Hannes Böhringer
Egyszerűvé válni

"A négerektől is csak a mágikus-liturgikus darabokat vesszük át, és csak az antitézis teszi őket érdekessé. Jelvényeikkel és extraktumaikkal megjátsszuk a varázslót, de szívesen megkíméljük magunkat attól az úttól, melyen keresztül kultusz- és dísztárgyaikhoz jutottak. Egy kereszt egyébként egyszerűbb mint egy négerplasztika." - jegyzi fel naplójában 1917 május 14-én Hugo Ball.

Ball istenfélővé vált. Egy évvel korábban olyan volt, mint egy püspök, ám egyidejűleg sámánhoz hasonló öltözetben lépett fel a Cabaret Voltaire-ben és dadaista hangkölteményeket dalolászott liturgikusan. Barátját, Huelsenbecket kísérte zongorán, aki egy néger dalt adott elő: "Trabadja mojere / Trabadja la bonno". A Cabaret Voltaire kocsmárosa hallotta e dalt Afrikában és az előadás előtti estén leírta a dadaistáknak.

A négerről mint antitézisről, mint európai kreálmányról és leegyszerűsítésről van szó. E formájában a dadaisták ironikusan használták. A dalról Huelsenbeck azt mondja a hallgatóságnak, hogy "akkor éneklik a négerek, amikor a mecsetbe mennek..." (Huelsenbeck nem is tudta, hogy sok fekete-afrikai mozlim.)

Röviddel a zürichi dadaista fellépéseket megelőzően jelenik meg Carl Einstein Negerplastik című könyve. Ez komoly tanulmány, nem a frobeniusi etnológia vagy kultúrmorfológia értelmében, hanem művészettörténetileg, ahogy Wölfflin értette. Egyszersmind azonban antitézis is: "A négerplasztika tisztán megszilárdult állapotában mutatja a hamisítatlan plasztikus látásmódot." A plasztikusról Einstein úgy véli, hogy az európai művészettörténetben az impresszionizmusig terjedően a festőivel keveredik, mi több ez túlburjánzik és feloldja. Einstein a két európai korszakot - "a reneszánszot és a barokkot" (Wölfflin) -, valamint alapfogalmaikat, az egyenest és a festőiséget, mondhatni, megtoldja a kubizmussal mint a harmadik, afrikai korszakkal. A négerplasztika kubista térfelfogása hozzásegíti Einsteint annak felismeréséhez, hogy mi a tér, és mi a plasztika. E tekintetben egybecsendül Worringerrel: "Ok-okozati összefüggésnek kell tehát lennie a primitív kultúra és a legtisztább, szabályszerű művészi forma között."

Ám a térre és a tér plasztikai megragadására irányuló esztétikai-észleléselméleti kérdés mögött egy teológiai fogalom rejlik. A zsidó teológiában a tér (makom) Isten mindenütt jelenvalósága. A kubizmus tehát isteni térjelenlétet jelent. "A háromdimenziós kiterjedést tökéletesen és hiánytalanul kell teljesíteni, a szemléletet a vallás határozza meg és a vallási kánon rögzíti." A tiszta és tökéletes térértelmezésben tehát Einstein szerint a művészi és a vallási még szétválasztatlan. Ő is előad egy dalt, amelyet a négerek akkor énekelnek, amikor a mecsetbe mennek. A négerplasztika, mondhatni, a kubista művészet bálványszerű megelőlegezése, megtöri a tárgyat (és ezáltal az isteni bálványimádó eltárgyiasítását) és e közvetett módon jeleníti meg a teret.

A fauvisták, kubisták, expresszionisták műtermében négerplasztikák, déltengeri maszkok, fétisek hevernek. Ezek a művészek számára nem pusztán formális késztetések forrásai. Ahogy a modern művészet az ún. primitív művészethez viszonyul, azzal olyan is akar lenni mint amaz: egyszerre művészet, vallás és filozófia, művészetvallás (Hegel), poetikus metafizika (Vico), e három őseredeti egysége.

A négerplasztika, az art négre a primitív, vagyis az afrikai, az óceániai és az indián művészet kódszava. A modern művészet erre támaszkodik; a kezdet komplex primitivitását kívánja helyreállítani. Ezzel a történetfilozófiai igénnyel túlmegy a puszta kultúrkritikán. A saját, dekadenciától veszélyeztetett kultúrának a még romlatlan, barbár népekével való összevetés általi bírálata régre nyúlik vissza. A görögök a szkítákkal, a rómaiak a germánokkal vetik össze magukat. Vajon, ha elfogulatlanul szemléljük, nem civiliázáltabbak-e a kannibálok a franciáknál? – kérdi Montaigne. Költők és filozófusok dícsérik az egyszerű életet. Rousseau Senecához nyúl vissza: a művészetek (tudomány, technika, művészet: a civilizáció) megrontják az erkölcsöket, elidegenítenek bennünket a természettől. Az embernek természettől fogva minimális szüksége van művészetre. A nemes vadember erre a csekélyre szorítkozik; a nemes vadember minimalista művész.

De nemcsak a messzi távolban, hanem a saját civilizációjában is megtalálja az ember a vadság szigeteit: a gyerekek, az elmebetegek, a bűnözők világában, a félreeső, elmaradt térségek életében. A modern művészet felkeresi és megvizsgálja mindezeket a szigeteket. Rokonlátogatásokat tesz. Ennek során magáról próbál meg valami pontosabbat megtudni. Nem tudja, hogy önmaga mi, de tudja, hogy mivé nem szeretne válni. Nem akar klasszikus lenni a civilizált, európai művészeten belül. Szemben áll a klasszicizmussal, a reneszánsszal, a centrális perspektívával és annak térfelfogásával. A modern művészet kubista vagy síkszerű, inkább egyiptomi, afrikai, semmint görög; ha pedig görög, akkor korai, archaikus görög. Ha a modern művészet a klasszicizmushoz vagy a reneszánsz festészethez közeledik (mint a kései de Chirico), akkor belső ellenmozgalmakról, anti- és posztmodernizmusokról van szó.

A modern művészet arra az oldalra áll, ahol a reneszánsszal vagy a klasszicizmussal szembenállnak: a barokk, a manierizmus, a romantika mellé. A klasszikus - a klasszicisták által felülmúlhatatlannak tartott régi, antik. A modernek az újra, a haladásra fogadnak. Az új azonban az ősrégihez orientálódik. Modern a klasszikus előtti és utáni, az archaikus, a primitív és a barokk meg a romantikus. Herder, ellentétben Winckelmannak a szép stílus iránti klasszicisztikus vonzódásával, az egyiptomi, a föníciai és a korai görög művészetet rehabilitálja. A nazarénusok felfedezik a preraffaelita, a reneszánsz előtti művészetet, a középkori művészetet, a "primitívek" művészetét.

Az ősinek a hamissá és torzzá válás világtörténelmi fordulópontja előtti megragadása ez. A kezdeti, a primitív csak egy prius, a bűnbeesést megelőző és korábbi valami révén határozható meg. Az archaikusan modern korszak Nietzsche számára a görögök preszókratikus (preklasszikus), tragikus korszaka, a tragédia világtörténelmi pillanata, amely egyszerre művészet és kultusz, Gesamtkunstwerk, akárcsak a gótikus katedrális.

Nietzsche figurájának a filozófiában Gauguin mítosza felel meg a képzőművészet történetében. Gauguin előbb Bretagne-ben keres és talál vadságot és primitivitást. Később aztán mégis elcseréli a Kálvária hegyét a déltenger földi paradicsomára: Tahitire utazik. Ez az új Küthéré. Nietzsche és Gauguin esetében a modern primitivizmus újpogány, keresztényellenes vonása tör át: "Dionűzosz a Megfeszített ellen."

E pontban a modern primitivizmus az ellenkező állásponttal kerül érintkezésbe: a reneszánsz is a neopaganizmus kitörése volt. A primitivizmus sokértelműen harsány. Van egy keresztény dimenziója is. Ebben a modern primitivizmus úgy jelenik meg, mint az emberi lapályra való isteni és megmentő alászállás, megalázkodás mentesítő vonata, visszatérés a magasból a mélybe, a fenn- és a lennkölt stílus keverője. Az úgynevezett elmaradt népek fennköltsége a modern művészet példaképévé válik, és saját, állítólag magasra fejlődött kultúrájának lenti stílusával, a gyerekrajzzal és a naiv festészettel lesz egyenértékű. (Példa rá a vámos Rousseau.)

A puszta művészetnél a modern művészet több és kevesebb is kíván lenni. Kevesebbé azáltal válik, hogy minimalizálásra és önmegszüntetésre hajlik; többre azzal tör, hogy a művészet és az élet különbségének megszüntetését, az élet egészének a művészettel való átizzítását tűzi ki célul.

A primitivizmus eleme nélkül a modern művészet hirtelen akadémikussá lesz, klasszicista, kínosan jelentékeny, nevetségesen fenséges, posztmodern, szalonművészet. A primitivizmus nemcsak négerplasztika, hanem éppen úgy dada, art brut, arte povera, pop art. "Olyan művészetre vágyom, mely közvetlenül megszokott életünkből nő ki." - írja Dubuffet. Legalább egy löketnyi vulgaritásra és trivialitásra szüksége van a modern művészetnek. Titkon irigykedve és csodálattal tekint a popzene és a szórakoztatóipar triviális művészetére, elsajátítja annak elemeit és ílymódon újra felfrissül. Nehéz felülmúlni egy jó popsong strófáinak egyszerűségét, érzelmi töltését, lapidáris rövidségét és kifejezésgazdag trivialitását.

A primitivizmus az egyszerűség művészete, a komplex redukálása az elemi egyszerűre, a valóság konstrukciója egyszerű elemekből, a közlés formulaszerű lerövidítése és sűrítése. Miként a reneszánsznak a maga idejében, a modern művészetnek is a tudományéhoz hasonló, ismeretelméleti igénye van. A modern művészet kutatás, variálódó sorozatokban ellenőrzött kísérlet. A kutatás vezérmotívuma az "egyszerűsítés elve". A fizikai kísérletek, tudományos hipotézisek olyan egyszerűsítések, amelyek tudatában vannak hiányosságaiknak, annak, hogy puszta szimplifikációk, azaz fikciók. Kandinszkij megkísérli, hogy kvázi-matematikai úton egy egyszerű pontból levezesse az alakzatok sokféleségét. A pont egy titokzatos fekete lyuk, egy parányi örvény, egy vortex (Pound), melybe az egész ismert világ beleomlik és amelyből új világok keletkeznek. A kollázs és montázs egy művészi halmazelmélet formái, az élesen egymásnak ütköző heterogén összefoglalásai. A modern művészetet áthatja a konceptualizálás, a redukció, a tervezetre, rajzra, vázlatra és formulába sűrítés és az egyszerűsítés törekvése.

A modern művészet és tudomány nem egyszerű, de egyszerűségre törekszik. Alapelve az egyszerűsítés, a feltételezések, axiómák, elemek, fogalmak, jelek minimumára való redukció – ideális esetben egyetlen formulára. "De nemcsak a tudatosan végzett kísérletek esetében kell egyszerűségre törekednie az embernek – írja Mach –, hanem azt is meg kell tanulni a nagy kutatóktól, hogy a teljesen megszokott eseményekben is többet lásson közömbös dolgoknál. A meghatározott érdeklődéstől kiélezett figyelem a neki teremtett alkalom híján is képes megpillantani fontos összefüggések nyomait a hétköznapi környezetben." Az egyszerűsítés a sokféleségnek nem pusztán megformált kiterjedésre és absztrakcióra való tömörítése és szűkítése, hanem az absztrakció visszacsatlakoztatása a szokványos életbe, szemléletesség, tárgyiasítás, a nagy absztrakció és a valósághoz való hűség kandinszkiji értelemben felfogott egysége.

Egy kereszt egyszerűbb egy négerplasztikánál, írja Ball. A kereszténység fokozza a feszültséget, az absztrakció és a realizmus ellentéteit még tovább mélyíti. Ezért is válik oly sürgőssé összebékítésük, egyoldalúságuk megszűntetése. Az újplatonikus filozófus az absztrakció, a testiség legyűrése révén, az ideák birodalmába emelkedéssel, és azon túlmenően az Eggyel és az egyszerűvel való egyesülés révén kíván egyszerűvé válni. Meister Eckhart a várakozáshoz képest meglepően másként értelmezi a Mártáról és Máriáról szóló bibliai történetet. Jézus betér hozzájuk – Mária a lábához ül és szavait hallgatja, míg Márta a háztartásban ténykedik (Lk 10,38) – : Mária, a kontemplatív élet szimbóluma, még nem jutott oly messzire mint Márta, akinek szemében a megszokott gondokkal teli élet és a kontempláció egybeesik. A simplicitas a humilitas egyik formája, a filozófiai felemelkedés visszafordítása, a visszatérés a különösből és a kiemelkedőből a hétköznap jelentéktelenségébe, az élet lapályára és ezáltal a fent és lent mindennemű hierarchiájának megszüntetése.

A modern művészet különféle utakon kereste az egyszerűséget, a primitivizmus, a vázlatosság, a csendélet, a ready made és az objet trouvé révén. Az egyszerűséget az önfelszámolás határán érinti: a dizájnhoz és építészethez tartó átmenetben, a Máriától Mártához vezető úton. Az egyszerű csak ritkán, kivételesen sikerül. Az egyszerű a különös, a legnehezebb és legkomplikáltabb. A csúcsponton megsemmisíti magát a művészet és egyszerűvé válik; már nem határolódik el a nem-művészitől és a művészietlentől, nem zárja ki, hanem magában hordozza. Ebben rejlik az egyszerűség fölénye: a komplikált kizárja az egyszerűt, ezzel szemben az egyszerű képes a komplikáltnak és körülményesnek a magábafoglalására; képes belső komplexitásként magába fogadni és öntudatos egyszerűségében mint hiányzót felidézni.

Az egyszerű nehéz és ezért könnyen elvéthető. Az egyszerű nem azonos a stilizált egyszerűséggel, amely tolakvó, fontoskodó, különösségében tetszelgő és emiatt ellentmondásba gabalyodik önmagával. A szerzetesek aszketikus tradíciójában gyakorolt egyszerűségre mindig az a veszély leselkedik, hogy rákényszeríti a világra a modernitás utópikus szelleme, amelynek szintén monasztikus gyökerei vannak. A modernitás építészei legszívesebben egy szekuláris kolostorrá építették volna át a világot. A kényszerű és erőltetett egyszerűség azonban uniformmá és sivárrá válik, és ezáltal a gazdagság hamis ellentétévé. Az egyszerű szegény és gazdag is egyidejűleg. Ahol a modern egyszerűség elveszíti belső gazdagságát és szimplicitása tudatát, már csak a posztmodernbe lehet menekülni. "I like complexity" (Venturi).

A komplexitás, vagyis az egyszerűség rovására menő sokféleség és az önreferencia a posztmodern kulcsfogalmai. A fogalmakat ritkán gondozzák, elkoptatják, aztán elvetik őket. Már csak akkor veszi észre lassacskán az ember, hogy eltűntek és hogy mit is hordoztak még leromlott formájukban is. Mi más lehetősége marad az egyszerűségtől elszakított és magára hagyott sokféleség és pluralitás fogalmának, mint hogy a puszta sokféleség tetszőlegességében és zűrzavarában pótlékként valamiféle egységességet és egyöntetűséget öltsön? Az önreferencia önmagára vonatkozást jelent, az önreflexió belső végtelenségét, a megfigyelés megfigyelésének megfigyelését... Az önreflexió fontoskodásával, az önigazolás gőgjével szemben a barokk keresztény lélekvezetők az egyszerűség erényét ajánlották. Ez "a lélek jellemessége, mely legyűr minden haszontalan visszatekintést önmagunkra és tetteinkre" – írja Fénelon. A művészet ma alig képes az önreferencia végtelen hurkát, a művészet művészetről folytatott diskurzusát áttörni és egyszerűvé és közvetlenné válni. Így a művészet, noha mindenüvé behatolt, a művészet és a nem-művészet közti differenciát erősíti, és nem sikerül neki a puszta művészetnél kevesebbé és egyúttal többé válni.

Az egyszerűség végső soron vallásos. Olyan térbe vezet, ahol egymást kizáró ellentétek kereszteződnek: okosság és naivitás, mesterséges és természetes, tartózkodás és közvetlenség, teória és praxis, tudomány és hétköznap, művészet és művészietlenség, magas és mély. A misztikusok számára az egyszerűség az a kényes pont, ahol megszűnik az Isten és ember közti elválasztottság.

Einstein Negerplastik-könyvét metafórikusan is lehet olvasni, mint a modern művészet egyszerűségre törekvésének metaforáját. A négerplasztika tere, a kubista tér Isten jelenvalósága. Istent sötétben tisztelik, mondja Einstein. A sötétség szó szerinti értelemben a jelentéktelenség tere. Az egyszerűség a rögzült figyelem közepette észrevétlenségbe burkolózik. Az egyszerű sötétbe burkolva nem feltűnő. Csak második pillantásra ismerszik fel, amikor már elmúlt. Csak elmúltként ismerjük fel a maga komplexitásában. Az egyszerű lekicsinyíti magát, szívesen rejtőzik a hasznosságba, a funkcionalitásba és a tárgyszerűségbe.

A komplikált nehézkes és elriasztó, az egyszerű könnyű, majdhogynem jelentéktelen, elsőre észrevétlen, de hatalma a későbbiekben egyre nő. Mégsem riasztó, hanem részvételre hív. Az öreg Matisse ül az ágyában és színes papírt vagdos. Művészete egyszerűvé vált. Már fauve-ként is a primitív művészet volt a példaképe.

A négerplasztika csak antitézisként egyszerű. Valójában egy komplikált "vad gondolkodás" (Lévi-Strauss) kifejeződése. A modern művészek azonban szívesen hivatkoztak rá művészetük magyarázataképpen. A mágiának és a primitivizmusnak a modern művészetbe való benyomulását Ball istenfélő emberként úgy értelmezte, mint egy kóros tünetet, amelyet a művész intő például szolgáló emberként él meg és fejez ki, jelezvén ezzel a démoni kuszaságot és félelmességet, amely ellen végső soron már csak a keresztény ördögűzés lehet hatásos. A négerplasztikának a modern művészet általi felfedezése többértelmű. A primitívség, melyért kezeskedik, egyebek között veszi célba az egyszerűséget. Ő ugyanis képes belátni – szemben a valódi egyszerűség puszta primitívségével – hogy egyszerűsíteni csak leegyszerűsítés árán lehetséges. E hiány tudatának kifejeződése a tudatosan eltúlzott primitivizmus, mely visszamegy az alak és alaktalanság, a hang és zörej, az artikuláció és az artikulálatlanság határáig.

Az expresszionista üvöltés és az infantilizált dada-nyelv egyaránt kísérlet volt e határon való megmaradásra: az emberré válás artikulációi. Modernnek lenni annyit jelent, mint erről nem lemondani.