig jobb lenne, mint nyerni a cserekereskedelemben. Ez az ok pedig a pénzgazdaság, a liberalizmus, amely hajlandó saját létfeltételeit eladni; amely saját vésztartalékait – azt, amit Hegel erkölcsösségnek nevezett – egyre tovább bomlasztja azzal, hogy kész a mindennel való kereskedésre, az érvek, nézetek, vélemények cseréjére, de nem szánja el magát semmire; amely semmit sem látszik meghagyni, amiért megérné az embernek, hogy érte az életét bevesse. Ez alapjában megintcsak a szofisták pozíciója, akik minden logoszból tudnak erosebbet vagy gyengébbet csinálni, és ezzel a logoszt összességében meggyengítik. A szofisták nem ismernek már olyan jóslatot, amelyikre Szókratész lecsapna, de amelyik szerinte mégse lenne már egyáltalán “vita tárgya”.

A végén megint a kezdethez jutottam. A végén nincs eredmény. Ha a végén eredmény lenne, a filozófiának már régen vége volna. A filozófia az elore-nem-jutásban megy végbe, a kezdet és vég apóriájában, mivel ez minden pillanatban jelen van. A filozófiának mindig is fel kell tételeznie azt, amit eloidézni szándékozik: nyugalmat, háborítatlanságot és tetterot, “iskolát”, scholét, epochét. A filozófiához tartozik – ezt a neve is jelzi – a barátság is.

A végén nincs eredmény. És ez “nagyon is jól van így”, ahogy Szókratész mondja. Mert a tökéletlen valami jobbra ruházza át az esélyét. Régi, idosebb barátokkal társalogtam, olyan filozófusokat mutattam be és olyan filozófiákat vizsgáltam meg, akikkel és amelyekkel jól összebarátkoztam. Az eloadások, akárcsak Platón Lakomájában, talán túlzottan asztali beszéddé váltak és túl kevéssé beszélgetéssé. Szívesen összekapcsolnék még sok mindent. De végül is így alakult. Kipróbáltam a deszkát, amelyen egy filozófusnak “akár egy lélekveszton, kell valahogy átevickélnie az életen, ha ki nem tud biztonságosabb és szilárdabb hajón, vagyis valamilyen isteni szózatba fogódzva átevezni rajta ”, így adja ezt Platón Szókratész egyik barátjának szájába (Phaidón 85d). A deszka a második legjobb, az “emberi beszédek legcáfolhatatlanabbika”. A filozófus azonban nem tudja szárazon kipróbálni a deszkát, dolgában ez a nehéz, úszva kell megragadnia, belé kell kapaszkodnia és közben kell megvizsgálnia. Arra szorul rá, amit szétszed. Eros vajon ez a deszka, vagy gyenge?