Művészeti főiskolánkon, Braunschweigben előadássorozatot rendeztek "Az én hetvenes éveim" címmel. Különböző generációkhoz tartozó tanárok emlékeztek az időközben nosztalgikussá vált, hatvannyolc utáni évtizedre. Nekem is vissza kellett emlékeznem a hetvenes éveimre. Az évtized első felét egyetemeken töltöttem, vizsgákat tettem, a második fele főként tanítással telt a Düsseldorfi Művészeti Főiskolán. A végén visszamentem az egyetemre. Berlinbe költöztem.

Mindkét vizsgadolgozatom az életfilozófiáról írtam, egy század eleji filozófiai irányzatról, amelyet később az egzisztenciafilozófia váltott fel. Az életfilozófia az ember "egzisztenciáját" még nem a világ- és természet-összefüggésből kivetve látja. Szinte még átfogja, miként a szellem régebbi fogalma, az élet természetét és történetét. Kisdoktori dolgozatom témájául Georg Simmel (1858-1918) fiatalkori írásait választottam. Simmel a modern nagyvárosi élet fenomenológusa volt. Ám a szkeptikus megfigyelő végül egy életmetafizikát írt. Egyik tanítványáról, Bernard Groethuysenről (1880-1946) írtam a disszertációmat. Groethuysen Simmel gondolkodásából hiányolta a történelmet mint a köznapi tapasztalat és a metafizika ("világnézet") közvetítőjét, a történelem hatalmának elismerését. Ez Wilhelm Dilthey kései munkásságában találta meg. Dilthey és Groethuysen számára az élet természet, amely hajtóereje a történelemnek és amely végül autobiografikusan individualizálódik: "élmény". (A kifejezés még nem volt annyira elhasználva.)

Megszenvedni a szenvedélyeket

Az életfilozófia a történeti-szisztematikus "antropológiát", az emberiség élményeinek történetét és tipológiáját írja le. Groethuysen "Philosophische Anthropologie" (1930) című művének két fejezete kezdettől fogva lenyűgözött: "A római-görög életfilozófia" és az "Akaratgátlás" az Augustinus-fejezetben. Miként Hans Jonas szinte egyidejű tanulmánya, az "Augustinus és a Szent Pál-i szabadságprobléma", úgy ezek a fejezetek is az antik filozófia határait jelölik ki, Groethuysen életfilozófia, Dilthey antropológia névvel illette, ám az magát "életművészetnek" (ars vivendi) nevezte.

Nekem azonban először is el kellett kezdenem olvasni ennek a régi életművészetnek a szerzőit: Cicerót, Senecát, Epiktétoszt, Plutarkhoszt, Marcus Aureliust. A szokásos filozófiai tanulmányok során az ember nemigen akad rájuk. Filozófiájuk újdonságát nem egy tantétel adja, hanem egy másféle hangnem, egy új "beállítódás az élethez" (Groethuysen). Nem kell már az embernek filozófiailag (vagy mitikus-vallásosan) megbizonyosodnia az életéről. Megfordítva: a filozófiának kell bebizonyosodnia és igazolódnia az egyes ember életében.

Az ember szenved. Nem él ésszerűen, nem él "a természet szerint", állítja a filozófia. Szenvedélyekben szenved. A filozófia tőlük való szabadulást ígér, gyógyulást, megnyugvást. A legsúlyosabb szenvedés a titkos félelem a haláltól. A filozofálás a halál nyugodt jelenvalóvá tételével megszabadít a szenvedély béklyóitól, figyelme irányulásának korlátozottságából. "Arra gondolj éjjel-nappal, mint tudnád nyugodt lélekkel elhagyni az életet, amelybe sokan úgy kapaszkodnak, s melyet úgy megmarkolnak, mint a hegyi patak sodrától elragadottak a part bokrait vagy szikláit. Sokan hánykódnak nyomorultan a halál félelme és az élet sanyarúságai között; élni nem akarnak, meghalni nem tudnak."

A halál filozófikusan szabadít meg a szenvedélyektől és ezáltal világra nyitottá tesz. A filozofálás világpolgárrá válást jelent. Csak a szenvedélyektől megszabadulva látja az ember, hogy a világban él, és csak most ismeri fel természetes érdekeit. Az antik filozófia ezt az önmegtartás fogalmában ragadja meg. Az újkor az önmegtartást a "hatalom akarásává" (Nietzsche) fokozza.

A neurózis mint az életművészet egyik formája

Még Kant "Anthropologie in pragmatischer Hinsicht" (1798) című munkájában is feltűnik az antik életművészet kozmopolita eszméje. Az antropológia világ- és emberismeretet jelent. Ezt az ember utazás és olvasás révén szerezheti meg, írja Kant. Megismer másokat, és ezáltal közvetve önmagát is megismeri. Az életművészettel és az antropológiával való foglalkozás mögött, különösen Németországban, a tengerrel kevéssé találkozó országban, mindig a világban való jártasságra való törekvés rejlik. Groethuysen már az első világháború előtt Párizsba költözött.

Az antik életművészet azt ígérte, hogy megszabadít a szenvedések és szenvedélyek ostromától és ezáltal válhat egyáltalán életrevaló és életbölcs az emberből. Dilthey felfedezi az antik életfilozófiát, de ez számára már nem cselekvésre való életbölcsesség (prudentia), már nem pragmatikus, hanem csak historikus-meditatív valami: az ember "ráeszmélése" arra, hogy ki ő, történelmi megjelenésformáinak sokaságában. De talán a bölcsesség még bölcsebbé vált, közvetetté fokozódott és tanácsait a historikusba rejtette.

A régi életfilozófusok olvasása kiélesítette figyelmemet jelenem életfilozófiájára. Hasonlóságokat fedeztem fel a tantételeikben összebékíthetetlen, ám életfilozófiai tartásukban szinte megkülönböztethetetlen antik filozófiák és e század pszichológiai iskolái között, amelyek tanaikat tekintve hasonképpen széthasadtak, de már régóta szinkretikus tanácsadó-irodalommá váltak és zsebkönyvben mindenki számára hozzáférhetőek. Ahogy egy zsebkönyv "kéznél van" – mint encheiridion –, úgy koncipiálták a régi életfilozófiát is: "Kézikönyvecske" (Epiktétosz) és "Kézi orákulum" (Gracián), kis katekizmus, velős mondatokkal, hogy fejben lehessen tartani: "Súlyos a kényszer, de semmi sem kényszerít arra, hogy kényszer alatt éljünk."

Rábukkantam Alfred Adlerre, aki elsőként értelmezte a pszichoanalízist pragmatikus antropológiaként. Adler minden embert hétpróbás életművésznek tekint, aki "életstílust" alakít ki és abban egy "élettervet" követ. Ennek célja a hatalom, a felülkerekedés, de legalábbis a biztonság vagy az érinthetetlenség. A neurózis is az életművészet egyik, ügyes, bár fárasztó formája. A moszkvai perek hatására Adler marxista tanítványa, Manés Sperber megírja "A zsarnokság analízisét". (1937) Adler pszichológiája nem áll távol Machiavelli Fejedelmétől (1532), vagy Gracián Oráculo manualjától (1647). A stílusa azonban nem olyan csiszolt, nem Tacituson és Senecán iskolázott stílus, hanem letaglózó, de hasonképpen szentenciaszerűen bevésődő. Adler nem fejedelmeket és udvaroncokat figyelt meg, hanem a polgárok és kispolgárok bolondul neurotikus népét.

Az avantgárd, másként életművészet úgy véli: vagy vele, vagy ellene

Olvastam a régi életfilozófusokat, felfedeztem Alfred Adlert, tanítottam a düsseldorfi Művészeti Akadémián, és láttam, hogyan válnak a művészdiákok művésszé; hogyan formálódik át és változik jellegzetessé tartásuk, viselkedésük, életstílusuk és érdeklődésük. Walter Grasskamp indított arra, hogy ezeket a megfigyeléseket leírjam; eredményük aztán 1982-ben meg is jelent. Két évvel később megfigyeléseimet és elgondolásaimat egy elődásban folytattam: "Figyelem a fény-árnyékban: az avantgárd". Hogyan szervezik meg látens idejüket azután, hogy elhagyták a főiskolát és mielőtt még néhányukat a művészetipar felfedezte volna. Gyakran öntudatlanul a barokk életművészet szabályait követik: megjelenni és közben láthatatlannak maradni, művészetet csinálni az első pillantás (a tömegközönség) és a második (az értők) számára. Életművészet az élet esetlegességeinek, a hiányzó érdeklődésnek, akárcsak a váratlanul nagy közfigyelemnek a higgadt tudomásulvétele. Egyik sem jelent sokat.

A nyolcvanas évek lázas művészeti csúcsüzeme az én szememben a szimulációnak és a disszimulációnak az avantgárd-metafóra felszívta okossága volt, mely már nem az avantgárd-korszak harcos ellenzői, hanem a mohó művészetipar és a túl közel furakodott társadalom ellen irányult. Arra a következtetésre jutottam, hogy a történetfilozófia és a történetfilozófiai haladásfogalom lehanyatlásával az avantgárd figurája nem válik feleslegessé, életművészetté válik, annak művészetévé, hogy belülről szegüljön szembe a művészetiparral.

A Düsseldorfi Művészeti Akadémia szemináriumain, diákokkal együtt feldolgoztam az avantgárd-metafóra történetét, azzal a be nem vallott céllal, hogy leszámoljak az avantgárddal mint művészettörténeti fogalommal. Az "avantgárde vége" már jó ideje a levegőben volt. A hetvenes évek második felében zajlott le az a messzire ható klímaváltozás, amely Hegeltől és Marxtól Nietzschéhez vezetett. A történetfilozófiára, a világforradalom és a haladás eszméjére jellemző dialektikus felfogás az általa megragadottakat eredetileg katonás aszketikus fegyelemre kényszerítette, ez aztán nem maradhatott libertiánus kommentárok nélkül. Az életművészet talán képes volt ennek a tartásnak egy rég bevált, individuális rendszerrel történő pótlására.

Egészség avagy ingadozó a tapasztalat

Hitem szerint távol voltam az intellektuális divatoktól. Ám az ember korszerűtlenül is korának gyermeke. A régi életfilozófusokat tanulmányoztam, Alfred Adlert olvastam, tanítottam a Művészeti Akadémián és felfedeztem a magam számára – gondoltam – Nietzschét. Ő – nem oly toleránsan mint Dilthey, aki történelmileg szelídre volt hangolva – megbetegedéseket, mérgezéseket, "rossz levegőt", hanyatló életet diagnosztizált és csak ritkán egészséget, "nagy egészséget". Nietzsche az antik világ közvetlen aktualizálását kísérelte meg.

Az antik életfilozófia, az élni és halni tudás filozófiai művészete két filozófián kívüli forrásból merít: a retorikából és a medicinából. A régi gyógyítóművészetet elsősorban mint a helyes, az egyes emberhez és környezetéhez igazodó életmódot, mint dietetikát értelmezték. A nagy egészség nem ismer előírásokat. A szabályozott, bölcsen átgondolt életmódból, dietetikából és életművészetből adódó korlátozások csak azok számára válnak szükségessé, akiknek figyelniük kell az önmegtartásra, mondja Nietzsche, a betegeseknek.

Nietzsche aforisztikusan ír. Az aforizmus eredetileg egy gyógyászati tantétel. ("Rövid az élet, hosszú a művészet, tünékeny az – alkalmas – pillanat, ingadozó a tapasztalat." "Építs a kezdetek elé: ha túl későn kerül sor egy szerre, a hosszas nélkülözés miatt a baj erőre kap.") Az aforizmust a háborúra és a politikára alkalmazzák, mint szabályokat a hadúr és fejedelem (Machiavelli), az udvari ember (Gracián), végül pedig bárki számára, aki élete politikáját saját kezébe akarja venni és nem kívánja átengedni másnak vagy a véletlennek.

Az aforizmus egyre jobban fellazítja az iskolás tanokat és közvetlenül az egyes ember tapasztalatára és megfigyelésére hivatkozik. Így szellemessé, artisztikussá, irodalmiassá válik. A közmondásokhoz, fabulákhoz, történelmi példákhoz hasonlóan az aforizmák és maximák mindig is a szónoklat művészetének fegyvertárába tartoztak. Az írnokok összegyűjtötték a mondásköltészetet és a bölcsességirodalmat. A szónokok fejből tudják a mondásokat és ügyesen saját céljaik érdekében vetik be őket. Az antik életművészetben a filozófia saját "bölcsességszeretetének" hatása alá kerül, de annyira, hogy elfeledkezik az őt a bölcsességtől elválasztó távolságról, és egyszerűen átugorja – a retorika segítségével.

Szakadás etika és esztétika között

Az életművészetet a hetvenes évek második felében a nietzscheanizmus nyomdokvize magasra vetette. A fordulat "Hegeltől Nietzschéhez" (Karl Löwith) nemcsak a modern haladásában való csalatkozást jelentette ("vége van az avantgárdnak", a "nagy elbeszélésnek", a történetfilozófiának ), hanem a retorika újrafelfedezését (dekonstruktivista irodalomelmélet), és a filozófia irodalmiasítását is ("francia" filozófia).

Életművészetként az antik filozófia diétikussá és retorikussá vált. Értelmes ("természetes") életmódra törekszik és önmaga meggyőzésére retorikai technikákat alkalmaz. A mnemotechnikából így lesz meditáció: mindenkor kéznél tartani, megtanulni, felmondani, megszívlelni a sarkalatos tanmondatokat, mintabeszédeket, szentenciákat, mondásokat, aforizmákat annak érdekében, hogy a külső eseményektől való távolságot: "a distancia pátoszát" (Nietzsche) meg lehessen teremteni. Noha az életművészet az újkor kezdetével agresszívebbé válik, velejében mégis az egyes ember önvédelmének művészete marad a szenvedés (szenvedélyek), az események, a véletlen és a sors túlhatalmával, vagyis mindazzal szemben, ami nincs az ember kezében. Az életművészet csak biztos defenzívából támad bölcsességgel.

Szókratész a szónokokkal folytatott vitában lelt a filozófiára. Számára a filozófiai nem művészet volt, mely tanítható és begyakorolható, hanem az (újra-)emlékezés spontán aktusa, melynek legfeljebb bábáskodásra van szüksége, ám mindennemű retorikai memóriaművészet csak megzavarja. Nem így a képzett szónokok. Ők tudni vélték, mi a jó: a tiszteletteljes, a hasznos vagy a gyönyörteli. Az életművészetben ez újra felmerül. Olyan kalkuláció ez, mely az egyiket a másikkal próbálja lemérni és közvetíteni; a tiszteletreméltót, a politikailag korrektet, a társadalmilag elfogadottat az egyes ember számára gyönyörtelivel és hasznossal, a szépet a jóval összhangba hozni, és az etika és esztétika közti szakadékot áthidalni. Az eszmény az erkölcsös ember (vir honestus), udvari ember, honnéte homme vagy Gentleman, akinek manírjait ugyanazok a kategóriák határozzák meg, mint koruk művészetét: ízlés, elegancia, grácia, humor, tapintat, bon sens stb.

Művészet mint irónia, megcsinált életstílus és megjelenés

Az antik – a koraújkorban megújított – életművészet újrafelfedezése a posztmodernre esik. Az avantgárd és a tradíció közti törés elmosódottá válik. Történetfilozófia, a mindent felforgató haladásban való hit híján, az eszkatologikus remény szikrája nélkül vége az új kategóriájának. A divat, a piac és a múzeum eszközévé válik. Az új fogalmának elvesztésével eltűnik a régitől, így az antik életművészettől való távolság tudata is. Feltámad az illúzió, hogy az ember közvetlenül újraélesztheti.

A posztmodern a modern művészet historikussá és retorikussá válása. A modern művészet az életbe kívánt áttűnni; megkísérelte, hogy eggyé váljon a munkás indusztriális mindennapjával ("tárgyilagosság" ornamens, retorikai díszítmény nélkül), és hogy a technikát, az építészetet az aszketikus morállal olvassza össze (Gestaltung, "alakítás"). A modern művészet komolyan akarta venni az újkort. A posztmodernben a modern művészet ironikus játékká, esztétikus díszítménnyé, a posztmodern honnéte homme megcsinált életstílusának és megjelenésének kellékévé vált. A jóléti társadalom modern művészettel ékíti magát, de maga nem akar modernné válni. Az antik életművészet a nyolcvanas évek hedonizmusában műértő élni tudássá laposodik. Vajon az antik életművészet újrafelfedezése több volt-e félreértett epikureizmusnál? A történelem (a szovjet birodalom összeomlása) elűzte. A megtévesztő biztonság eltűnik. Az életművészetnek megint lakonikusan kell helytállnia az események bizonytalanságában.

A régi filozófiai művészet egyik modern olvasata volt még az, amit Freud munkája céljának tekintett: "a hisztérikus nyomorúság átalakítása közös szerencsétlenséggé." A "közös szerencsétlenséget" az antik filozófiában még szerencsének (eudémonia) nevezik.

Beteljesülés az önkívületben?

A retorika olyan erő, mellyel másokat és magunkat meg lehet győzni. A filozófiai életművészet él a retorikával. A filozófusnak le kell győznie önmagát, úrrá kell lennie önmagán. Ha magánál van, "fellegvárában", miként Marcus Aurelius írja, legyőzhetetlen.

De lehet, hogy ez az erődítmény csak önáltatás. A filozófiai életművészet mondásai hatalmában hisz. Ám csak akkor volna hatalmuk, ha valódi bölcsesség sűrűsödne bennük (retorika, irodalom), és nem pusztán az arra való sóvárgás (filozófia). A görög tragédia és a kereszténység ellentmond ennek, az ember önhatalmúságába vetett filozófiai hitnek. Aki értelmes emberként egyáltalán nem hajlandó elismerni az önkívület erejét, miként Pentheusz király Euripidész drámájában, a Bakkhánsnőkben, az a téboly martalékává válik.

"Nem tudod, mit cselekszel", mondja a hírnök Oidipusznak, aki megfejtettnek véli az ember talányát (antropológia). Az ember tudása és öntudata sosem áll tettei felett. Ez adja feloldhatatlan tragikumát. Hogy is hihetné, hogy ura önmagának? – Éppen az ember kényszertől érinthetetlennek tartott bensője, ahová az antik életfilozófia visszahúzódik, teszi nyilvánvalóvá Augustinus számára az ember esendőségét: "Azt akarja az ember, hogy ne legyenek vágyai. És nem azt teszi, amit akar." Az ember vágyból van. Beteljesülést csak magán kívül lel. Ez a határa az antik életművészetnek. Ez meglevőként tételezi az önuralom, a continence képességét, és követi a bölcs eszményét, aki legyőzte szenvedélyeit.

Odüsszeusz hajótörése mint okos életművészet

Mi különbözteti meg az értelmet a szenvedélyektől? Platón számára maga a filozófia is erotikus vágy, a szerelem pedig démonikus (A lakoma) vagy isteni téboly (Phaidrosz) volt. Mindegyik eset túl van a gyógyászati vagy retorikus kalkulációk hatókörén. El kell fogniuk bennünket, ha fel akarjuk fogni őket. Így a distancia hiányzik ahhoz, hogy "helyes használatukra" lehessen sort keríteni, ahogy azt az életművészet mindegyre ajánlja. Foucault számára Iszokratész vagy Xenophon, a szónok, a képzett arisztokrata jobb társaság az antik életművészet rekonstrukciójához, mint Platón, aki tudatosan kerüli, hogy a filozófiára a művészet (techné) és gyakorlat (aszkészisz) szót használja.

Michel Foucault szexualitástörténeténetének második és harmadik kötete: L’usage des plaisirs (1984) és Le sucie de soi (1984) az antik életművészet újrafelfedezésében áttörést jelentett, bár számomra Pierre Hadot könyve, az Exercices Spirituels et Philosophie Antique (1981) a fontosabb mű. Még Foucault szexualitástörténetében is, főként azonban recepciójában érzem a klasszicista vágyakozást a kereszténység előtti antik kor morál-diétája és állítólagos "gyönyöreinek használata" iránt. Filozófusok, költők, történészek mindig újra visszaálmodják magukat a keresztény lávaeső előtti pompeji villába.

Antik szerzőket tanulmányoztam, Seneca szentenciális stílusáért lelkesültem, és meglepődtem Foucault életművészet-könyvétől. Akaratlanul is egy hullám hátán találtam magam. Mégis kezdettől fogva zavart a látszat, hogy az antik vagy a koraújkori életművészet minden további nélkül aktualizálható. A jelen partján szétroncsolódva feneklik meg az életművészet, csak roncsként használható. Számomra Odüsszeusz vált az életművészet mitikus megszemélyesítőjévé. Odüsszeusz okos. Reménytelen helyzetekben mindig eszébe jut még valami. Tud beszélni és berendezéseket, hadigépeket és járműveket építeni, melyekkel tovább tud állni és elszenvedi a következő hajótörést. Művészete végén egy hullám meztelenül veti partra a phaiákok földjén.

Az életművészet határain, a tudás végén, az artikuláció (ars) határán siralom és ujjongás hallszik –mindkettő tilos a filozófiában. A tehetetlenségen való siránkozás és a váratlan megmenekvésen való ujjongás, amikor a filozófiai szubjektum, az önhatalmú én "alávetettként" (subiectum) tapasztalja meg önmagát, kiterítve a "ernyesztő" érosztól (Sappho) vagy más erőtől, mely fájdalmat okoz. "Mint a víz, úgy kiöntettem; csontjaim mind széthullottak". (22. Zsoltár)

Siralom és ujjongás, szólítás és kiáltás szétszakítja az "esztétikai egzisztencia" látszatát. Csak a bibliai siralom és ujjongás dalainak bevonásával tudta a kereszténység monasztikus tradíciója az antik-filozófiai életművészetet átvenni és tovább ápolni. Még az amerikai popsongban is a cowboy rikkantása (ujjongása) és a feketék blues-a tartja fenn a versek szólás-bölcsességét. Csak saját hajótörésében válik az életművészet olyannyira okossá, hogy kudarcát funkcionálissá tegye, és a siralmat és az ujjongást felfokozott segély- és kifejezőeszközzé alakítsa. Az életművészetből egyszerűen művészet lesz.

Turbulencia forradalom helyett

1979-ben megjelent Hans Blumenberg "Hajótörés nézőkkel" című kis könyve. Ebben Blumenberg az életművészet centrális képét, a hajótörést tekinti végig. Kezdetben a filozofálás károsulás nélküli túlélése minden hajótörésnek, ezeknek a szilárd szárazföldön való valamiképpeni átélését jelenti. Végül sem szárazföld, sem biztos kikötő nem marad, csak a viharos tenger, melyen a roncsokat túlélőtutajjá kell átépíteni. Poe elbeszélése, a "Maelström poklában" összeköti a két végletet: Egy szikláról a tengerörvénybe tekintve egy halász beszámol arról, hogyan sikerült egyedül neki túlélnie a Maelströmöt. Hagyta csónakját és egy hordócskához (Diogenész hordója) kötözte magát, az mentette őt ki a pusztulás örvényéből.

Nekem úgy tűnik, hogy az életművészet e kataraktikus fordulatának Ezra Pound példás modern poétikája felel meg. Az örvény nemcsak a kor katasztrófája, hanem a katasztrofikus korszak művészi "vortexe" (Pound): örvény az örvényekben. Ennek turbulenciái még tönkretesznek mindenfajta retorikus vitorlázatot. Erőterükben mindent összeörvénylenek és összesűrítenek: egy "image" (Pound), egy "objet ambigu" (Valéry), egy "je-ne-sais-quoi", egy "tudomisénmi" válik mindenből, ezt aztán az örvénynek megfelően bárhogy lehet értelmezni.

Pound vorticizmusa számomra a modern káoszkutatás és a termodinamika (Prigogine) popularizálódása, valamint a lukretiuszi turbulencia-elmélet újrafelfedezése révén vált aktuálissá. Ez is a hetvenes évek "átfordulásához" tartozik: a forradalom helyébe a turbulencia mint vezérfogalom kerül.

A vortex művészi észlelési mintázatában a tárgyak, események kiszakíttatnak mindenfajta jelentéshierarchiából és – elszigetelten, szétörvényelten – egymással egyenértékűvé válnak. Ezt az egyenértékűséget, nekem úgy tűnt, nemcsak melankolikus, hanem filozófiai közömbösség is áthatotta.

A modern esztétika posztmodern revíziója felméri életfilozófiai dimenziójának mélységét, az "aisztétikusat" (Welsch) az esztétikaiban: észlelés mint gyakorlati megismerés. Én magam a figyelem (proszokhé) fogalmát részesítem előnyben.

Az életművészet egy jármű, egy hajó, amely mondásokból és szentenciákból áll. Ezek ráirányítják a figyelmet arra, amire törekedni kell és arra, amit el kell kerülni. Előbb vagy utóbb a hajó örvénybe kerül és darabjaira hullik szét. Az ember megkapaszkodik egy úszó roncsdarabban és szerencsésen fennmarad a vízen. Az életművészet művészetének olyannak kell lennie, hogy a figyelmet dogmatikus irányulásán túlra vesse át és ott siklassa. Végül az életművészet nem egyéb, mint örvénylő figyelem, melyben a filozófia közömbössé vált. "Igazán filozofálni annyit jelent, mint magán a filozófián gúnyolódni." (Pascal) Ezért lesz a filozófiai életművészetből irodalom (Seneca, Plutarkhosz, Montaigne) és őrződik meg jobban benne, mint a filozófiában. Csehov elbeszéléseiben Marcus Aurelius rejtőzködik, ő volt Csehovnak a Maelströmben a hordó. Az életművészet közvetetté vált. A kudarc okosabbá tette.

A szituacionisták barokk életművészete

A képzőművészetben életművészetként a szituácionisták és a fluxus-művészek gyakorolták a modern művészetet. Az antik életfilozófiának nem véletlenül központi fogalma a fluxus és a szituáció. A szituácionisták a sodródás (dérive) során kutatják a városi "pszichogeográfia" áramlásait és örvényeit. A fluxus annak a művészete, hogy a "semmi" (Cage) eseménnyé váljon, egy örvénnyé az idő áramlásában. Az élet az igazán produktív művész. A művészetnek csak az ehhez szükséges figyelemről kell gondoskodnia.

A művészet Robert Filliou számára a “bien fait”, “mal fait” és “pas fait” – a mindent háromszor csinálni, jól, rosszul és nem csinálni – egyenértékűsége (és egyenérdektelensége). Tökéletes (parfait – ugyanaz a hangzása, mint: pas fait; mondhatni, ugyanaz a jelentése) az, aki a csinálás és a tevés e három módját gyakorolja; a jó és a rossz, a művészet és a nem művészet stb. különbségének indifferenciáját. Buddhista bölcsesség pótolja az antik életfilozófiát.

A szituácionisták megpróbálják a társadalom "spektákulumát" "szituációkká" átalakítani, a kommunikáció áramlataira és örvényeire irányuló szórt figyelemmé. A vulgármarxista társadalomkritikától végül eljutnak Gracián desenganojához, a világszínház "csalatkozásához" és a barokk életművészethez, hogy ebben a csalatkozásban egyénekként fenn tudjanak maradni. Újra megjelentetik Gracián "El Héroe" című művének francia kiadását, melynek első fejezetében ez áll: "Siker várományosa, te, aki nagyra törsz, őrizd annak a mesterségét, hogy mind ismerjenek téged, de senki se lásson át rajtad!" Minél terjedelmesebb a tömegkommunikáció, annál jobbnak kell lenniük az én és a társadalom közti szűrőknek, kivált érvényes ez a művészekre.

Talán közrejátszott a barokk életművészet újrafelfedezésében a polgári kultúra eltűnésén érzett csendes veszteségérzés is, az udvariasság, a "jó formák" felé való tapogatózás volt ez, sokkal inkább, mint bárminő mélyebb moralitás. Mert csak formák teszik lehetővé a formabontást.

Sajtot eszik a kurátor

Graciánt azonban Pascallal kell kiegyensúlyozni, Augustinus kedvelőjével. Gracián azt hiszi, hogy uralja a megtévesztést, az illúziót, a szimulációkat és disszimulációkat, és képes őket harci fortélyként önnön védelme és híre érdekében kifelé fordítani és kezelni. Pascal ellentmond: a képzelőerő megtévesztésein nem lehet úrrá lenni.

A filozófus saját mondásainak sajkájában kapaszkodik meg – nem mintha kizárólag saját mondásai hordoznák, hanem mert azt hiszi, hogy víz és áramlás (ész, élet, szellem) van, mely sajkáját és őt hordozza. Képzelgés, hit. "Lehet valaki a világ legnagyobb filozófusa, és lehet akármilyen széles a deszka, amelyen áll, ha szakadék meredezik alatta, hiába győzi meg róla az értelme, hogy biztonságban van, a döntő szót képzelete mondja ki. Bizony sokan nem bírnák elsápadás és verejtékezés nélkül elviselni ezt a gondolatot."

"Gadamer" – hallom Thomas Kapielskit, a barokkosan elmés írót és rajzolót hozzám szólni – sajt. “Az életért viselt gond teszi az embert kurátorrá, így van ez, és ezért nevezik így.” Az életművészet (le sucie de soi; az önmagáért viselt gond) a művészetiparban és egy művészeti főiskola biztos állásában ér véget. Gadamer – a sajt konzerválja a tejet. A folyékony megszilárdul. De még mindig ízletes, még ha másként is, tápláló, el lehet fogyasztani és meg lehet emészteni. A sajt ennyivel van előbbre a múzeumnál. Ezért inkább sajt a tradíció.

Nekem úgy tűnik, hogy az életművészet – tágabb értelemben tekintve – azért van, hogy a művészet és filozófia összegyűjtött sajtját ne gyűjtsük halmokba, hanem éljük fel. Ahogy a concept art kísérlet volt arra, hogy a (modern) művészetet a nem művészettől meg lehessen különböztetni és így fogalmilag és intézményesen biztosítva legyen, úgy az életművészet a konceptuális indifferenciára és bizonytalanná tevésre játszik. A különbségek művészet, divat, dizájn, életstílus, reklám, technika és tudomány közt közömbössé és folyékonnyá válnak, ha a sajt meg van emésztve. Művészet és filozófia ekkor megint felmerül – váratlanul itt-ott, talán más néven, mint egy "tudomisénmi". És a meglepett figyelem megint felélénkül