Hannes Böhringer
Életművészet

Utóbbi előadásomban a westernről beszéltem, egy olyan művészetről, amelynek a civil vallás szerepét kell betöltenie. Lényegében a western egy ballada, egy legendás történet, amelyet tábortűznél mondanak el egymásnak az emberek. A ballada egy dal és egy költői forma. A dalok számos közismert westernben fontos szerepet játszanak. A ballada szó az olasz ill. kései latin balladare szóból ered, azt jelenti: táncolni. A kései italo-western manierizmusában a balett-jelleg jelenik meg, már az amerikai westernben is feltűnik mint szigorú koreográfia. Tipikus figurák meghatározott tánclépéseiről van szó. Ez egy társastánc, egy bál. Feudális társadalmakban bálokon vezetik be az embert a társaságba. Mint például a Heavens Gate, és – talán még ennél is gazdagabb a civil vallás szimbólumai tekintetében – John Ford régi filmje, a My Darling Clementine esetében is. Ebben egy templomot épít Tombstone (sírkő) település kis közössége. A síremlék, a halottkultusz mindig a kultúra kezdete. Ünnepet ülnek és a templom deszkapadlóján kerül sor a táncra; valamilyen tekintetben ez az egész cselekmény szimbolikus sűrítése. Itt elég szembetűnően látszik a bevándorlók keresztény, tendenciálisan pacifista vallásának és a vele erőszakosan ütköző civil vallásnak a különbözősége. A zene ott többnyire hegedűn, szájharmonikán, harmonikán és gitáron szólal meg. Folk Music vagy – a ma ettől némileg eltérő – Country Music. Ez a folklór jelenti a nosztalgikus elemet.

A popzenét is bemutathattam volna mint a civil vallás egyik esetét, ám ez nem oly kötelező érvényű mint a western. A popzene termeli azt a lírát, amelyet mindenki ismer és mindenki fejből tud. Ez olyan zene, amely képes egy egész nemzedék érzéseit kikristályosítani és – évtizedek múltán is – újra előhívni. Ez a magas művészetnek csak nagyon ritkán sikerül. A saját nemzedékemmel kapcsolatosan Janis Joplin egy mondata jutott eszembe: Freedom is just another word for nothing have to lose. A szabadság csak egy szó arra, hogy nincs veszítenítenivalód. Ez egy nagyon ambivalens mondat, amely egyfelől e nemzedék desperado-mentalitását fejezi ki, másfelől egy filozofikus, sztoikus magatartást aktualizál. Mégpedig azt, hogy az embernek mindig magánál van mindene és ezért nem is tud semmit elveszíteni. Ez annak az életművészetnek egyik legfőbb alapelve, amelyikről ma fogok beszélni. De előbb még a folk, a folklór és a pop (populus), popzene különbségére térnék rá. A pop, populus szó a városi népességre vonatkozik és a latinban többnyire a populus romanust, Róma város népét jelenti – megkülönböztetve azt a vidék népességétől. Ezért is alakul ki belőle a publicus szó, a nyilvánosság. És igazából ez a civiltársadalom referenciája.

Az angolnak ma a koinéhoz vagy a vulgárlatinhoz hasonló szerepe van, nemcsak a popzenében, hanem a komputer-nyelvben is. Ebben az összefüggésben figyelemre méltónak tartom, hogy a kifinomultabb művészeti formákat mindig a lenti, triviális, lesüllyedt second hand-formák frissítik fel; hogy mindig szükségük van a populáris, a pop art-verziókra. Máskülönben nagyon gyorsan szétárad az akadémikus unalom és a sterilitás. Így frissül fel a jazz is a folklór vagy a popzene újabb formáival. Ez az érzéseinkkel függ össze; az érzéseink sokkal erősebben kötődnek az ilyen triviális second hand-formákhoz, mint a magas műfajokhoz. Ennek köszönhető az 50-es évek végének, a 60-as évek elejének nagy váltása; ez a kiüresedett akadémikus absztrakt formáktól a pop art felé tett lépés volt. Ezt a mozgást Erich Auerbach német romanista korán felismerte, és Mimézis című könyvében végigkövette a világirodalomban. Ebben a magas és a populáris stílus keveredésének alapelvéről van szó – némileg túlozva – : a tragédiáról és a komédiáról. így az úr és a szolga dialektikájának, amelyről korábban beszéltem, van egy halálos, tragikus és van egy komikus oldala is. Korábban egy barokk műfaj, az opera buffa, a serva patrona már bevezette, hogy a szolga – titokban – az igazi úr. Röviden: a pop, a folk, a civil vallás mindig egy politikai közösségre vonatkozik.

Az életművészet egy másfajta művészetre példa. Elsősorban individuális, noha kezdetei nagyon is politikusak voltak. Az életművészet kezdetét talán az uralkodók, a fejedelmek nevelése jelenthette, s a nevelők költők voltak. Ez a bölcsességirodalom eredete, Egyiptom, Babilónia és valószínűleg minden fejlett kultúra vallásában megtalálható, és az Ótestamentumnak is része. Tanácsait aztán a második hullámban az írástudók, az írnokok gyűjteni kezdték, és kompendiumokban közzétették. Ezek gnóma-költemények, szentenciák, apophtegmaták és aforizmák – aminek éppen nevezik. Mondások. A mondások lakonikusak. A spártaiak, a lakedaimoniak, a lakonikusak voltak valójukban a bölcsek. Platón azt mondja a Prótagorász című dialógusában, hogy egy olyan korszakban, amikor ez a bölcsesség, ez a lakonikus beszéd már nem létezik, az ember arra kényszerül, hogy több szót használjon. Másfelől azonban úgy vélte, hogy ez a rövidítés, ez a lakonizálás a dialógusban, a rövid szóváltásban megőrződik. A hősök, a western-hősök egyébként szintén lakonikusak, s ez összeköttetést teremt ezzel a bölcsesség-hagyománnyal.

A filozófiának is van kapcsolata a bölcsességhagyománnyal, ám ez egy megtört kapcsolat. A filozófiának még létezik ilyen bölcsesség-eszménye, ám egyidejűleg felismeri a bölcsesség és önmaga közötti, leküzdhetetlen távolságot is. Az életművészet a filozófián belül az etikához vagy a morálfilozófiához tartozik. Ám amennyiben művészetként artikulálódik, elkerüli a morálfilozófia moralizálását, de gyakran ad alkalmat olyan bírálatoknak, hogy pusztán esztétizál; hogy csak művészet. Ezért merülnek fel aztán olyan fogalmak, mint stílus és ízlés, avagy az általam csaknem elhasznált je-ne-sais-quoi (tudomisénmi) és a presque rien (szinte semmi). A fejedelmek nevelése Machiavellit is ehhez a hagyományhoz köti, valamint az ő spanyol tanítványát, Baldasar Graciánt, aki udvari életnek azt a részét, amely a fejedelmek nevelésével foglalatoskodik, némileg magánosította.

Az életművészetnek ezt a hagyományát már néhány évvel ezelőtt felfedezték. Ebben nagy része volt Michel Foucault-nak. Foucault azonban erősen felhasználta Pierre Hadot-t és más francia filozófusokat. Nem véletlen, hogy ez az újrafelfedezés Franciaországból indult ki, mivel a latin országokban (Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban) ez a filozófiai tradíció, főként a színház révén, affekció-tanában töretlenül él tovább. Ám azt hiszem, hogy a mai, végtelenbe nyúló amerikai családsorozatokat is az életművészet aspektusából kell nézni, mivel bennük a konfliktusok, problémák, személyi konstellációk katalógusát betűzik át. És ahogyan a klasszikus affekció-elméletben, valamint a klasszikus színház hagyományában, ezekben a sorozatokban is van egy teljesen formalizált affektus-nyelv, mozdulat-nyelv, test-beszéd a meghatározott affektusok számára.

A filozófia mint életművészet számára az orvoslás a példakép. Az orvoslás éppenséggel a művészet, a filozófia a görög ókorban. A tudomány itt természettudományt jelent, művészetet pedig annyiban, amennyiben az egyes emberről van szó. A korabeli orvoslás elsősorban dietétikát és profilaxist jelentett. Vagyis a helyes életmód és gondoskodás, a megelőző védekezés tanát. Az életmód nemcsak a helyes táplálkozást jelentette – mint ahogy ma a diétát értik –, hanem átfogóan – ahogy ma mondanánk: – az individuum helyes viszonyát a környezethez. Tehát átállásról, és a helytelen életmód korrigálásáról van szó. Ezt a helyzetet az jellemzi, hogy a therápia eredetileg nem gyógyítást jelentett, hanem ápolást, gondozást; azt, amit ma kultúrának nevezünk. A filozófia így a fogalmak ápolását jelenti. Profilaxist a gondozatlanság helyett. Az ápolás állandó és szakadatlan, éjjel és nappal szüntelenül folytatott tevékenységet jelent. Ezt a meleté, az epimeleia (latinul meditáció) fogalmával fordítják át a filozófia nyelvére. Ezeket a fogalmakat nem kell megjegyezni; arról van szó, hogy állandóan gondozni és ápolni kell. Hogy ezt a tevékenységet megszokássá kell tenni, életmóddá kell alakítani.

Némely tekintetben a filozófia becsempészte magát az orvoslásba azzal, hogy kinyilvánította illetékességét a lélek dolgában, miként a test dolgában az orvoslás tette. Ezért mondja Szókratész, hogy kutatásai, beszélgetései ugyan eredmény nélküliek, de mégsem hiábavalóak, mert ez a szakadatlan kutatás, haszontalan keresés mégiscsak a lélek ápolására szolgál.

A második fogalomhoz, a profilaxiszhoz, a megelőző védekezéshez: ebből fejlődik ki az okosság, a prudentia fogalma. A prudentia a pro-videnciából, az előrelátásból ered; ez az előre-nézés, a profilaxis, mely előre irányuló éberséget is jelent. Éberséget, az ember önmagára irányuló figyelmét jelenti. A vigyázat, a figyelmesség fogalmát. Ebből az előre-meggondolás különböző műfogásai, technikái alakultak ki, melyekről most részletesen nem beszélnék; hogy az ember a lehetséges bajokat előre meggondolja, rájuk állítódik, kérdőre vonja őket, hogy valóban bajok-e. Pl. a száműzetést, hogy valóban oly rossz-e Rómából elűzve lenni és valahol vidéken vagy fogságban élni. Ennyiben a filozófusnak mindene megvan és nála, bárhová menjen is, mindig a világban van, fölé mindig ég borul. Végső soron a legnagyobb "bajról", a halál meggondolásáról van szó. Ma a történészektől tudjuk, hogy nemcsak a filozófiában létezett a meghalás kultúrája; hogy néhány évtizeddel ezelőttig ez még itt is megvolt, más kultúráknak talán máig is megvan a tudásuk arról, hogy mikor érkezett el valaki számára a halál órája.

A lélek gondozása a szenvedélyekre irányuló figyelmet jelenti. Ez az orvoslásban az ún. testnedv-tanra és temperamentum-tanra vezetett. Ebben mindig a nedvek megfelelő keverékéről és ürüléséről van szó. Például az ismert fekete nedvről, az epéről. De Arisztotelész, aki legalább annyira volt orvos, mint filozófus, a színházat is gyógyszernek, remediumnak nevezte. Ez a szenvedélyektől való megtisztítás vagy megtisztulás azáltal, hogy libabőrt, hidegrázást és könnyfolyamot keltenek.

Ez a korszak az első felvilágosodás; a szenvedélyeket orvosi, természettudományos szempontból, mint valami pathológikusat szemlélik, és már nem teológiai, istenhez fűződő viszonynak tekintik. Platón és Szókratész e tekintetben közbenső helyzetet foglalnak el: fél lábbal a felvilágosodásban, a másikkal azonban a régi mitikus felfogásban állnak. Abban például, hogy a filozófia végső soron az istenire irányuló erotikus szenvedély. Ennyit az orvoslásról.

Az életművészet: techné tou biou, élet-technika. A technika mindig valaminek az előállítására, a csinálására, poiéziszre irányul. Ám az életművészet cselekvő; a cselekvés görögül praxisz. A filozófiában mindig megpróbálták a poiézisznek és a praxisznak ezt a különbségét fenntartani, ami abban áll, hogy a poiéziszhez képest a praxiszban nem csak a jó cél eléréséről van szó, hanem minden arra szolgáló eszköznek is jónak kell lennie. A cselekvés minden momentumnak jónak kell lennie. Ezt a kérdést még abból a vitából ismerjük, hogy a cél szentesíti-e az eszközt. Tehát az életművészet a praxisra vonatkozik, és ezért adódik a kérdés, hogy mit állít elő; hogy mit lehet építeni ezzel az életművészettel. A techné a tekton, a tető, az építés, az architekt szóból ered. Amit építenek, az a lélek várkastélya. Várat építenek egy hegytetőre. Ezekkel a fortifikációs, erődítmény-emelő metaforákkal a régi filozófusok a megrendíthetetlenség, a bizakodás, a nagylelkűség, a felhangoltság fogalmát írják körül. A lélek várkastélya egy akropolisz, egy fellegvár, egy vár a magasban. A várat és a hegyet azért tartom megemlítendőnek, mert szükséges egy természetes magaslat ahhoz, hogy valami a magasban megszilárdítható legyen. Ebben a természet és a művészet összekötése a fontos. A megrendíthetetlenséget a szakadatlan figyelem, a figyelem ápolása idézi elő. Itt tehát adva van egy belső-külső problematika, visszahúzódás egy megrendíthetetlen, bevehetetlen állásba. így a veszély nem kívülről, hanem belülről fenyeget, mégpedig a figyelem vakfoltjai révén. A kortárs természettudományban ez a probléma az immunrendszerrel hasonlítható össze. Azzal, hogy a vírusok milyen mértékben képesek megtéveszteni immunrendszerünket, úgy, hogy a test sajátjának mutatják magukat, jóllehet idegenek. Vagy fordítva: ahogy az immunrendszer maga ellen fordul, mivel saját magát idegennek véli.

Az életművészet egyrészt erődítés, másrészt hajóépítés. Vagyis egy közlekedési eszköz, egy vehikulum építése. Életművészet továbbá ennek a vehikulumnak az irányítása is. Az irányításnak ezt a művészetét annak idején kibernetikának nevezték. Egy vehikulumot, egy hajót, egy tutajt építettek az élet fluxusa, az élet vortexe számára. Az egész filozófia egy ilyen vehikulum, egy ilyen gépezet, egy ilyen apparátus, egy ilyen fogalmi rendszer. Egy olyan mesterséges építmény, amelynek fenn kell tartania magát, amelynek működnie kell, hogy a víz színén maradhasson. Ebben az esetben azonban nem a puszta túlélésről van szó, hanem – ahogy a filozófiában nevezik: – arról, hogy jól éljünk, vagyis a boldog életről. Ezt a boldog életet nagyon realistán szemlélték: mint az elkerülhetetlen szerencsétlenség elviselésének képességét. Hogy egy szerencsétlenség ne okozzon meglepetést, és az ember ne kerüljön a hatalma alá; a profilaxist. A filozófia egy vehikulum volt, mellyel a felhangoltság hegyére lehetett feljutni. Egyrészt a jármű hordozóképességéről, másrészt irányításának művészetéről volt szó, vagyis az előreláthatatlan események során, a vihar közepette való kormányzásáról. Továbbá az elviselés, a kibírás művészetéről - innen ered a későbbiekben az állóképesség, a türelem, a constantia erénye.

Másfelől, úgy is mondhatjuk, egy műfogásról van szó, vagyis az elviselés úgy valósul meg, hogy a terhet járműre rakják át. A jármű egyszersmind teherszállító. A raktérben a hétköznap terheit tárolják. Ennek révén természetesen könnyebb feljutni a hegyre. Hangsúlyoznom kell, hogy ez a jármű nem valóságos. Ez valamely tekintetben egy filozofikus cyberspace, egy virtuális valóság – méghozzá abban a szigorú értelemben, hogy itt is kibernetikáról van szó. Miért kell a kormányosnak, a kibernetésznak könnyítenie terhein? A biosz theóretikosz, a teoretikus élet érdekében.

Megérkeztem a theóriához, ez megintcsak a színház, a theatron szóval áll összefüggésben, és eredetileg feltehetően egy felszentelési menet nézése. Tanárom, Joachim Ritter írt erről egy tanulmányt, amelyben azt állítja, hogy a teória ebben az eredeti értelemben azt jelenti, hogy a világot nem a szükség, a praktikum, a funkcionalitás szempontjából, hanem isteni nézőpontról szemléljük. A filozófia pedig a biosz theoretikosz révén a mítosz és a költészet funkcióit vette át a felvilágosodás során. A teória még tovább könnyít a terhek súlyán. Az erődépítés templomépítéssé válik. Vagyis kontemplációvá. Egy szent övezet, a theória létesítésévé. Itt egy kényes ponthoz értünk: a filozófiában az életművészetet gyakran a teória feltételének tekintik. Gondoljunk például Plótinoszra, aki azt mondja, hogy az aszkézis, a meditáció elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember elérje ezt a theóriát. Schopenhauer pedig ezt a gondolatot a művészre, a voltaképpeni teoretikusra, a voltaképpeni filozófusra vetíti át. Schopenhauer a rezignációról, a lemondásról beszél. Ez a rezignáció, ráhagyatkozás, vagy – miként Nietzsche mondja: – puszta leválás, azzal fenyeget, hogy theória és praxis szétválik; az életművészet eszközzé, a teória eszközévé válik. Ennek a fordítottja is igaz, és ezáltal egy paradoxonra vagy egy ördögi körbe lehet jutni. A teóriának valamiképpen már kezdettől fogva jelen kell lennie, különben a jármű építése pusztán az öncsalás, a felhangolás érdekében végzett puszta önstimuláció járműve lenne. Honnan is tudná az ember, hogy mivégre építsen?

A filozófia köztes dolog és kettős természetű, mondta Platón. Egyszerre bölcs és botor, tudó és tudatlan, mester és tanítvány, tökéletes és tökéletlen. Theóriának mindig is kell lennie, vagyis a mesterséges építkezés előtt is van már építkezés. Már az életművészet által művészien előidézett felhangoltság előtt létezik egy természetes felhangoltság. És a filozófiai tudás előtt mindig is kell lennie intuitív tudásnak. Ezért kell például Platónnak a visszaemlékezés mítoszát segítségül hívnia. Kezdetben már mindennek jelen kell lennie. A művészet és az életművészet nem képes valamit csak úgy a semmiből elővarázsolni. Ezért a hegyre, az erődbe vivő járműnek egy "retúrkocsira" van szüksége. Ez a kocsi fentről lefele, a lapályokba, a triviálisba visz vissza. Ezzel megint a pop-arthoz, a vulgaritáshoz értünk. A megfordítás, a retúrkocsi révén a botor válik az igazán bölccsé, és a bolond, a laikus pedig az igazán filozófussá. És a tanuló, a kezdő lesz a voltaképpeni mester. Vajon azt jelenti-e ez, hogy minden maradt a régiben? Ezzel megint a különbség szinte semmijéhez jutottam. Ez a döntő szinte semmi azt jelenti, hogy a hétköznap transzparenssé, áttetszővé vált. Transzparencia a hétköznap fény-árnyékában. (A fény-árnyék a barokk esztétikájának egyik alapeleme.)

Ennek a fordítottja is érvényes: kezdetben ugyan minden megvan, de az ember nem tudja hogy mivel is van dolga. (Például a gyermekek okossága ilyen.) Abban a pillanatban, amikor az ember ráébred, már el is vesztette: I never knew what I had until I threw it all away. Mindaddig azt sem tudtam, hogy mi mindenem van, míg el nem tékozoltam. – Bob Dylannek ezt a mondatát egy életre nem felejtem el.

Megkíséreltem egy körmozgást láthatóvá tenni: a különlegestől, a különválástól, az elválástól, a differenciától, az anakhorézisztől – ez a teóriával függ össze – vissza hétköznaphoz. Attól a képességtől, amelyik nem látja saját elégtelenségét, addig a képességig, amelyik tudatában van elégtelenségének. A tökéletlenséget kizáró tökéletességtől – mely ezáltal ellentmondásba kerül önmagával – a tökéletlenséget magába foglaló tökéletességig – amely a ki nem teljesedett teljesség mozzanatát is magába foglalja.

Néha vannak olyan csomópontok a gondolkodásban, amelyeket csak valamelyest bonyolultan és néha paradox módon lehet kifejezni. A filozófiai életművészet tanácsokat ad, ilyesmibe itt nem kívánok bocsátkozni. Számomra, mint említettem, a legfontosabb fogalomnak a figyelés, az éberség, a figyelmesség, a lélekjelenlét tűnik. Ez arra irányuló figyelmet jelent, amit életművészetként többé-kevésbé jól már amúgy is gyakorlunk. Például művészként a művészi tevékenység, a munka előkészítése során. Annak technikái, hogy felhangolt állapotba hozzuk magunkat. Vagy a munka helyének, a dolgozószobának, a műteremnek, vagy a munkasaroknak a megfigyelése, ahol az ember dolgozik. Az ilyen tevékenység gyakran a rámoláshoz kötődik. De mi minden lehet a rámolás, mennyire különböző lehet valaminek a rendberakása! Valaminek az elrakása, kidobása vagy akár az otthagyása. Úgy vélem, hogy az összerámolás a teória számára való tér megteremtését jelenti; a megállás, a félbehagyás terét. De félbehagyni sem lehet mindent, és a műterem sosem teljesen üres: a funkcionális eszközök és a festőállvány mellett mindenféle különös dolog is előfordul. Fényképek, képeslapok, apróságok, kövek, levelek, néha könyvek és újságkivágások; bármi lehet. Ezek a mai fortifikációk, edifikációk: bíztatások, kezdeményezések, intonációk, ráhangolódások. Annak a virtuális járműnek a megjelenésmódjai, amelyről szó volt.